14.rész
John Bruce szobája előtti széken kávézott.
- Szia. – ültem mellé – Ez ma már hanyadik?
- Nem tudom. – dörzsölte meg a szemét.
- Leváltalak. Menj haza, reggel visszajössz.
Nyújtózott egyet.
- Igen, jó lenne.
- Mi tart vissza?
- Megakarom várni, hogy felébredjen, amikor magához tért, még félig az altatás hatása alatt volt. Szinte azonnal vissza is aludt.
- Konkrét, vagy csak úgy…
- Azt mondta fedezzem hátulról…. – bukott ki belőle.
- Kitalálom, önállósítottad magad.
- Igen. Ha nem kellett volna rám is vigyáznia, akkor észreveszi a támadót.
Megsimogattam a hátát.
- Ez az éjszakai kóborlás, nem életbiztosítás. Te is tudod, és ő is. Jól van, felépül, többet nem tehetsz.
- Irtó pipa volt, és igaza is van, meg is halhatott volna, ez egész az én hibám! Nyűg vagyok a nyakán!
- Ezt ő mondta?
- Nem így, de a lényeg ez.
Átöleltem.
- Egy darabig most úgysem szaladgálhat, helyette is tedd meg, amit lehet.
- Azt mondod?
- Azt. De légy óvatos. Apropó megvan a tőr? – súgtam oda.
- Meg.
- Akkor nyomozz egy kicsit.
- Inkább itt maradnék.
- Egyedül is tudom őrizni, meg aztán Fox és Alfred egyedül vannak a házban. Haza kell menned, megnyugtatni őket.
- Hívsz ha bármi van?
- Persze. Kocsival jöttem, de te inkább taxival menj, nem kellene vezetned.
- Igazad van. – dörzsölte meg a homlokát, aztán elment.
Elnyúltam a széken, és néztem a plafont. Később a nővérkék éjszakai ellenőrzést tartottak.
- Jó estét. – köszöntem a negyven körüli kissé túlsúlyos, kedves arcú ápolónőnek.
- Jó estét. Miért nem megy be? Az ágy mellett van egy kényelmesebb fotel.
- Hát ha szabad…
- Igen.
Bent félhomály uralkodott, a reluxa résein át besütött a holdfény. Bruce arca egészen nyugodtnak tűnt, aludt, de a karjában lévő kanülre több féle infúziót kötöttek, és a mellkasára is érzékelőket tettek. A műszerek halkan csipogtak.
Letelepedtem, és az karfán talált takarót is magamra terítettem.
Egy ideig még néztem, ahogy pihen, majd éreztem, hogy az én szemem is leragadt.
- Ami… Ami…Ami.
Kinyitottam a szemem, de még alig ébredtem fel.
- Ami.
- Bruce? – motyogtam, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
Hunyorognom kellett az erős fénytől.
- Alfred?
- Hm? – néztem rá – A kastélyban. John is hazaküldtem, eléggé padlón volt.
Pislogott, hogy érti.
- Kérsz valamit?
- Mit mondott az orvos?
- Pár hétig itt kell maradnod, Fox gondoskodott róla, hogy így is legyen.
- Remek. – kezdett el matatni az infúziós csövekkel, megfogtam a kezét – Azokat hagyd békén.
- Jól vagyok.
- Pár órája műtöttek!
- Nincs semmi bajom, minden rendben!
- Ha nem maradsz nyugton, felszakadnak a varratok!
- Semmi….- ült fel hírtelen, de abban a pillanatban felkiáltott, fájdalmasan az oldalához kapott megrántva ezzel a kezéből kilógó csöveket, így az infúziós állvány a fölre esett, a lendület meg kirántotta a kanült.
Beszaladtak az ápolók a hatalmas csörömpölésre, és ordításra.
- Mi a folyik itt?
- Rájött a mehetnék. – sóhajtottam fel, miközben éppen a vérző karját próbáltam elszorítani.
- De én.. – nyögte.
- Mr. Wayne, ha ezt a cirkuszt nem hagyja abba, akkor azonnal benyugtatózom! – fakadt ki a főnővér.
Hívták az orvost, aki megnézte a varratokat.
- Pár felszakadt…- hümmögte – Kap fájdalom csillapítót, és egy kis altatót, én meg rendbe teszem a sebet.
A másik karjába közben szúrtak egy új vénát, és megint rákötötték az infúziót.
A morfiumtól teljesen elkábult, alig tudott magáról.
Hadonászni kezdett, így megfogtam a kezét. Néhányszor elcsukódott a szeme, de mindig felriadt.
- Kemény pasas. – öltögetett nyugodtan a doki.
- Miért? Mert máris haza akar rohanni?
- Még van ereje küzdeni az altatóval, mások egy ekkora adagtól már kidőltek volna.
Végül azt hiszem győzött a kimerültség, és a gyógyszer, mert elszundított.
- Na ez kész. – tette fel a kötést – Többször nem stoppolom meg.
- Nem fog felkelni. – szögeztem le.
- Helyes. Viszlát.
Bólintottam.
Álmában tovább szorította a kezem, ezért kénytelen voltam, közelebb húzni a fotelt, így viszonylag kényelmesen össze tudtam benne kucorodni.
De ezen után nem tudtam elaludni, később rápillantottam a telefonomra.
Hajnal három is elmúlt már. John órákkal korábban írt egy smst. Semmi extra, csak megnyugtatásként, hogy a házban minden rendben.
Később Bruce mocorogni kezdett, felébredt.
- Hello. Lenyugodtál végre?
Bólintott.
- Kérek egy kis vizet.
- Oké. – a csaphoz mentem, és az egyik poharat megtöltöttem.
Megfogtam a fejét, és a szájához tartottam.
- Ennyi elég. – vettem el, amikor a felét már megitta.
- Szétreped a fejem.
- Kérjek egy tablettát?
- Nem. Pont a morfin miatt van.
- Próbálj meg pihenni.
- Bizsereg a seb.
- Múlik az érzéstelenítő.
Megpróbált megmozdulni.
- Igen. Vettem észre.
- Hol fáj?
- Mindenhol.
Elmosolyodtam.
- Más dolgom is lenne, mint itt feküdni! – dühöngött.
- Ha nem pattogsz, gyorsabban gyógyulsz, és hamarabb haza mehetsz.
- Nehéz tétlenül ülni itt. – tárta szét a karját.
- Alfred reggel bejön, hozassak be vele valami könyvet, vagy…
- Majd felhívom, hogy mire van szükségem. Nem kell dada!
- Jól van. – sóhajtottam fel, majd hátra dőltem.
- Sajnálom. – fogta meg a kezem, de elhúzódtam – Tényleg.
- Jó. – álltam fel – Iszom egy kávét.
- Ami… Ami. Nézz rám! – kérte nyomatékosan.
Mérgesen vágtam le magam az ágyára, ami ennek hatására megrázkódott.
- Ez fájt. – nyögött fel.
- Tényleg?
Válaszképpen egy kissé ingerült pillantást kaptam, de elmosolyodott.
- Megérdemeltem. – fogta meg a kezem – Köszönöm. – mondta komolyan.
- Mit?
- Hogy itt voltál. –fogta meg újra a kezem.
- Megígértem Alfrednak.
- Értem.
- Cserébe a felvigyázásért, még az Astont is elhozhattam.
- Nagyvonalú volt.
- Mint mindig.
Hosszan egymás szemébe néztünk, majd megragadta a könyököm, és közelebb húzott.
- Mire készülsz?
- Gyere. – addig húzta tovább a karom, amíg át nem öleltem.
Óvatosan oda bújtam, és a fejem a mellkasára hajtottam.
Lehunytam a szemem.
- Ez nem több mint ideiglenes illúzió.
- Ez nem az.
- De igen. –suttogtam – Ami reggelig tart.
- Akkor élvezzük ki. – szorított magához.
Belefúrtam az arcom a vállába, és nagyot sóhajtottam.
2012. augusztus 26., vasárnap
2012. augusztus 24., péntek
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 13.
13.rész
Mire felértünk többiek arcán egyértelműen látszott a megkönnyebbülés.
- Mit mondtak? – kérdeztem Alfredot.
- Jobban van. Komplikáció nem volt, de egy hétig még bent tartják.
- Talán inkább akarják, kérdés hogy sikerül e. – sóhajtottam fel.
- Beszéltünk az illetékessel, itt marad, amíg csak kell. – szögezte le Fox.
- Mégis hogy?Le fogják kötözni? – fakadt ki John.
- Nem, szerintem a támadás okozta sokkhatásra hivatkoztak. – mosolyodtam el –Szóljanak, hogy ne magukat jelöljem meg intézőnek, ha velem bármi történne.
- Alkalomadtán majd emlékeztetem rá kisasszony. – mosolygott a komornyik.
- Mikor láthatjuk?
- Egy darabig még nem. Lényegében hazaküldtek mindenkit. – morogta Gordon – Jut eszembe Alfred, mikor mehetnek az embereim helyszínelni?
- Pár órával azután, hogy hazaértünk. Még meg kell néznem mi tűnt el. – pillantott jelentőségteljesen a rendőrfőnökre.
- Persze. Akkor majd hívjon. Örültem Alfred. Mr. Fox, Ami. – azzal elsietett.
- Meg kellene vizsgálni azt a pengét. – tűnődtem el.
- Miért, ránézésre molekuláris elemzést adsz? – gúnyolódott John.
- Nem, de érdekelne.
- Látom ért a régi fegyverekhez. – jegyezte meg az öreg.
- Igen. Maga meg a kémkedéshez. Meddig dolgozott az MI:5-nak?
- Nem értem, honnan gondolja…
- Jók a megérzéseim.
John tekintete úgy pattogott köztem és Alfred között, mint a pingpong labda.
- Én megszerzem a tőrt, ti meg menjetek haza. – sóhajtott végül – Van egy tervem.
- Jó. – sarkon fordultam – Életem célja megrendezni, egy betörést. – dünnyögtem.
Alfred vezetett hazáig, Fox és én hátul ültünk.
Már kora délelőtt volt.
- Hogy akarja csinálni? –érdeklődött az igazgató.
- Fogalmam sincs, még nem tudtam átnézni a ház biztonsági rendszerét, úgyhogy az a maga sara lesz. Én elintézem a többit.
- Csak nem képzett betörő is? – tapogatózott az öreg.
- Látja, mit meg nem tanul az ember lánya egy intézetben. – ütöttem el egy poénnal a választ.
Alig érkeztünk meg a komornyikok gyöngye máris aktivizálta magát.
- Kérnek esetleg egy teát?
- Én igen. A monitor szobában megtalál. – indult el szórakozottan Fox.
Nagyot sóhajtva felmentem az emeletre, a nagy ötlet szerint a padláson át jutott be az illetéktelen, leszúrta Waynet a szobájában, majd az egyik lenti hátsó kijáraton át távozott.
Így felfeszítettem pár ajtót, ablakot, eltörtem néhány dolgot, meggyűrtem a szőnyeget, leszaggattam a függönyt. Egy profi látszatát akartam kelteni, aki alig hagy nyomot.
Végül nyakig porosan leslattyogtam Foxhoz.
- Mire jutott?
- Csináltam egy vírust, ami rést ütött a biztonsági rendszeren, és a kérdéses időben törölte a felvételeket.
- Remek.
- Maga sem tétlenkedett. –pillantott végig rajtam.
- A rendszernek van külső hozzáférése? Mert ha nincs, akkor…
- Van. Úgy fog tűnni, mintha onnan törték volna fel.
- Príma. – ültem le egy székre.
- Fáradtnak látszik.
- Az is vagyok. Megyek lefekszem. Megmondaná Alfrednak, hogy este bemegyek vele a kórházba, csak ébresszen fel.
- Igen.
- Kösz.
- Jól csinálja.
- Mit?
- Feladatokat ad nekik, és nincs idejük aggódni.
- Ez tenném?
- Igen. Mr. Wayne jól tette, hogy felvette magát. – nézett rám határozottan.
- De?
- Nincsen de.
- Mindig van de.
- Kicsit talán túl sokat is meglát.
- Akárcsak maga?
- Én nem tudok többet, mint amit mondanak nekem. – rázta meg a fejét.
- Ez inkább csak a látszat.
- Ön így véli?
- Nem. Tudom. Rájöttem mi folyik ebben a házban, és kezdem érteni magának mi köze ehhez az egészhez.
- Igazán? Akkor maga okosabb, mint itt mi mindnyája. –nevetett.
- Nagyon jól tudok titkot tartani Mr. Fox, akárcsak ön, ezt ne feledje.
- Segíteni akar?
- Nem tudom. Lehet. Meg aztán, maga és Alfred tudja a legjobban, hogy többféle segítség létezik. – kacsintottam rá, majd otthagytam.
Fáradtan dőltem el az ágyon, de a kopók estig gyűjtögették a nyomokat, így az állandó mászkálás, és beszélgetés miatt alig tudtam pihenni.
Öt óra is elmúlt már, mikor kopogtattak.
Odacsoszogtam és kinyitottam.
- Gondoltam esetleg enne pár falatot. – tartott egy tálcát maga előtt az öreg.
- Jól gondolta. – bejött és letette az asztalra.
Felemeltem a fedőt.
- Rántott hal, sült krumpli, és majonéz? – néztem rá döbbenten.
- Azt hittem ez a kedvence.
- Jól emlékszik. Köszönöm. Tudom, hogy nem ezt tartja a konyhaművészet remekének. – mosolyogtam.
- Hát valóban nem.
- Van hír?
- Igen. John úrfi telefonált, Bruce úrfi felébredt. Kicsit még kába, de minden rendben.
- Akkor jó.
- A rendőrök még a földszinten helyszínelnek.
- Nem kellene szemmel tartani őket?
- Gordon rendőrfőnök úr és Mr. Fox is ott van.
- Értem. Még egyszer köszönöm.
- Szívesen kisasszony. – és távozott.
Később én is lementem, a yard éppen pakolt.
- Ami kisasszony.
- Rendőrfőnök. - biccentettem - Látom végeztek.
- Igen. Sajnos úgy tűnik, a betörő nem hagyott semmilyen nyomot.
- Ez nem a legjobb hír.
- Hát nem. De ne aggódjon megtesszük amit lehet.
- Tudom, és hálásan köszönjük.
- Örültem.
- Szintén. – bólintottam, majd bezártam utána az ajtót.
Alfred éppen a konyhában főzött valamit, Fox pedig egy bögre kávét ivott.
- Bemegyek, leváltom Johnt a kórházban, biztosan kimerült. Velem jön Alfred?
- Nem kisasszony, rendet kell tennem. Reggel, majd pár dolgot beviszek Bruce úrfinak.
- Értem. Akkor elvinném az egyik autót.
- Az Aston Martin bent áll.
- Kulcs?
- A garázsban a baloldali kis piros szekrényben.
- Hogy ilyen könnyen?
- Van értelme veszekednem? – sóhajtott az öreg.
- Nem tudom, lehet.
Válaszképpen csak legyintett, megrántottam a vállam, és kimentem az ajtón, de még utánam szólt.
- Azért megtankolva hozza vissza, és egy darabban.
Nagyot sóhajtottam. Sose fog megváltozni.
Mire felértünk többiek arcán egyértelműen látszott a megkönnyebbülés.
- Mit mondtak? – kérdeztem Alfredot.
- Jobban van. Komplikáció nem volt, de egy hétig még bent tartják.
- Talán inkább akarják, kérdés hogy sikerül e. – sóhajtottam fel.
- Beszéltünk az illetékessel, itt marad, amíg csak kell. – szögezte le Fox.
- Mégis hogy?Le fogják kötözni? – fakadt ki John.
- Nem, szerintem a támadás okozta sokkhatásra hivatkoztak. – mosolyodtam el –Szóljanak, hogy ne magukat jelöljem meg intézőnek, ha velem bármi történne.
- Alkalomadtán majd emlékeztetem rá kisasszony. – mosolygott a komornyik.
- Mikor láthatjuk?
- Egy darabig még nem. Lényegében hazaküldtek mindenkit. – morogta Gordon – Jut eszembe Alfred, mikor mehetnek az embereim helyszínelni?
- Pár órával azután, hogy hazaértünk. Még meg kell néznem mi tűnt el. – pillantott jelentőségteljesen a rendőrfőnökre.
- Persze. Akkor majd hívjon. Örültem Alfred. Mr. Fox, Ami. – azzal elsietett.
- Meg kellene vizsgálni azt a pengét. – tűnődtem el.
- Miért, ránézésre molekuláris elemzést adsz? – gúnyolódott John.
- Nem, de érdekelne.
- Látom ért a régi fegyverekhez. – jegyezte meg az öreg.
- Igen. Maga meg a kémkedéshez. Meddig dolgozott az MI:5-nak?
- Nem értem, honnan gondolja…
- Jók a megérzéseim.
John tekintete úgy pattogott köztem és Alfred között, mint a pingpong labda.
- Én megszerzem a tőrt, ti meg menjetek haza. – sóhajtott végül – Van egy tervem.
- Jó. – sarkon fordultam – Életem célja megrendezni, egy betörést. – dünnyögtem.
Alfred vezetett hazáig, Fox és én hátul ültünk.
Már kora délelőtt volt.
- Hogy akarja csinálni? –érdeklődött az igazgató.
- Fogalmam sincs, még nem tudtam átnézni a ház biztonsági rendszerét, úgyhogy az a maga sara lesz. Én elintézem a többit.
- Csak nem képzett betörő is? – tapogatózott az öreg.
- Látja, mit meg nem tanul az ember lánya egy intézetben. – ütöttem el egy poénnal a választ.
Alig érkeztünk meg a komornyikok gyöngye máris aktivizálta magát.
- Kérnek esetleg egy teát?
- Én igen. A monitor szobában megtalál. – indult el szórakozottan Fox.
Nagyot sóhajtva felmentem az emeletre, a nagy ötlet szerint a padláson át jutott be az illetéktelen, leszúrta Waynet a szobájában, majd az egyik lenti hátsó kijáraton át távozott.
Így felfeszítettem pár ajtót, ablakot, eltörtem néhány dolgot, meggyűrtem a szőnyeget, leszaggattam a függönyt. Egy profi látszatát akartam kelteni, aki alig hagy nyomot.
Végül nyakig porosan leslattyogtam Foxhoz.
- Mire jutott?
- Csináltam egy vírust, ami rést ütött a biztonsági rendszeren, és a kérdéses időben törölte a felvételeket.
- Remek.
- Maga sem tétlenkedett. –pillantott végig rajtam.
- A rendszernek van külső hozzáférése? Mert ha nincs, akkor…
- Van. Úgy fog tűnni, mintha onnan törték volna fel.
- Príma. – ültem le egy székre.
- Fáradtnak látszik.
- Az is vagyok. Megyek lefekszem. Megmondaná Alfrednak, hogy este bemegyek vele a kórházba, csak ébresszen fel.
- Igen.
- Kösz.
- Jól csinálja.
- Mit?
- Feladatokat ad nekik, és nincs idejük aggódni.
- Ez tenném?
- Igen. Mr. Wayne jól tette, hogy felvette magát. – nézett rám határozottan.
- De?
- Nincsen de.
- Mindig van de.
- Kicsit talán túl sokat is meglát.
- Akárcsak maga?
- Én nem tudok többet, mint amit mondanak nekem. – rázta meg a fejét.
- Ez inkább csak a látszat.
- Ön így véli?
- Nem. Tudom. Rájöttem mi folyik ebben a házban, és kezdem érteni magának mi köze ehhez az egészhez.
- Igazán? Akkor maga okosabb, mint itt mi mindnyája. –nevetett.
- Nagyon jól tudok titkot tartani Mr. Fox, akárcsak ön, ezt ne feledje.
- Segíteni akar?
- Nem tudom. Lehet. Meg aztán, maga és Alfred tudja a legjobban, hogy többféle segítség létezik. – kacsintottam rá, majd otthagytam.
Fáradtan dőltem el az ágyon, de a kopók estig gyűjtögették a nyomokat, így az állandó mászkálás, és beszélgetés miatt alig tudtam pihenni.
Öt óra is elmúlt már, mikor kopogtattak.
Odacsoszogtam és kinyitottam.
- Gondoltam esetleg enne pár falatot. – tartott egy tálcát maga előtt az öreg.
- Jól gondolta. – bejött és letette az asztalra.
Felemeltem a fedőt.
- Rántott hal, sült krumpli, és majonéz? – néztem rá döbbenten.
- Azt hittem ez a kedvence.
- Jól emlékszik. Köszönöm. Tudom, hogy nem ezt tartja a konyhaművészet remekének. – mosolyogtam.
- Hát valóban nem.
- Van hír?
- Igen. John úrfi telefonált, Bruce úrfi felébredt. Kicsit még kába, de minden rendben.
- Akkor jó.
- A rendőrök még a földszinten helyszínelnek.
- Nem kellene szemmel tartani őket?
- Gordon rendőrfőnök úr és Mr. Fox is ott van.
- Értem. Még egyszer köszönöm.
- Szívesen kisasszony. – és távozott.
Később én is lementem, a yard éppen pakolt.
- Ami kisasszony.
- Rendőrfőnök. - biccentettem - Látom végeztek.
- Igen. Sajnos úgy tűnik, a betörő nem hagyott semmilyen nyomot.
- Ez nem a legjobb hír.
- Hát nem. De ne aggódjon megtesszük amit lehet.
- Tudom, és hálásan köszönjük.
- Örültem.
- Szintén. – bólintottam, majd bezártam utána az ajtót.
Alfred éppen a konyhában főzött valamit, Fox pedig egy bögre kávét ivott.
- Bemegyek, leváltom Johnt a kórházban, biztosan kimerült. Velem jön Alfred?
- Nem kisasszony, rendet kell tennem. Reggel, majd pár dolgot beviszek Bruce úrfinak.
- Értem. Akkor elvinném az egyik autót.
- Az Aston Martin bent áll.
- Kulcs?
- A garázsban a baloldali kis piros szekrényben.
- Hogy ilyen könnyen?
- Van értelme veszekednem? – sóhajtott az öreg.
- Nem tudom, lehet.
Válaszképpen csak legyintett, megrántottam a vállam, és kimentem az ajtón, de még utánam szólt.
- Azért megtankolva hozza vissza, és egy darabban.
Nagyot sóhajtottam. Sose fog megváltozni.
2012. augusztus 22., szerda
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 12.
12.rész
A hűvös levegő ébren tartott, de a csend egyre mélyült.
Lassan hajnalodott.
- Mi tart ennyi ideig? – sóhajtott idegesen John.
- Ha baj lenne, akkor fel le rohangálnának azon az ajtón, és eddig senki sem jött ki gyászos arccal. Van okunk reménykedni.
- Hogy tudsz így viselkedni?
- Mégis mi a baj? Ráérünk akkor sírni és jajveszékelni, ha meghalt. Egyenlőre eddig erről szó sincs. Ne kelts pánikot! – pillantottam a láthatóan magába roskadt Alfredra, de Blake nem vette a lapot.
- Mutathatnál több együttérzést.
- Sajnálom, amiért nem felelek meg az igényeidnek! – azzal elindultam a folyosón.
- Hová az Istenbe mész?
- Iszom egy kávét, mást úgysem tehetek.
Gordon utánam jött.
- Aggódnom kéne amiért követ?
- Nem. Csak gondoltam, megmutatom merre az automata.
- Látom gyakori vendég.
- Igen. Egy időben minden héten akadt pár emberem, aki ide került. Ma már szerencsére csak ritkán.
- Hála Batmannek?
- Kétségtelen, sokat tett a városért.
- Maga nyíltan kiáll mellette.
- Igen. Mert Ő az a hős, akit Gotham megérdemel. Nem pedig akire szüksége van. (idézet A sötét lovagból) De be kell érnünk vele. – állt meg a kávégép előtt.
- Tehát maga védi a hőst az emberektől.
- Ezt hogy érti?
- Sehogy. – kezdtem el turkálni a zsebeimben.
Bedobott pár centet.
- Milyet kér?
Végig böngésztem a listát, majd megnyomtam az alábbi feliratút: Frissen főzött expresszo, tejjel, cukorral.
- Remek választás. Ez a legjobb.
- Tudom.
- Honnan?
- Ennek a legkopottabb a gombja. Tehát jó, és a helyi személyzet is fogyasztja.
- Maga jó megfigyelő…
- Én vagyok a vizsgálat tárgya?
- Láttam, hogy védi Alfredet. Én is tudom, hogy Mr. Waynenek nincs sok esélye, de történtek már csodák. – választott egy ugyanolyan löttyöt, mint az enyém.
- Ennyi év után, még hívő ember? Ez meglepő.
- Maga nem hisz a vallásban. –szögezte le.
- Ha Isten létezne, akkor ez a világ nem tartana ott ahol tart, és Bruce, dacára annak amilyen nem feküdne pár szobával errébb. Isten nem létezik, vagy túl sokunktól fordult el.
- Ennyire fiatalon nincs egy kicsit megkeseredve?
- Csak mert nem hiszek egy felsőbb erőben? – ültem le.
- Inkább azért, ahogyan nyilatkozik.
- Nem vegye zokon rendőrfőnök, de nem tudok hinni egy olyan természetfelettiben, akit nem látok, meg egy olyan hősben aki láthatóan maga is eszelős, ha házfalakon ugrál, és bűnözőket ver az éjszakában. Ez inkább önbíráskodás, mint igazságszolgáltatás, és ezt magának kellene a leginkább látnia.
- Tudja a hosszú évek alatt rá kellett jönnöm, a legtöbb esetben maguk a törvények kötik meg a rendőrség kezét, ezért nem tehetünk semmit. Hol az igazság, ha nekünk be kell tartanunk a szabályokat a bűnözőknek pedig nem.
- Azt hiszem értem mire gondol. A korrupció mindig átszövi és át is fogja szőni az igazságszolgáltatást, magam is tapasztaltam. De mégis inkább maguknak kellene rendet tenniük nem?
- A legjobb rendőrök is elveszítik a hitüket, amikor se túlóra pénz, se felszerelés, és egy csapat modern fegyverrel ellátott gengszterrel kell farkasszemet nézniük. Meg aztán ezek bármikor megtalálják a magamfajtát, vagy a családunkat.
- De nem bújhatnak örökké egy álarcos védelmező mögé.
- Egyszer megpróbáltuk, higgye el….- sóhajtott fel, majd röviden elmesélte a történteket.
- Jó történet lenne, ha nem lenne igaz. A főügyész átáll az ellenséghez.
- Sajnos a város, majdnem önmagát tette tönkre. Hála nekem, Baine és bandája kiszimatolt mindent.
- Baine?
Az Árnyak Ligája?
Ó te jó ég! Ó te jó ég!
- Igen. – morogta a pohárba – Egy bombával tartott sakkban minket, azt mondta a lakók kezébe akarja adni a várost, hogy végre ők irányítsák.
- És ez mikor történt?
- Négy éve.
- Négy éve? – hűlt meg ez ereimben a vér.
- Valami baj van? Egészen elsápadt.
- Az anyám…. Ő is akkor halt meg…- hazudtam gépiesen – Ne haragudjon, nem emlékszem vissza szívesen azokra az időkre. Még ma is rosszul érint. – szedtem össze magam.
- Megértem.
- És Batman? Egyszerűen túlélte, és megmentett mindenkit?
- Azért nem volt ennyire könnyű dolga, sokáig eltűnt, azt hittük meghalt, hogy felrobbant a bombával együtt, de végül visszatért.
- Visszatért?
- Igen.
Visszatért, ismételtem magamban a szót.
És abban a pillanatban összeállt a kép. Amikor Bruce újbóli feltűnéséről zengett a sajtó, pár hónappal később már más került a lapok címoldalára. Méghozzá Batman visszatérése.
Az eltűnések, az esti balhék, a jótékonyság, a kevés alkalmazott a házban, John keresztneve a Robin.
Hát ezért akart annyira szemmel tartani, félt hogy kiderül a titka.
Mindent megértettem, és ledöbbentem.
- Jól van?
- Igen. – dobtam ki a kávét a mellettem lévő kukába – Menjünk, hátha már tudnak valamit.
- Rendben.
Nem tudtak.
Johnnál elszakadt a cérna, és kiment levegőzni. A részletek ismeretében már megértettem őt is.
Fél óra elteltével utána mentem, a külső dohányzóban szívott el egy szál cigit.
- Bagózol? – vettem ki a kezéből a slukkot.
- Ahogy te is.
- Mi történt az éjjel?
- Egy betörő…
- Ezt a mesét én találtam ki nem emlékszel? Tudni akarom az igazat!
- Nem tudom. - fordult el, és egy újabb szálra akart rágyújtani.
- Ki támadott meg titeket? Joker volt? Kijött Arkhamból?
Olyan gyorsan fordult meg, mintha ostorral csaptam volna rá.
- Honnan veszed ezt a…- sziszegte, de közbe vágtam.
- Tudom. Rájöttem. – néztem mélyen a szemébe – Gordonnal beszélgettem az előbb, és összeraktam a puzzle darabkáit. Robin.
Látványosan ideges lett. A kezével végigsimított a haján, majd az arcán.
Rám mutatott, aztán a másik kezével még egyszer homlokát vakarta, végül leengedte a karját.
- Nem akarta, hogy megtudd. Pláne a tegnap este után nem. Leszedi a fejem, ha ez kiderül. Azt fogja hinni, én énekeltem.
- A tegnap este?
- Azt mondta semmiről sem akarsz tudni.
- Az akkor volt, azóta új infókhoz jutottam.
- Új infókhoz?
- El kell mondanod!
- Jöjjenek fel! –integetett ki Gordon az ablakon mosolyogva- Beszéltünk az orvossal!
- Meggyógyul. – sóhajtottam fel.
- Igen. Gordon és Fox is tudja.
- Sejtettem.
- Neked se nagyon lehet meglepetést okozni.
A hűvös levegő ébren tartott, de a csend egyre mélyült.
Lassan hajnalodott.
- Mi tart ennyi ideig? – sóhajtott idegesen John.
- Ha baj lenne, akkor fel le rohangálnának azon az ajtón, és eddig senki sem jött ki gyászos arccal. Van okunk reménykedni.
- Hogy tudsz így viselkedni?
- Mégis mi a baj? Ráérünk akkor sírni és jajveszékelni, ha meghalt. Egyenlőre eddig erről szó sincs. Ne kelts pánikot! – pillantottam a láthatóan magába roskadt Alfredra, de Blake nem vette a lapot.
- Mutathatnál több együttérzést.
- Sajnálom, amiért nem felelek meg az igényeidnek! – azzal elindultam a folyosón.
- Hová az Istenbe mész?
- Iszom egy kávét, mást úgysem tehetek.
Gordon utánam jött.
- Aggódnom kéne amiért követ?
- Nem. Csak gondoltam, megmutatom merre az automata.
- Látom gyakori vendég.
- Igen. Egy időben minden héten akadt pár emberem, aki ide került. Ma már szerencsére csak ritkán.
- Hála Batmannek?
- Kétségtelen, sokat tett a városért.
- Maga nyíltan kiáll mellette.
- Igen. Mert Ő az a hős, akit Gotham megérdemel. Nem pedig akire szüksége van. (idézet A sötét lovagból) De be kell érnünk vele. – állt meg a kávégép előtt.
- Tehát maga védi a hőst az emberektől.
- Ezt hogy érti?
- Sehogy. – kezdtem el turkálni a zsebeimben.
Bedobott pár centet.
- Milyet kér?
Végig böngésztem a listát, majd megnyomtam az alábbi feliratút: Frissen főzött expresszo, tejjel, cukorral.
- Remek választás. Ez a legjobb.
- Tudom.
- Honnan?
- Ennek a legkopottabb a gombja. Tehát jó, és a helyi személyzet is fogyasztja.
- Maga jó megfigyelő…
- Én vagyok a vizsgálat tárgya?
- Láttam, hogy védi Alfredet. Én is tudom, hogy Mr. Waynenek nincs sok esélye, de történtek már csodák. – választott egy ugyanolyan löttyöt, mint az enyém.
- Ennyi év után, még hívő ember? Ez meglepő.
- Maga nem hisz a vallásban. –szögezte le.
- Ha Isten létezne, akkor ez a világ nem tartana ott ahol tart, és Bruce, dacára annak amilyen nem feküdne pár szobával errébb. Isten nem létezik, vagy túl sokunktól fordult el.
- Ennyire fiatalon nincs egy kicsit megkeseredve?
- Csak mert nem hiszek egy felsőbb erőben? – ültem le.
- Inkább azért, ahogyan nyilatkozik.
- Nem vegye zokon rendőrfőnök, de nem tudok hinni egy olyan természetfelettiben, akit nem látok, meg egy olyan hősben aki láthatóan maga is eszelős, ha házfalakon ugrál, és bűnözőket ver az éjszakában. Ez inkább önbíráskodás, mint igazságszolgáltatás, és ezt magának kellene a leginkább látnia.
- Tudja a hosszú évek alatt rá kellett jönnöm, a legtöbb esetben maguk a törvények kötik meg a rendőrség kezét, ezért nem tehetünk semmit. Hol az igazság, ha nekünk be kell tartanunk a szabályokat a bűnözőknek pedig nem.
- Azt hiszem értem mire gondol. A korrupció mindig átszövi és át is fogja szőni az igazságszolgáltatást, magam is tapasztaltam. De mégis inkább maguknak kellene rendet tenniük nem?
- A legjobb rendőrök is elveszítik a hitüket, amikor se túlóra pénz, se felszerelés, és egy csapat modern fegyverrel ellátott gengszterrel kell farkasszemet nézniük. Meg aztán ezek bármikor megtalálják a magamfajtát, vagy a családunkat.
- De nem bújhatnak örökké egy álarcos védelmező mögé.
- Egyszer megpróbáltuk, higgye el….- sóhajtott fel, majd röviden elmesélte a történteket.
- Jó történet lenne, ha nem lenne igaz. A főügyész átáll az ellenséghez.
- Sajnos a város, majdnem önmagát tette tönkre. Hála nekem, Baine és bandája kiszimatolt mindent.
- Baine?
Az Árnyak Ligája?
Ó te jó ég! Ó te jó ég!
- Igen. – morogta a pohárba – Egy bombával tartott sakkban minket, azt mondta a lakók kezébe akarja adni a várost, hogy végre ők irányítsák.
- És ez mikor történt?
- Négy éve.
- Négy éve? – hűlt meg ez ereimben a vér.
- Valami baj van? Egészen elsápadt.
- Az anyám…. Ő is akkor halt meg…- hazudtam gépiesen – Ne haragudjon, nem emlékszem vissza szívesen azokra az időkre. Még ma is rosszul érint. – szedtem össze magam.
- Megértem.
- És Batman? Egyszerűen túlélte, és megmentett mindenkit?
- Azért nem volt ennyire könnyű dolga, sokáig eltűnt, azt hittük meghalt, hogy felrobbant a bombával együtt, de végül visszatért.
- Visszatért?
- Igen.
Visszatért, ismételtem magamban a szót.
És abban a pillanatban összeállt a kép. Amikor Bruce újbóli feltűnéséről zengett a sajtó, pár hónappal később már más került a lapok címoldalára. Méghozzá Batman visszatérése.
Az eltűnések, az esti balhék, a jótékonyság, a kevés alkalmazott a házban, John keresztneve a Robin.
Hát ezért akart annyira szemmel tartani, félt hogy kiderül a titka.
Mindent megértettem, és ledöbbentem.
- Jól van?
- Igen. – dobtam ki a kávét a mellettem lévő kukába – Menjünk, hátha már tudnak valamit.
- Rendben.
Nem tudtak.
Johnnál elszakadt a cérna, és kiment levegőzni. A részletek ismeretében már megértettem őt is.
Fél óra elteltével utána mentem, a külső dohányzóban szívott el egy szál cigit.
- Bagózol? – vettem ki a kezéből a slukkot.
- Ahogy te is.
- Mi történt az éjjel?
- Egy betörő…
- Ezt a mesét én találtam ki nem emlékszel? Tudni akarom az igazat!
- Nem tudom. - fordult el, és egy újabb szálra akart rágyújtani.
- Ki támadott meg titeket? Joker volt? Kijött Arkhamból?
Olyan gyorsan fordult meg, mintha ostorral csaptam volna rá.
- Honnan veszed ezt a…- sziszegte, de közbe vágtam.
- Tudom. Rájöttem. – néztem mélyen a szemébe – Gordonnal beszélgettem az előbb, és összeraktam a puzzle darabkáit. Robin.
Látványosan ideges lett. A kezével végigsimított a haján, majd az arcán.
Rám mutatott, aztán a másik kezével még egyszer homlokát vakarta, végül leengedte a karját.
- Nem akarta, hogy megtudd. Pláne a tegnap este után nem. Leszedi a fejem, ha ez kiderül. Azt fogja hinni, én énekeltem.
- A tegnap este?
- Azt mondta semmiről sem akarsz tudni.
- Az akkor volt, azóta új infókhoz jutottam.
- Új infókhoz?
- El kell mondanod!
- Jöjjenek fel! –integetett ki Gordon az ablakon mosolyogva- Beszéltünk az orvossal!
- Meggyógyul. – sóhajtottam fel.
- Igen. Gordon és Fox is tudja.
- Sejtettem.
- Neked se nagyon lehet meglepetést okozni.
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 11.
11.rész
Ahogy beléptem a felkapcsolt lámpák fénye elvakított, dörzsölnöm kellett a szemem. Alig láttam.
- Mi folyik itt?
- Menjen ki! Menjen ki! – ragadott karon az öreg komornyik, és próbált kiterelni.
- A keze…. - néztem a reszkető vértől ragacsos ujjakra, majd döbbenten az arcára.
- Nincs semmi baj, menjen ki. – de látszott, hogy ezt ő sem hiszi.
- Nem!
- Kisasszony…
Félrelöktem, Bruce az ágyon feküdt egy fekete nadrágban, és az összes ágynemű, a lepedők, párnák nedves foltokban vöröslöttek. Az oldalához szorított egy vastag kéz köteget, valahol a csípője fölött, de egy piros vastag kövér csík folyt le az oldalán.
- Édes Istenem…. – a baldachint tartó egyik fa oszlopban kellett megkapaszkodnom.
- Menj ki. – nyögte rekedten - Alfred! – kiabálta, de az öreg láthatóan tehetetlen volt, nem tudott mást tenni csak újabb kötést hozni.
- Úton van Mr. Fox.
- Nem érdekel Fox, vegye ki valahogy! Akárhogy!
- De uram!
- Vegye ki!
- Alfred! – ültem le Bruce mellé az ágyra, és egy száraz ronggyal megtöröltem az izzadságtól csatakos arcát – Mi történt? – suttogtam – Bruce.
- Leszúrtak. – próbált megfordulni kínok közt.
- Ne, ne, ne, ne. Ne mozogj, nem szabad!
- A páncél…
- Páncél?
- Igen…. Beletörték….. Éget, és mar…...
Zavartan néztem az öregre.
- Ha van valahol harapófogó akkor hozzon egyet, meg valami erős alkoholt. Siessen.
- Már próbáltam kisasszony, de ilyen sebet még nem láttam. Ehhez szakember kell.
- Had nézzem!
- Nem! – fogta meg a kezem Bruce – Maradj ki ebből.
- Azt mondtam had nézzem. Alfred segítsen! –lefogta, én meg levettem a kötést, és óvatosan letöröltem a vért.
Egy pillantás elég volt, hogy tudjam, hatalmas a baj.
- Be kell vinnünk a kórházba! Azonnal!
- Nem! – nyögött fel újra.
- Ilyen nyomott csak egy velencei tőr hagy. Bérgyilkosok használják, beletörik a szúráskor, a hegy vége kampós, beleakad a szövetekbe, akár egy horog. Amikor kihúzzák a pengét az súlyos roncsolást okoz, és a háromoldalú élezés miatt keletkezett vágásokat összevarrni szinte lehetetlen. Feltáró műtét kell, meg röntgen, hogy tényleg görbített e? Egy jó sebész megoldja! – szorítottam a sebet.
- Hívja a mentőket! – de Alfred nem mozdult – Ha azt akarja, hogy életben maradjon, hívja a mentőket! – ordítottam rá.
- Nem… ne…. – sóhajtott fel Wayne, majd leesett a feje a párnáról.
Megnéztem a pulzusát.
- Elájult, a vérveszteség miatt!
Óráknak tűnő percekkel később, megérkezett Fox és John, nyomukban a mentőkkel.
Láthatóan ők sem találkoztak még ilyen sérüléssel, így a szokásos rutint követték, infúzió, vérnyomás mérés, szorító kötést.
- Mi történt? –kérdezte az egyik srác, miközben berakták a rohamkocsiba.
- Azt mondta egy betörő járt a házban, és az tette.
- Egy betörő?
- Igen! Alfred menjen vele! – ültettem be az öreget – Maguk után megyünk!
Szirénázva indultak, én pedig beültem hátra Fox Mercedesébe, John vezetett, Lucius meg mellette teljes döbbenetben.
- De hát mit történt? A ház biztonsági rendszerén szinte lehetetlen átjutni, magam terveztem. – motyogta.
- Mindannyian tudjuk, hogy nem a kastélyban történt. De tehetnének róla, hogy a sztori megálljon a rendőrség előtt is, akik feltehetően hivatalból kijönnek vizsgálódni. – azzal kibámultam az ablakon.
Alig negyedórával később már a Gothami Memorial Kórház folyosóin tolták végig az eszméletlen Brucet.
A mentősök elhadarták amit megtudtak, a sürgősségis orvos pedig a nővéreknek adott pár instrukciót, majd bezárták az orrunk előtt az ajtót.
Alfred teljes letargiában, magába roskadtan ült az egyik kórházi széken. John és Fox meg fel alá járkáltak, én a falnak dőltem.
A fali óra szerint az idő ólom lábakon járt, lassan teltek a percek.
Egyszer csak nyílt a bejárat, megjelent egy barna ballonkabátos ötvenfelé járó szemüveges pasas nyomában két egyenruhás rendőr. A többiek is felkapták a fejüket.
- Mr. Fox. – fogott vele kezet az idegen.
- Gordon rendőrfőnök.
Hoppá, a nagyvezér, na most vagyunk bajban. És még azt állítja valaki, hogy lassú a yard.
- Most hívtak. Mi történt?
- Betörés, valaki átjutott a ház biztonsági résein.
- Értem. – annyira látszott, hogy nem hiszi el – Mr. Wayne hogy van?
- Válságos az állapota, többet nem tudunk.
- Tehetünk valamit?
- Attól tartok egyenlőre nem. – mondta Alfred csendesen.
- Erős fiatalember, meg fog gyógyulni. – fogta meg a komornyik karját.
Hát persze, az ég kék, minden happy, és a szárnyas pónik meg léteznek.
Láttam már egy - két ilyen sebet, és pontosan tudtam, a túlélési esély nagyjából harminc és negyven százalék között van. Jobb esetben. Bár ez nem a hegyvidék, itt vannak orvosok, meg gyógyszerek.
Leültem az egyik székre és a fejemet a hideg csempének támasztottam.
- De hogy szerezhette? Ilyen fegyvert csak a maffiózók, és rosszfiúk kapnak ajándékba. Véletlen lenne, vagy valaki valóban megakarta ölni? Esetleg nekem szánt üzenet? Megtaláltak volna? Máris? Az nem lehet, akkor már az egész bagázs itt lenne értem. Igen. Vagy valaki rájöhetett, Bruce mit művel szabad idejében, és el akarta tenni láb alól? Netán figyelmeztetésnek szánták? Vagy egyszerűen egy másik üzletember küldött rá bérgyilkost? – töprengtem magamban.
Túl sok a lehetőség, és csak egy jó válasz létezik.
Szerencsére valahol menet közben sikerült felvennem egy farmer nadrágot, meg egy cipőt, de a folyosó ennek ellenére is, túl huzatosnak bizonyult.
- Tessék! – terítette rám a rendőrfőnök a kabátját.
- Köszönöm.
- Attól tartok, mi még nem ismerjük egymást személyesen, de az este láttam a bálon. Ön az új asszisztens. – ült mellém – Jim Gordon rendőrfőnök. – nyújtott kezet.
- Ami Davis.
- Jól van?
- Igen.
- Alfred említette, hogy ide jár egyetemre.
Tehát maga is nyakig benne van. Akár egy szép nagy bűnszövetkezet.
- Igen.
- Úgy tudom, ügyész szeretne lenni. Nem egy hálás feladat.
- Hát nem.
- Nem egy bőbeszédű ember igaz? – mosolyodott el.
- Ne haragudjon, egy kicsit hosszúra nyúlt a mai nap. – dörzsöltem meg a tarkóm.
- Ismerős, ilyenkor én sem vagyok jó társaság.
Nyílt a vizsgáló ajtaja, mindenki egyszerre ugrott fel.
- Hogy van? – támadta le a kilépő nővért John.
- Sikerült stabilizálni az állapotát, sok vért vesztett, rá kellett kötnünk két csoportazonos zacskót. Mindjárt visszük a műtőbe.
- Láthatjuk? – érdeklődött falfehér arccal.
- Nem, sincs magánál.
- Köszönjük. – hebegte.
- Kérem. – ment vissza a szobába.
Percekkel később kitolták az eszméletlen és sápadt Brucet, a karjából csövek, és orvosi érzékelők lógtak ki. Nem festett túl jól. Utána sétáltunk a folyosó végéig, majd újra bezárták előttünk az ajtókat.
A látványt Alfred viselte a legrosszabbul, láthatóan magát hibáztatta.
- Ne aggódjon, az ilyen esetekben, nem hosszúak az operációt. – vigasztalta a felügyelő.
Nyitottam egy ablakot, és kibámultam a hóesésbe.
Egy újabb boldog, kellemes,csendes, és nyugodt karácsony. Fantasztikus!
- Mi folyik itt?
- Menjen ki! Menjen ki! – ragadott karon az öreg komornyik, és próbált kiterelni.
- A keze…. - néztem a reszkető vértől ragacsos ujjakra, majd döbbenten az arcára.
- Nincs semmi baj, menjen ki. – de látszott, hogy ezt ő sem hiszi.
- Nem!
- Kisasszony…
Félrelöktem, Bruce az ágyon feküdt egy fekete nadrágban, és az összes ágynemű, a lepedők, párnák nedves foltokban vöröslöttek. Az oldalához szorított egy vastag kéz köteget, valahol a csípője fölött, de egy piros vastag kövér csík folyt le az oldalán.
- Édes Istenem…. – a baldachint tartó egyik fa oszlopban kellett megkapaszkodnom.
- Menj ki. – nyögte rekedten - Alfred! – kiabálta, de az öreg láthatóan tehetetlen volt, nem tudott mást tenni csak újabb kötést hozni.
- Úton van Mr. Fox.
- Nem érdekel Fox, vegye ki valahogy! Akárhogy!
- De uram!
- Vegye ki!
- Alfred! – ültem le Bruce mellé az ágyra, és egy száraz ronggyal megtöröltem az izzadságtól csatakos arcát – Mi történt? – suttogtam – Bruce.
- Leszúrtak. – próbált megfordulni kínok közt.
- Ne, ne, ne, ne. Ne mozogj, nem szabad!
- A páncél…
- Páncél?
- Igen…. Beletörték….. Éget, és mar…...
Zavartan néztem az öregre.
- Ha van valahol harapófogó akkor hozzon egyet, meg valami erős alkoholt. Siessen.
- Már próbáltam kisasszony, de ilyen sebet még nem láttam. Ehhez szakember kell.
- Had nézzem!
- Nem! – fogta meg a kezem Bruce – Maradj ki ebből.
- Azt mondtam had nézzem. Alfred segítsen! –lefogta, én meg levettem a kötést, és óvatosan letöröltem a vért.
Egy pillantás elég volt, hogy tudjam, hatalmas a baj.
- Be kell vinnünk a kórházba! Azonnal!
- Nem! – nyögött fel újra.
- Ilyen nyomott csak egy velencei tőr hagy. Bérgyilkosok használják, beletörik a szúráskor, a hegy vége kampós, beleakad a szövetekbe, akár egy horog. Amikor kihúzzák a pengét az súlyos roncsolást okoz, és a háromoldalú élezés miatt keletkezett vágásokat összevarrni szinte lehetetlen. Feltáró műtét kell, meg röntgen, hogy tényleg görbített e? Egy jó sebész megoldja! – szorítottam a sebet.
- Hívja a mentőket! – de Alfred nem mozdult – Ha azt akarja, hogy életben maradjon, hívja a mentőket! – ordítottam rá.
- Nem… ne…. – sóhajtott fel Wayne, majd leesett a feje a párnáról.
Megnéztem a pulzusát.
- Elájult, a vérveszteség miatt!
Óráknak tűnő percekkel később, megérkezett Fox és John, nyomukban a mentőkkel.
Láthatóan ők sem találkoztak még ilyen sérüléssel, így a szokásos rutint követték, infúzió, vérnyomás mérés, szorító kötést.
- Mi történt? –kérdezte az egyik srác, miközben berakták a rohamkocsiba.
- Azt mondta egy betörő járt a házban, és az tette.
- Egy betörő?
- Igen! Alfred menjen vele! – ültettem be az öreget – Maguk után megyünk!
Szirénázva indultak, én pedig beültem hátra Fox Mercedesébe, John vezetett, Lucius meg mellette teljes döbbenetben.
- De hát mit történt? A ház biztonsági rendszerén szinte lehetetlen átjutni, magam terveztem. – motyogta.
- Mindannyian tudjuk, hogy nem a kastélyban történt. De tehetnének róla, hogy a sztori megálljon a rendőrség előtt is, akik feltehetően hivatalból kijönnek vizsgálódni. – azzal kibámultam az ablakon.
Alig negyedórával később már a Gothami Memorial Kórház folyosóin tolták végig az eszméletlen Brucet.
A mentősök elhadarták amit megtudtak, a sürgősségis orvos pedig a nővéreknek adott pár instrukciót, majd bezárták az orrunk előtt az ajtót.
Alfred teljes letargiában, magába roskadtan ült az egyik kórházi széken. John és Fox meg fel alá járkáltak, én a falnak dőltem.
A fali óra szerint az idő ólom lábakon járt, lassan teltek a percek.
Egyszer csak nyílt a bejárat, megjelent egy barna ballonkabátos ötvenfelé járó szemüveges pasas nyomában két egyenruhás rendőr. A többiek is felkapták a fejüket.
- Mr. Fox. – fogott vele kezet az idegen.
- Gordon rendőrfőnök.
Hoppá, a nagyvezér, na most vagyunk bajban. És még azt állítja valaki, hogy lassú a yard.
- Most hívtak. Mi történt?
- Betörés, valaki átjutott a ház biztonsági résein.
- Értem. – annyira látszott, hogy nem hiszi el – Mr. Wayne hogy van?
- Válságos az állapota, többet nem tudunk.
- Tehetünk valamit?
- Attól tartok egyenlőre nem. – mondta Alfred csendesen.
- Erős fiatalember, meg fog gyógyulni. – fogta meg a komornyik karját.
Hát persze, az ég kék, minden happy, és a szárnyas pónik meg léteznek.
Láttam már egy - két ilyen sebet, és pontosan tudtam, a túlélési esély nagyjából harminc és negyven százalék között van. Jobb esetben. Bár ez nem a hegyvidék, itt vannak orvosok, meg gyógyszerek.
Leültem az egyik székre és a fejemet a hideg csempének támasztottam.
- De hogy szerezhette? Ilyen fegyvert csak a maffiózók, és rosszfiúk kapnak ajándékba. Véletlen lenne, vagy valaki valóban megakarta ölni? Esetleg nekem szánt üzenet? Megtaláltak volna? Máris? Az nem lehet, akkor már az egész bagázs itt lenne értem. Igen. Vagy valaki rájöhetett, Bruce mit művel szabad idejében, és el akarta tenni láb alól? Netán figyelmeztetésnek szánták? Vagy egyszerűen egy másik üzletember küldött rá bérgyilkost? – töprengtem magamban.
Túl sok a lehetőség, és csak egy jó válasz létezik.
Szerencsére valahol menet közben sikerült felvennem egy farmer nadrágot, meg egy cipőt, de a folyosó ennek ellenére is, túl huzatosnak bizonyult.
- Tessék! – terítette rám a rendőrfőnök a kabátját.
- Köszönöm.
- Attól tartok, mi még nem ismerjük egymást személyesen, de az este láttam a bálon. Ön az új asszisztens. – ült mellém – Jim Gordon rendőrfőnök. – nyújtott kezet.
- Ami Davis.
- Jól van?
- Igen.
- Alfred említette, hogy ide jár egyetemre.
Tehát maga is nyakig benne van. Akár egy szép nagy bűnszövetkezet.
- Igen.
- Úgy tudom, ügyész szeretne lenni. Nem egy hálás feladat.
- Hát nem.
- Nem egy bőbeszédű ember igaz? – mosolyodott el.
- Ne haragudjon, egy kicsit hosszúra nyúlt a mai nap. – dörzsöltem meg a tarkóm.
- Ismerős, ilyenkor én sem vagyok jó társaság.
Nyílt a vizsgáló ajtaja, mindenki egyszerre ugrott fel.
- Hogy van? – támadta le a kilépő nővért John.
- Sikerült stabilizálni az állapotát, sok vért vesztett, rá kellett kötnünk két csoportazonos zacskót. Mindjárt visszük a műtőbe.
- Láthatjuk? – érdeklődött falfehér arccal.
- Nem, sincs magánál.
- Köszönjük. – hebegte.
- Kérem. – ment vissza a szobába.
Percekkel később kitolták az eszméletlen és sápadt Brucet, a karjából csövek, és orvosi érzékelők lógtak ki. Nem festett túl jól. Utána sétáltunk a folyosó végéig, majd újra bezárták előttünk az ajtókat.
A látványt Alfred viselte a legrosszabbul, láthatóan magát hibáztatta.
- Ne aggódjon, az ilyen esetekben, nem hosszúak az operációt. – vigasztalta a felügyelő.
Nyitottam egy ablakot, és kibámultam a hóesésbe.
Egy újabb boldog, kellemes,csendes, és nyugodt karácsony. Fantasztikus!
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 10.
10. rész
A cirkuszi előadás akkor a legjobb, ha a néző belefeledkezik a látványba, én is így voltam ezzel. Élveztem, hogy Bruce a firkászokkal, milliomosokkal, és újgazdagokkal folytatott bájcsevegést végig szenvedi, persze csak mi beavatottak tudtuk, a többi külső személy számára úgy tűnt minden rendben.
A pohár kiürült, és az egyik érkező pincér tálcájára tettem, majd célba vettem a kis csoportot.
Ügyesen átsuhantam a tömegen, és végül a jobbján kötöttem ki.
- Hölgyeim és Uraim elnézésüket kérem, de ugye megértik, Mr. Waynenek beszélnie kell még az igazgatósági tagokkal. – mosolyogtam angyalian – Legyen elég mára ennyi kép, és interjú anyag. Köszönjük.
- Azt hiszem az új asszisztensemnek, Miss Davisnek igaza van. Köszönöm a türelmüket. – azzal karon ragadva eloldalaztunk.
- Nagyon dögös. – nézett rajtam végig titokban miközben odaintett valakinek, egy „hello-t”.
Egy kicsit meglepődtem.
- Nem tudtam, hogy szerepel ilyen szó a szótáradban.
- Dehogynem tudtad. Csak nem érdekelt. –mosolygott szívdöglesztően.
- Meglehet.
- Jöhettél volna hamarabb is, de láthatóan élvezted a helyzetet. Üdvözlöm Carl, jó hogy eljött !– fogott kezet valakivel.
- Ennyi járt nekem, a kis húzásaid után.
- Jogos.
- Érdekelne, mit tudtál meg rólam, egy nap alatt?
- Mr. Wayne. – jött oda az igazgató tanácsvezetője.
- Mr. Fox. – ráztak kezet – Bemutatom, az új asszisztensem Miss. Davist.
- Végre személyesen is találkozunk. Köszönettel tartozom, amiért a múltkor meggyógyított. – hálálkodtam.
- Látom, jobban van. Örülök. – mosolygott barátságosan - Mr. Wayne, ha ráérne egy kicsit…
- Viszontlátásra Mr. Fox. – hagytam ott őket.
A svédasztal felé vettem az irányt, és pár szelet húst, és salátát pakoltam egy tányérra.
- Látom megismerkedtél Luciussal.
- Szia John. – néztem rá ingerülten.
- Gondolom Alfred mesélte.
- Igen. Jó tudni, mennyire is vagy szavahihető ember valójában. – kaptam be egy falat sültet – Kár, mennyire félre ismertelek. – közben mosolyogtam, igyekezve egy kedélyes beszélgetés látszatát fenntartani.
- Meg tudom magyarázni.
- Ó, tudom. Nem kétlem, valahol ott kezdődik, „beléd szerettem”- nyomtam meg gúnyosa ezt a két szót-, a vége meg a hős barát, aki a védi a haverja szívét. Az igazság is valahol itt van elásva a kettő közt? Vagy nem?
- Kiforgatod a szavaimat akárcsak ő.
- Fel sem merül benned, hogy ez neki és nekem is mennyire fájhatott?
- Nem ez volt a terv.
- Tényleg? – nyomtam a kezébe a tányérom.
- Ami. – fogta meg a karom.
- Eressz! – mosolyogtam kedvesen, de a szemem összeszűkült.
- Ami. Gyere, táncoljunk. – jelent meg Bruce – Majd később megbeszélitek azt az egyetemi témát. – nézett ránk jelentőségteljesen, és ellentmondást nem tűrően.
Hagytam, hogy belém karoljon, a parkettre cipeljen, átfogta a derekam.
Nem hallottam a zenét, csak hagytam, hogy vezessen.
- Sajnálom.
- Persze.
Összevillant a tekintetünk.
- Hagyd most Johnt, a szívére vette a vitánkat. Hallgatnod kellene Alfredra. Jól ismer minket.
- Imádom a szerelmi háromszögeket.
- Valóban?
- Igen, de csakis a rejtélyek után. Például Bruce Wayne miért jár ki az éjszakába verekedni? Meg, hogy mire is költi a pénzét valójában?
Lassított a léptein.
- Nem értem mire célzol. – közölte hidegen.
- Ne nézz hülyének! – emeltem meg kissé a hangom – Nem vagyok már gyerek! Tudni akarod mit tudtam meg, és szemmel akarsz tartani, de nem vagy elég óvatos.
Csak némán nézett.
- Fogalmam sincs mibe keveredtél, és nem is érdekel. Amit eddig összeraktam, az nagyon nem tetszik, de azt hiszem mindenkinek addig jó, amíg én nem tudom, mi is folyik ebben a házban pontosan. John láthatóan örömmel segít neked, én viszont távol akarok maradni a sötét ügyektől. Ezentúl mindenre, ami itt megy vak, süket, és néma leszek. Jegyezd meg, nem vagyok több mint egy házba lakó alkalmazott! – udvarias fejbólintással megköszöntem a táncot, és otthagytam.
Kerestem egy nyitott erkélyajtót, és kimentem a levegőre.
Nem érdekelt, hogy csontig ható a hideg, a tüdőmbe nyilalló szúr fájdalom, próbáltam megnyugodni, és nem azon járatni az agyam, mit zajlik a háttérben. Féltem, ha sokat gondolkodom, valóban szétpattannak az idegeim. Vettem egy mély lélegzetet, és kifújtam.
Lehunytam a szemem. Vak, süket és néma vagyok. Mondogattam magamnak.
Éreztem, hogy beborít valami meleg.
Bruce volt az, rám terítette egy plédet.
- Most az jön: Költözz el! – sóhajtottam fel.
- Ha ennyire zavarnak ezek a titkot, akkor igen. Nem akarlak bántani.
Nem válaszoltam.
- Uram! – jött ki Alfred – A vendégek.
- Megyek! Gyere.
- Még maradok egy kicsit.
Egy hosszú pillanatig engem nézett.
- Az ünnepek után választ adok. Jelenleg van mit kipihennem.
Bólintott.
Nem sokkal később, az parkolóban fogyatkozni kezdtek az autók.
Sejtettem, hogy a kisebb hétköznapokon használt konyhába nem jutnék be, mert az előtte lévő nagyobban - amit szervírozásra használtak – nyüzsögtek a pincérek, és szakácsok.
Ezért beosontam a terembe, onnan meg a könyvtárba.
Felültem a párkányra és az ablakon át néztem az utolsó meghívottak távozását, a régi falióra közben, pedig elütötte a fél egyet. Az előtérben nem volt senki, remek alkalmat nyújtva, hogy felszaladjak a szobámba. A cipőtől fájt a lábam, gondolkodás nélkül lerúgtam.
- Hamupipőke vége a bálnak. – sóhajtottam fel.
Az estélyit, vállfára akasztva a szekrénybe tettem. Kiengedtem a hajam, eltűntettem a sminket.
Túl meleg volt, ablakot kellett nyitnom. Alaposan átszellőztettem.
Elmentem zuhanyozni, és egy sortban meg egy kinyúlt pólóban lefeküdtem aludni. Megint nagyon kimerültnek éreztem magam.
Azt álmodtam, egy sötét, hideg, vasrácsos cellába zártak, a belső falakat viszont a tömör sziklába vájták. Nem tudtam megszökni.
Arctalan idegenek érkeztek a megmentésemre, de amikor ki akarták nyitni a zárat, felordítottak, és összeestek a fájdalomtól.
Felriadtam, patakokban folyt rólam a víz. Ekkor hallottam meg, hogy a házban valaki tényleg kiabál.
Kipattantam az ágyból, a folyosóra érve láttam, hogy Bruce ajtaja nyitva, és fájdalmas üvöltés hallatszik ki.
- Uram! Tartson ki! – csengett Alfred hangja kétségbeesetten.
A cirkuszi előadás akkor a legjobb, ha a néző belefeledkezik a látványba, én is így voltam ezzel. Élveztem, hogy Bruce a firkászokkal, milliomosokkal, és újgazdagokkal folytatott bájcsevegést végig szenvedi, persze csak mi beavatottak tudtuk, a többi külső személy számára úgy tűnt minden rendben.
A pohár kiürült, és az egyik érkező pincér tálcájára tettem, majd célba vettem a kis csoportot.
Ügyesen átsuhantam a tömegen, és végül a jobbján kötöttem ki.
- Hölgyeim és Uraim elnézésüket kérem, de ugye megértik, Mr. Waynenek beszélnie kell még az igazgatósági tagokkal. – mosolyogtam angyalian – Legyen elég mára ennyi kép, és interjú anyag. Köszönjük.
- Azt hiszem az új asszisztensemnek, Miss Davisnek igaza van. Köszönöm a türelmüket. – azzal karon ragadva eloldalaztunk.
- Nagyon dögös. – nézett rajtam végig titokban miközben odaintett valakinek, egy „hello-t”.
Egy kicsit meglepődtem.
- Nem tudtam, hogy szerepel ilyen szó a szótáradban.
- Dehogynem tudtad. Csak nem érdekelt. –mosolygott szívdöglesztően.
- Meglehet.
- Jöhettél volna hamarabb is, de láthatóan élvezted a helyzetet. Üdvözlöm Carl, jó hogy eljött !– fogott kezet valakivel.
- Ennyi járt nekem, a kis húzásaid után.
- Jogos.
- Érdekelne, mit tudtál meg rólam, egy nap alatt?
- Mr. Wayne. – jött oda az igazgató tanácsvezetője.
- Mr. Fox. – ráztak kezet – Bemutatom, az új asszisztensem Miss. Davist.
- Végre személyesen is találkozunk. Köszönettel tartozom, amiért a múltkor meggyógyított. – hálálkodtam.
- Látom, jobban van. Örülök. – mosolygott barátságosan - Mr. Wayne, ha ráérne egy kicsit…
- Viszontlátásra Mr. Fox. – hagytam ott őket.
A svédasztal felé vettem az irányt, és pár szelet húst, és salátát pakoltam egy tányérra.
- Látom megismerkedtél Luciussal.
- Szia John. – néztem rá ingerülten.
- Gondolom Alfred mesélte.
- Igen. Jó tudni, mennyire is vagy szavahihető ember valójában. – kaptam be egy falat sültet – Kár, mennyire félre ismertelek. – közben mosolyogtam, igyekezve egy kedélyes beszélgetés látszatát fenntartani.
- Meg tudom magyarázni.
- Ó, tudom. Nem kétlem, valahol ott kezdődik, „beléd szerettem”- nyomtam meg gúnyosa ezt a két szót-, a vége meg a hős barát, aki a védi a haverja szívét. Az igazság is valahol itt van elásva a kettő közt? Vagy nem?
- Kiforgatod a szavaimat akárcsak ő.
- Fel sem merül benned, hogy ez neki és nekem is mennyire fájhatott?
- Nem ez volt a terv.
- Tényleg? – nyomtam a kezébe a tányérom.
- Ami. – fogta meg a karom.
- Eressz! – mosolyogtam kedvesen, de a szemem összeszűkült.
- Ami. Gyere, táncoljunk. – jelent meg Bruce – Majd később megbeszélitek azt az egyetemi témát. – nézett ránk jelentőségteljesen, és ellentmondást nem tűrően.
Hagytam, hogy belém karoljon, a parkettre cipeljen, átfogta a derekam.
Nem hallottam a zenét, csak hagytam, hogy vezessen.
- Sajnálom.
- Persze.
Összevillant a tekintetünk.
- Hagyd most Johnt, a szívére vette a vitánkat. Hallgatnod kellene Alfredra. Jól ismer minket.
- Imádom a szerelmi háromszögeket.
- Valóban?
- Igen, de csakis a rejtélyek után. Például Bruce Wayne miért jár ki az éjszakába verekedni? Meg, hogy mire is költi a pénzét valójában?
Lassított a léptein.
- Nem értem mire célzol. – közölte hidegen.
- Ne nézz hülyének! – emeltem meg kissé a hangom – Nem vagyok már gyerek! Tudni akarod mit tudtam meg, és szemmel akarsz tartani, de nem vagy elég óvatos.
Csak némán nézett.
- Fogalmam sincs mibe keveredtél, és nem is érdekel. Amit eddig összeraktam, az nagyon nem tetszik, de azt hiszem mindenkinek addig jó, amíg én nem tudom, mi is folyik ebben a házban pontosan. John láthatóan örömmel segít neked, én viszont távol akarok maradni a sötét ügyektől. Ezentúl mindenre, ami itt megy vak, süket, és néma leszek. Jegyezd meg, nem vagyok több mint egy házba lakó alkalmazott! – udvarias fejbólintással megköszöntem a táncot, és otthagytam.
Kerestem egy nyitott erkélyajtót, és kimentem a levegőre.
Nem érdekelt, hogy csontig ható a hideg, a tüdőmbe nyilalló szúr fájdalom, próbáltam megnyugodni, és nem azon járatni az agyam, mit zajlik a háttérben. Féltem, ha sokat gondolkodom, valóban szétpattannak az idegeim. Vettem egy mély lélegzetet, és kifújtam.
Lehunytam a szemem. Vak, süket és néma vagyok. Mondogattam magamnak.
Éreztem, hogy beborít valami meleg.
Bruce volt az, rám terítette egy plédet.
- Most az jön: Költözz el! – sóhajtottam fel.
- Ha ennyire zavarnak ezek a titkot, akkor igen. Nem akarlak bántani.
Nem válaszoltam.
- Uram! – jött ki Alfred – A vendégek.
- Megyek! Gyere.
- Még maradok egy kicsit.
Egy hosszú pillanatig engem nézett.
- Az ünnepek után választ adok. Jelenleg van mit kipihennem.
Bólintott.
Nem sokkal később, az parkolóban fogyatkozni kezdtek az autók.
Sejtettem, hogy a kisebb hétköznapokon használt konyhába nem jutnék be, mert az előtte lévő nagyobban - amit szervírozásra használtak – nyüzsögtek a pincérek, és szakácsok.
Ezért beosontam a terembe, onnan meg a könyvtárba.
Felültem a párkányra és az ablakon át néztem az utolsó meghívottak távozását, a régi falióra közben, pedig elütötte a fél egyet. Az előtérben nem volt senki, remek alkalmat nyújtva, hogy felszaladjak a szobámba. A cipőtől fájt a lábam, gondolkodás nélkül lerúgtam.
- Hamupipőke vége a bálnak. – sóhajtottam fel.
Az estélyit, vállfára akasztva a szekrénybe tettem. Kiengedtem a hajam, eltűntettem a sminket.
Túl meleg volt, ablakot kellett nyitnom. Alaposan átszellőztettem.
Elmentem zuhanyozni, és egy sortban meg egy kinyúlt pólóban lefeküdtem aludni. Megint nagyon kimerültnek éreztem magam.
Azt álmodtam, egy sötét, hideg, vasrácsos cellába zártak, a belső falakat viszont a tömör sziklába vájták. Nem tudtam megszökni.
Arctalan idegenek érkeztek a megmentésemre, de amikor ki akarták nyitni a zárat, felordítottak, és összeestek a fájdalomtól.
Felriadtam, patakokban folyt rólam a víz. Ekkor hallottam meg, hogy a házban valaki tényleg kiabál.
Kipattantam az ágyból, a folyosóra érve láttam, hogy Bruce ajtaja nyitva, és fájdalmas üvöltés hallatszik ki.
- Uram! Tartson ki! – csengett Alfred hangja kétségbeesetten.
2012. augusztus 21., kedd
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 9.
9.rész
- Kisasszony, ideje felkelni. – közölte valaki hangosan.
- Sötét van. –morogtam.
- Talán nyissa ki a szemét.
Megtettem, majd Alfred arca jelent meg.
- Hány óra van? – nyögtem – Szétmegy a fejem.
- Délután kettő.
- Mi? – ültem fel azonnal.
- Bizony. –tett elém egy reggeliző tálcán, kávét, és pár zöldséges sonkás szendvicset.
Az ágy támlájának dőltem.
- Csak későn tudtam elaludni. – néztem rá fáradtan.
- Próbáltam délelőtt kétszer is ébreszteni, de esélytelennek tűnt, tíz perc elteltével sem mutatott semmilyen reakciót.
- Ha mélyen alszom akkor nehezen kelek fel.
- Igen, már rájöttem. – gúnyolódott.
- Sajnálom, tudom, hogy segítenek kellett volna.
- Igazából nem akadt semmi eget rengető, minden kész, egy óra és hozzák az ételeket is.
- Bruce nagyon mérges? – tapogatóztam.
- Bruce úrfi este kártyapartira ment, még alszik.
- Kártyapartira? – döbbentem meg.
- Igen.
- Értem. Ezt megeszem és leviszem a tálcát.
- Ahogy óhajtja.
- Alfred?
- Igen kisasszony?
- Sokat hazárdírozik?
- Nem, nem kedvelem a szerencsejátékot.
- Tudja, hogy nem magára gondoltam.
- Valóban?
- Alfred.
- Ezt talán tőle kellene megkérdeznie.
Bólintottam, majd elgondolkodva haraptam bele a szendvicsbe.
Egy órával később, egy farmerban és pólóban leszaladtam megnézni, mi a helyzet.
Láthatóan tényleg nem kellettem.
A konyhába mentem, hogy igyak egy pohár gyümölcslevet, éppen kivettem a hűtőből, mikor Bruce egy kinyúlt fekete pólóban, és melegítő nadrágban támolygott be.
Szét sem nézve leült. Olyan volt, mint akin átment az úthenger.
- Alfred – borult az asztalra – főzzön nekem egy kávét.
Nem szóltam semmit, csak hozzáláttam.
Pár pillanattal később halkan szuszogni kezdett. Elaludt, méghozzá jó mélyen.
Egy serpenyőbe bedobtam pár kolbászkát, felvágtam némi paradicsomot, paprikát, uborkát, répát, felbontottam egy konzerv kukoricát, fűszerekkel majonézzel összekeverve kész is volt a saláta. Egy kis pirítóst, lekvárt, és vajat is tettem az asztalra, de semmi reakció.
Megráztam a vállát.
- Bruce. Bruce…. – lehámoztam az egyik kezét az arcáról, és az orra alá dugtam a kávét.
Nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét, kellett pár pillanat, amíg felfogja mit lát.
- Ami.
- Szia. Itt a reggelid. – adtam a kezébe villát – Egyél, mert mindjárt négy, készülnöd kell, pár óra és jönnek a vendégek.
- Vendégek?
- A karácsonyi parti. – ültem mellé.
- Igen. Persze. – dörzsölte meg a fejét, majd bekapott egy kis salátát – Ez egész jó.
Bólintottam. Bejött Alfred.
- Látom végre hajlandó enni is.
Nem kapott választ, mert Wayne közben a kolbásszal harcolt.
- Ez angol reggeli? – érdeklődött a terítékre pillantva az öreg.
- Nem tudom, összedobtam valamit, amíg az asztalon aludt.
- Értem. Ha szó Bruce úrfi szó nélkül eszik, akkor feltehetően ízlik neki.
- Szóval ez dicséret? Jó majd felírom a kéménybe. – mosolyodtam el – Na jó. Megyek készülni.
- Tegnap vettél mobilt? – szólt utánam Wayne.
- Igen.
- Csak mert a mappában amit Alfred ideadott, nem találtam meg a számlát.
- Tudok róla. Szándékos volt.
- Szabad tudnom miért?
- A saját pénzemből vettem.
- Odaadtam a kártyát, hogy azzal fizess.
- Igen, de mivel én fogom használni, és feltehetően nem csak munkára, így egyszerűbbnek tűnt.
- Célszerű lett volna, okostelefont választanod, amiben van…
- GPS, email, fax, sms, mms küldés és fogadás funkció, megjelennek rajta a tőzsdei és napi hírek, meg az időjárás. Megnyugtatlak olyat választottam. Jah és aksija is elég erős, de vettem hozzá tartalékot, ha lemerülne napközben ne legyen gond. Tovább víz, ütés, és porálló. Egyéb kívánság?
- Kérném a számot.
- Afrednak már megvan. – azzal otthagytam.
Egy hosszú zuhanyt követően, a délután további részében, egy köpenyben és papucsban keresgéltem a cuccaim a szobában. Szerencsére minden meglett, dezodor, parfüm, szemfesték, melltartó, és alsónemű is. Kivasaltam a hajam, és megállt a tudomány, nem tudtam mit kezdjek vele, eszembe jutott az internet, rákerestem egy egyszerű feltűzési módszerre, amit még én is meg tudtam csinálni. Két régebbi fekete csillogó papírvirágos hajcsattal tűntettem el a többi kis kapcsot. Stabilan állt, és egészen tisztességesen festett.
Kopogtak.
- Igen? – nyitottam ki.
- Jól áll. – mosolyodott el halványan.
- Gondolom nem ezért jöttél Bruce.
- Alfred figyelmeztetett rá, hogy nem lenne helyes, ha egyedül jelennél meg. Így arra gondoltam, lehetnék a kísérőd.
- Nem. –szögeztem le keményen – Ha már mindenki bement a nagyszalonba, majd én is csatlakozom. Semmi szükség a nagylépcsős jelenetre. Nem égetem le magam máris azzal, hogy eljátszom a barátnődet! – azzal bevágtam az orra előtt az ajtót.
- Idióta!
Egy óra mérgelődés után lenyugodtam, már csak a sminken tipródtam. Végül egyszerűen kihúztam vízálló tussal, felraktam némi arcpírt, és halvány rúzst. Körmöm meg csillámos fekete lakkal festettem ki, csak azért is. A ruha és a cipő volt az utolsó. Megnéztem magam a tükörben, és döbbenten konstatáltam, még mindig illek a lenti társaságba. Bármennyi szörnyűségen is mentem át az elmúlt pár évben, nem hagyott nyomot rajtam, olyan voltam, mint régen.
Az órára pillantottam, mindjárt fél kilenc. Kiosontam a nagylépcsőhöz, az előtérben már csak páran lézengtek, gondolom Bruce beszédére várva már mindenki a teremben tódult.
Gyorsan lesiettem, és beosontam. Alfred oldalt állt.
- Ügyes. Alig vették észre. – közben a társaság közepén álló főnökét figyelte.
- Köszönöm Mr. Alfred. – néztem rá.
Felém fordult. Egy pillanatig nem szólt semmit.
- Nagyon csinos. Egyszerű, mégis figyelemfelkeltő.
Bólintottam, és közben lehunytam a szemem.
Felém tartott egy tálca pezsgőt, elvettem egy poharat, és ittam egy kortyot.
- Ha nagy a nyüzsgés legyek én a mentőangyal?
- Igen. Ő ott – mutatott egy idős őszülő afroamerikai pasira – Mr Fox, az igazgató tanács vezetője. Jó barátunk, sokat fog vele találkozni. Vele legyen kedves a későbbiekben.
- Értem. A többiek pedig – mutattam feltűnően pár másik férfira – a tanács többi tagjai. – felsoroltam a nevüket, és amit tudtam róluk.
- Kiváló.
- Pár arc még a régmúltból ismerős. Alfred, ugye Bruce nem fogja említeni az apám nevét?
- Nem. Önt mindenki Davisként ismeri.
- És ez maradjon is így. Nem akarok hírtelen újra előkerült ismerősöket.
Bólintott. Közben Waynet körbe fogta egy csapat újságíró és fotós, akik hivatalosak voltak a bulira.
- És Alfred? Ne játssza a kerítőt, nem áll jól magának. John merre van? Napok óta nem láttam, és beszélnem kell vele. – az öreg fürkészően sandított rám – Ne aggódjon, nem fogok vele ordítani a vendégek előtt.
- Azt már Bruce úrfi megtette.
- Összevesztek?
- Igen. De néha megesik, John úrfi ilyenkor csak a parti végére kerül elő.
- Beszéljek vele?
- Tekintve hogy Ön miatt kaptak össze, a magam részéről nem tartom jó ötletnek.
- Azt javasolja, dugjam homokba a fejem?
- Egyenlőre. Ha elül a vihar, akkor könnyebben szótért majd mindkettejükkel.
Nagyot sóhajtottam.
- Úgy hiszem odamehetne segíteni. – bökött Bruce felé.
- Odamehetnék, de nem teszem. Egyenlőre még egy kicsit hagyom had kínozzák a piócák, hátha akkor végre leszáll a magas lóról. Utálom, ha egy pasi azt hiszi nyert ügye van.
- Miért, nincs?
- Alfred a könnyű győzelem, kevésbé izgalmas. Vagy tévedek? – ittam bele újra a pezsgőbe mosolyogva.
- Van benne igazság. – ismerte el, majd tovább sétált a vendégeket kínálva.
- Kisasszony, ideje felkelni. – közölte valaki hangosan.
- Sötét van. –morogtam.
- Talán nyissa ki a szemét.
Megtettem, majd Alfred arca jelent meg.
- Hány óra van? – nyögtem – Szétmegy a fejem.
- Délután kettő.
- Mi? – ültem fel azonnal.
- Bizony. –tett elém egy reggeliző tálcán, kávét, és pár zöldséges sonkás szendvicset.
Az ágy támlájának dőltem.
- Csak későn tudtam elaludni. – néztem rá fáradtan.
- Próbáltam délelőtt kétszer is ébreszteni, de esélytelennek tűnt, tíz perc elteltével sem mutatott semmilyen reakciót.
- Ha mélyen alszom akkor nehezen kelek fel.
- Igen, már rájöttem. – gúnyolódott.
- Sajnálom, tudom, hogy segítenek kellett volna.
- Igazából nem akadt semmi eget rengető, minden kész, egy óra és hozzák az ételeket is.
- Bruce nagyon mérges? – tapogatóztam.
- Bruce úrfi este kártyapartira ment, még alszik.
- Kártyapartira? – döbbentem meg.
- Igen.
- Értem. Ezt megeszem és leviszem a tálcát.
- Ahogy óhajtja.
- Alfred?
- Igen kisasszony?
- Sokat hazárdírozik?
- Nem, nem kedvelem a szerencsejátékot.
- Tudja, hogy nem magára gondoltam.
- Valóban?
- Alfred.
- Ezt talán tőle kellene megkérdeznie.
Bólintottam, majd elgondolkodva haraptam bele a szendvicsbe.
Egy órával később, egy farmerban és pólóban leszaladtam megnézni, mi a helyzet.
Láthatóan tényleg nem kellettem.
A konyhába mentem, hogy igyak egy pohár gyümölcslevet, éppen kivettem a hűtőből, mikor Bruce egy kinyúlt fekete pólóban, és melegítő nadrágban támolygott be.
Szét sem nézve leült. Olyan volt, mint akin átment az úthenger.
- Alfred – borult az asztalra – főzzön nekem egy kávét.
Nem szóltam semmit, csak hozzáláttam.
Pár pillanattal később halkan szuszogni kezdett. Elaludt, méghozzá jó mélyen.
Egy serpenyőbe bedobtam pár kolbászkát, felvágtam némi paradicsomot, paprikát, uborkát, répát, felbontottam egy konzerv kukoricát, fűszerekkel majonézzel összekeverve kész is volt a saláta. Egy kis pirítóst, lekvárt, és vajat is tettem az asztalra, de semmi reakció.
Megráztam a vállát.
- Bruce. Bruce…. – lehámoztam az egyik kezét az arcáról, és az orra alá dugtam a kávét.
Nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét, kellett pár pillanat, amíg felfogja mit lát.
- Ami.
- Szia. Itt a reggelid. – adtam a kezébe villát – Egyél, mert mindjárt négy, készülnöd kell, pár óra és jönnek a vendégek.
- Vendégek?
- A karácsonyi parti. – ültem mellé.
- Igen. Persze. – dörzsölte meg a fejét, majd bekapott egy kis salátát – Ez egész jó.
Bólintottam. Bejött Alfred.
- Látom végre hajlandó enni is.
Nem kapott választ, mert Wayne közben a kolbásszal harcolt.
- Ez angol reggeli? – érdeklődött a terítékre pillantva az öreg.
- Nem tudom, összedobtam valamit, amíg az asztalon aludt.
- Értem. Ha szó Bruce úrfi szó nélkül eszik, akkor feltehetően ízlik neki.
- Szóval ez dicséret? Jó majd felírom a kéménybe. – mosolyodtam el – Na jó. Megyek készülni.
- Tegnap vettél mobilt? – szólt utánam Wayne.
- Igen.
- Csak mert a mappában amit Alfred ideadott, nem találtam meg a számlát.
- Tudok róla. Szándékos volt.
- Szabad tudnom miért?
- A saját pénzemből vettem.
- Odaadtam a kártyát, hogy azzal fizess.
- Igen, de mivel én fogom használni, és feltehetően nem csak munkára, így egyszerűbbnek tűnt.
- Célszerű lett volna, okostelefont választanod, amiben van…
- GPS, email, fax, sms, mms küldés és fogadás funkció, megjelennek rajta a tőzsdei és napi hírek, meg az időjárás. Megnyugtatlak olyat választottam. Jah és aksija is elég erős, de vettem hozzá tartalékot, ha lemerülne napközben ne legyen gond. Tovább víz, ütés, és porálló. Egyéb kívánság?
- Kérném a számot.
- Afrednak már megvan. – azzal otthagytam.
Egy hosszú zuhanyt követően, a délután további részében, egy köpenyben és papucsban keresgéltem a cuccaim a szobában. Szerencsére minden meglett, dezodor, parfüm, szemfesték, melltartó, és alsónemű is. Kivasaltam a hajam, és megállt a tudomány, nem tudtam mit kezdjek vele, eszembe jutott az internet, rákerestem egy egyszerű feltűzési módszerre, amit még én is meg tudtam csinálni. Két régebbi fekete csillogó papírvirágos hajcsattal tűntettem el a többi kis kapcsot. Stabilan állt, és egészen tisztességesen festett.
Kopogtak.
- Igen? – nyitottam ki.
- Jól áll. – mosolyodott el halványan.
- Gondolom nem ezért jöttél Bruce.
- Alfred figyelmeztetett rá, hogy nem lenne helyes, ha egyedül jelennél meg. Így arra gondoltam, lehetnék a kísérőd.
- Nem. –szögeztem le keményen – Ha már mindenki bement a nagyszalonba, majd én is csatlakozom. Semmi szükség a nagylépcsős jelenetre. Nem égetem le magam máris azzal, hogy eljátszom a barátnődet! – azzal bevágtam az orra előtt az ajtót.
- Idióta!
Egy óra mérgelődés után lenyugodtam, már csak a sminken tipródtam. Végül egyszerűen kihúztam vízálló tussal, felraktam némi arcpírt, és halvány rúzst. Körmöm meg csillámos fekete lakkal festettem ki, csak azért is. A ruha és a cipő volt az utolsó. Megnéztem magam a tükörben, és döbbenten konstatáltam, még mindig illek a lenti társaságba. Bármennyi szörnyűségen is mentem át az elmúlt pár évben, nem hagyott nyomot rajtam, olyan voltam, mint régen.
Az órára pillantottam, mindjárt fél kilenc. Kiosontam a nagylépcsőhöz, az előtérben már csak páran lézengtek, gondolom Bruce beszédére várva már mindenki a teremben tódult.
Gyorsan lesiettem, és beosontam. Alfred oldalt állt.
- Ügyes. Alig vették észre. – közben a társaság közepén álló főnökét figyelte.
- Köszönöm Mr. Alfred. – néztem rá.
Felém fordult. Egy pillanatig nem szólt semmit.
- Nagyon csinos. Egyszerű, mégis figyelemfelkeltő.
Bólintottam, és közben lehunytam a szemem.
Felém tartott egy tálca pezsgőt, elvettem egy poharat, és ittam egy kortyot.
- Ha nagy a nyüzsgés legyek én a mentőangyal?
- Igen. Ő ott – mutatott egy idős őszülő afroamerikai pasira – Mr Fox, az igazgató tanács vezetője. Jó barátunk, sokat fog vele találkozni. Vele legyen kedves a későbbiekben.
- Értem. A többiek pedig – mutattam feltűnően pár másik férfira – a tanács többi tagjai. – felsoroltam a nevüket, és amit tudtam róluk.
- Kiváló.
- Pár arc még a régmúltból ismerős. Alfred, ugye Bruce nem fogja említeni az apám nevét?
- Nem. Önt mindenki Davisként ismeri.
- És ez maradjon is így. Nem akarok hírtelen újra előkerült ismerősöket.
Bólintott. Közben Waynet körbe fogta egy csapat újságíró és fotós, akik hivatalosak voltak a bulira.
- És Alfred? Ne játssza a kerítőt, nem áll jól magának. John merre van? Napok óta nem láttam, és beszélnem kell vele. – az öreg fürkészően sandított rám – Ne aggódjon, nem fogok vele ordítani a vendégek előtt.
- Azt már Bruce úrfi megtette.
- Összevesztek?
- Igen. De néha megesik, John úrfi ilyenkor csak a parti végére kerül elő.
- Beszéljek vele?
- Tekintve hogy Ön miatt kaptak össze, a magam részéről nem tartom jó ötletnek.
- Azt javasolja, dugjam homokba a fejem?
- Egyenlőre. Ha elül a vihar, akkor könnyebben szótért majd mindkettejükkel.
Nagyot sóhajtottam.
- Úgy hiszem odamehetne segíteni. – bökött Bruce felé.
- Odamehetnék, de nem teszem. Egyenlőre még egy kicsit hagyom had kínozzák a piócák, hátha akkor végre leszáll a magas lóról. Utálom, ha egy pasi azt hiszi nyert ügye van.
- Miért, nincs?
- Alfred a könnyű győzelem, kevésbé izgalmas. Vagy tévedek? – ittam bele újra a pezsgőbe mosolyogva.
- Van benne igazság. – ismerte el, majd tovább sétált a vendégeket kínálva.
2012. augusztus 18., szombat
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 8.
8.rész
Amint megállt a kocsi a ház előtt, előre küldtem Alfredot pár táskával, én hátra maradtam, nem akaródzott sietni.
Amikor a bejárati ajtóhoz léptem meghallottam Bruce hangját.
- Ami?
- A kisasszony még a csomagokat pakolja, rögtön jön.
- Nem volt semmi gond?
- Nem uram, de mire gondol?
- Nem tudom Alfred, valahogy túl nagy a csend a városban. Készül valami.
- Uram, karácsony van.
- Ez akkor sincs rendjén. Rossz előérzetem van.
- Attól tartok rémeket lát.
Lenyomtam a kilincset és beléptem, de a kezemben lévő dobozoktól alig láttam.
- Hová tegyem ezeket?
- A nagy szalonba. – vett ki a kezemből pár cuccot Bruce.
- Kösz.
Átmentünk az előtérből a másik szobába és az egyik asztalra pakoltunk.
- Látom megvettétek a fél várost. – pillantott körbe.
- Nem teljesen. – ültem le egy székre, a saját táskáimmal a kezemben.
- Készítsek vacsorát uram? – érdeklődött Alfred.
- Hagyja csak, John nincs itthon, miattam pedig nem kell.
- Látom már megint növénynek képzeli magát, aki elél levegőn, és vízen. – morogta, majd a kijárat felé indult.
- Én megennék egy jó zöldséges rántottát. – szóltam utána.
Bólintott.
- Rendben kisasszony. Uram nem gondolta meg magát?
- Hagyja Alfred! – mentem utána – Ne erőltesse, még a végén jót tenne vele. – az öreget karon ragadva otthagytuk Brucet.
- Hány tojásból kéri kisasszony?
- Nyolcból.
- Látom farkaséhes. – húzta fel a szemöldökét.
- Hát hogyne, mindjárt magát is megeszem.
Alig fél óra múlva a konyhába Isteni illatok terjengtek, én pedig éhesen terítettem, három főre.
A komornyik kérdőn nézett rám.
- Fogadni mernék, hogy pár perc és előkerül.
- Miből gondolja kisasszony?
- Nyitva hagytam az ajtót, mert hallottam, hogy a könyvtárba megy. – mosolyodtam el
- Felettébb ravasz. – kacsintott rám, és tovább ténykedett.
Hosszú percekkel később megjelent az emlegetett szamár, de elég gondterhelten egy könyvvel a kezében.
- Alfred főzne nekem egy kávét? – ült le, tovább olvasva.
- Uram előbb talán egyen végre valamit. – próbálkozott az öreg aggodalmas arccal.
- Csak kávét. – közölte ellentmondást nem tűrően.
- Nem. – kaptam ki a kezéből a kötetet - Ha eszel, kapsz kávét, és lesz könyv.
- Ez az én házam! – szögezte le, és elfordította a fejét - Alfred! – kiáltotta, de az öreg nem mozdult.
- Egyetértek a kisasszonnyal uram.
- Ez a te házad, de az én szabályaim! Rúgj ki, ha nem tetszik! De amíg én itt vagyok, kénytelen leszel betartani pár emberi szokást! – azzal elé raktam az egyik tányért, és lecsaptam mellé a villát – Alfred hozza ide azt a rántottát! – ültem le a székre dobott könyvre, Bruceal szemben.
- Ez hihetetlen! – fakadt ki széttárva a kezét, miközben az öreg tálalt.
- Nem tetszik? Ott az ajtó! – néztem rá gúnyosan.
- Az alkalmazottam vagy! – kelt ki magából.
- És ezért essek térdre előtted? Te mondtad, hogy nem bólogató bábot akarsz!
Közben egy pár falat rántottát szedett maga elé.
- Na azt már nem! Alfred, álljon már a sarkára az Istenért! – aki ennek hatására egy tetemes mennyiséggel megtoldotta az adagot.
- Köszönjük. – mosolyogtam rá, majd a tányéromat bámulva ettem, ő is leült.
Hosszú percekkel később felnéztem, Bruce karba tett kézzel engem fixírozott egy üres tányér fölött.
- Remek! – vettem ki magam alól a könyvet és ledobtam asz asztalra – Kaphat kávét.
- Ön is kér kisasszony?
- Nem.
- Nem vagy a feleségem, hogy megmond mit tehetek és mit nem!
- Hála Istennek! – sóhajtottam fel - Téged ember nem tud elviselni, vedd már észre!- álltam fel, és már a kabátomat vettem – Mennem kell. Hulla vagyok.
- Elvigyem? –érdeklődött Alfred.
- Nem kell. – kaptam fel a ruhásdobozt, és pár szatyrot amikben a saját cuccaim voltak – Hívok egy taxit.
- Hová mész? – érdeklődött Bruce.
- Haza. Kifogásod van ellene?
- Nincs. Ha csak az nem, hogy a munkád szempontjából előnyösebb lenne, ha itt laknál.
- Az ágyadba ne költözzek be?
- Az ésszerűség miatt mondom.
- Hát persze!
Nem jött válasz, csak engem nézett. Hatásszünet a közlés előtt. Úgy éreztem meg tudnám ölni.
- Alfred, legyen kedves főzzön nekem egy menta teát.
- Teát? –kérdezte döbbenten.
- Igen azt. –közöltem ingerülten.
- Máris.
- Melyik szobába pakoltattad át a cuccaimat a lakásból? – néztem dühösen Brucera.
- Ahol az enyém is és Johné is van, délkeleti szárnyba a tiéd a belső udvarra néző sarokszoba.
- De uram? – lepődött meg az öreg teljesen.
- Istenemre szeretném betörni az orrod. – sziszegtem, majd teljes erővel bevágtam magam mögött a konyhaajtót, és felcsörtettem az emeletre.
Csak Alfredot engedtem be később, aki ugyan próbált nyugtatni, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban felspannoltam magam, így másra tereltük a szót.
Úgy tűnt, a következő nap semmi dolgom sem akadt, mert a komornyik ragaszkodott hozzá, hogy az ételszállítók munkáját ő ellenőrizze.
Amikor elment, megpróbáltam lekötni magam, de nem igazán sikerült, végül kinyitottam az ablakot, és leültem a párnázott párkányra.
Tudtam, hogy Wayne tesztelt, csak a célját nem értettem.
A homlokom a hideg üvegnek nyomtam. A nagy pelyhekben hulló havazás tovább folytatódott, és már szinte alig látszott ki valami a fehér takaró alól.
Órák hosszat néztem a tájat, és sikerült elpárologtatnom a haragomat. A szoba pedig közben teljesen kihűlt. Szinte semmiben sem különbözött Brucétól, talán csak abban, hogy itt a feketét sötét zölddel helyettesítették.
Egyszer csak zajt hallottam a folyosóról, az órára pillantottam, hajnal négy is elmúlt már.
Halkan résnyire nyitottam az ajtót, és kinéztem.
Alfred éppen egy fekete nadrágot, és borfoltos inget viselő Brucet támogatta.
- Álljunk meg. – próbált a mási kezével Wayne a falba kapaszkodni, de végül a földre rogyott.
- Uram, fel kell állnia. – hajolt le hozzá az öreg.
- Hová ez a sietség? – sóhajtott fájdalmasan.
- Uram, ha Ami kisasszony felébred, és kérdezősködni kezd, akkor nem tudom, hogyan magyarázzuk ki a dolgot.
- Mit Alfred? Hogy berúgtam és összevertek? – mosolygott fáradtan.
- Látom előre látó, mint mindig.
- Kénytelen voltam, a lány túl sokat kérdez, és minden apróságon megakad a szeme.
- Ne vegye sértésnek uram, de Ön vette fel, Ön költöztette a házba.
- Tudom. Magának akartam segíteni.
- Uram, mindketten tudjuk, hogy egyedül is ellátom a feladataimat. Szerintem inkább a hölgy felkeltette az érdeklődését.
- Meglehet….- tűnődött el egy pillanatra - Minden esetre, tudni akarom mennyire megbízható, és mit tud, John azt mondta szimatolt utánam.
- Valóban?
Bruce bólintott.
- Attól tartok uram, az Ön és John úrfi, félrevezető manővere az Ön nem létező modell barátnőjéről lelepleződött.
- Miféle barátnő? – nézett rá kérdően.
- Úgy vélem, ezt John úrfival kell megbeszélnie reggel. – vonta össze a szemöldökét az öreg, majd kezdte felsegíteni Brucet.
- Én is attól tartok Alfred.
Amint eltűntek az ajtó mögött, gyorsan és halkan bezártam én is az enyémet. És tűnődve ültem vissza az ablakhoz.
Amint megállt a kocsi a ház előtt, előre küldtem Alfredot pár táskával, én hátra maradtam, nem akaródzott sietni.
Amikor a bejárati ajtóhoz léptem meghallottam Bruce hangját.
- Ami?
- A kisasszony még a csomagokat pakolja, rögtön jön.
- Nem volt semmi gond?
- Nem uram, de mire gondol?
- Nem tudom Alfred, valahogy túl nagy a csend a városban. Készül valami.
- Uram, karácsony van.
- Ez akkor sincs rendjén. Rossz előérzetem van.
- Attól tartok rémeket lát.
Lenyomtam a kilincset és beléptem, de a kezemben lévő dobozoktól alig láttam.
- Hová tegyem ezeket?
- A nagy szalonba. – vett ki a kezemből pár cuccot Bruce.
- Kösz.
Átmentünk az előtérből a másik szobába és az egyik asztalra pakoltunk.
- Látom megvettétek a fél várost. – pillantott körbe.
- Nem teljesen. – ültem le egy székre, a saját táskáimmal a kezemben.
- Készítsek vacsorát uram? – érdeklődött Alfred.
- Hagyja csak, John nincs itthon, miattam pedig nem kell.
- Látom már megint növénynek képzeli magát, aki elél levegőn, és vízen. – morogta, majd a kijárat felé indult.
- Én megennék egy jó zöldséges rántottát. – szóltam utána.
Bólintott.
- Rendben kisasszony. Uram nem gondolta meg magát?
- Hagyja Alfred! – mentem utána – Ne erőltesse, még a végén jót tenne vele. – az öreget karon ragadva otthagytuk Brucet.
- Hány tojásból kéri kisasszony?
- Nyolcból.
- Látom farkaséhes. – húzta fel a szemöldökét.
- Hát hogyne, mindjárt magát is megeszem.
Alig fél óra múlva a konyhába Isteni illatok terjengtek, én pedig éhesen terítettem, három főre.
A komornyik kérdőn nézett rám.
- Fogadni mernék, hogy pár perc és előkerül.
- Miből gondolja kisasszony?
- Nyitva hagytam az ajtót, mert hallottam, hogy a könyvtárba megy. – mosolyodtam el
- Felettébb ravasz. – kacsintott rám, és tovább ténykedett.
Hosszú percekkel később megjelent az emlegetett szamár, de elég gondterhelten egy könyvvel a kezében.
- Alfred főzne nekem egy kávét? – ült le, tovább olvasva.
- Uram előbb talán egyen végre valamit. – próbálkozott az öreg aggodalmas arccal.
- Csak kávét. – közölte ellentmondást nem tűrően.
- Nem. – kaptam ki a kezéből a kötetet - Ha eszel, kapsz kávét, és lesz könyv.
- Ez az én házam! – szögezte le, és elfordította a fejét - Alfred! – kiáltotta, de az öreg nem mozdult.
- Egyetértek a kisasszonnyal uram.
- Ez a te házad, de az én szabályaim! Rúgj ki, ha nem tetszik! De amíg én itt vagyok, kénytelen leszel betartani pár emberi szokást! – azzal elé raktam az egyik tányért, és lecsaptam mellé a villát – Alfred hozza ide azt a rántottát! – ültem le a székre dobott könyvre, Bruceal szemben.
- Ez hihetetlen! – fakadt ki széttárva a kezét, miközben az öreg tálalt.
- Nem tetszik? Ott az ajtó! – néztem rá gúnyosan.
- Az alkalmazottam vagy! – kelt ki magából.
- És ezért essek térdre előtted? Te mondtad, hogy nem bólogató bábot akarsz!
Közben egy pár falat rántottát szedett maga elé.
- Na azt már nem! Alfred, álljon már a sarkára az Istenért! – aki ennek hatására egy tetemes mennyiséggel megtoldotta az adagot.
- Köszönjük. – mosolyogtam rá, majd a tányéromat bámulva ettem, ő is leült.
Hosszú percekkel később felnéztem, Bruce karba tett kézzel engem fixírozott egy üres tányér fölött.
- Remek! – vettem ki magam alól a könyvet és ledobtam asz asztalra – Kaphat kávét.
- Ön is kér kisasszony?
- Nem.
- Nem vagy a feleségem, hogy megmond mit tehetek és mit nem!
- Hála Istennek! – sóhajtottam fel - Téged ember nem tud elviselni, vedd már észre!- álltam fel, és már a kabátomat vettem – Mennem kell. Hulla vagyok.
- Elvigyem? –érdeklődött Alfred.
- Nem kell. – kaptam fel a ruhásdobozt, és pár szatyrot amikben a saját cuccaim voltak – Hívok egy taxit.
- Hová mész? – érdeklődött Bruce.
- Haza. Kifogásod van ellene?
- Nincs. Ha csak az nem, hogy a munkád szempontjából előnyösebb lenne, ha itt laknál.
- Az ágyadba ne költözzek be?
- Az ésszerűség miatt mondom.
- Hát persze!
Nem jött válasz, csak engem nézett. Hatásszünet a közlés előtt. Úgy éreztem meg tudnám ölni.
- Alfred, legyen kedves főzzön nekem egy menta teát.
- Teát? –kérdezte döbbenten.
- Igen azt. –közöltem ingerülten.
- Máris.
- Melyik szobába pakoltattad át a cuccaimat a lakásból? – néztem dühösen Brucera.
- Ahol az enyém is és Johné is van, délkeleti szárnyba a tiéd a belső udvarra néző sarokszoba.
- De uram? – lepődött meg az öreg teljesen.
- Istenemre szeretném betörni az orrod. – sziszegtem, majd teljes erővel bevágtam magam mögött a konyhaajtót, és felcsörtettem az emeletre.
Csak Alfredot engedtem be később, aki ugyan próbált nyugtatni, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban felspannoltam magam, így másra tereltük a szót.
Úgy tűnt, a következő nap semmi dolgom sem akadt, mert a komornyik ragaszkodott hozzá, hogy az ételszállítók munkáját ő ellenőrizze.
Amikor elment, megpróbáltam lekötni magam, de nem igazán sikerült, végül kinyitottam az ablakot, és leültem a párnázott párkányra.
Tudtam, hogy Wayne tesztelt, csak a célját nem értettem.
A homlokom a hideg üvegnek nyomtam. A nagy pelyhekben hulló havazás tovább folytatódott, és már szinte alig látszott ki valami a fehér takaró alól.
Órák hosszat néztem a tájat, és sikerült elpárologtatnom a haragomat. A szoba pedig közben teljesen kihűlt. Szinte semmiben sem különbözött Brucétól, talán csak abban, hogy itt a feketét sötét zölddel helyettesítették.
Egyszer csak zajt hallottam a folyosóról, az órára pillantottam, hajnal négy is elmúlt már.
Halkan résnyire nyitottam az ajtót, és kinéztem.
Alfred éppen egy fekete nadrágot, és borfoltos inget viselő Brucet támogatta.
- Álljunk meg. – próbált a mási kezével Wayne a falba kapaszkodni, de végül a földre rogyott.
- Uram, fel kell állnia. – hajolt le hozzá az öreg.
- Hová ez a sietség? – sóhajtott fájdalmasan.
- Uram, ha Ami kisasszony felébred, és kérdezősködni kezd, akkor nem tudom, hogyan magyarázzuk ki a dolgot.
- Mit Alfred? Hogy berúgtam és összevertek? – mosolygott fáradtan.
- Látom előre látó, mint mindig.
- Kénytelen voltam, a lány túl sokat kérdez, és minden apróságon megakad a szeme.
- Ne vegye sértésnek uram, de Ön vette fel, Ön költöztette a házba.
- Tudom. Magának akartam segíteni.
- Uram, mindketten tudjuk, hogy egyedül is ellátom a feladataimat. Szerintem inkább a hölgy felkeltette az érdeklődését.
- Meglehet….- tűnődött el egy pillanatra - Minden esetre, tudni akarom mennyire megbízható, és mit tud, John azt mondta szimatolt utánam.
- Valóban?
Bruce bólintott.
- Attól tartok uram, az Ön és John úrfi, félrevezető manővere az Ön nem létező modell barátnőjéről lelepleződött.
- Miféle barátnő? – nézett rá kérdően.
- Úgy vélem, ezt John úrfival kell megbeszélnie reggel. – vonta össze a szemöldökét az öreg, majd kezdte felsegíteni Brucet.
- Én is attól tartok Alfred.
Amint eltűntek az ajtó mögött, gyorsan és halkan bezártam én is az enyémet. És tűnődve ültem vissza az ablakhoz.
Közlemény!
Kedves Mindenki!
Kénytelen voltam átrostálni a Banner cserék menüpontot, mert több blog amiket
korábban kitettem megszűntek... Némelyikre többször is kattintottam, és hiába.
Ha valaki szeretne cserét az szóljon nyugodtan, hozzászólásban, vagy chatben :)
Át kellett néznem az olvasott blogokat is, negyvenen felül volt már azoknak a száma amiket követtem. Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy, se ídőm, se erőm ennyit olvasni, sajnos, meg persze ezek között volt olyan ami megszűnt, vagy a történet több mint két éve(!) nem folytatódott, így őket kivettem a körből.
Ez nem jelenti azt, hogy tehetségtelennek tartanék bármit is. Egyszerűen túl sok blogot követtem, néha már azt sem tudtam kinél mit olvastam... De aki szeretne szóljon, és beteszem itt is Banner cserébe :)
Köszönöm mindenkinek a megértését!!!
Sok Puszi: AngeGhost :)
U.I.: Este reményeim szerint lesz új Batmanes rész :)
Kénytelen voltam átrostálni a Banner cserék menüpontot, mert több blog amiket
korábban kitettem megszűntek... Némelyikre többször is kattintottam, és hiába.
Ha valaki szeretne cserét az szóljon nyugodtan, hozzászólásban, vagy chatben :)
Át kellett néznem az olvasott blogokat is, negyvenen felül volt már azoknak a száma amiket követtem. Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy, se ídőm, se erőm ennyit olvasni, sajnos, meg persze ezek között volt olyan ami megszűnt, vagy a történet több mint két éve(!) nem folytatódott, így őket kivettem a körből.
Ez nem jelenti azt, hogy tehetségtelennek tartanék bármit is. Egyszerűen túl sok blogot követtem, néha már azt sem tudtam kinél mit olvastam... De aki szeretne szóljon, és beteszem itt is Banner cserébe :)
Köszönöm mindenkinek a megértését!!!
Sok Puszi: AngeGhost :)
U.I.: Este reményeim szerint lesz új Batmanes rész :)
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 7.
7. rész
/Hans Zimmer: The Dark Knight Rieses: Nothing Out There
http://www.youtube.com/watch?v=4KjbozRW9nk/
7. rész
Egész délután cikáztunk a városban boltból-boltba, de végül négyre mindennel végeztünk, én pedig úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger.
Alfred azonban emlékeztetett, hogy még nem vettem ruhát.
Több neves divatháznál is megfordultunk, viszont sehol sem találtam olyat amire gondoltam, vagy ami igazán elnyerte volna a tetszésen.
- Feladom Alfred. –mondtam kedvetlenül, amikor már az ötödik üzletből jöttünk ki.
- Azt hiszem, én tudok egy Önnek való helyet.
Egy percig némán bámultam rá, majd bólintottam.
Egy eldugott utcában lévő Elie Saab szalonba mentünk. Mindegyik estélyi olyan volt, mint az álom. Egy hosszú vörösön megakadta a szemem, meg is simogattam.
- Szép darab. – mosolygott Alfred.
- Mindketten tudjuk, hogy nem vehetek fel egy ilyen ruhát. Nem illik az alkalomhoz.
- Attól tartok igaza van.
Végül az egyik sarokban megláttam a tökéletes darabot.
Egyszerű fekete vállpántos szatén felsőrész, v kivágással, mell alatt két nagy szatén rózsával, alul könnyű több rétegű muszlim. Amikor a hozzá tartozó fekete szatén strasszokkal kirakott cipővel felvettem, kiléptem a fülékéből.
Alfred elmosolyodott.
- Gyönyörű…Bár csak vagy húsz évvel fiatalabb lennék.
- Köszönöm. – ölelte meg.
Vettem hozzá, egy megfelelő kagyló alakú kis retikült is, majd távoztunk.
- Mehetünk Alfred! Minden megvan. A lista szerint legalábbis. Bár ha végig gondolom lehet, hogy többet is vettünk. –sóhajtottam fel fáradtan, és elnyúltam a táskákkal borított hátsó ülésen. A csomagtartó már tele volt.
Valamikor útba ejtettünk egy papírboltot, ahol vettem egy mappát, és a számlákat abba tettem, most belecsúsztattam az utolsót is.
- Kisasszony, meg kell mondjam remek ötlet volt, a csillagszóró.
- Gondolja Alfred?
- Ó, igen.
- Csak nehogy tüzet fogjon valami, és leégjen a ház, Bruce igazán díjazná.
- Ne legyen vészmadár kisasszony.
- Hát jó. Maga nem éhes?
- Álljunk meg valahol enni?
- Mondja, Alfred szereti a kínai konyhát? – hajoltam előre.
- Igen.
- Ne vicceljen velem, szerintem még életében nem evett sült tésztát, és szezámmagos csirkét! – nevettem fel, de ő komoly maradt – Vagy tévedtem? Ne mondja, hogy tévedtem?!
- Tévedet kisasszony!
- Az anyját! Ezt el kell mesélnie Alfred!
- Ha ragaszkodik hozzá….
- Naná! Gyerünk!
- Egy ideig dolgoztam a kormánynak, és Délkelet- Ázsiában is szolgáltam.
- Merre?Kína?
- Kína, Burma.
- Hűha. – csodálkoztam el – Ugye velem ebédel?
- Igen kisasszony. Bár attól tartok ez inkább már vacsora. – nézett az órájára.
Én is rápillantottam az enyémre, hat is elmúlt már.
- Mondom a címet.
Egy órával, egy adag sült zöldséges tésztával, és fűszeres csirkével később sem lettem okosabb. Ködösen mesélt, de annyira rájöttem, hogy az öreg komornyikok gyöngye fénykorában kém lehetett.
- Úgy látom ízlett? – cukkoltam, amikor az üres tányérjára pillantottam.
- Mertem remélni, hogy nem az autentikus kínai konyhára célzott, ez ahhoz képest, egészen ehető volt.
- Vigyünk el ezt a sok cuccot, aztán hazamegyek. Fáradt vagyok.
- Ne tegyem le inkább a kastély felé menet. Csak egy kis kerülő.
- Nem. El akarok számolni Brucenak.
- Kétlem, hogy őt érdekelnék ilyen apróságok.
- De hát egy kisebb vagyont költöttünk!
- Neki a pénz nem számít kisasszony.
- Igen, azt látom. – néztem ki az ablakon - Tudja Alfred, én nem értem őt. Játssza a milliomos nem törődöm alakot, de ez csak látszat. Ő valójában nem ilyen. Mosolyog, nevet, dühös, ingerült, de ezek nem igazi érzelmek, a valódi énjét maszk mögé rejti. Egyedül a szeme árulja el, hogy amit mutat, az csak komédia, ami nekünk közönséges embereknek szól. A valódi kilétét egy álarc mögött húzza meg magát, és csak ritkán nyílik meg a külvilágnak. John egyszer említette nekem, hogy én és Bruce nagyon hasonlítunk, mindketten átlátunk az embereken, és remekül tudjuk megjátszani magunkat. Gyerekkoromban sokszor megvertek, vagy kiközösítettek a többiek az internátusokban. Tudták, hogy fattyú vagyok, és bántottak. Tim mindent megtett, így alig lehettem velük, és anyámmal sem találkozhattam. El akart rejteni a világ elől, mert számára egy féreg voltam, aki foltot ejtett a becsületén. Később rá kellett jönnöm, ha be akarok illeszkedni, falakat kell magam köré emelnem, és páncélt kell öltenem, az arcom pedig nem lehet több egy görög dráma álarcnál, ami sír ha sírnia kell, mosolyog ha nevettetik, dühös, ha felmérgesítik, és együtt érez, ha azt várják tőle. De ezek nem tükrözték azt, ami a lelkemben zajlott. Aznap este mikor anyámat utójára láttam, azt mutattam amit elvártak a köreikben az illedelmes, tökéletes úrinőt. Ő azt mondta, ez nem én vagyok, az életkedvem, a hitem, a bátorságom, a dühöm, az igazságérzetem mind eltűntettem egy festett arc mögé, hogy megvédjem magam, tudta az a páncél csak annyira erős, mint én magam. Azt is mondta, egyszer el fog törni, akkor, pedig ott fogok állni egyedül a világgal szemben, és bele fogok halni a fájdalomba mert nem lesz többé ami közém és a világ közé álljon, vagy ez a maszk elnyom bennem mindent, megfolyt, és csupán árnyéka leszek valódi önmagamnak. Eltorzítja a lelkem, és azzá válok, ami ellen küzdöttem. Igaza volt, amikor megölték, és eltemettem, minden rejtegetett érzelmem, titkom a felszínre tört, hánykolódtam, mint kis hajó a tengeren nagy viharban. Szerencsére, előkerült elő az igazi apám, célt, és reményt adott. De rá kellett jönnöm, az csupán illúzió, hazudság, bűn és átverés. Elhagytam, és nem néztem vissza. Az elején nehéz volt, de talpra álltam, egyedül, mankók, támaszok nélkül, és ma már csak ritkán viselem a maszkot –fordultam felé -, mert tudom mi az ára. Nem sejtem, hogy Bruce mit titkol, mit akar tőlem, ha akar egyáltalán valamit és nem játszik – Alfred közbe akart szólni, de leintettem - és miért fél az érzelmeitől, de ez a valami előbb utóbb felülkerekedik rajta, és a mélybe rántja. Ha nem lép ki ebből az ördögi körből, ha nem változtat, akkor egyedül kell megtennie a pokolba vezető utat.
- Igaza van… - suttogta.
- Tudom. De vajon ezt ő is tudja?
- Azt hiszem igen. – sóhajtott fel keserűen – De nem érdekli. Már nem. – bámult ki a hóesésbe.
- Nem jött össze a dolog azzal a modellel? – szaladt ki a számon.
- Modell? Kire gondol kisasszony?
- John azt mondta, magától tudja, hogy Brucenak van egy…- ahogy az arcára néztem már tudtam – John hazudott. Nincs senki. – döbbentem le teljesen.
- Nincs. Ha lenne én aztán biztosan tudnám. - vonta össze a szemöldökét.
- De hát miért? – egymásra pillantottunk – Féltékeny volt.
- Azt hiszem igen kisasszony, de nem hiszem, hogy szándékosan árulta el Bruce úrfit. Talán a féltékenység is közre játszott igen, de ők igazán jó barátok, szinte testvérek. Talán meg akarta védeni egy újabb fájdalmas csalódástól, mert szerinte még egyet már nem viselne el.
- És maga mit mond?
- A boldogság bármilyen rövid is legyen, mindig felcsillantja a reményt, hogy érdemes élni. Azt hiszem valahol mélyen, még hisz ebben a halovány esélyben.
- Ha nem hagyja, hogy segítsek, akkor nem tudok.
Bólintott.
- Attól tartok az ő falait, magának kell áttörnie.
- Ettől félek én is. Közben pedig bántani fog igaz?
- Attól tartok ez elkerülhetetlen.
- Nem tudom elbírom e kettőnk terhét.
- Hinnie kell benne, hogy igen. De én úgy látom, ahogy magára néz, az máris sokat jelent.
- Magának legyen igaza Alfred…. Magának legyen igaza…. – sóhajtottam egy hatalmasat.
/Hans Zimmer: The Dark Knight Rieses: Nothing Out There
http://www.youtube.com/watch?v=4KjbozRW9nk/
7. rész
Egész délután cikáztunk a városban boltból-boltba, de végül négyre mindennel végeztünk, én pedig úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger.
Alfred azonban emlékeztetett, hogy még nem vettem ruhát.
Több neves divatháznál is megfordultunk, viszont sehol sem találtam olyat amire gondoltam, vagy ami igazán elnyerte volna a tetszésen.
- Feladom Alfred. –mondtam kedvetlenül, amikor már az ötödik üzletből jöttünk ki.
- Azt hiszem, én tudok egy Önnek való helyet.
Egy percig némán bámultam rá, majd bólintottam.
Egy eldugott utcában lévő Elie Saab szalonba mentünk. Mindegyik estélyi olyan volt, mint az álom. Egy hosszú vörösön megakadta a szemem, meg is simogattam.
- Szép darab. – mosolygott Alfred.
- Mindketten tudjuk, hogy nem vehetek fel egy ilyen ruhát. Nem illik az alkalomhoz.
- Attól tartok igaza van.
Végül az egyik sarokban megláttam a tökéletes darabot.
Egyszerű fekete vállpántos szatén felsőrész, v kivágással, mell alatt két nagy szatén rózsával, alul könnyű több rétegű muszlim. Amikor a hozzá tartozó fekete szatén strasszokkal kirakott cipővel felvettem, kiléptem a fülékéből.
Alfred elmosolyodott.
- Gyönyörű…Bár csak vagy húsz évvel fiatalabb lennék.
- Köszönöm. – ölelte meg.
Vettem hozzá, egy megfelelő kagyló alakú kis retikült is, majd távoztunk.
- Mehetünk Alfred! Minden megvan. A lista szerint legalábbis. Bár ha végig gondolom lehet, hogy többet is vettünk. –sóhajtottam fel fáradtan, és elnyúltam a táskákkal borított hátsó ülésen. A csomagtartó már tele volt.
Valamikor útba ejtettünk egy papírboltot, ahol vettem egy mappát, és a számlákat abba tettem, most belecsúsztattam az utolsót is.
- Kisasszony, meg kell mondjam remek ötlet volt, a csillagszóró.
- Gondolja Alfred?
- Ó, igen.
- Csak nehogy tüzet fogjon valami, és leégjen a ház, Bruce igazán díjazná.
- Ne legyen vészmadár kisasszony.
- Hát jó. Maga nem éhes?
- Álljunk meg valahol enni?
- Mondja, Alfred szereti a kínai konyhát? – hajoltam előre.
- Igen.
- Ne vicceljen velem, szerintem még életében nem evett sült tésztát, és szezámmagos csirkét! – nevettem fel, de ő komoly maradt – Vagy tévedtem? Ne mondja, hogy tévedtem?!
- Tévedet kisasszony!
- Az anyját! Ezt el kell mesélnie Alfred!
- Ha ragaszkodik hozzá….
- Naná! Gyerünk!
- Egy ideig dolgoztam a kormánynak, és Délkelet- Ázsiában is szolgáltam.
- Merre?Kína?
- Kína, Burma.
- Hűha. – csodálkoztam el – Ugye velem ebédel?
- Igen kisasszony. Bár attól tartok ez inkább már vacsora. – nézett az órájára.
Én is rápillantottam az enyémre, hat is elmúlt már.
- Mondom a címet.
Egy órával, egy adag sült zöldséges tésztával, és fűszeres csirkével később sem lettem okosabb. Ködösen mesélt, de annyira rájöttem, hogy az öreg komornyikok gyöngye fénykorában kém lehetett.
- Úgy látom ízlett? – cukkoltam, amikor az üres tányérjára pillantottam.
- Mertem remélni, hogy nem az autentikus kínai konyhára célzott, ez ahhoz képest, egészen ehető volt.
- Vigyünk el ezt a sok cuccot, aztán hazamegyek. Fáradt vagyok.
- Ne tegyem le inkább a kastély felé menet. Csak egy kis kerülő.
- Nem. El akarok számolni Brucenak.
- Kétlem, hogy őt érdekelnék ilyen apróságok.
- De hát egy kisebb vagyont költöttünk!
- Neki a pénz nem számít kisasszony.
- Igen, azt látom. – néztem ki az ablakon - Tudja Alfred, én nem értem őt. Játssza a milliomos nem törődöm alakot, de ez csak látszat. Ő valójában nem ilyen. Mosolyog, nevet, dühös, ingerült, de ezek nem igazi érzelmek, a valódi énjét maszk mögé rejti. Egyedül a szeme árulja el, hogy amit mutat, az csak komédia, ami nekünk közönséges embereknek szól. A valódi kilétét egy álarc mögött húzza meg magát, és csak ritkán nyílik meg a külvilágnak. John egyszer említette nekem, hogy én és Bruce nagyon hasonlítunk, mindketten átlátunk az embereken, és remekül tudjuk megjátszani magunkat. Gyerekkoromban sokszor megvertek, vagy kiközösítettek a többiek az internátusokban. Tudták, hogy fattyú vagyok, és bántottak. Tim mindent megtett, így alig lehettem velük, és anyámmal sem találkozhattam. El akart rejteni a világ elől, mert számára egy féreg voltam, aki foltot ejtett a becsületén. Később rá kellett jönnöm, ha be akarok illeszkedni, falakat kell magam köré emelnem, és páncélt kell öltenem, az arcom pedig nem lehet több egy görög dráma álarcnál, ami sír ha sírnia kell, mosolyog ha nevettetik, dühös, ha felmérgesítik, és együtt érez, ha azt várják tőle. De ezek nem tükrözték azt, ami a lelkemben zajlott. Aznap este mikor anyámat utójára láttam, azt mutattam amit elvártak a köreikben az illedelmes, tökéletes úrinőt. Ő azt mondta, ez nem én vagyok, az életkedvem, a hitem, a bátorságom, a dühöm, az igazságérzetem mind eltűntettem egy festett arc mögé, hogy megvédjem magam, tudta az a páncél csak annyira erős, mint én magam. Azt is mondta, egyszer el fog törni, akkor, pedig ott fogok állni egyedül a világgal szemben, és bele fogok halni a fájdalomba mert nem lesz többé ami közém és a világ közé álljon, vagy ez a maszk elnyom bennem mindent, megfolyt, és csupán árnyéka leszek valódi önmagamnak. Eltorzítja a lelkem, és azzá válok, ami ellen küzdöttem. Igaza volt, amikor megölték, és eltemettem, minden rejtegetett érzelmem, titkom a felszínre tört, hánykolódtam, mint kis hajó a tengeren nagy viharban. Szerencsére, előkerült elő az igazi apám, célt, és reményt adott. De rá kellett jönnöm, az csupán illúzió, hazudság, bűn és átverés. Elhagytam, és nem néztem vissza. Az elején nehéz volt, de talpra álltam, egyedül, mankók, támaszok nélkül, és ma már csak ritkán viselem a maszkot –fordultam felé -, mert tudom mi az ára. Nem sejtem, hogy Bruce mit titkol, mit akar tőlem, ha akar egyáltalán valamit és nem játszik – Alfred közbe akart szólni, de leintettem - és miért fél az érzelmeitől, de ez a valami előbb utóbb felülkerekedik rajta, és a mélybe rántja. Ha nem lép ki ebből az ördögi körből, ha nem változtat, akkor egyedül kell megtennie a pokolba vezető utat.
- Igaza van… - suttogta.
- Tudom. De vajon ezt ő is tudja?
- Azt hiszem igen. – sóhajtott fel keserűen – De nem érdekli. Már nem. – bámult ki a hóesésbe.
- Nem jött össze a dolog azzal a modellel? – szaladt ki a számon.
- Modell? Kire gondol kisasszony?
- John azt mondta, magától tudja, hogy Brucenak van egy…- ahogy az arcára néztem már tudtam – John hazudott. Nincs senki. – döbbentem le teljesen.
- Nincs. Ha lenne én aztán biztosan tudnám. - vonta össze a szemöldökét.
- De hát miért? – egymásra pillantottunk – Féltékeny volt.
- Azt hiszem igen kisasszony, de nem hiszem, hogy szándékosan árulta el Bruce úrfit. Talán a féltékenység is közre játszott igen, de ők igazán jó barátok, szinte testvérek. Talán meg akarta védeni egy újabb fájdalmas csalódástól, mert szerinte még egyet már nem viselne el.
- És maga mit mond?
- A boldogság bármilyen rövid is legyen, mindig felcsillantja a reményt, hogy érdemes élni. Azt hiszem valahol mélyen, még hisz ebben a halovány esélyben.
- Ha nem hagyja, hogy segítsek, akkor nem tudok.
Bólintott.
- Attól tartok az ő falait, magának kell áttörnie.
- Ettől félek én is. Közben pedig bántani fog igaz?
- Attól tartok ez elkerülhetetlen.
- Nem tudom elbírom e kettőnk terhét.
- Hinnie kell benne, hogy igen. De én úgy látom, ahogy magára néz, az máris sokat jelent.
- Magának legyen igaza Alfred…. Magának legyen igaza…. – sóhajtottam egy hatalmasat.
2012. augusztus 17., péntek
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 6.
6.rész
Pár órával később kibontottam a meghívót, vastag fényes fehér papírra nyomtatták, dombornyomott arany betűkkel.
„ Miss Davis ez úton tisztelettel meghívjuk a Wayne Corporated
a hagyományos év végi ünnepli báljára, melyet szokás szerint jótékony céllal
rendezünk meg.
Időpont: december 24.-én este 20:00 óra
Helyszín: Wayne kastély
/Megjelenés: White tie/
Üdvözlettel a Wayne Corporated tulajdonosa: Bruce Wayne”
Tehát nagyestélyi szükséges. Honnan szedek én négy nappal karácsony előtt ruhát?
Már ha egyáltalán elmegyek. Még mindig vacilláltam.
Másnap délelőtt körbejártam pár butikot, de semmi. Ráadásul pontosan tudtam, egy ilyen esetben legalább ezer dollárt rá kellett áldoznom, hogy jól nézzek ki. A poén az volt, nem akadt ennyi pénzem. A helyzet másnapra sem javult, így végül feladtam.
Hívtam egy taxit, és a házhoz vitettem magam.
Kopogtam de senki nem nyitott ajtót, de feltűnt a a résnyire nyitva felejtett ajtó.
Bementem, és Alfred éppen a díszítést felügyelte. Az asztalok, és a berendezések jelentős része már a nagy teremben volt, csak az összeszerelésre várt. Ahhoz képest, hogy csak két napjuk van, és biztosan lesz itt vagy háromszáz ember, remekül álltak.
Az öreg térült fordult, amikor meglátott elmosolyodott, én pedig intettem neki.
Lerázott egy munkást, és odajött hozzám.
- Miss Davis, de örülök.
- Gondoltam beugrom.
- Jól tette.
- Kér egy kis teát?
- Inkább egy kávét.
- Jöjjön. –terelt a konyha felé.
- Alfred…
- Tessék kisasszony? –ültetett le.
- Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel.
- De hát miért?
- A viselkedésem miatt. Ilyenkor mindig hiányzik anya, és….
Megveregette a vállam.
- Egyedül érzi magát, és dühös.
- Igen. – vágtam egy grimaszt.
- Ebben a házban azt hiszem nem maga az egyetlen. – sóhajtott fel.
- Johnra gondol?
- Igen, és Bruce úrfira is. A szülei halála nagyon érzékenyen érintette, és rosszul viseli ezt az időszakot. – mondta kedvesen, majd a kávé főzéssel ügyködött.
- Értem…. Tud róla hogy nálam járt?
- Önnél?
Bólintottam.
- Hozott egy meghívót.
- Helyesen tette.
- Alfred, nem tudok eljönni. Sajnálom…
- Kisasszony átérzem a helyzetét, de akkor sem helyes, nem kell kizárnia magát a világból.
- Ez csak az indok egyik a része, a másik az, hogy nincsen megfelelő ruhám. – mosolyodtam el.
- Hát ha gondolja én szívesen leszek a tündér keresztanyja.
Felnevettem.
- És szárnyakat is növeszt?
- Még az is meglehet kisasszony.
Tovább nevettem, és ő is mosolygott.
- Alfred, utána - lépett be Bruce egy pár irattal a kezében – kellene nézni….. Ami.
- Hello.
- Mikor jöttél?
- Nem régen.
- Adja ide azokat uram, elintézem. – kivette őket a főnöke kezéből, és kiment.
Egy hangos sípszó jelezte, kész a kávé.
Bruce oda sétált, levette a kancsót, meg egy poharat a polcról.
- Megengeded? – mutatott a velem szemben álló székre.
- Ez a te házad.
Töltött a bögrémbe, meg a sajátjába és leült.
- Reménykedtem benne, hogy meggondolod magad.
- Ez lett a vesszőparipád?
- Nem.
- Mertem remélni. – kavargattam ingerülten a cukrot.
Alfred visszajött, egy másik adag papírral.
- Látom feltalálták magukat.
- Igen. – ittam bele a forró löttybe.
- Viszont – ült le mellém – kitaláltam, milyen módon oldhatnánk meg a gondját.
Bruce köhögni kezdett, félrenyelte a kávét.
- Milyen gondot?
- Alfred!
- A kisasszonynak nincs megfelelő ruhája a bálra.
- Pletykás! – néztem dühösen az öregre.
- Nem mondta, hogy titok. – tárta szét a karját kissé felháborodva.
A fejemmel az asztalra borultam, és a fejemmel kocogtattam.
- Én ezt nem bírom idegekkel. - nyögtem fel – Hogy bírjátok egymást elviselni?
- Egész jól megy. Vagy nem? – somolygott Bruce.
- Alfreeed, legyen jó tündér keresztanya, és mentsem ki innen, mielőtt elsüllyedek. –sandítottam fel kétségbeesve.
- Mi lenne, ha nekem dolgoznál? – kérdezte firtatóan Wayne.
- Azt kérdezném részeg vagy? – néztem rá úgy, mint egy elmebetegre.
- Ez vicc volt?
Felsóhajtottam.
- John azt mondta remek szervező vagy, és nekem pont szükségem van egy jó képességű asszisztensre.
- Azt hittem az már van.
- A dolgok jelenlegi állása szerint John nincs a helyzet magaslatán, Alfred pedig egyedül nem bírja, segítségre lenne szüksége.
- Ez így van kisasszony, én sem leszek már fiatalabb.
- Blake nem igazán ért az emberekhez és a szervezéshez. Mindenképpen kell valaki helyette.
- Ki rúgod? –kérdeztem döbbenten.
- Nem. Átmegy a ház biztonságáért felelős részleghez, rendőr volt, és ez a feladat amúgy is jobban tetszik neki. Jól fizető állás, viszont sok munka, személyes meghívások és találkozók lemondása, parti szervezés, jótékonysági ügyek rendezése, ilyesmi, az egész céget ismerned kell, nagy felelősség. Mert ha valamit intézni kell, akkor nincs idő megkérdezni, hogy ki az, és merre keresd. Ráadásul valamennyit értesz a joghoz is, és nem fogsz hülyeséget csinálni.
- Tehát lóti-futit keresel.
- Asszisztenst Alfred mellé.
- Az ugyanaz, csak szebben fogalmazva.
- Érdekelne?
Fújtam egyet.
- Hát… passz. Azaz igazság, ez nekem egész napos elfoglaltságnak tűnik.
- A minket keresők nagy részét megszűri a cég titkársága, így viszonylag kevés embert látunk errefelé. John egyedül is jól bírta, de úgy látom neki a tanuláshoz több idő kell, két éve csak szenved az egyetemen. A kettő együtt nem megy neki.
- Igazából nem a képességeivel van a baj, hanem a háttér ismereteinek a hiányával. Jogból, és a sportedzői tárgyakban nem nagyon kell segítség, gondolom a rendőr suliban ezekről sokat hallott. De a humán tárgyakból olyan sötét, mint egy barlang.
- Attól tartok kisasszony, hogy az árvaházakban nem a művészetekre helyezik a fő hangsúlyt.
- Tudom Alfred.
- Akkor? – vágott közbe Bruce.
Az öregre pillantottam, és vettem egy nagy levegőt.
- Na jó.
- Remek. – azzal Wayne előtúrta a pénztárcáját, és a kezembe adott két kártyát – Akkor máris kezdhetsz.
- Hogy?
- Először is jó pár dolgot be kell szerezned még holnapra Alfred majd odaadja a listát és bevisz a városba – tartotta fel az egyik American Express kártyát – ezzel fizess, a cég nevére kérj számlát.
- Mint parti kellék? – tippeltem.
- Igen. Alfred majd segít. Ez a másik – egy American Express Exclusive Goldot villantott fel – ezzel vegyél ruhát, és mindent ami kell.
- Csak így?
- Nem hiszem, hogy eltűnnél velük.
- Kösz a bizalmat. –sóhajtottam fel, gúnyosan.
Bólintott, nem vette fel a kesztyűt.
- Mennem kell.
- De én nem vagyok az a bólogató kiskutya típus… - jegyeztem meg.
- Tudom. Nekem nem is arra van szükségem.
- Jó.
- Ami! – szólt vissza az ajtóból.
- Igen?
- Vegyél egy mobilt is, John szerint neked nincs, és szükséged lesz rá.
- Oké.
- Remek. – azzal eltűnt.
- Na hol az a lista? – pillantottam a komornyikra.
- Adom.
- Átnézhetem a többit is?
- Ha ragaszkodik hozzá.
- Igen.
Egy meglepett pillantás kíséretében átadta.
Átfutottam, majd megnéztem a vásárlási cetlit.
- Alfred?
- Igen kisasszony?
- Itt az szerepel, hogy a díszszalvétákat elszállították a tisztítóba, de az nem hogy értük is kell menni.
- Valóban?
- Ühüm. – mutattam a lapokat.
- Oda szólok.
- Majd én. Ha ráér, akkor most el is mehetnénk a városba.
- Most?
- Igen. Késő délelőtt van, az emberek nagy része még dolgozik, így is nagy lesz a boltokban a forgalom, de legalább a csúcsot elkerüljük.
- Ahogy gondolja. Akkor míg Ön intézkedik előállok az autóval.
- Oké. – azzal a konyhai telefonhoz léptem, és tárcsáztam a tisztítót.
Pár órával később kibontottam a meghívót, vastag fényes fehér papírra nyomtatták, dombornyomott arany betűkkel.
„ Miss Davis ez úton tisztelettel meghívjuk a Wayne Corporated
a hagyományos év végi ünnepli báljára, melyet szokás szerint jótékony céllal
rendezünk meg.
Időpont: december 24.-én este 20:00 óra
Helyszín: Wayne kastély
/Megjelenés: White tie/
Üdvözlettel a Wayne Corporated tulajdonosa: Bruce Wayne”
Tehát nagyestélyi szükséges. Honnan szedek én négy nappal karácsony előtt ruhát?
Már ha egyáltalán elmegyek. Még mindig vacilláltam.
Másnap délelőtt körbejártam pár butikot, de semmi. Ráadásul pontosan tudtam, egy ilyen esetben legalább ezer dollárt rá kellett áldoznom, hogy jól nézzek ki. A poén az volt, nem akadt ennyi pénzem. A helyzet másnapra sem javult, így végül feladtam.
Hívtam egy taxit, és a házhoz vitettem magam.
Kopogtam de senki nem nyitott ajtót, de feltűnt a a résnyire nyitva felejtett ajtó.
Bementem, és Alfred éppen a díszítést felügyelte. Az asztalok, és a berendezések jelentős része már a nagy teremben volt, csak az összeszerelésre várt. Ahhoz képest, hogy csak két napjuk van, és biztosan lesz itt vagy háromszáz ember, remekül álltak.
Az öreg térült fordult, amikor meglátott elmosolyodott, én pedig intettem neki.
Lerázott egy munkást, és odajött hozzám.
- Miss Davis, de örülök.
- Gondoltam beugrom.
- Jól tette.
- Kér egy kis teát?
- Inkább egy kávét.
- Jöjjön. –terelt a konyha felé.
- Alfred…
- Tessék kisasszony? –ültetett le.
- Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel.
- De hát miért?
- A viselkedésem miatt. Ilyenkor mindig hiányzik anya, és….
Megveregette a vállam.
- Egyedül érzi magát, és dühös.
- Igen. – vágtam egy grimaszt.
- Ebben a házban azt hiszem nem maga az egyetlen. – sóhajtott fel.
- Johnra gondol?
- Igen, és Bruce úrfira is. A szülei halála nagyon érzékenyen érintette, és rosszul viseli ezt az időszakot. – mondta kedvesen, majd a kávé főzéssel ügyködött.
- Értem…. Tud róla hogy nálam járt?
- Önnél?
Bólintottam.
- Hozott egy meghívót.
- Helyesen tette.
- Alfred, nem tudok eljönni. Sajnálom…
- Kisasszony átérzem a helyzetét, de akkor sem helyes, nem kell kizárnia magát a világból.
- Ez csak az indok egyik a része, a másik az, hogy nincsen megfelelő ruhám. – mosolyodtam el.
- Hát ha gondolja én szívesen leszek a tündér keresztanyja.
Felnevettem.
- És szárnyakat is növeszt?
- Még az is meglehet kisasszony.
Tovább nevettem, és ő is mosolygott.
- Alfred, utána - lépett be Bruce egy pár irattal a kezében – kellene nézni….. Ami.
- Hello.
- Mikor jöttél?
- Nem régen.
- Adja ide azokat uram, elintézem. – kivette őket a főnöke kezéből, és kiment.
Egy hangos sípszó jelezte, kész a kávé.
Bruce oda sétált, levette a kancsót, meg egy poharat a polcról.
- Megengeded? – mutatott a velem szemben álló székre.
- Ez a te házad.
Töltött a bögrémbe, meg a sajátjába és leült.
- Reménykedtem benne, hogy meggondolod magad.
- Ez lett a vesszőparipád?
- Nem.
- Mertem remélni. – kavargattam ingerülten a cukrot.
Alfred visszajött, egy másik adag papírral.
- Látom feltalálták magukat.
- Igen. – ittam bele a forró löttybe.
- Viszont – ült le mellém – kitaláltam, milyen módon oldhatnánk meg a gondját.
Bruce köhögni kezdett, félrenyelte a kávét.
- Milyen gondot?
- Alfred!
- A kisasszonynak nincs megfelelő ruhája a bálra.
- Pletykás! – néztem dühösen az öregre.
- Nem mondta, hogy titok. – tárta szét a karját kissé felháborodva.
A fejemmel az asztalra borultam, és a fejemmel kocogtattam.
- Én ezt nem bírom idegekkel. - nyögtem fel – Hogy bírjátok egymást elviselni?
- Egész jól megy. Vagy nem? – somolygott Bruce.
- Alfreeed, legyen jó tündér keresztanya, és mentsem ki innen, mielőtt elsüllyedek. –sandítottam fel kétségbeesve.
- Mi lenne, ha nekem dolgoznál? – kérdezte firtatóan Wayne.
- Azt kérdezném részeg vagy? – néztem rá úgy, mint egy elmebetegre.
- Ez vicc volt?
Felsóhajtottam.
- John azt mondta remek szervező vagy, és nekem pont szükségem van egy jó képességű asszisztensre.
- Azt hittem az már van.
- A dolgok jelenlegi állása szerint John nincs a helyzet magaslatán, Alfred pedig egyedül nem bírja, segítségre lenne szüksége.
- Ez így van kisasszony, én sem leszek már fiatalabb.
- Blake nem igazán ért az emberekhez és a szervezéshez. Mindenképpen kell valaki helyette.
- Ki rúgod? –kérdeztem döbbenten.
- Nem. Átmegy a ház biztonságáért felelős részleghez, rendőr volt, és ez a feladat amúgy is jobban tetszik neki. Jól fizető állás, viszont sok munka, személyes meghívások és találkozók lemondása, parti szervezés, jótékonysági ügyek rendezése, ilyesmi, az egész céget ismerned kell, nagy felelősség. Mert ha valamit intézni kell, akkor nincs idő megkérdezni, hogy ki az, és merre keresd. Ráadásul valamennyit értesz a joghoz is, és nem fogsz hülyeséget csinálni.
- Tehát lóti-futit keresel.
- Asszisztenst Alfred mellé.
- Az ugyanaz, csak szebben fogalmazva.
- Érdekelne?
Fújtam egyet.
- Hát… passz. Azaz igazság, ez nekem egész napos elfoglaltságnak tűnik.
- A minket keresők nagy részét megszűri a cég titkársága, így viszonylag kevés embert látunk errefelé. John egyedül is jól bírta, de úgy látom neki a tanuláshoz több idő kell, két éve csak szenved az egyetemen. A kettő együtt nem megy neki.
- Igazából nem a képességeivel van a baj, hanem a háttér ismereteinek a hiányával. Jogból, és a sportedzői tárgyakban nem nagyon kell segítség, gondolom a rendőr suliban ezekről sokat hallott. De a humán tárgyakból olyan sötét, mint egy barlang.
- Attól tartok kisasszony, hogy az árvaházakban nem a művészetekre helyezik a fő hangsúlyt.
- Tudom Alfred.
- Akkor? – vágott közbe Bruce.
Az öregre pillantottam, és vettem egy nagy levegőt.
- Na jó.
- Remek. – azzal Wayne előtúrta a pénztárcáját, és a kezembe adott két kártyát – Akkor máris kezdhetsz.
- Hogy?
- Először is jó pár dolgot be kell szerezned még holnapra Alfred majd odaadja a listát és bevisz a városba – tartotta fel az egyik American Express kártyát – ezzel fizess, a cég nevére kérj számlát.
- Mint parti kellék? – tippeltem.
- Igen. Alfred majd segít. Ez a másik – egy American Express Exclusive Goldot villantott fel – ezzel vegyél ruhát, és mindent ami kell.
- Csak így?
- Nem hiszem, hogy eltűnnél velük.
- Kösz a bizalmat. –sóhajtottam fel, gúnyosan.
Bólintott, nem vette fel a kesztyűt.
- Mennem kell.
- De én nem vagyok az a bólogató kiskutya típus… - jegyeztem meg.
- Tudom. Nekem nem is arra van szükségem.
- Jó.
- Ami! – szólt vissza az ajtóból.
- Igen?
- Vegyél egy mobilt is, John szerint neked nincs, és szükséged lesz rá.
- Oké.
- Remek. – azzal eltűnt.
- Na hol az a lista? – pillantottam a komornyikra.
- Adom.
- Átnézhetem a többit is?
- Ha ragaszkodik hozzá.
- Igen.
Egy meglepett pillantás kíséretében átadta.
Átfutottam, majd megnéztem a vásárlási cetlit.
- Alfred?
- Igen kisasszony?
- Itt az szerepel, hogy a díszszalvétákat elszállították a tisztítóba, de az nem hogy értük is kell menni.
- Valóban?
- Ühüm. – mutattam a lapokat.
- Oda szólok.
- Majd én. Ha ráér, akkor most el is mehetnénk a városba.
- Most?
- Igen. Késő délelőtt van, az emberek nagy része még dolgozik, így is nagy lesz a boltokban a forgalom, de legalább a csúcsot elkerüljük.
- Ahogy gondolja. Akkor míg Ön intézkedik előállok az autóval.
- Oké. – azzal a konyhai telefonhoz léptem, és tárcsáztam a tisztítót.
2012. augusztus 16., csütörtök
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 5.
5.rész
/Nem így akartam folytatni, de amikor megláttam ezt a képet, egyszerűen más irányba terelt... :)/
Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón. Először a fejemre húztam a takarót, mert legalább még egy órát alhattam volna mielőtt elkezdek készülni a suliba, és senkit sem akartam látni.
Az illető viszont csak nem adta fel.
- Ami! Én vagyok nyisd ki! – kopogott tovább.
- Ki azaz én? –másztam ki kómásan
- Blake!
Kinyitottam.
- Szarul festesz. –pillantott rám.
- Köszi. – zártam be utána a reteszt – Hajnalok hajnalán felversz, és még…
- Nincs korán. – nyomott a kezembe egy dupla kávét.
- Már akinek….
- Mi történt?
Értetlenül néztem rá, közben beleittam az expresszóba.
Még mindig a tegnapi ruhámban voltam, és Bruce bőrdzsekijét viseltem.
- Egy fél órája futottam össze vele is. – mért végig - Legalább olyan pocsékul nézett ki, mint te.
- Kivel?
- Ami ne nézz hülyének! – azzal leült a rozoga székre – Mi folyik itt?
- Semmi. –bámultam a padlóra.
- Hát jó! – pattant fel, de a küszöbről még visszaszólt – Akkor a semmiért alszol Wanye kabátjában igaz? – majd bevágta az ajtót.
- Jaj Istenem. – temettem a kezembe az arcom.
John a nap hátralévő részében került, utolsóként érkezett az órákra, és elsőként távozott.
Végül ebédnél leültem az asztalához, amit egy leplezetlenül dühös pillantással jutalmazott, és felállt.
- Beszélnünk kell. – szögeztem le, megfogtam a karját és visszarántottam.
- Nincs miről!
- Robin! –sziszegtem.
Idegesen körbe pillantott majd leült.
- Ne szólíts így!
- Azt mondta jobban szereted ezt a nevet!
- Tévedtem!
Értetlenül néztem rá.
- Legalább vedd le végre azt az Istenverte kabátot! –fakadt ki.
- Attól tartok, nem értelek.
- Pedig annyira egyértelmű a dolog az Istenért. –sóhajtott fel keserűen.
Az asztalra borultam.
- Kérlek, ne mond hogy estél belém? – emeltem fel reménykedve a fejem.
- Akkor nem mondom. – húzta el a száját – Nagyon kedvellek…
- Ne haragudj…
- Miért mindig minden lány Bruce karjaiban köt ki…
Az asztalt bámultam.
- Le is…Te és ő…
Újra ránéztem.
- Le… Érted?
- Nem. Ne légy hülye!
- Akkor mi történt?
- Fogalmam sincs. Haza kísért, és….- kétségbeesve szuggeráltam.
- Értem. – tört le.
- Megnyugodhatsz.
- Ezt hogy érted? – döbbent le.
- Kettőnk közt nem lehet semmi.
- Miért nem?
- Nem közölte.
- Beleszerettél?
- Nem tudom. Tényleg nem, csak megkavart a tegnap este….- érdeklődve figyelt – Azt hiszem ez a történet ennyiben ki is merült. Vagy magányosnak érezte magát, vagy gondjai vannak a barátnőjével és ezért keresgélt máshol…- kezdtem egy forgatni a poharat a kezemben, és néztem hogy köröz benne a cola.
- Azt hiszem inkább az utóbbi….
Tovább bámultam az üdítőt.
- Alfred kérdezte tőlem reggel, hogy Bruce azzal a modell lánnyal vannak e gondjai akiről pár hete beszélt neki, arra gondolt vele rúgta össze a port. Nem is tudtam, hogy van valakije.
- Kérdezted róla?
- Nem, ha szakítottak volna a sajtóban már címlapon lenne, ezért tippeltem rád.
Bólintottam.
- Nemsokára Könyvtár, és Irodalmi ismeretekből is tesztet írunk. – mondtam egyszerűen.
- Tudok róla.
- Hétvégén beugorhatnánk a könyvtárba tanulni.
- Oké.
- Mennem kell. Órám van. – azzal felkapva a cuccom otthagytam.
A teremtől nem messze lévő mosdóban magamra zártam az egyik fülkét és bőgni kezdtem.
- Hülye vagyok. – mondtam magamnak.
Én nem versenyezhetek egy gyönyörű nővel, honnan is gondolhattam, hogy felfigyel rám
- Te hülye liba. – szidtam magam.
A következő pár napban mindig valamilyen indokkal leráztam Blaket. A lényeg az volt, minél távolabb legyek tőle. Nem akartam sem beszélgetést, sem vigasztalást.
Szombaton ötkor kellett volna találkoznunk a nagykönyvtár előtt, de egy órát késett.
Hebegett valamit, hogy elintézni valót kapott, nem érdekelt az igazság. Az épület kilenckor zárt, addig maradtunk. Vasárnap délelőttre beszéltük meg, megint késett, végül délután négykor már zúgott a fejem a töménytelen hülyeségtől, amit átvettünk.
- Mára ennyi.
- Még van egy tétel.
- Azt majd holnap. Hulla vagyok.
- Oké. – dobálta be a cuccát a táskába – Ma egész jól haladtunk.
- Igen.
- Kezdtem felfogni miről szól az a sok vers, amiben az írók hablatyolnak össze vissza.
- Költők. Költők írnak verset, az írók meg könyvet.
- Igen. Persze. – nevetett fel – Hazaviszlek.
- Nem kell! Nincs késő, és szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Ne menjünk el enni valamit?
- Ne! – közöltem élesen.
- Oké. Akkor holnap?
- Igen.
A hosszabb utat választottam, így sokat gyalogoltam és teljesen átfagytam, de nem érdekelt.
Úgy döntöttem engedek a színes és hivalkodó boltok kirakatainak.
Aztán a híd közepén megálltam, neki dőltem a korlátnak és a félig befagyott folyót néztem.
Annyira egyedül éreztem magam, már csak alig két hónap és itt a karácsony. Ha lehet ez még jobban rátett egy lapáttal az önsajnálatomra.
Ahogy teltek a napok, a hetek, ez egyre rosszabb lett. A könyvekbe, és John korrepetálásába temettem magam. Hetente háromszor foglalkoztam vele, és ezért kétszáz dollárt kaptam, ami általában vagy pénteken vagy hétfőn meg is jelent a bankszámlámon.
Mivel csak lakbérre, és szállásra költöttem, így sikerült egy kis pénzt megtakarítanom. Kezdtem egyenesbe jönni.
Az elővizsgáknak köszönhetően végül úgy alakult, hogy a vizsgaidőszakban nem akadt semmi dolgom. Gőzöm sem volt, mit fogok csinálni, kicsit aggódtam is miatta.
John is egészen jól szerepelt, és végül csak négy tárgyból kellett szóbeliznie januárban.
Amikor beültünk a suli ebédlőjébe egy szelet sütire megünnepelni a sikeres félévet, akkor tudatosult bennem, már csak négy nap és itt az ünnep.
- Szenteste mit fogsz csinálni? – érdeklődött vidáman.
- Pihenek, és filmet nézek.
- Nincs is tévéd.
- Sikerült vennem egy laptopot, és majd kikölcsönzök pár dvd-t. És te?
- Csendes lesz, ahogy mindig. – mondta gúnyosan – A szokásos éves parti.
- Értem.
- Szmokingban kell lennem. Utálom. Téged nem dob fel a karácsony?
- Egy kicsit. –néztem ki az maszatos ablakon át a sűrű hóesésbe.
- Hát engem se túlzottan, bár néha eszembe jut pár szép emlék az árvaházból.
- Értem.
- Fáradt vagy?
- Hosszú volt a félév.
Bólintott.
- Ugye januárban segítesz felkészülni?
- Persze.
- Szuper.
- Mennem kell.
- Jut eszembe Alfred üdvözletét küldi, és kellemes ünnepeket kíván. Hiányol téged.
- Majd felhívom. –azzal otthagytam.
Visszavittem még pár könyvet, majd kerestem egy nyilvános telefont, és felhívtam a Wayne házat.
- Wayne kastély. Miben segíthetek? – szólt bele egy ismerős hang hivatalosan.
- Ami vagyok Alfred.
- Kisasszony, örülök, hogy hallom a hangját! Hogy van?
- Köszönöm jól. És maga?
- Remekül kisasszony. John úrfi mesélte, milyen remekül sikerült a féléve, gratulálok.
- Köszönöm.
- Nem, azt ne oda tegye.
- Nem is zavarom tovább, csak kellemes karácsonyt akartam kívánni, és köszönöm a jó kívánságokat.
- Ne haragudjon kisasszony, de a bál miatt most elég nagy itt a zűrzavar.
- Értem. Minden jól Alfred.
- Kisasszony!
- Igen?
- Nem jön el?
- Hová?
- A bálra. Biztosan jól érezné magát, és John úrfi is örülne Önnek.
- Köszönöm nem.
- Biztos benne?
- Igen. Minden jól Alfred. – bontottam a vonalat.
Vásároltam pár dolgot a városban, sétáltam egy nagyot. Órákkal később értem csak haza, és közben át is fagytam.
A kapualjba érve, valaki elém lépett, hírtelen hátra hőköltem az ijedtségtől.
- Azért ennyire nem vagyok félelmetes alak. – mosolyodott el halványan.
Jól nézett ki, mint mindig.
- Szia Bruce.
- Szia.
- A kabátod. Bocs elfelejtettem odaadni Johnnak, ha megvárod lehozom, és…
- Nem azért jöttem.
- Hanem?
- Alfred miatt.
Érdeklődve pillantottam rá.
- Nem érdemelte meg, hogy megbántsd!
- Nem bántottam! – néztem a szemébe dühösen.
- A barátom. És én is tudom, hogy jobbat érdemelne, mint az én érdes modorom, de kitart mellettem. Szeretném ha eljönnél, miatta. Örülne neked. Legalább egyszer legyen boldog karácsonya. – közölte egyszerűen.
- Ezt hogy érted?
- Eljössz?
Megfogta a karom. Felpillantottam és a szemébe néztem. Egy szomorú, fásult, és kimerült ember nézett vissza rám. Sokkal keserűbbnek volt, mint korábban. Egy pillanatra megint eltűnt a maszk.
- Kérlek. – mondta, én pedig elfordítottam a fejem.
- Majd meggondolom. – suttogtam.
- A meghívó…- nyomta kezembe – Jó éjt.
Gyorsan megfordultam, és a szám elé tettem a kezem, hogy elfojtsam a sírást.
- Nem akartalak megbántani… - fogta meg a vállam.
- Akkor miért jöttél ide? – suttogtam a sírástól rekedten.
- Rossz ötlet volt.
- Igen, az. – kirángattam magam a kezéből, és hátra sem nézve felmentem a lakásba.
Hetek óta próbáltam elfelejteni, de álmaimban kísértett a csókja. Úgy éreztem megfulladok. Nem értettem miért teszi ezt velem. Mire jó ez? Neki már van valakije, akkor engem miért kínoz?
/Nem így akartam folytatni, de amikor megláttam ezt a képet, egyszerűen más irányba terelt... :)/
Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón. Először a fejemre húztam a takarót, mert legalább még egy órát alhattam volna mielőtt elkezdek készülni a suliba, és senkit sem akartam látni.
Az illető viszont csak nem adta fel.
- Ami! Én vagyok nyisd ki! – kopogott tovább.
- Ki azaz én? –másztam ki kómásan
- Blake!
Kinyitottam.
- Szarul festesz. –pillantott rám.
- Köszi. – zártam be utána a reteszt – Hajnalok hajnalán felversz, és még…
- Nincs korán. – nyomott a kezembe egy dupla kávét.
- Már akinek….
- Mi történt?
Értetlenül néztem rá, közben beleittam az expresszóba.
Még mindig a tegnapi ruhámban voltam, és Bruce bőrdzsekijét viseltem.
- Egy fél órája futottam össze vele is. – mért végig - Legalább olyan pocsékul nézett ki, mint te.
- Kivel?
- Ami ne nézz hülyének! – azzal leült a rozoga székre – Mi folyik itt?
- Semmi. –bámultam a padlóra.
- Hát jó! – pattant fel, de a küszöbről még visszaszólt – Akkor a semmiért alszol Wanye kabátjában igaz? – majd bevágta az ajtót.
- Jaj Istenem. – temettem a kezembe az arcom.
John a nap hátralévő részében került, utolsóként érkezett az órákra, és elsőként távozott.
Végül ebédnél leültem az asztalához, amit egy leplezetlenül dühös pillantással jutalmazott, és felállt.
- Beszélnünk kell. – szögeztem le, megfogtam a karját és visszarántottam.
- Nincs miről!
- Robin! –sziszegtem.
Idegesen körbe pillantott majd leült.
- Ne szólíts így!
- Azt mondta jobban szereted ezt a nevet!
- Tévedtem!
Értetlenül néztem rá.
- Legalább vedd le végre azt az Istenverte kabátot! –fakadt ki.
- Attól tartok, nem értelek.
- Pedig annyira egyértelmű a dolog az Istenért. –sóhajtott fel keserűen.
Az asztalra borultam.
- Kérlek, ne mond hogy estél belém? – emeltem fel reménykedve a fejem.
- Akkor nem mondom. – húzta el a száját – Nagyon kedvellek…
- Ne haragudj…
- Miért mindig minden lány Bruce karjaiban köt ki…
Az asztalt bámultam.
- Le is…Te és ő…
Újra ránéztem.
- Le… Érted?
- Nem. Ne légy hülye!
- Akkor mi történt?
- Fogalmam sincs. Haza kísért, és….- kétségbeesve szuggeráltam.
- Értem. – tört le.
- Megnyugodhatsz.
- Ezt hogy érted? – döbbent le.
- Kettőnk közt nem lehet semmi.
- Miért nem?
- Nem közölte.
- Beleszerettél?
- Nem tudom. Tényleg nem, csak megkavart a tegnap este….- érdeklődve figyelt – Azt hiszem ez a történet ennyiben ki is merült. Vagy magányosnak érezte magát, vagy gondjai vannak a barátnőjével és ezért keresgélt máshol…- kezdtem egy forgatni a poharat a kezemben, és néztem hogy köröz benne a cola.
- Azt hiszem inkább az utóbbi….
Tovább bámultam az üdítőt.
- Alfred kérdezte tőlem reggel, hogy Bruce azzal a modell lánnyal vannak e gondjai akiről pár hete beszélt neki, arra gondolt vele rúgta össze a port. Nem is tudtam, hogy van valakije.
- Kérdezted róla?
- Nem, ha szakítottak volna a sajtóban már címlapon lenne, ezért tippeltem rád.
Bólintottam.
- Nemsokára Könyvtár, és Irodalmi ismeretekből is tesztet írunk. – mondtam egyszerűen.
- Tudok róla.
- Hétvégén beugorhatnánk a könyvtárba tanulni.
- Oké.
- Mennem kell. Órám van. – azzal felkapva a cuccom otthagytam.
A teremtől nem messze lévő mosdóban magamra zártam az egyik fülkét és bőgni kezdtem.
- Hülye vagyok. – mondtam magamnak.
Én nem versenyezhetek egy gyönyörű nővel, honnan is gondolhattam, hogy felfigyel rám
- Te hülye liba. – szidtam magam.
A következő pár napban mindig valamilyen indokkal leráztam Blaket. A lényeg az volt, minél távolabb legyek tőle. Nem akartam sem beszélgetést, sem vigasztalást.
Szombaton ötkor kellett volna találkoznunk a nagykönyvtár előtt, de egy órát késett.
Hebegett valamit, hogy elintézni valót kapott, nem érdekelt az igazság. Az épület kilenckor zárt, addig maradtunk. Vasárnap délelőttre beszéltük meg, megint késett, végül délután négykor már zúgott a fejem a töménytelen hülyeségtől, amit átvettünk.
- Mára ennyi.
- Még van egy tétel.
- Azt majd holnap. Hulla vagyok.
- Oké. – dobálta be a cuccát a táskába – Ma egész jól haladtunk.
- Igen.
- Kezdtem felfogni miről szól az a sok vers, amiben az írók hablatyolnak össze vissza.
- Költők. Költők írnak verset, az írók meg könyvet.
- Igen. Persze. – nevetett fel – Hazaviszlek.
- Nem kell! Nincs késő, és szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Ne menjünk el enni valamit?
- Ne! – közöltem élesen.
- Oké. Akkor holnap?
- Igen.
A hosszabb utat választottam, így sokat gyalogoltam és teljesen átfagytam, de nem érdekelt.
Úgy döntöttem engedek a színes és hivalkodó boltok kirakatainak.
Aztán a híd közepén megálltam, neki dőltem a korlátnak és a félig befagyott folyót néztem.
Annyira egyedül éreztem magam, már csak alig két hónap és itt a karácsony. Ha lehet ez még jobban rátett egy lapáttal az önsajnálatomra.
Ahogy teltek a napok, a hetek, ez egyre rosszabb lett. A könyvekbe, és John korrepetálásába temettem magam. Hetente háromszor foglalkoztam vele, és ezért kétszáz dollárt kaptam, ami általában vagy pénteken vagy hétfőn meg is jelent a bankszámlámon.
Mivel csak lakbérre, és szállásra költöttem, így sikerült egy kis pénzt megtakarítanom. Kezdtem egyenesbe jönni.
Az elővizsgáknak köszönhetően végül úgy alakult, hogy a vizsgaidőszakban nem akadt semmi dolgom. Gőzöm sem volt, mit fogok csinálni, kicsit aggódtam is miatta.
John is egészen jól szerepelt, és végül csak négy tárgyból kellett szóbeliznie januárban.
Amikor beültünk a suli ebédlőjébe egy szelet sütire megünnepelni a sikeres félévet, akkor tudatosult bennem, már csak négy nap és itt az ünnep.
- Szenteste mit fogsz csinálni? – érdeklődött vidáman.
- Pihenek, és filmet nézek.
- Nincs is tévéd.
- Sikerült vennem egy laptopot, és majd kikölcsönzök pár dvd-t. És te?
- Csendes lesz, ahogy mindig. – mondta gúnyosan – A szokásos éves parti.
- Értem.
- Szmokingban kell lennem. Utálom. Téged nem dob fel a karácsony?
- Egy kicsit. –néztem ki az maszatos ablakon át a sűrű hóesésbe.
- Hát engem se túlzottan, bár néha eszembe jut pár szép emlék az árvaházból.
- Értem.
- Fáradt vagy?
- Hosszú volt a félév.
Bólintott.
- Ugye januárban segítesz felkészülni?
- Persze.
- Szuper.
- Mennem kell.
- Jut eszembe Alfred üdvözletét küldi, és kellemes ünnepeket kíván. Hiányol téged.
- Majd felhívom. –azzal otthagytam.
Visszavittem még pár könyvet, majd kerestem egy nyilvános telefont, és felhívtam a Wayne házat.
- Wayne kastély. Miben segíthetek? – szólt bele egy ismerős hang hivatalosan.
- Ami vagyok Alfred.
- Kisasszony, örülök, hogy hallom a hangját! Hogy van?
- Köszönöm jól. És maga?
- Remekül kisasszony. John úrfi mesélte, milyen remekül sikerült a féléve, gratulálok.
- Köszönöm.
- Nem, azt ne oda tegye.
- Nem is zavarom tovább, csak kellemes karácsonyt akartam kívánni, és köszönöm a jó kívánságokat.
- Ne haragudjon kisasszony, de a bál miatt most elég nagy itt a zűrzavar.
- Értem. Minden jól Alfred.
- Kisasszony!
- Igen?
- Nem jön el?
- Hová?
- A bálra. Biztosan jól érezné magát, és John úrfi is örülne Önnek.
- Köszönöm nem.
- Biztos benne?
- Igen. Minden jól Alfred. – bontottam a vonalat.
Vásároltam pár dolgot a városban, sétáltam egy nagyot. Órákkal később értem csak haza, és közben át is fagytam.
A kapualjba érve, valaki elém lépett, hírtelen hátra hőköltem az ijedtségtől.
- Azért ennyire nem vagyok félelmetes alak. – mosolyodott el halványan.
Jól nézett ki, mint mindig.
- Szia Bruce.
- Szia.
- A kabátod. Bocs elfelejtettem odaadni Johnnak, ha megvárod lehozom, és…
- Nem azért jöttem.
- Hanem?
- Alfred miatt.
Érdeklődve pillantottam rá.
- Nem érdemelte meg, hogy megbántsd!
- Nem bántottam! – néztem a szemébe dühösen.
- A barátom. És én is tudom, hogy jobbat érdemelne, mint az én érdes modorom, de kitart mellettem. Szeretném ha eljönnél, miatta. Örülne neked. Legalább egyszer legyen boldog karácsonya. – közölte egyszerűen.
- Ezt hogy érted?
- Eljössz?
Megfogta a karom. Felpillantottam és a szemébe néztem. Egy szomorú, fásult, és kimerült ember nézett vissza rám. Sokkal keserűbbnek volt, mint korábban. Egy pillanatra megint eltűnt a maszk.
- Kérlek. – mondta, én pedig elfordítottam a fejem.
- Majd meggondolom. – suttogtam.
- A meghívó…- nyomta kezembe – Jó éjt.
Gyorsan megfordultam, és a szám elé tettem a kezem, hogy elfojtsam a sírást.
- Nem akartalak megbántani… - fogta meg a vállam.
- Akkor miért jöttél ide? – suttogtam a sírástól rekedten.
- Rossz ötlet volt.
- Igen, az. – kirángattam magam a kezéből, és hátra sem nézve felmentem a lakásba.
Hetek óta próbáltam elfelejteni, de álmaimban kísértett a csókja. Úgy éreztem megfulladok. Nem értettem miért teszi ezt velem. Mire jó ez? Neki már van valakije, akkor engem miért kínoz?
2012. augusztus 15., szerda
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 4.
4.rész
- Uram, én bátorkodtam meghívni Ami kisasszonyt vacsorára. – jegyezte meg Alfred miközben éppen behozott egy nagy salátástálat.
- Maga Alfred? – nézett rá kicsit döbbenten.
- Igen uram én. Bocsásson meg de az utóbbi évek szarkasztikus humorából ami a vacsorákat kísérte, kezdett elegem lenni, itt az ideje tenni ellene és eltölteni egy kellemes vacsorát, egy kedves hölgy társaságában.
Kitört belőlem a nevetés.
- Elnézést. – nyögtem ki és tovább kacagtam – De ettől diplomatikusabban meg sem fogalmazhatta volna, hogy a főnöke egy tulok.
Johnból kitört a nevetés, és még Bruce arcán is megjelent némi halovány mosoly, Alfréd bólintott, és visszament a konyhába az öntetért, de megesküdtem volna, hogy amikor megfordult, rám kacsintott.
- Leckét kaptunk jó modorból is. - somolygott John.
- Pedig én azt hittem –álltam fel– menet közben kidobtátok az illemtan kódexet.
Wayne felállt, elém lépett a karját nyújtva, elfogadtam, és hagytam, hogy az asztalhoz kísérjen, majd alám tolja a széket.
Így viszont a baljára kerültem, John és ő közé, Alfred pedig John mellé.
- Igazából nem dobtuk ki csak nem vettünk újat, a régi ugyanis elégett. – jegyezte meg könnyed hangnemben.
- Nem hiszem, hogy a vagyonát tekintve tétel egy ilyen könyv. Vagy netalán úgy véli apokrif irat, és tűzre való?
- Nem is emlékszem rá, hogy valaha is valamilyen üzletben láttam volna Brucet. – nyújtotta át John a salátás tálat.
- Köszönöm. – és szedtem magamnak egy adagot, majd tovább adtam Brucenak.
- Pedig néha eljárok.
- Igen uram? Én nem vettem észre. –tartotta elém Alfred az öntetet.
- Mert maga a nap nagy részében a ház ügyeit intézi. –jött a válasz.
- Vigyázzon Alfred, még a végén kiderül, hogy kiszökik a házból, és egyedül kóbor a városban. – vigyorogtam – Chippet kellene kapnia mint kutyáknak, így mindig tudja merre jár.
- Meggondolandó kisasszony.
- Alfred most komolyan az ő pártját fogja? – fakadt ki Bruce, de a szája szélén mosoly játszott.
- Nem uram, a kisasszony viszont remek ötleteket ad.
- Nem hiszem el. – tette le a villát – Maga – mutatott rám – fellázítja ellenem a barátaimat.
- Minden rendszer ellen lehet lázadni Mr. Wayne, mert mindegyik legyőzhető.
- Csak nem egy forradalmárral ülök egy asztalnál?
- Meglehet.
- Valóban? A törékeny külső, egy harcos belsőt takar? – szuggerált.
- Meglep, hogy erre nem jött rá egyből. Az ügyészi ambícióim remek támpontot adtak. – néztem rá széles vigyorral, majd bekaptam a villámra tűzött koktélparadicsomot.
- Lankad a figyelmed Bruce. – cukkolta John, és közben jóízűen rágcsálta a salátát.
- Maga nyert. – húzta el a száját.
- Csak ezt a csatát, a háború még hosszú. – böktem felé a villámmal.
- Tekintsem kihívásnak? – érdeklődött szórakozottan.
- Miért is ne?
- Ha ezt a stílust akarják folytatni a továbbiakban, akkor nélkülem kell, megtegyék. – szólt közbe Alfred.
- Igazán nem sértegettük egymást. –szögeztem le.
- Egyetértek. –tette le az evőeszközt Bruce.
- Mindenesetre ez egy baráti vacsora, és nem politikai küzdőtér, ahol pingpongozhatnak.
- Azt hiszem le lettünk szúrva. – sóhajtottam fel.
- Beszélgessünk az időjárásról.
Johnnal egyszerre nyögtünk fel.
- Az Istenért, arról mit lehet beszélni. Esik és kész! – szögezte le John.
- Jut eszembe tudtad, hogy Jogi alapismeretek II.-ből a két írásbelik után, szóbeli is lesz.
- Ezt ki mondta?
- A tanár, Thomsont puskázáson kapta, és ezért. Ma jelentette be.
- Boldog vagyok. Van épp elég bajom, és még ez is.
- Ne pattogj, te még mindig jobban állsz, mint Thomson.
- Miért?
- A tanárnő asztalánál kell újra írni a vizsgát. – kacsintottam rá.
Gonoszul elvigyorodott.
- Vannak még csodák.
- Bizony.
- Viszont én is hallottam egy pletykát.
- Mit?
- Hogy nem kell vizsgáznod, csak egy tárgyból.
- Kettőből kell, joggal együtt. A másik Filozófia, négyest írtam, és kéne egy jobb jegy, az átlag miatt.
- Ezt hogy csináltad az évfolyam fele megbukott.
- Elárulok egy titkot, tanultam. – mosolyogtam rá.
- Én is.
- Az lehet, de azzal hogy bemagolod, nem érsz el semmit, érteni kell. Olyan, mint a sakk, ha érted a menetét, és tudsz kombinálni, akkor nyert ügyed van.
- Pocsékul sakkozik. – sóhajtott fel Bruce – Reménytelen eset.
- Pech.
- Ne is mond. Állandóan laposra ver. – húzta el a száját Blake.
- Igen? – villanyozódtam fel – Maga ennyire jó? – pillantottam Wayne.
- Maga is játszik?
- Kicsit. Egy parti?
- Rendben. – bólintott rá bizonytalanul.
- Helyes. –azzal fel is álltam.
- De kisasszony!
- Alfred ne legyen ünneprontó. Inkább örüljön, hogy végre találtunk egy közös pontot.
Bruce is felállt.
- A könyvtárban van a tábla. –nyitotta ki előttem az ajtót.
- Szuper.
A szoba gyönyörű volt, két emeleten faltól-falig hatalmas fa könyvszekrények, csigalépcsős feljáróval a szintek között, fekete bőr ülő garnitúra, sarokban régi földgömb, vastag perzsa szőnyegek, hatalmas ablakok, fekete sötétítő függönyök.
A terem távolabbi végében több régi, intarziás faasztal, lámpákkal, az egyik ablak előtt pedig sakkasztal, két kényelmes karosszékkel.
Leültem a fekete bábuk elé.
- Így magának is megfelel?
- A fekete hátrányból indul. –szögezte le.
- Szeretem a kihívásokat.
Bólintott.
John odahúzott egy széket, és fordítva ráült, a támlára tette a karját, és arra a fejét.
- Van egy olyan érzésem Alfred, ez hosszú játszma lesz. –sóhajtott fel halkan.
- Gondolja uram?
- Igen.
Elmosolyodtam, és Brucera pillantottam, aki elhelyezkedett a fotelben, és könyökét a térdén nyugtatva az ujjait egymáshoz érintette.
Máris gondolkodott.
Tíz perc elteltével, kiderült, mindketten több mint jól ismerjük a játékot.
A Caro-Kann nyitást alkalmaztuk, a Szmiszlov féle változatban, a bábuk felállása a következő: a fehér gyalog elől áll, mellette a huszár, a fekete egy gyalogja szintén elől, keresztben mögötte az első sorban a huszár. A sötét van előnyben, mert a futót fejlesztését tudja halogatni, viszont ennek a hátránya, hogy a centrumban a világos agresszívabban játszhat.
Felpillantottam, és Wayne engem nézett, azt hiszem mindketten könnyebb ellenfelet vártunk.
Ez pofára esés.
A parti nagyon elhúzódott. Kicsit túl agresszívan támadtam, és sok bábut beáldoztam, majdnem össze is jött a győzelem, de kiderült elmértem maga, sakk matt, ő nyert.
- Remek meccs volt. – állt fel, és nyújtott kezet.
Elfogadtam. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, valami megvillant a tekintetében.
- Na? Mi van? – érdeklődött John.
Oldalra pillantottam, és éppen a szemét dörzsölte, gyanítottam, hogy akkor ébredt fel. Alfred pedig nem volt sehol.
Kicsit zavartan elengedtem Bruce kezét.
- Ő nyert. – mondtam egyszerűen.
- Hazaviszlek. – ásított egy nagyot – Hajnal egy is elmúlt.
Az órámra pillantottam.
- Jól elszaladt az idő.
- Majd én, te még a végén a volánnál alszol el. – nézett rá szigorúan.
- Komásnak tűnsz… - néztem rá kedvesen, miközben lustán nyújtózott.
- Úgy is érzem magam. Nem lenne gond?
- Nem. Akkor reggel az egyetemen.
Morgott valamit, majd botorkálva kiment.
- Jöjjön. – terelt udvariasan.
Az előtérben az egyik ajtóhoz lépett – ami mint kiderült szekrény volt - és kivette belőle kabátom, és feladta rám. Ő egy fekete bőrdzsekit választott, egy kis fali tartótból kivette a kulcsokat. Volt egy sejtésem, hogy Alfred pakolta át a ruhákat a konyhából ide.
Az a precíz angol lelke.
Kiléptünk az udvarra, már nem esett, a hűvös késő őszi szél átfújt a kabátomon, és megborzongtam.
- Jól van?
- Kicsit hideg van. – de már közben vacogtam
Behúzott az egyik oszloppal védett sarokba, és elém állt.
- Vegye azt le.
- Tessék?
- Vegye le azt a kabátot, mielőtt megfagy. –nézett a szemembe.
- De…
- Gyerünk! – a tekintete megkeményedett, én pedig nem ellenkeztem.
Lekapta a dzsekijét, és rám adta.
Akkor tűnt fel a vastag bélés. Éreztem, ahogy átmelegíti a testem.
A karjára tette az én cuccomat, és ahogy volt egy fekete nadrágban, meg pólóban, lekísért az autóig. Kinyitotta az ajtót, én beszálltam, ő gyorsan beült a vezetőülésbe.
- Meg fog fázni. – néztem rá.
Beindította a motort, és bekapcsolta a fűtést.
- Bírom a hideget. Magának viszont vennie kellene egy új kabátot.
- Majd észben tartom.
- Merre lakik? – kanyarodott ki a főkapun.
- Robbinsvillen, az Erin roadon.
- Nem a legjobb környék. –nézett rám határozottan.
- Tudom.
Már a főúton járt, amikor újra megszólalt.
- Legjobb lesz, ha a Cape Carmin híd városi oldalán hagyjuk a kocsit, és gyalog kísérem haza. Úgy biztonságosabb. –mondta komolyan.
- Nem kell, csak tegyen ki a hídnál.
- Nem. Nem hagyom hogy egyedül sétáljon, az túl veszélyes.
- Maga szerint eddig hogy járkáltam? Fegyveres kísérettel? Nem lesz bajom.
- Nem mehet egyedül!
- Mit történhetne velem? Nincs semmi, amit ellophatnának tőlem.
- Sok más is történhet magával.
- Csak tegyen ki!
- Nem! – lehúzódott az útról, meg akart fordulni, csak kicsit nagy volt a forgalom.
- Mit csinál?
- Visszaviszem a kastélyba, ha nem akarja, hogy elkísérjem, ez a legbiztonságosabb, ha ott alszik az egyik vendégszobában.
- Kiszállok. – azzal megfogtam a kilincset, de lezárta a központi zárat – Nyissa ki!
- Nem! – közölte láthatóan mérgesen.
- Akkor gyalogolunk a hídtól. – a tekintete mindent elárult, de nem szólt semmit.
Az egyik mélygarázsban parkolt le, közel a hídhoz.
Ahogy átértünk, egyre züllöttebb alakok jöttek velünk szembe, végül átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához. Az egyik nagyon is megbámult.
- A járdát nézze. – súgta a fülembe, és ő is így tett.
Végül elértünk az Erin road elejére.
- Merre?
- A nagy háztömb ott közében.
Senki sem járt a környéken, csak a mi cipőnk talpa keltett némi zajt, a félhomályos, és csak pár helyen működő, vagy villogó lámpák alatt.
Beértünk a kapualjba.
- Köszönöm a kíséretet.
Bólintott.
Leakartam venni magamról a dzsekijét, de rám szólt.
- Hagyja csak. Majd holnap visszaadja Johnnak.
Átadta a kabátom, és véletlenül összeért a kezünk.
- Maga teljesen átfagyott. – fogtam meg a karját.
- Nem vészes. Jobb, ha megyek, késő van.
- Jöjjön fel, főzök egy kávét, és visszaadom a kabátot. –néztem rá aggódva.
Zajt hallottam az belső udvarból, majd egy konzervdoboz gurult a lábunk elé.
És egy részegen éneklő, idősödő melósokból álló csapat tántorgott elő, Bruce szinte reflexszerűen magához húzott.
- Ne féljen. – súgta – Túl sokat ittak, és ma fizetés nap van.
- Tudom. – néztem a szemébe - Egy ideje itt élek.
Egy végtelenül hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, majd az egyik megbotlott, és nagy lendülettel meglökte Brucet, akit átkaroltam, hogy ne essen el.
- Bocs haver. – nevetett fel az egyik - Kicsit hullámos a járda Piercenek. –vihogta.
- Nem gond.
A többiek feltámogatták a társukat, és énekelve tovább tántorogtak, de mi még mindig átöleltük egymást.
- Szóval akkor nem lakik zűrös környéken? –kérdezte kicsit gúnyosan.
A szeme sötéten csillogott az arca pedig még vonzóbbnak tűnt a gyér fényben. Elfordítottam a fejem.
- Sajnálom. Nem akartam megbántani… - újra a szemébe néztem, és nem tudta befejezni.
Ismét hosszú pillanatok teltek el.
- Mennek kell. Vigyázzon magára. – bökte ki, majd ki bontakozott a karjaimból, sarkon fordult, és elindult.
Ahogy eltávolodott tőlem, megint fáztam, fel sem tűnt, hogy eddig a testével is melegített.
- Ez csak álom kislány, ha akart volna valamit, próbálkozott volna. – mondtam magamnak, de közben remegtem.
A járdára pillantottam. Hülye helyzet volt, nem értettem mi történik. Pár napja ismertük egymást, az együtt töltött időben is piszkálódtunk, ráadásul annyira ellenszenves, és utálatos alak. És az a sok terelés, ez is csak félrevezetés, hogy ne szaglásszak utána? Összezavarodtam.
Kiléptem a kapualjból, ő megfordult, felpillantottam és újra a szemébe néznem. Szédültem.
- Én….Én… - nyögtem ki – Köszönöm az estét. Jól éreztem magam.
- Én is….
A következő percben átkarolt, a lendülettől pedig neki estünk a falnak. Megcsókolt.
Az első pár döbbent pillanat után viszonoztam. Sok keserűség, bánat, és magány érződött ki abból a kétségbeesett csókból, mégis szenvedélyes maradt. Annyira más volt, mint amilyennek gondoltam. Inkább tűnt fuldoklónak, mint egy egoista milliárdosnak.
Úgy éreztem zuhanok, egy mély kútba, és nincs megállás. Teljesen elragadtak az érzelmek.
Nem sokkal később, amikor elváltunk egymástól, kapkodva vettük a levegőt, Bruce pedig láthatóan még jobban összezavarodott, mint én. Tett egy lépést felém majd, mint aki megrémül saját magától, eleresztett, és hátra lépett. Az arca pedig eltűnt egy maszk mögött.
- Ami, én… - hangsúlyból tudtam mit akar, nem akartam hallani, nem akartam megint hallani.
Előtörtek a könnyeim, és beszaladtam a házba.
Idegesen matattam a kulccsal, majd a szobába lépve bevágtam magam mögött az ajtót, és sírva bújtam ágyba.
Csak játék volt az egész…
Miért mindig én égetem meg magam? Felzokogtam, és már jócskán hajnalodott mire végre elnyomott az álom.
- Maga Alfred? – nézett rá kicsit döbbenten.
- Igen uram én. Bocsásson meg de az utóbbi évek szarkasztikus humorából ami a vacsorákat kísérte, kezdett elegem lenni, itt az ideje tenni ellene és eltölteni egy kellemes vacsorát, egy kedves hölgy társaságában.
Kitört belőlem a nevetés.
- Elnézést. – nyögtem ki és tovább kacagtam – De ettől diplomatikusabban meg sem fogalmazhatta volna, hogy a főnöke egy tulok.
Johnból kitört a nevetés, és még Bruce arcán is megjelent némi halovány mosoly, Alfréd bólintott, és visszament a konyhába az öntetért, de megesküdtem volna, hogy amikor megfordult, rám kacsintott.
- Leckét kaptunk jó modorból is. - somolygott John.
- Pedig én azt hittem –álltam fel– menet közben kidobtátok az illemtan kódexet.
Wayne felállt, elém lépett a karját nyújtva, elfogadtam, és hagytam, hogy az asztalhoz kísérjen, majd alám tolja a széket.
Így viszont a baljára kerültem, John és ő közé, Alfred pedig John mellé.
- Igazából nem dobtuk ki csak nem vettünk újat, a régi ugyanis elégett. – jegyezte meg könnyed hangnemben.
- Nem hiszem, hogy a vagyonát tekintve tétel egy ilyen könyv. Vagy netalán úgy véli apokrif irat, és tűzre való?
- Nem is emlékszem rá, hogy valaha is valamilyen üzletben láttam volna Brucet. – nyújtotta át John a salátás tálat.
- Köszönöm. – és szedtem magamnak egy adagot, majd tovább adtam Brucenak.
- Pedig néha eljárok.
- Igen uram? Én nem vettem észre. –tartotta elém Alfred az öntetet.
- Mert maga a nap nagy részében a ház ügyeit intézi. –jött a válasz.
- Vigyázzon Alfred, még a végén kiderül, hogy kiszökik a házból, és egyedül kóbor a városban. – vigyorogtam – Chippet kellene kapnia mint kutyáknak, így mindig tudja merre jár.
- Meggondolandó kisasszony.
- Alfred most komolyan az ő pártját fogja? – fakadt ki Bruce, de a szája szélén mosoly játszott.
- Nem uram, a kisasszony viszont remek ötleteket ad.
- Nem hiszem el. – tette le a villát – Maga – mutatott rám – fellázítja ellenem a barátaimat.
- Minden rendszer ellen lehet lázadni Mr. Wayne, mert mindegyik legyőzhető.
- Csak nem egy forradalmárral ülök egy asztalnál?
- Meglehet.
- Valóban? A törékeny külső, egy harcos belsőt takar? – szuggerált.
- Meglep, hogy erre nem jött rá egyből. Az ügyészi ambícióim remek támpontot adtak. – néztem rá széles vigyorral, majd bekaptam a villámra tűzött koktélparadicsomot.
- Lankad a figyelmed Bruce. – cukkolta John, és közben jóízűen rágcsálta a salátát.
- Maga nyert. – húzta el a száját.
- Csak ezt a csatát, a háború még hosszú. – böktem felé a villámmal.
- Tekintsem kihívásnak? – érdeklődött szórakozottan.
- Miért is ne?
- Ha ezt a stílust akarják folytatni a továbbiakban, akkor nélkülem kell, megtegyék. – szólt közbe Alfred.
- Igazán nem sértegettük egymást. –szögeztem le.
- Egyetértek. –tette le az evőeszközt Bruce.
- Mindenesetre ez egy baráti vacsora, és nem politikai küzdőtér, ahol pingpongozhatnak.
- Azt hiszem le lettünk szúrva. – sóhajtottam fel.
- Beszélgessünk az időjárásról.
Johnnal egyszerre nyögtünk fel.
- Az Istenért, arról mit lehet beszélni. Esik és kész! – szögezte le John.
- Jut eszembe tudtad, hogy Jogi alapismeretek II.-ből a két írásbelik után, szóbeli is lesz.
- Ezt ki mondta?
- A tanár, Thomsont puskázáson kapta, és ezért. Ma jelentette be.
- Boldog vagyok. Van épp elég bajom, és még ez is.
- Ne pattogj, te még mindig jobban állsz, mint Thomson.
- Miért?
- A tanárnő asztalánál kell újra írni a vizsgát. – kacsintottam rá.
Gonoszul elvigyorodott.
- Vannak még csodák.
- Bizony.
- Viszont én is hallottam egy pletykát.
- Mit?
- Hogy nem kell vizsgáznod, csak egy tárgyból.
- Kettőből kell, joggal együtt. A másik Filozófia, négyest írtam, és kéne egy jobb jegy, az átlag miatt.
- Ezt hogy csináltad az évfolyam fele megbukott.
- Elárulok egy titkot, tanultam. – mosolyogtam rá.
- Én is.
- Az lehet, de azzal hogy bemagolod, nem érsz el semmit, érteni kell. Olyan, mint a sakk, ha érted a menetét, és tudsz kombinálni, akkor nyert ügyed van.
- Pocsékul sakkozik. – sóhajtott fel Bruce – Reménytelen eset.
- Pech.
- Ne is mond. Állandóan laposra ver. – húzta el a száját Blake.
- Igen? – villanyozódtam fel – Maga ennyire jó? – pillantottam Wayne.
- Maga is játszik?
- Kicsit. Egy parti?
- Rendben. – bólintott rá bizonytalanul.
- Helyes. –azzal fel is álltam.
- De kisasszony!
- Alfred ne legyen ünneprontó. Inkább örüljön, hogy végre találtunk egy közös pontot.
Bruce is felállt.
- A könyvtárban van a tábla. –nyitotta ki előttem az ajtót.
- Szuper.
A szoba gyönyörű volt, két emeleten faltól-falig hatalmas fa könyvszekrények, csigalépcsős feljáróval a szintek között, fekete bőr ülő garnitúra, sarokban régi földgömb, vastag perzsa szőnyegek, hatalmas ablakok, fekete sötétítő függönyök.
A terem távolabbi végében több régi, intarziás faasztal, lámpákkal, az egyik ablak előtt pedig sakkasztal, két kényelmes karosszékkel.
Leültem a fekete bábuk elé.
- Így magának is megfelel?
- A fekete hátrányból indul. –szögezte le.
- Szeretem a kihívásokat.
Bólintott.
John odahúzott egy széket, és fordítva ráült, a támlára tette a karját, és arra a fejét.
- Van egy olyan érzésem Alfred, ez hosszú játszma lesz. –sóhajtott fel halkan.
- Gondolja uram?
- Igen.
Elmosolyodtam, és Brucera pillantottam, aki elhelyezkedett a fotelben, és könyökét a térdén nyugtatva az ujjait egymáshoz érintette.
Máris gondolkodott.
Tíz perc elteltével, kiderült, mindketten több mint jól ismerjük a játékot.
A Caro-Kann nyitást alkalmaztuk, a Szmiszlov féle változatban, a bábuk felállása a következő: a fehér gyalog elől áll, mellette a huszár, a fekete egy gyalogja szintén elől, keresztben mögötte az első sorban a huszár. A sötét van előnyben, mert a futót fejlesztését tudja halogatni, viszont ennek a hátránya, hogy a centrumban a világos agresszívabban játszhat.
Felpillantottam, és Wayne engem nézett, azt hiszem mindketten könnyebb ellenfelet vártunk.
Ez pofára esés.
A parti nagyon elhúzódott. Kicsit túl agresszívan támadtam, és sok bábut beáldoztam, majdnem össze is jött a győzelem, de kiderült elmértem maga, sakk matt, ő nyert.
- Remek meccs volt. – állt fel, és nyújtott kezet.
Elfogadtam. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, valami megvillant a tekintetében.
- Na? Mi van? – érdeklődött John.
Oldalra pillantottam, és éppen a szemét dörzsölte, gyanítottam, hogy akkor ébredt fel. Alfred pedig nem volt sehol.
Kicsit zavartan elengedtem Bruce kezét.
- Ő nyert. – mondtam egyszerűen.
- Hazaviszlek. – ásított egy nagyot – Hajnal egy is elmúlt.
Az órámra pillantottam.
- Jól elszaladt az idő.
- Majd én, te még a végén a volánnál alszol el. – nézett rá szigorúan.
- Komásnak tűnsz… - néztem rá kedvesen, miközben lustán nyújtózott.
- Úgy is érzem magam. Nem lenne gond?
- Nem. Akkor reggel az egyetemen.
Morgott valamit, majd botorkálva kiment.
- Jöjjön. – terelt udvariasan.
Az előtérben az egyik ajtóhoz lépett – ami mint kiderült szekrény volt - és kivette belőle kabátom, és feladta rám. Ő egy fekete bőrdzsekit választott, egy kis fali tartótból kivette a kulcsokat. Volt egy sejtésem, hogy Alfred pakolta át a ruhákat a konyhából ide.
Az a precíz angol lelke.
Kiléptünk az udvarra, már nem esett, a hűvös késő őszi szél átfújt a kabátomon, és megborzongtam.
- Jól van?
- Kicsit hideg van. – de már közben vacogtam
Behúzott az egyik oszloppal védett sarokba, és elém állt.
- Vegye azt le.
- Tessék?
- Vegye le azt a kabátot, mielőtt megfagy. –nézett a szemembe.
- De…
- Gyerünk! – a tekintete megkeményedett, én pedig nem ellenkeztem.
Lekapta a dzsekijét, és rám adta.
Akkor tűnt fel a vastag bélés. Éreztem, ahogy átmelegíti a testem.
A karjára tette az én cuccomat, és ahogy volt egy fekete nadrágban, meg pólóban, lekísért az autóig. Kinyitotta az ajtót, én beszálltam, ő gyorsan beült a vezetőülésbe.
- Meg fog fázni. – néztem rá.
Beindította a motort, és bekapcsolta a fűtést.
- Bírom a hideget. Magának viszont vennie kellene egy új kabátot.
- Majd észben tartom.
- Merre lakik? – kanyarodott ki a főkapun.
- Robbinsvillen, az Erin roadon.
- Nem a legjobb környék. –nézett rám határozottan.
- Tudom.
Már a főúton járt, amikor újra megszólalt.
- Legjobb lesz, ha a Cape Carmin híd városi oldalán hagyjuk a kocsit, és gyalog kísérem haza. Úgy biztonságosabb. –mondta komolyan.
- Nem kell, csak tegyen ki a hídnál.
- Nem. Nem hagyom hogy egyedül sétáljon, az túl veszélyes.
- Maga szerint eddig hogy járkáltam? Fegyveres kísérettel? Nem lesz bajom.
- Nem mehet egyedül!
- Mit történhetne velem? Nincs semmi, amit ellophatnának tőlem.
- Sok más is történhet magával.
- Csak tegyen ki!
- Nem! – lehúzódott az útról, meg akart fordulni, csak kicsit nagy volt a forgalom.
- Mit csinál?
- Visszaviszem a kastélyba, ha nem akarja, hogy elkísérjem, ez a legbiztonságosabb, ha ott alszik az egyik vendégszobában.
- Kiszállok. – azzal megfogtam a kilincset, de lezárta a központi zárat – Nyissa ki!
- Nem! – közölte láthatóan mérgesen.
- Akkor gyalogolunk a hídtól. – a tekintete mindent elárult, de nem szólt semmit.
Az egyik mélygarázsban parkolt le, közel a hídhoz.
Ahogy átértünk, egyre züllöttebb alakok jöttek velünk szembe, végül átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához. Az egyik nagyon is megbámult.
- A járdát nézze. – súgta a fülembe, és ő is így tett.
Végül elértünk az Erin road elejére.
- Merre?
- A nagy háztömb ott közében.
Senki sem járt a környéken, csak a mi cipőnk talpa keltett némi zajt, a félhomályos, és csak pár helyen működő, vagy villogó lámpák alatt.
Beértünk a kapualjba.
- Köszönöm a kíséretet.
Bólintott.
Leakartam venni magamról a dzsekijét, de rám szólt.
- Hagyja csak. Majd holnap visszaadja Johnnak.
Átadta a kabátom, és véletlenül összeért a kezünk.
- Maga teljesen átfagyott. – fogtam meg a karját.
- Nem vészes. Jobb, ha megyek, késő van.
- Jöjjön fel, főzök egy kávét, és visszaadom a kabátot. –néztem rá aggódva.
Zajt hallottam az belső udvarból, majd egy konzervdoboz gurult a lábunk elé.
És egy részegen éneklő, idősödő melósokból álló csapat tántorgott elő, Bruce szinte reflexszerűen magához húzott.
- Ne féljen. – súgta – Túl sokat ittak, és ma fizetés nap van.
- Tudom. – néztem a szemébe - Egy ideje itt élek.
Egy végtelenül hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, majd az egyik megbotlott, és nagy lendülettel meglökte Brucet, akit átkaroltam, hogy ne essen el.
- Bocs haver. – nevetett fel az egyik - Kicsit hullámos a járda Piercenek. –vihogta.
- Nem gond.
A többiek feltámogatták a társukat, és énekelve tovább tántorogtak, de mi még mindig átöleltük egymást.
- Szóval akkor nem lakik zűrös környéken? –kérdezte kicsit gúnyosan.
A szeme sötéten csillogott az arca pedig még vonzóbbnak tűnt a gyér fényben. Elfordítottam a fejem.
- Sajnálom. Nem akartam megbántani… - újra a szemébe néztem, és nem tudta befejezni.
Ismét hosszú pillanatok teltek el.
- Mennek kell. Vigyázzon magára. – bökte ki, majd ki bontakozott a karjaimból, sarkon fordult, és elindult.
Ahogy eltávolodott tőlem, megint fáztam, fel sem tűnt, hogy eddig a testével is melegített.
- Ez csak álom kislány, ha akart volna valamit, próbálkozott volna. – mondtam magamnak, de közben remegtem.
A járdára pillantottam. Hülye helyzet volt, nem értettem mi történik. Pár napja ismertük egymást, az együtt töltött időben is piszkálódtunk, ráadásul annyira ellenszenves, és utálatos alak. És az a sok terelés, ez is csak félrevezetés, hogy ne szaglásszak utána? Összezavarodtam.
Kiléptem a kapualjból, ő megfordult, felpillantottam és újra a szemébe néznem. Szédültem.
- Én….Én… - nyögtem ki – Köszönöm az estét. Jól éreztem magam.
- Én is….
A következő percben átkarolt, a lendülettől pedig neki estünk a falnak. Megcsókolt.
Az első pár döbbent pillanat után viszonoztam. Sok keserűség, bánat, és magány érződött ki abból a kétségbeesett csókból, mégis szenvedélyes maradt. Annyira más volt, mint amilyennek gondoltam. Inkább tűnt fuldoklónak, mint egy egoista milliárdosnak.
Úgy éreztem zuhanok, egy mély kútba, és nincs megállás. Teljesen elragadtak az érzelmek.
Nem sokkal később, amikor elváltunk egymástól, kapkodva vettük a levegőt, Bruce pedig láthatóan még jobban összezavarodott, mint én. Tett egy lépést felém majd, mint aki megrémül saját magától, eleresztett, és hátra lépett. Az arca pedig eltűnt egy maszk mögött.
- Ami, én… - hangsúlyból tudtam mit akar, nem akartam hallani, nem akartam megint hallani.
Előtörtek a könnyeim, és beszaladtam a házba.
Idegesen matattam a kulccsal, majd a szobába lépve bevágtam magam mögött az ajtót, és sírva bújtam ágyba.
Csak játék volt az egész…
Miért mindig én égetem meg magam? Felzokogtam, és már jócskán hajnalodott mire végre elnyomott az álom.
2012. augusztus 14., kedd
Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 3.
( A filmben az első és második rész között kb. 1 év tellik el, míg a második és harmadik között 8 év.
Bruce az első részben 30 éves, harmadikban pedig olyan 38-39, és ha még rá tesszünk pár évet jóval negyven felett lenne. Ezért nálam most 38 éves, mert a második és hamradik rész között négy év telt el, és még négy év azóta hogy látszólag feláldozta magát a városért.)
3.rész
Hétfőn az egyik lyukasórában lementem a könyvtár olvasótermébe, interneten rákerestem Bruce Wayne nevére, töménytelen cikken és riporton átrágtam magam alig két óra alatt, és sok mindenre rá is jöttem.
Ő is maszkot visel, akárcsak Robin, ritkán látni az igazi énjét, ha kérdez vagy mond valamit sosem tudhatod mi jár a fejében, olyan velük beszélgetni, mintha folyamatosan a Gyilkos elmék valamelyik profilozójával ülnél egy asztalnál.
Kiismerhetetlen ember, és nagyon gazdag, rengeteg cége, vállalata, üzlete van. Ráadásul okos, mindig jól keveri a kártyát, sokat tud a partnereiről, talán túl sokat is. Kétes bizniszei nincsenek. Az igazgató az ő embere – az a bizonyos Mr. Fox – és a tanács nagy része is támogatja a döntéseit. Találtam egy pár éves kimutatást is a vagyonáról, mi szerint eszméletlen pénzek forognak a Wayne Corporatedben, ennek nagy része a kutatás fejlesztéshez, és az alternatív energiaforrások kereséséhez, fejlesztéséhez vándorol.
Régebben volt hadászati részlegük is, de amikor övé lett a részvények többsége, akkor megszűntette. A megkeresett jövedelem jelentős hányada, pedig árvaházakhoz, alapítványokhoz, és a szegények megsegítésére megy el.
Nyugtalanul dőltem hátra a székben, kinéztem az ablakon a késő őszi szakadó esőbe, már esteledett.
- Nincs hadászati részleg… pedig a legtöbb cégnél van….És hová tették a korábbi cuccokat? Ha megsemmisítették volna, arról jó nagy szalagcímek lennének… Mi ez a nagy környezetbarát hozzáállás? Miért támogat ennyire segítő szervezetet? És hová költi a saját hasznát? A kastély szép, és rendezett, de állandó személyzet nincs – Alfrédot kivéve -, sem bulik, vagy egyéb nagyobb költekezések pl. autók vagy szállodavásárlások – amikor voltak megírta a sajtó -. – felsóhajtottam – Egyedül él, se feleség, se gyerek. Azaz ügyvéd nő, akivel emlegették meghalt, és az igazgató tanácsának egy tagja is, aki szintén nő volt. Aztán ez a Selina… állítólag teljesen tiszta múlttal rendelkezik, senki sem tudott róla semmi előásni… Ha valakiről nem tudnak az két dolgot jelent, vagy eltűntetett minden nyomot maga mögött, vagy pedig olyan tiszta mint a ma született bárány, olyan meg nincs. Vajon kifizetett a fedhetetlen múltért? Bruce? És ha igen miért? Ez a két látszathalál meg, az egyik majd tíz a másik vagy négy éve. Miért? Minek jött vissza?
Visszanéztem a monitorra, majd kikapcsoltam a gépet.
- Ez az ember kész fantom, mindenki ismeri, de mégsem tud róla semmi konkrétumot.
Kivettem a cuccom a ruhatárból, és kiléptem az esőbe. Miért nincs nálam soha ernyő?
Felpillantottam, megláttam egy jelet az égen, egy stilizált denevér.
A helyi hős, ahogy hallom olyan, mint Superman Mentropolisban, ez ember viszont, nem egy űrmanó. Vagy az inkább Zöld Lámpás?
Elindultam a lépcsőn, de valaki utánam szólt.
- Miért nyomozol utána?
Megfordultam, a sötétben nem láttam senkit, aztán az egyik oszlop mögül előlépett Blake.
- Ki után is?
- Láttalak a könyvtárban, azt is, ki után szaglászol.
- Tanultam.
- Hazudsz! – lépett közelebb, láthatóan nem érdekelte, hogy szarrá ázunk.
- A sarokban ültem, háttal egy tömör falnak, oldalt egy ablak, és a könyvtár a harmadikon van, tehát ha nem nőttek szárnyaid, vagy nem tudsz átmenni a falakon, akkor feltörted a belépési kódomat, és megnézted a belső rendszerben, mit olvastam! – sziszegtem.
- Hagyd ennyiben!
- De hát mit? Semmit sem tudtam meg róla, csak kérdéseim vannak válaszok nélkül!
- Ami, kérlek. Bruce nem szereti ha szaglásznak, legyen ennyi elég. –közölte nyomatékosan, szeme pedig idegesen összeszűkült.
- De te szaglászhatsz utánam, az ő kérésére, mert tudni akarja, mit tudok, te meg engem figyelsz! Megkért nem így van? – vádoltam meg, valójában csak tapogatóztam, és a megérzéseimet követtem.
- Honnan veszed ezt a hülyeséget?
- Tehát így van. –szögeztem le- Mi ez a nagy titok, amit annyira el kell tűntetni?
- Semmi.
Farkasszemet néztünk.
- Én barátot keresek, nem egy újságírót! Azt hittem te más vagy! – azzal tőlem távolabb levágtatott a lépcsőn.
- A barátok nem titkolóznak. – szóltam utána.
Ahogy elhaladtam az épület előtti parkolóban, motorzúgást hallottam, mögöttem felkapcsolódott két fényszóró. Oldalra álltam, a fekete Aston Martin lassított, és a sötét üveget lehúzták.
- Elvihetlek? – érdeklődött bűnbánó arccal.
- Tudni akarod mit tudok nem? Nem is bánod bűneidet.
- Ülj be! –sóhajtott fel és kinyitotta a másik ajtót.
Beszálltam, őt néztem, de ennek ellenére csendben elindult.
- Nos?
- Nincs itt semmi titok, csak szeret egyedül élni, és azt akarja, hogy békén hagyják. – nézett a szemembe.
- Hazudsz! Az arcod meg sem rezzen, de a szemed elárul. – vágtam egy grimaszt.
Némaságba burkolózott.
- Szóval nem mondhatod el…
Bólintott.
- Megesküdtem.
- Megértem… Annyit árulj el, törvénytelen?
- Nem. – fordult felém, és a szemembe nézett.
- Hiszek neked.
- Ez az igazság.
Kinéztem az ablakon, de csak a saját arcképem láttam, tök sötét volt.
- Lehet hogy jó emberismerő vagyok, de hozzátok kevés, te pont olyan vagy mint Bruce. Mindenkin átlátsz, és nem bízol senkiben.
- Baj?
- Nem. Csak elsőre, azt hittem más vagy.
- Mindannyian álarcot viselünk.
- Igen. Néha többet is.
Hosszan néztem a kő merev arcát, végül nem kérdeztem rá, untam hogy terel, vagy hazudik, mára ennyi elég volt.
- Nyílt egy új sushi bár…- kezdett bele.
- Nem.
- Most rajtam vered le?
- Mit?
- Tudod te jól!
- Utálom a nyers húst!
- Hogy?
- Abban nyers hús van.
- Igen. –döbbent meg.
- Más ötlet?
- Kínai?
Vágtam egy pofát.
- Jó. Oké. Kóbor ötlet volt.
Megszólalt a telefonja, benyomta a hívás fogdást, de ki volt hangosítva.
- Tessék!
- Jó estét uram, csak érdeklődnék, hogy merre jár, késő van, és…
- Éppen Amit viszem haza Alfréd! Itt ül mellettem.
- Értem uram.
- Jó estét Alfred! – köszöntem be.
- Önnek is kisasszony.
- Igazából el akartunk ugrani még enni valamit, de még nem tudjuk hová.
- A vacsora egy fél óra múlva kész, ha sietnek még ide érhetnek. Olasz saláta, és padlizsánkrém pirítóssal, zöldségleves, zöldséges húsos spagetti, és tiramisu.
- Attól tartok nem vagyok úgy öltözve Alfred.
- Teríthetek a konyhában is, ha ott kellemesebb.
Johnra pillantottam.
- Nekem megfelel. – mondta halkan.
- Rendben Alfred, sietünk. – Blake máris átkanyarodott egy másik sávba, majd lefordult a főútról.
- Értem kisasszony. Viszonthallásra.
- Visszhall. – nyomtam ki.
- Ő főzött?
- Van egy szakácsnő, aki besegít, de általában egyedül.
- Látom nem változott.
- Nem nagyon. Legalábbis mióta én ismerem.
- Gyerekkoromban is ilyen volt. Őt szerettem egyedül abban a házban.
- Miért?
Jelentőségteljesen rá pillantottam.
- Oké. De ezt csak úgy kérdeztem.
- Tudom. Most viszont nem akarok arról beszélni, amitől a maradék kis jókedvem is elszáll.
- Oké… Mi lenne ha kicsit meghúzatnánk a motort? – váltott magasabb fokozatban.
- Szeretem a sebességet, de ha a volt kollégáid megcsípnek?
- Közel a ház, és itt nincsenek sebességmérő dobozok.
- Akkor hajrá.
A végén már százhetvennel száguldottunk, alig negyed óra múlva, pedig csikorgós fékezés után leparkolt a ház mögött.
Ki szálltunk, és Alfred máris szélesre nyitotta a konyhaajtót.
- Jöjjenek gyorsan mielőtt megáznak.
Berohantunk, lekaptuk a kabátokat, majd leráztuk a vizet.
A belső tér amerikai stílusú volt, főző helyiség, és egy kis ebédlő. Kőburkolatos padló, fa polcok és tálalószekrények mindenhol, és pár kicsi ablak függönyökkel.
Régen ez lehetett a cseléd étkező. Az egyik falnál, pedig téglából épült kandalló, mellette újabb ajtó.
Az asztal téglalap alakú, öt személyes, bár most csak kettőre volt terítettek.
- Alfréd ugye velünk vacsorázik? –néztem rá kedvesen.
- Kisasszony… –kezdett bele.
- Nehogy a komornyik nem eszik együtt a családdal, hülyeséggel jöjjön nekem.
- Nincs apelláta. – vállalt cinkosságot velem John.
- Hát jó.
Azzal kivett pár edényt a szekrényből, és megterített még egy főre.
Egy kicsit fáztam, és megdörzsöltem a karom.
- Begyújtsam a kandallót? – kérdezte Robin.
- Kicsit hűvös van.
- Oké. –azzal elővett egy nagy gyufát és begyújtotta az odakészített fa és papírhalmot.
Leültem az ajtótól távolabb eső magasított padkára, pontosabban az azon lévő régies párnára.
A kezem a tűz fölé tettem, és az oldalamat melegedő kőhöz nyomtam.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és nagy lendülettel belépett Wayne.
- Mit főzött Alfred? Az illata már az előtérben van. –érdeklődött kissé vidáman.
- Azt hittem, egész este dolgod van. – nézett rá határozottan Blake.
De ügyet sem vetve rám, nekem háttal leült az asztalhoz.
- Hamarabb végeztem mit terveztem, amúgy pedig rád is szükségem lett volna, az a veszélyes banda, akikkel a múltkor is…
- Uram! –vágott közbe Alfred – Azonnal terítek Önnek is.
- Hogy érti hogy nekem is? – azzal egyikről a másikra nézett, az öreg komornyik tekintetét követve megfordult, és végre észrevett.
Az arca egy pillanatra megdöbbenést tükrözött, majd rendezte a vonásait.
- Nem tudtam, hogy vendégünk van. – közölte kissé élesen.
Bruce az első részben 30 éves, harmadikban pedig olyan 38-39, és ha még rá tesszünk pár évet jóval negyven felett lenne. Ezért nálam most 38 éves, mert a második és hamradik rész között négy év telt el, és még négy év azóta hogy látszólag feláldozta magát a városért.)
3.rész
Hétfőn az egyik lyukasórában lementem a könyvtár olvasótermébe, interneten rákerestem Bruce Wayne nevére, töménytelen cikken és riporton átrágtam magam alig két óra alatt, és sok mindenre rá is jöttem.
Ő is maszkot visel, akárcsak Robin, ritkán látni az igazi énjét, ha kérdez vagy mond valamit sosem tudhatod mi jár a fejében, olyan velük beszélgetni, mintha folyamatosan a Gyilkos elmék valamelyik profilozójával ülnél egy asztalnál.
Kiismerhetetlen ember, és nagyon gazdag, rengeteg cége, vállalata, üzlete van. Ráadásul okos, mindig jól keveri a kártyát, sokat tud a partnereiről, talán túl sokat is. Kétes bizniszei nincsenek. Az igazgató az ő embere – az a bizonyos Mr. Fox – és a tanács nagy része is támogatja a döntéseit. Találtam egy pár éves kimutatást is a vagyonáról, mi szerint eszméletlen pénzek forognak a Wayne Corporatedben, ennek nagy része a kutatás fejlesztéshez, és az alternatív energiaforrások kereséséhez, fejlesztéséhez vándorol.
Régebben volt hadászati részlegük is, de amikor övé lett a részvények többsége, akkor megszűntette. A megkeresett jövedelem jelentős hányada, pedig árvaházakhoz, alapítványokhoz, és a szegények megsegítésére megy el.
Nyugtalanul dőltem hátra a székben, kinéztem az ablakon a késő őszi szakadó esőbe, már esteledett.
- Nincs hadászati részleg… pedig a legtöbb cégnél van….És hová tették a korábbi cuccokat? Ha megsemmisítették volna, arról jó nagy szalagcímek lennének… Mi ez a nagy környezetbarát hozzáállás? Miért támogat ennyire segítő szervezetet? És hová költi a saját hasznát? A kastély szép, és rendezett, de állandó személyzet nincs – Alfrédot kivéve -, sem bulik, vagy egyéb nagyobb költekezések pl. autók vagy szállodavásárlások – amikor voltak megírta a sajtó -. – felsóhajtottam – Egyedül él, se feleség, se gyerek. Azaz ügyvéd nő, akivel emlegették meghalt, és az igazgató tanácsának egy tagja is, aki szintén nő volt. Aztán ez a Selina… állítólag teljesen tiszta múlttal rendelkezik, senki sem tudott róla semmi előásni… Ha valakiről nem tudnak az két dolgot jelent, vagy eltűntetett minden nyomot maga mögött, vagy pedig olyan tiszta mint a ma született bárány, olyan meg nincs. Vajon kifizetett a fedhetetlen múltért? Bruce? És ha igen miért? Ez a két látszathalál meg, az egyik majd tíz a másik vagy négy éve. Miért? Minek jött vissza?
Visszanéztem a monitorra, majd kikapcsoltam a gépet.
- Ez az ember kész fantom, mindenki ismeri, de mégsem tud róla semmi konkrétumot.
Kivettem a cuccom a ruhatárból, és kiléptem az esőbe. Miért nincs nálam soha ernyő?
Felpillantottam, megláttam egy jelet az égen, egy stilizált denevér.
A helyi hős, ahogy hallom olyan, mint Superman Mentropolisban, ez ember viszont, nem egy űrmanó. Vagy az inkább Zöld Lámpás?
Elindultam a lépcsőn, de valaki utánam szólt.
- Miért nyomozol utána?
Megfordultam, a sötétben nem láttam senkit, aztán az egyik oszlop mögül előlépett Blake.
- Ki után is?
- Láttalak a könyvtárban, azt is, ki után szaglászol.
- Tanultam.
- Hazudsz! – lépett közelebb, láthatóan nem érdekelte, hogy szarrá ázunk.
- A sarokban ültem, háttal egy tömör falnak, oldalt egy ablak, és a könyvtár a harmadikon van, tehát ha nem nőttek szárnyaid, vagy nem tudsz átmenni a falakon, akkor feltörted a belépési kódomat, és megnézted a belső rendszerben, mit olvastam! – sziszegtem.
- Hagyd ennyiben!
- De hát mit? Semmit sem tudtam meg róla, csak kérdéseim vannak válaszok nélkül!
- Ami, kérlek. Bruce nem szereti ha szaglásznak, legyen ennyi elég. –közölte nyomatékosan, szeme pedig idegesen összeszűkült.
- De te szaglászhatsz utánam, az ő kérésére, mert tudni akarja, mit tudok, te meg engem figyelsz! Megkért nem így van? – vádoltam meg, valójában csak tapogatóztam, és a megérzéseimet követtem.
- Honnan veszed ezt a hülyeséget?
- Tehát így van. –szögeztem le- Mi ez a nagy titok, amit annyira el kell tűntetni?
- Semmi.
Farkasszemet néztünk.
- Én barátot keresek, nem egy újságírót! Azt hittem te más vagy! – azzal tőlem távolabb levágtatott a lépcsőn.
- A barátok nem titkolóznak. – szóltam utána.
Ahogy elhaladtam az épület előtti parkolóban, motorzúgást hallottam, mögöttem felkapcsolódott két fényszóró. Oldalra álltam, a fekete Aston Martin lassított, és a sötét üveget lehúzták.
- Elvihetlek? – érdeklődött bűnbánó arccal.
- Tudni akarod mit tudok nem? Nem is bánod bűneidet.
- Ülj be! –sóhajtott fel és kinyitotta a másik ajtót.
Beszálltam, őt néztem, de ennek ellenére csendben elindult.
- Nos?
- Nincs itt semmi titok, csak szeret egyedül élni, és azt akarja, hogy békén hagyják. – nézett a szemembe.
- Hazudsz! Az arcod meg sem rezzen, de a szemed elárul. – vágtam egy grimaszt.
Némaságba burkolózott.
- Szóval nem mondhatod el…
Bólintott.
- Megesküdtem.
- Megértem… Annyit árulj el, törvénytelen?
- Nem. – fordult felém, és a szemembe nézett.
- Hiszek neked.
- Ez az igazság.
Kinéztem az ablakon, de csak a saját arcképem láttam, tök sötét volt.
- Lehet hogy jó emberismerő vagyok, de hozzátok kevés, te pont olyan vagy mint Bruce. Mindenkin átlátsz, és nem bízol senkiben.
- Baj?
- Nem. Csak elsőre, azt hittem más vagy.
- Mindannyian álarcot viselünk.
- Igen. Néha többet is.
Hosszan néztem a kő merev arcát, végül nem kérdeztem rá, untam hogy terel, vagy hazudik, mára ennyi elég volt.
- Nyílt egy új sushi bár…- kezdett bele.
- Nem.
- Most rajtam vered le?
- Mit?
- Tudod te jól!
- Utálom a nyers húst!
- Hogy?
- Abban nyers hús van.
- Igen. –döbbent meg.
- Más ötlet?
- Kínai?
Vágtam egy pofát.
- Jó. Oké. Kóbor ötlet volt.
Megszólalt a telefonja, benyomta a hívás fogdást, de ki volt hangosítva.
- Tessék!
- Jó estét uram, csak érdeklődnék, hogy merre jár, késő van, és…
- Éppen Amit viszem haza Alfréd! Itt ül mellettem.
- Értem uram.
- Jó estét Alfred! – köszöntem be.
- Önnek is kisasszony.
- Igazából el akartunk ugrani még enni valamit, de még nem tudjuk hová.
- A vacsora egy fél óra múlva kész, ha sietnek még ide érhetnek. Olasz saláta, és padlizsánkrém pirítóssal, zöldségleves, zöldséges húsos spagetti, és tiramisu.
- Attól tartok nem vagyok úgy öltözve Alfred.
- Teríthetek a konyhában is, ha ott kellemesebb.
Johnra pillantottam.
- Nekem megfelel. – mondta halkan.
- Rendben Alfred, sietünk. – Blake máris átkanyarodott egy másik sávba, majd lefordult a főútról.
- Értem kisasszony. Viszonthallásra.
- Visszhall. – nyomtam ki.
- Ő főzött?
- Van egy szakácsnő, aki besegít, de általában egyedül.
- Látom nem változott.
- Nem nagyon. Legalábbis mióta én ismerem.
- Gyerekkoromban is ilyen volt. Őt szerettem egyedül abban a házban.
- Miért?
Jelentőségteljesen rá pillantottam.
- Oké. De ezt csak úgy kérdeztem.
- Tudom. Most viszont nem akarok arról beszélni, amitől a maradék kis jókedvem is elszáll.
- Oké… Mi lenne ha kicsit meghúzatnánk a motort? – váltott magasabb fokozatban.
- Szeretem a sebességet, de ha a volt kollégáid megcsípnek?
- Közel a ház, és itt nincsenek sebességmérő dobozok.
- Akkor hajrá.
A végén már százhetvennel száguldottunk, alig negyed óra múlva, pedig csikorgós fékezés után leparkolt a ház mögött.
Ki szálltunk, és Alfred máris szélesre nyitotta a konyhaajtót.
- Jöjjenek gyorsan mielőtt megáznak.
Berohantunk, lekaptuk a kabátokat, majd leráztuk a vizet.
A belső tér amerikai stílusú volt, főző helyiség, és egy kis ebédlő. Kőburkolatos padló, fa polcok és tálalószekrények mindenhol, és pár kicsi ablak függönyökkel.
Régen ez lehetett a cseléd étkező. Az egyik falnál, pedig téglából épült kandalló, mellette újabb ajtó.
Az asztal téglalap alakú, öt személyes, bár most csak kettőre volt terítettek.
- Alfréd ugye velünk vacsorázik? –néztem rá kedvesen.
- Kisasszony… –kezdett bele.
- Nehogy a komornyik nem eszik együtt a családdal, hülyeséggel jöjjön nekem.
- Nincs apelláta. – vállalt cinkosságot velem John.
- Hát jó.
Azzal kivett pár edényt a szekrényből, és megterített még egy főre.
Egy kicsit fáztam, és megdörzsöltem a karom.
- Begyújtsam a kandallót? – kérdezte Robin.
- Kicsit hűvös van.
- Oké. –azzal elővett egy nagy gyufát és begyújtotta az odakészített fa és papírhalmot.
Leültem az ajtótól távolabb eső magasított padkára, pontosabban az azon lévő régies párnára.
A kezem a tűz fölé tettem, és az oldalamat melegedő kőhöz nyomtam.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és nagy lendülettel belépett Wayne.
- Mit főzött Alfred? Az illata már az előtérben van. –érdeklődött kissé vidáman.
- Azt hittem, egész este dolgod van. – nézett rá határozottan Blake.
De ügyet sem vetve rám, nekem háttal leült az asztalhoz.
- Hamarabb végeztem mit terveztem, amúgy pedig rád is szükségem lett volna, az a veszélyes banda, akikkel a múltkor is…
- Uram! –vágott közbe Alfred – Azonnal terítek Önnek is.
- Hogy érti hogy nekem is? – azzal egyikről a másikra nézett, az öreg komornyik tekintetét követve megfordult, és végre észrevett.
Az arca egy pillanatra megdöbbenést tükrözött, majd rendezte a vonásait.
- Nem tudtam, hogy vendégünk van. – közölte kissé élesen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)