2019. 04.26 NEWS!!!

2019.04.26-i UPDATE!!!
Az új történetem és a régiek elkezdtek felkerülni a Wattpadra :)
Klikkeljektek bátran az alábbi linkre





2012. szeptember 4., kedd

Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 15.

15.rész

Reggel a nővérek ébresztettek a korai vizit miatt. El kellett hagynom a szobát, így lementem a büfébe ettem egy szendvicset, és kértem egy feketét elvitelre.
A folyosón sikerült beszélnem az orvossal. Bruce állapota gyorsan javult.
Kicsit később nyűgösen ültem vissza az ágya melletti székre.
- Jól vagy? – érdeklődött.
- Fáj a fejem. –ittam bele a kávéba.
- Menj haza nyugodtan.
- Megvárom a váltást.
- Valami baj van?
- Semmi. –néztem ki az ablakon.
- Beszélni akarok Foxxal.
Felé fordultam.
- Rendeljem be? – vontam fel a szemöldököm.
- Igen.
Megcsörgettem Johnt.
- Szia, most indulunk. Gond van?
- Nem. Átküldenéd Fox számát?
- Persze, de itt van velünk. Este még vizsgálódtunk, és itt ragadt. Kb. fél óra múlva oda érünk.
- Rendben. – azzal letettem - Jönnek, Fox is velük van.
- Helyes. És most elmondod mi nyomaszt?
- Hogy? – pillantottam rá értetlenül.
- Kerülöd a tekintetem.
Keresztbefontam a karom magam előtt.
Kinyújtotta a kezét, de elfordultam.
- Félsz valamitől?
Még mindig nem válaszoltam.
- Ami?
- Nem tőled, és nem is a helyzettől. Egyszerűen csak….
- Igen? – vonta össze a szemöldökét.
- A múltam elég…. bonyolult.
- Nekem a jelenem is az. – mondta szarkasztikusan.
Jelentőségteljesen ránéztem, ő először viszonozta, majd az arcán döbbenet, és meglepetés tükröződött, végül rendezte a vonásait. De a szemén azért látszott, elég dühös.
- Ki?
- Nem John volt, bár szerinte úgyis ő lesz a bűnbak.
- Nem kell védened.
- Nem védem, Gordon mondta.
- Gordon? – láttam rajta, őrülnek néz.
- Beszélgettünk, és valahogy összeállt a kép.
Bólintott.
- Még nem döntöttem… Nem volt időm átgondolni.
- Azért előre értesíts, melyik tévé csatornát várjam elsőként! – közölte szarkasztikusan.
Hitetlenkedve néztem rá.
- Seggfej vagy! – vágtam a képébe, és otthagytam, a kórház parkolójában futottam bele a többiekbe.
- Mi történt? – kérdezte John, amikor meglátott.
- Hazavinnél? Fáradt vagyok!
- De mi éppen most… - mutogatott idegesen.
- Hagyjuk!Mára elegem van! – átmentem a taxidroszthoz, majd beültem az első kocsiba – Vigyen a Palisedesre. Gyorsan.
A házhoz érve, már egy kicsit lehiggadtam. Pontosan tudtam, hogy alig ismerjük egymást, mégis bosszantott a feltételezése, miszerint kiadnám a titkát.
Felcsörtettem a szobámba, lerúgtam a cipőt, és levágtam magam az ágyra.
Kezdtem torkig lenne Bruceal. Szerettem volna mindent alaposan átgondolni, mérlegelni, megérteni, érdekelt miért csinálja ezt az egészet, ki akartam lendíteni ebből a marcona remete szerepből. Vissza akartam hozni a való életbe, de már képtelen voltam józanul gondolkodni. Nem tudtam uralkodni magamon, elöntött a düh. Próbáltam legyőzni az indulataimat, de mint oly sokszor, most sem ment, felszínre törtek a régi emlékek, az elfojtott, eltemetet fájdalom, és ászakadt a gát. Elkezdtem törni zúzni, könyveket, vázákat, tollakat, bármit ami a kezembe került.
Amikor nem maradt semmi, lerogytam egy szakadt és félig üres párnára, és sírni kezdtem.
Elöntött a kudarc és a mély keserűség. Megint egyedül voltam, egyedül a sötétben, a szakadék szélén.
Úgy éreztem el kell mennem, máshol megint tiszta lappal újra kell kezdenem, valahol ahol nem jönnek utánam egy régi élet kísértetei, ahol nem lesnek rám minden sarkon firtató szemek. El akartam rejtőzni a kíváncsiskodók, a kérdezők elől. Békés, csendes nyugodt életre vágytam, nem akartam érezni a lelkemet maró bánatot, a kínzó hiányt, egy távoli régi seb okozta fájdalmat.
A múltam mint a lassan ható méreg beszivárgott az életembe, a lelkembe, a testembe, a düh ami belülről feszítette a mellkasom felemésztett. Nem tudtam elfutni. Hiába békéltem meg magammal, a történtekbe nem voltam képes beletörődni, sem megalkudni.
Mint valami sötét fenyegető átok, kísérte a minden napjaimat, és a jövőmre is fekete árnyat vetett.
Pár éve apám segített, de az ő eszméi nem jelentettek valódi megnyugvást, nem élhettem velük újra.
Kinyitottam az ablakot, és lerogytam a párkányra. A téli szél meglengette a függönyt, és a bőrömön megéreztem az enyhítő hideget, egy kicsit jobb lett. Néztem a hó borította a tájat, a lelkem lassan lecsendesült.
Távolról éreztem, hogy valaki belép az ajtón, mellém ül, és hátulról átölelt. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az.
- Kórház szagod van.
A vállamra tette a fejét.
- Ez a tornádó nem csak miattam van igaz?
Megrántottam a vállam.
- Elmondod?
Megráztam a fejem.
- Képtelen vagyok rá.
Szorosabban ölelt, sírni kezdtem.
Egy idő után éreztem, hogy elhúzódik tőlem. Megfordultam, ő pedig neki dőlt a falnak.
Az egyik kezével fogta az oldalát, a másikat kinyújtotta, hozzá bújtam.
- Sajnálom…Elmész?
- Igen. Mindenkinek jobb lesz így.
Vett egy mély levegőt és kifújta.
- Nem mondom el senkinek. –az állam alá nyúlt, hogy nézzek az arcába.
- A városnak szüksége van rám. Próbáltam abbahagyni, de nem ment…
- Hiszek neked…
- Nem akartam Johnt belerángatni, mégis így alakult. Amikor eljátszottam a halálomat, ráhagytam mindent. Soha nem állt szándékomban visszatérni, de be kellett látnom, nélkülem a helyzet egyre romlik, és John már kevés, meg kellett tennem, nem volt más út.
Bólintottam.
- Selina is ezért hagyott el. Családra vágyott, de egy ilyen élet mellett az túl kockázatos, ha engem lelepleznek, ők veszélybe kerülnének.
- És nem vállalta.
- Más sem tenné önszántából. Örülök, amiért te is így döntöttél, sokkal jobb életet érdemelsz, mint ez.
- Lehet…. –hagytam rá - Tényleg és mi lett a tőrrel?
- Igazad volt, velencei. A Művészeti Múzeumból lopták el pár napja, egy kiállításra érkezett, érdekes azonban hogy a szállító levél nyilvántartása szerint Bhutánból küldték.
Úgy éreztem magam, mint aki pofon vágtak. Azonnal kinéztem az ablakon.
Bhután! Istenem.
- Lehet, hogy esetleg meghamisították az iratokat? – böktem ki.
- Nem valószínű. Miért?
- Semmi….. Csak furcsa. – hazudtam gyorsan.
Hosszan méregette az arcom, mégsem reagált semmit.
- Értem. Egész nap nem ettél, menjünk le vacsorázni, Alfred valami görög specialitást emlegetett.
- Nem vagyok éhes. Inkább rendet teszek, aztán lefekszem. Fáradt vagyok.
- Ahogy akarod. – állt fel lassan.
Az ajtóban utána szóltam.
- Sajnálom…
- Én is. - közölte, és kiment.