7.rész
Az egész hétvégén sikeresen elkerültem, nagyrészt csak sodródtam a tömeggel, közben Eddie bemutatott mindenkinek persze főleg a Ferrarinál.
Csak annyit mondott, hogy Alice, egy barátom. Aztán jött a mélyvíz.
Tettem a dolgom, és nem akartam újra találkozni az angollal. Nem voltunk egymáshoz valók, én nem voltam sem híres pilóta, legalábbis a világban, sem gazdag.
Bele sem mertem gondolni mi lenne, ha összejönnénk, és egy másik csapatnál vagy nála versenyeznék. Kész káosszá válna minden.
Eddie láthatóan tudta, hogy valami van. Már Japán felé tartottunk a magán gépén, amikor végül rákérdezett.
- Ennek a mély csendességnek mi az oka?
- Tessék?
- Az utóbbi időben teljesen bezárkóztál a falaid mögé.
- Csak kicsit mozgalmas volt ez a…
- Nem igaz! Láttalak csütörtökön, amikor kiszálltál Christian kocsijából.
Megadóan dőltem hátra.
- Mateschitz szerint Christian napok óta szórakozott, pedig ez nem jellemző rá.
- Csak elhozott a szállóból. –nem néztem rá.
- Megkedvelted. És ez kölcsönös.
Rápillantottam.
- Egy világ választ el tőle. Én egy helyben élek, ő utazgat a világban, esélytelen. Kár megpróbálni is.
- Ennyiben hagyod? –döbbent meg.
- Igen.
Majd bedugtam a fülembe az mp3-ast, közben pedig folyamatosan mondogattam magamban:
„Erős légy, úgy küzdj a harcban mint zúgó orkán. Mint büszke sziklafal őrt úgy állj, és legyél vad mint a dúló tűzvész. Célba ér a végén, aki küzd, és tűr. Állni kell a próbát.” /Mulan/
Nagyon megkedveltem az angolt, de ha most vele foglalkozom, akkor elveszítem az igazi álmom, hogy bekerülhessek a Forma 1-be, vagy bárhol is komolyan vegyenek.
Ha Ayrton eléri a célját, akkor nekem végem.
Az életben sajnos sok dologról kell lemondanunk.
A hetek gyorsan teltek, és én beletemetkeztem a munkába.
A csapattársam a japán Daisuke Izawa is tartotta a szintet, így remekül álltunk mind a Nipponban, mint a Forma 3ban.
Viszont, néha annyira lefoglalt a versenyzés, valamint a megfelelési vágy a teamnek és Hondának, hogy szinte el is felejtettem Hornert. Meg persze Eddie meghívását Suzukába a Forma 1-es verseny idejére, októberbe. Sonia divatbemutatóját végül nem vállaltam, nagyon nem az én világom volt.
Sorra hoztuk a dobogós helyeket, nyertem még a Kettős ringen, és Suzukában is szeptemberben. ( A Nippon verseny szeptemberben van.)
Szinte sikerszéria volt a miénk. így már csak a brazil ellenünk indított folytonos média háborúját kellett állnunk.
Bármit tett is azonban, a mérleg nyelve lassan, de biztosan mégis felém billent.
Ezek ellenére ha volt időm, mégis egyedül voltam, és magányosnak éreztem magam.
Daisuke ugyan gyakran hívott bulizni, vagy beszélgetett velem- szakítva a korábbi távolságtartó japán szokásokkal -, és Eddie is elő - elő került néha, de olykor mégis elkalandoztam a munka felett.
Ha rám tört az elhagyatottság, akkor mindig rákerestem a Forma 1 versenye hétvégék aktuális fotóira, amikor pedig megláttam Christian a képeken máris jobb lett. Nem ringattam magam abba az illúzióba, hogy emlékszik, vagy esetleg gondol rám. Csak jó volt beszélgetésünkre gondolni, arra hogy érdekesnek talált, és meg akart inni velem egy kávét.
Eljött az október és Suzukai F1-es Grand Prix, én már szerdán megérkeztem a szállóba, a gyárból jöttem, és fáradtan nyúltam el az ágyon.
Eddie csak péntekre ígérte magát, így egyedül ebédeltem az étteremben, majd kedvetlenül mentem vissza a szobába.
Eluralkodott rajtam az önsajnálat, és rossz kedv.
Kelletlenül kapcsolgattam a tévét, amikor kopogtattak.
Kinyitottam és döbbenten bámultam az ajtóban álló Hornert.
- Szia.
- Hello. – nyögtem ki kábán.
- Christian vagyok, és…
- Emlékszem.
Bólintott.
- Bemehetek?
- Persze. –hebegtem, és elálltam az útból.
- Nem zavarlak?
Megráztam a fejem.
- Ülj le.
A kanapén foglalt helyet, én meg fotel karfáján.
- A múltkor meghívtalak kávéra, de nem jöttél át, vagy nem találkoztunk. Aztán amikor leszálltunk megláttam egy plakátot a reptéren, amin te voltál. Valami óra reklám. Ott volt a neved is. A portán érdeklődtem, ők mesélték, hogy versenyző vagy, itt laksz, és Eddie foglalt neked szobát, és összeállt, hogy akkor téged mutatott be a többieknek. Meséltek rólad.
- Igen, az a Casio reklám, tele van vele Japán. Igazából, nem akartam zavarni, meg időm sem volt átmenni. Sajnálom.
Az utolsó mondatot legalább őszintén mondtam.
- Értem. Ha esetleg most aktuális….
Mereven a padlót bámultam.
- Ez kínos……Ne haragudj! – pattant fel – Ritka hülye ötlet volt ide jönni. Sajnálom. –szabadkozott.
- Nem, nem, semmi gond. –próbáltam oldani a helyzetet.
- De. Sajnálom. Mond meg Eddienek, nem akartam kavarni. –nézett vissza az ajtóból.
Megint egymást néztük, tett felém egy lépést, de elfordítottam a fejem.
Nem szabad! Nem lehet! Mondogattam magamban.
- Vele vagy?
Felpillantottam a szőnyeg mintázatának tanulmányozásából.
A keze már a kilincsen volt, de maradni akart. Látszott rajta. Egyértelműen gondolt rám, és nem is keveset. Akart tőlem valamit, de ha végleg le akarom rázni, és a karrieremre koncentrálni, akkor most megtehetem.
Annyit kellene mondanom, hogy együtt vagyok az írrel, Chris pedig elmegy, és többé nem keres. Az a fajta. A tisztességes.
Szerettem volna ha marad, hozzá akartam bújni, megcsókolni.
Szükségem lett volna valakire, és ő lett volna a tökéletes támasz, a rendes pasi.
Nem lehet! Nem!
- Sajnálom. – mondtam keserűen.
- Értem. Minden jót. –mondta halkan, és elment.
Lerogytam az ajtóban, és sírtam egy sort.
Nem lett jobb.
Másnap egy kiló alapozót tettem fel, és sötét smink kíséretében hogy embernek nézze ki.
A reggelinél, leültem egy üres asztalhoz, az angol néhánnyal távolabb ült, többször felém nézett, szarul festett. Látszott, hogy ő sem aludt túl sokat.
Eddie korábban jött, este érkezett.
- Mi a baj?
- Semmi. – válaszoltam századjára.
Felkaptam a táskám, és megnéztem hogy festek a fekete estélyiben. Szarul. Láthatóan nyúzott voltam.
Nem volt kedvem elmenni a fogadásra, de az ír kötötte a karóhoz, ha már eljöttem akkor oda is menni kell.
Az egész parti alatt igyekeztem elslisszolni mellőle, és kerülni Hornert.
Végül félrevont az egyik sarokba.
- Miért kerülőd Christiant?
- Én nem…
- Alice!
- Beugrott hozzám tegnap.
- Mi történt? –vonta össze a szemöldökét.
- Semmi.
- Jó kis semmi lehet. Ezért kerülöd, és festesz úgy mint aki végig bőgte az estét?
- Ennyire látszik?
- Az látszik hogy valami van, meg vele is.
- Nagyon?
- Ismerlek titeket. És kicsit feltűnő, hogy a terem két végéből egymást nézitek.
Elmondtam.
- Ti nők olyan hülyék vagytok, hogy az őrület! – közölte és otthagyott.
Odajött az egyik üzletember, így nem tudtam utána menni, utána pedig hiába kerestem eltűnt.
Erős volt a gyanúm, hogy vissza a hotelbe, és nem egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése