7. rész
/Hans Zimmer: The Dark Knight Rieses: Nothing Out There
http://www.youtube.com/watch?v=4KjbozRW9nk/
7. rész
Egész délután cikáztunk a városban boltból-boltba, de végül négyre mindennel végeztünk, én pedig úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger.
Alfred azonban emlékeztetett, hogy még nem vettem ruhát.
Több neves divatháznál is megfordultunk, viszont sehol sem találtam olyat amire gondoltam, vagy ami igazán elnyerte volna a tetszésen.
- Feladom Alfred. –mondtam kedvetlenül, amikor már az ötödik üzletből jöttünk ki.
- Azt hiszem, én tudok egy Önnek való helyet.
Egy percig némán bámultam rá, majd bólintottam.
Egy eldugott utcában lévő Elie Saab szalonba mentünk. Mindegyik estélyi olyan volt, mint az álom. Egy hosszú vörösön megakadta a szemem, meg is simogattam.
- Szép darab. – mosolygott Alfred.
- Mindketten tudjuk, hogy nem vehetek fel egy ilyen ruhát. Nem illik az alkalomhoz.
- Attól tartok igaza van.
Végül az egyik sarokban megláttam a tökéletes darabot.
Egyszerű fekete vállpántos szatén felsőrész, v kivágással, mell alatt két nagy szatén rózsával, alul könnyű több rétegű muszlim. Amikor a hozzá tartozó fekete szatén strasszokkal kirakott cipővel felvettem, kiléptem a fülékéből.
Alfred elmosolyodott.
- Gyönyörű…Bár csak vagy húsz évvel fiatalabb lennék.
- Köszönöm. – ölelte meg.
Vettem hozzá, egy megfelelő kagyló alakú kis retikült is, majd távoztunk.
- Mehetünk Alfred! Minden megvan. A lista szerint legalábbis. Bár ha végig gondolom lehet, hogy többet is vettünk. –sóhajtottam fel fáradtan, és elnyúltam a táskákkal borított hátsó ülésen. A csomagtartó már tele volt.
Valamikor útba ejtettünk egy papírboltot, ahol vettem egy mappát, és a számlákat abba tettem, most belecsúsztattam az utolsót is.
- Kisasszony, meg kell mondjam remek ötlet volt, a csillagszóró.
- Gondolja Alfred?
- Ó, igen.
- Csak nehogy tüzet fogjon valami, és leégjen a ház, Bruce igazán díjazná.
- Ne legyen vészmadár kisasszony.
- Hát jó. Maga nem éhes?
- Álljunk meg valahol enni?
- Mondja, Alfred szereti a kínai konyhát? – hajoltam előre.
- Igen.
- Ne vicceljen velem, szerintem még életében nem evett sült tésztát, és szezámmagos csirkét! – nevettem fel, de ő komoly maradt – Vagy tévedtem? Ne mondja, hogy tévedtem?!
- Tévedet kisasszony!
- Az anyját! Ezt el kell mesélnie Alfred!
- Ha ragaszkodik hozzá….
- Naná! Gyerünk!
- Egy ideig dolgoztam a kormánynak, és Délkelet- Ázsiában is szolgáltam.
- Merre?Kína?
- Kína, Burma.
- Hűha. – csodálkoztam el – Ugye velem ebédel?
- Igen kisasszony. Bár attól tartok ez inkább már vacsora. – nézett az órájára.
Én is rápillantottam az enyémre, hat is elmúlt már.
- Mondom a címet.
Egy órával, egy adag sült zöldséges tésztával, és fűszeres csirkével később sem lettem okosabb. Ködösen mesélt, de annyira rájöttem, hogy az öreg komornyikok gyöngye fénykorában kém lehetett.
- Úgy látom ízlett? – cukkoltam, amikor az üres tányérjára pillantottam.
- Mertem remélni, hogy nem az autentikus kínai konyhára célzott, ez ahhoz képest, egészen ehető volt.
- Vigyünk el ezt a sok cuccot, aztán hazamegyek. Fáradt vagyok.
- Ne tegyem le inkább a kastély felé menet. Csak egy kis kerülő.
- Nem. El akarok számolni Brucenak.
- Kétlem, hogy őt érdekelnék ilyen apróságok.
- De hát egy kisebb vagyont költöttünk!
- Neki a pénz nem számít kisasszony.
- Igen, azt látom. – néztem ki az ablakon - Tudja Alfred, én nem értem őt. Játssza a milliomos nem törődöm alakot, de ez csak látszat. Ő valójában nem ilyen. Mosolyog, nevet, dühös, ingerült, de ezek nem igazi érzelmek, a valódi énjét maszk mögé rejti. Egyedül a szeme árulja el, hogy amit mutat, az csak komédia, ami nekünk közönséges embereknek szól. A valódi kilétét egy álarc mögött húzza meg magát, és csak ritkán nyílik meg a külvilágnak. John egyszer említette nekem, hogy én és Bruce nagyon hasonlítunk, mindketten átlátunk az embereken, és remekül tudjuk megjátszani magunkat. Gyerekkoromban sokszor megvertek, vagy kiközösítettek a többiek az internátusokban. Tudták, hogy fattyú vagyok, és bántottak. Tim mindent megtett, így alig lehettem velük, és anyámmal sem találkozhattam. El akart rejteni a világ elől, mert számára egy féreg voltam, aki foltot ejtett a becsületén. Később rá kellett jönnöm, ha be akarok illeszkedni, falakat kell magam köré emelnem, és páncélt kell öltenem, az arcom pedig nem lehet több egy görög dráma álarcnál, ami sír ha sírnia kell, mosolyog ha nevettetik, dühös, ha felmérgesítik, és együtt érez, ha azt várják tőle. De ezek nem tükrözték azt, ami a lelkemben zajlott. Aznap este mikor anyámat utójára láttam, azt mutattam amit elvártak a köreikben az illedelmes, tökéletes úrinőt. Ő azt mondta, ez nem én vagyok, az életkedvem, a hitem, a bátorságom, a dühöm, az igazságérzetem mind eltűntettem egy festett arc mögé, hogy megvédjem magam, tudta az a páncél csak annyira erős, mint én magam. Azt is mondta, egyszer el fog törni, akkor, pedig ott fogok állni egyedül a világgal szemben, és bele fogok halni a fájdalomba mert nem lesz többé ami közém és a világ közé álljon, vagy ez a maszk elnyom bennem mindent, megfolyt, és csupán árnyéka leszek valódi önmagamnak. Eltorzítja a lelkem, és azzá válok, ami ellen küzdöttem. Igaza volt, amikor megölték, és eltemettem, minden rejtegetett érzelmem, titkom a felszínre tört, hánykolódtam, mint kis hajó a tengeren nagy viharban. Szerencsére, előkerült elő az igazi apám, célt, és reményt adott. De rá kellett jönnöm, az csupán illúzió, hazudság, bűn és átverés. Elhagytam, és nem néztem vissza. Az elején nehéz volt, de talpra álltam, egyedül, mankók, támaszok nélkül, és ma már csak ritkán viselem a maszkot –fordultam felé -, mert tudom mi az ára. Nem sejtem, hogy Bruce mit titkol, mit akar tőlem, ha akar egyáltalán valamit és nem játszik – Alfred közbe akart szólni, de leintettem - és miért fél az érzelmeitől, de ez a valami előbb utóbb felülkerekedik rajta, és a mélybe rántja. Ha nem lép ki ebből az ördögi körből, ha nem változtat, akkor egyedül kell megtennie a pokolba vezető utat.
- Igaza van… - suttogta.
- Tudom. De vajon ezt ő is tudja?
- Azt hiszem igen. – sóhajtott fel keserűen – De nem érdekli. Már nem. – bámult ki a hóesésbe.
- Nem jött össze a dolog azzal a modellel? – szaladt ki a számon.
- Modell? Kire gondol kisasszony?
- John azt mondta, magától tudja, hogy Brucenak van egy…- ahogy az arcára néztem már tudtam – John hazudott. Nincs senki. – döbbentem le teljesen.
- Nincs. Ha lenne én aztán biztosan tudnám. - vonta össze a szemöldökét.
- De hát miért? – egymásra pillantottunk – Féltékeny volt.
- Azt hiszem igen kisasszony, de nem hiszem, hogy szándékosan árulta el Bruce úrfit. Talán a féltékenység is közre játszott igen, de ők igazán jó barátok, szinte testvérek. Talán meg akarta védeni egy újabb fájdalmas csalódástól, mert szerinte még egyet már nem viselne el.
- És maga mit mond?
- A boldogság bármilyen rövid is legyen, mindig felcsillantja a reményt, hogy érdemes élni. Azt hiszem valahol mélyen, még hisz ebben a halovány esélyben.
- Ha nem hagyja, hogy segítsek, akkor nem tudok.
Bólintott.
- Attól tartok az ő falait, magának kell áttörnie.
- Ettől félek én is. Közben pedig bántani fog igaz?
- Attól tartok ez elkerülhetetlen.
- Nem tudom elbírom e kettőnk terhét.
- Hinnie kell benne, hogy igen. De én úgy látom, ahogy magára néz, az máris sokat jelent.
- Magának legyen igaza Alfred…. Magának legyen igaza…. – sóhajtottam egy hatalmasat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése