- Maga Alfred? – nézett rá kicsit döbbenten.
- Igen uram én. Bocsásson meg de az utóbbi évek szarkasztikus humorából ami a vacsorákat kísérte, kezdett elegem lenni, itt az ideje tenni ellene és eltölteni egy kellemes vacsorát, egy kedves hölgy társaságában.
Kitört belőlem a nevetés.
- Elnézést. – nyögtem ki és tovább kacagtam – De ettől diplomatikusabban meg sem fogalmazhatta volna, hogy a főnöke egy tulok.
Johnból kitört a nevetés, és még Bruce arcán is megjelent némi halovány mosoly, Alfréd bólintott, és visszament a konyhába az öntetért, de megesküdtem volna, hogy amikor megfordult, rám kacsintott.
- Leckét kaptunk jó modorból is. - somolygott John.
- Pedig én azt hittem –álltam fel– menet közben kidobtátok az illemtan kódexet.
Wayne felállt, elém lépett a karját nyújtva, elfogadtam, és hagytam, hogy az asztalhoz kísérjen, majd alám tolja a széket.
Így viszont a baljára kerültem, John és ő közé, Alfred pedig John mellé.
- Igazából nem dobtuk ki csak nem vettünk újat, a régi ugyanis elégett. – jegyezte meg könnyed hangnemben.
- Nem hiszem, hogy a vagyonát tekintve tétel egy ilyen könyv. Vagy netalán úgy véli apokrif irat, és tűzre való?
- Nem is emlékszem rá, hogy valaha is valamilyen üzletben láttam volna Brucet. – nyújtotta át John a salátás tálat.
- Köszönöm. – és szedtem magamnak egy adagot, majd tovább adtam Brucenak.
- Pedig néha eljárok.
- Igen uram? Én nem vettem észre. –tartotta elém Alfred az öntetet.
- Mert maga a nap nagy részében a ház ügyeit intézi. –jött a válasz.
- Vigyázzon Alfred, még a végén kiderül, hogy kiszökik a házból, és egyedül kóbor a városban. – vigyorogtam – Chippet kellene kapnia mint kutyáknak, így mindig tudja merre jár.
- Meggondolandó kisasszony.
- Alfred most komolyan az ő pártját fogja? – fakadt ki Bruce, de a szája szélén mosoly játszott.
- Nem uram, a kisasszony viszont remek ötleteket ad.
- Nem hiszem el. – tette le a villát – Maga – mutatott rám – fellázítja ellenem a barátaimat.
- Minden rendszer ellen lehet lázadni Mr. Wayne, mert mindegyik legyőzhető.
- Csak nem egy forradalmárral ülök egy asztalnál?
- Meglehet.
- Valóban? A törékeny külső, egy harcos belsőt takar? – szuggerált.
- Meglep, hogy erre nem jött rá egyből. Az ügyészi ambícióim remek támpontot adtak. – néztem rá széles vigyorral, majd bekaptam a villámra tűzött koktélparadicsomot.
- Lankad a figyelmed Bruce. – cukkolta John, és közben jóízűen rágcsálta a salátát.
- Maga nyert. – húzta el a száját.
- Csak ezt a csatát, a háború még hosszú. – böktem felé a villámmal.
- Tekintsem kihívásnak? – érdeklődött szórakozottan.
- Miért is ne?
- Ha ezt a stílust akarják folytatni a továbbiakban, akkor nélkülem kell, megtegyék. – szólt közbe Alfred.
- Igazán nem sértegettük egymást. –szögeztem le.
- Egyetértek. –tette le az evőeszközt Bruce.
- Mindenesetre ez egy baráti vacsora, és nem politikai küzdőtér, ahol pingpongozhatnak.
- Azt hiszem le lettünk szúrva. – sóhajtottam fel.
- Beszélgessünk az időjárásról.
Johnnal egyszerre nyögtünk fel.
- Az Istenért, arról mit lehet beszélni. Esik és kész! – szögezte le John.
- Jut eszembe tudtad, hogy Jogi alapismeretek II.-ből a két írásbelik után, szóbeli is lesz.
- Ezt ki mondta?
- A tanár, Thomsont puskázáson kapta, és ezért. Ma jelentette be.
- Boldog vagyok. Van épp elég bajom, és még ez is.
- Ne pattogj, te még mindig jobban állsz, mint Thomson.
- Miért?
- A tanárnő asztalánál kell újra írni a vizsgát. – kacsintottam rá.
Gonoszul elvigyorodott.
- Vannak még csodák.
- Bizony.
- Viszont én is hallottam egy pletykát.
- Mit?
- Hogy nem kell vizsgáznod, csak egy tárgyból.
- Kettőből kell, joggal együtt. A másik Filozófia, négyest írtam, és kéne egy jobb jegy, az átlag miatt.
- Ezt hogy csináltad az évfolyam fele megbukott.
- Elárulok egy titkot, tanultam. – mosolyogtam rá.
- Én is.
- Az lehet, de azzal hogy bemagolod, nem érsz el semmit, érteni kell. Olyan, mint a sakk, ha érted a menetét, és tudsz kombinálni, akkor nyert ügyed van.
- Pocsékul sakkozik. – sóhajtott fel Bruce – Reménytelen eset.
- Pech.
- Ne is mond. Állandóan laposra ver. – húzta el a száját Blake.
- Igen? – villanyozódtam fel – Maga ennyire jó? – pillantottam Wayne.
- Maga is játszik?
- Kicsit. Egy parti?
- Rendben. – bólintott rá bizonytalanul.
- Helyes. –azzal fel is álltam.
- De kisasszony!
- Alfred ne legyen ünneprontó. Inkább örüljön, hogy végre találtunk egy közös pontot.
Bruce is felállt.
- A könyvtárban van a tábla. –nyitotta ki előttem az ajtót.
- Szuper.
A szoba gyönyörű volt, két emeleten faltól-falig hatalmas fa könyvszekrények, csigalépcsős feljáróval a szintek között, fekete bőr ülő garnitúra, sarokban régi földgömb, vastag perzsa szőnyegek, hatalmas ablakok, fekete sötétítő függönyök.
A terem távolabbi végében több régi, intarziás faasztal, lámpákkal, az egyik ablak előtt pedig sakkasztal, két kényelmes karosszékkel.
Leültem a fekete bábuk elé.
- Így magának is megfelel?
- A fekete hátrányból indul. –szögezte le.
- Szeretem a kihívásokat.
Bólintott.
John odahúzott egy széket, és fordítva ráült, a támlára tette a karját, és arra a fejét.
- Van egy olyan érzésem Alfred, ez hosszú játszma lesz. –sóhajtott fel halkan.
- Gondolja uram?
- Igen.
Elmosolyodtam, és Brucera pillantottam, aki elhelyezkedett a fotelben, és könyökét a térdén nyugtatva az ujjait egymáshoz érintette.
Máris gondolkodott.
Tíz perc elteltével, kiderült, mindketten több mint jól ismerjük a játékot.
A Caro-Kann nyitást alkalmaztuk, a Szmiszlov féle változatban, a bábuk felállása a következő: a fehér gyalog elől áll, mellette a huszár, a fekete egy gyalogja szintén elől, keresztben mögötte az első sorban a huszár. A sötét van előnyben, mert a futót fejlesztését tudja halogatni, viszont ennek a hátránya, hogy a centrumban a világos agresszívabban játszhat.
Felpillantottam, és Wayne engem nézett, azt hiszem mindketten könnyebb ellenfelet vártunk.
Ez pofára esés.
A parti nagyon elhúzódott. Kicsit túl agresszívan támadtam, és sok bábut beáldoztam, majdnem össze is jött a győzelem, de kiderült elmértem maga, sakk matt, ő nyert.
- Remek meccs volt. – állt fel, és nyújtott kezet.
Elfogadtam. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, valami megvillant a tekintetében.
- Na? Mi van? – érdeklődött John.
Oldalra pillantottam, és éppen a szemét dörzsölte, gyanítottam, hogy akkor ébredt fel. Alfred pedig nem volt sehol.
Kicsit zavartan elengedtem Bruce kezét.
- Ő nyert. – mondtam egyszerűen.
- Hazaviszlek. – ásított egy nagyot – Hajnal egy is elmúlt.
Az órámra pillantottam.
- Jól elszaladt az idő.
- Majd én, te még a végén a volánnál alszol el. – nézett rá szigorúan.
- Komásnak tűnsz… - néztem rá kedvesen, miközben lustán nyújtózott.
- Úgy is érzem magam. Nem lenne gond?
- Nem. Akkor reggel az egyetemen.
Morgott valamit, majd botorkálva kiment.
- Jöjjön. – terelt udvariasan.
Az előtérben az egyik ajtóhoz lépett – ami mint kiderült szekrény volt - és kivette belőle kabátom, és feladta rám. Ő egy fekete bőrdzsekit választott, egy kis fali tartótból kivette a kulcsokat. Volt egy sejtésem, hogy Alfred pakolta át a ruhákat a konyhából ide.
Az a precíz angol lelke.
Kiléptünk az udvarra, már nem esett, a hűvös késő őszi szél átfújt a kabátomon, és megborzongtam.
- Jól van?
- Kicsit hideg van. – de már közben vacogtam
Behúzott az egyik oszloppal védett sarokba, és elém állt.
- Vegye azt le.
- Tessék?
- Vegye le azt a kabátot, mielőtt megfagy. –nézett a szemembe.
- De…
- Gyerünk! – a tekintete megkeményedett, én pedig nem ellenkeztem.
Lekapta a dzsekijét, és rám adta.
Akkor tűnt fel a vastag bélés. Éreztem, ahogy átmelegíti a testem.
A karjára tette az én cuccomat, és ahogy volt egy fekete nadrágban, meg pólóban, lekísért az autóig. Kinyitotta az ajtót, én beszálltam, ő gyorsan beült a vezetőülésbe.
- Meg fog fázni. – néztem rá.
Beindította a motort, és bekapcsolta a fűtést.
- Bírom a hideget. Magának viszont vennie kellene egy új kabátot.
- Majd észben tartom.
- Merre lakik? – kanyarodott ki a főkapun.
- Robbinsvillen, az Erin roadon.
- Nem a legjobb környék. –nézett rám határozottan.
- Tudom.
Már a főúton járt, amikor újra megszólalt.
- Legjobb lesz, ha a Cape Carmin híd városi oldalán hagyjuk a kocsit, és gyalog kísérem haza. Úgy biztonságosabb. –mondta komolyan.
- Nem kell, csak tegyen ki a hídnál.
- Nem. Nem hagyom hogy egyedül sétáljon, az túl veszélyes.
- Maga szerint eddig hogy járkáltam? Fegyveres kísérettel? Nem lesz bajom.
- Nem mehet egyedül!
- Mit történhetne velem? Nincs semmi, amit ellophatnának tőlem.
- Sok más is történhet magával.
- Csak tegyen ki!
- Nem! – lehúzódott az útról, meg akart fordulni, csak kicsit nagy volt a forgalom.
- Mit csinál?
- Visszaviszem a kastélyba, ha nem akarja, hogy elkísérjem, ez a legbiztonságosabb, ha ott alszik az egyik vendégszobában.
- Kiszállok. – azzal megfogtam a kilincset, de lezárta a központi zárat – Nyissa ki!
- Nem! – közölte láthatóan mérgesen.
- Akkor gyalogolunk a hídtól. – a tekintete mindent elárult, de nem szólt semmit.
Az egyik mélygarázsban parkolt le, közel a hídhoz.
Ahogy átértünk, egyre züllöttebb alakok jöttek velünk szembe, végül átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához. Az egyik nagyon is megbámult.
- A járdát nézze. – súgta a fülembe, és ő is így tett.
Végül elértünk az Erin road elejére.
- Merre?
- A nagy háztömb ott közében.
Senki sem járt a környéken, csak a mi cipőnk talpa keltett némi zajt, a félhomályos, és csak pár helyen működő, vagy villogó lámpák alatt.
Beértünk a kapualjba.
- Köszönöm a kíséretet.
Bólintott.
Leakartam venni magamról a dzsekijét, de rám szólt.
- Hagyja csak. Majd holnap visszaadja Johnnak.
Átadta a kabátom, és véletlenül összeért a kezünk.
- Maga teljesen átfagyott. – fogtam meg a karját.
- Nem vészes. Jobb, ha megyek, késő van.
- Jöjjön fel, főzök egy kávét, és visszaadom a kabátot. –néztem rá aggódva.
Zajt hallottam az belső udvarból, majd egy konzervdoboz gurult a lábunk elé.
És egy részegen éneklő, idősödő melósokból álló csapat tántorgott elő, Bruce szinte reflexszerűen magához húzott.
- Ne féljen. – súgta – Túl sokat ittak, és ma fizetés nap van.
- Tudom. – néztem a szemébe - Egy ideje itt élek.
Egy végtelenül hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, majd az egyik megbotlott, és nagy lendülettel meglökte Brucet, akit átkaroltam, hogy ne essen el.
- Bocs haver. – nevetett fel az egyik - Kicsit hullámos a járda Piercenek. –vihogta.
- Nem gond.
A többiek feltámogatták a társukat, és énekelve tovább tántorogtak, de mi még mindig átöleltük egymást.
- Szóval akkor nem lakik zűrös környéken? –kérdezte kicsit gúnyosan.
A szeme sötéten csillogott az arca pedig még vonzóbbnak tűnt a gyér fényben. Elfordítottam a fejem.
- Sajnálom. Nem akartam megbántani… - újra a szemébe néztem, és nem tudta befejezni.
Ismét hosszú pillanatok teltek el.
- Mennek kell. Vigyázzon magára. – bökte ki, majd ki bontakozott a karjaimból, sarkon fordult, és elindult.
Ahogy eltávolodott tőlem, megint fáztam, fel sem tűnt, hogy eddig a testével is melegített.
- Ez csak álom kislány, ha akart volna valamit, próbálkozott volna. – mondtam magamnak, de közben remegtem.
A járdára pillantottam. Hülye helyzet volt, nem értettem mi történik. Pár napja ismertük egymást, az együtt töltött időben is piszkálódtunk, ráadásul annyira ellenszenves, és utálatos alak. És az a sok terelés, ez is csak félrevezetés, hogy ne szaglásszak utána? Összezavarodtam.
Kiléptem a kapualjból, ő megfordult, felpillantottam és újra a szemébe néznem. Szédültem.
- Én….Én… - nyögtem ki – Köszönöm az estét. Jól éreztem magam.
- Én is….
A következő percben átkarolt, a lendülettől pedig neki estünk a falnak. Megcsókolt.
Az első pár döbbent pillanat után viszonoztam. Sok keserűség, bánat, és magány érződött ki abból a kétségbeesett csókból, mégis szenvedélyes maradt. Annyira más volt, mint amilyennek gondoltam. Inkább tűnt fuldoklónak, mint egy egoista milliárdosnak.
Úgy éreztem zuhanok, egy mély kútba, és nincs megállás. Teljesen elragadtak az érzelmek.
Nem sokkal később, amikor elváltunk egymástól, kapkodva vettük a levegőt, Bruce pedig láthatóan még jobban összezavarodott, mint én. Tett egy lépést felém majd, mint aki megrémül saját magától, eleresztett, és hátra lépett. Az arca pedig eltűnt egy maszk mögött.
- Ami, én… - hangsúlyból tudtam mit akar, nem akartam hallani, nem akartam megint hallani.
Előtörtek a könnyeim, és beszaladtam a házba.
Idegesen matattam a kulccsal, majd a szobába lépve bevágtam magam mögött az ajtót, és sírva bújtam ágyba.
Csak játék volt az egész…
Miért mindig én égetem meg magam? Felzokogtam, és már jócskán hajnalodott mire végre elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése