- Mi folyik itt?
- Menjen ki! Menjen ki! – ragadott karon az öreg komornyik, és próbált kiterelni.
- A keze…. - néztem a reszkető vértől ragacsos ujjakra, majd döbbenten az arcára.
- Nincs semmi baj, menjen ki. – de látszott, hogy ezt ő sem hiszi.
- Nem!
- Kisasszony…
Félrelöktem, Bruce az ágyon feküdt egy fekete nadrágban, és az összes ágynemű, a lepedők, párnák nedves foltokban vöröslöttek. Az oldalához szorított egy vastag kéz köteget, valahol a csípője fölött, de egy piros vastag kövér csík folyt le az oldalán.
- Édes Istenem…. – a baldachint tartó egyik fa oszlopban kellett megkapaszkodnom.
- Menj ki. – nyögte rekedten - Alfred! – kiabálta, de az öreg láthatóan tehetetlen volt, nem tudott mást tenni csak újabb kötést hozni.
- Úton van Mr. Fox.
- Nem érdekel Fox, vegye ki valahogy! Akárhogy!
- De uram!
- Vegye ki!
- Alfred! – ültem le Bruce mellé az ágyra, és egy száraz ronggyal megtöröltem az izzadságtól csatakos arcát – Mi történt? – suttogtam – Bruce.
- Leszúrtak. – próbált megfordulni kínok közt.
- Ne, ne, ne, ne. Ne mozogj, nem szabad!
- A páncél…
- Páncél?
- Igen…. Beletörték….. Éget, és mar…...
Zavartan néztem az öregre.
- Ha van valahol harapófogó akkor hozzon egyet, meg valami erős alkoholt. Siessen.
- Már próbáltam kisasszony, de ilyen sebet még nem láttam. Ehhez szakember kell.
- Had nézzem!
- Nem! – fogta meg a kezem Bruce – Maradj ki ebből.
- Azt mondtam had nézzem. Alfred segítsen! –lefogta, én meg levettem a kötést, és óvatosan letöröltem a vért.
Egy pillantás elég volt, hogy tudjam, hatalmas a baj.
- Be kell vinnünk a kórházba! Azonnal!
- Nem! – nyögött fel újra.
- Ilyen nyomott csak egy velencei tőr hagy. Bérgyilkosok használják, beletörik a szúráskor, a hegy vége kampós, beleakad a szövetekbe, akár egy horog. Amikor kihúzzák a pengét az súlyos roncsolást okoz, és a háromoldalú élezés miatt keletkezett vágásokat összevarrni szinte lehetetlen. Feltáró műtét kell, meg röntgen, hogy tényleg görbített e? Egy jó sebész megoldja! – szorítottam a sebet.
- Hívja a mentőket! – de Alfred nem mozdult – Ha azt akarja, hogy életben maradjon, hívja a mentőket! – ordítottam rá.
- Nem… ne…. – sóhajtott fel Wayne, majd leesett a feje a párnáról.
Megnéztem a pulzusát.
- Elájult, a vérveszteség miatt!
Óráknak tűnő percekkel később, megérkezett Fox és John, nyomukban a mentőkkel.
Láthatóan ők sem találkoztak még ilyen sérüléssel, így a szokásos rutint követték, infúzió, vérnyomás mérés, szorító kötést.
- Mi történt? –kérdezte az egyik srác, miközben berakták a rohamkocsiba.
- Azt mondta egy betörő járt a házban, és az tette.
- Egy betörő?
- Igen! Alfred menjen vele! – ültettem be az öreget – Maguk után megyünk!
Szirénázva indultak, én pedig beültem hátra Fox Mercedesébe, John vezetett, Lucius meg mellette teljes döbbenetben.
- De hát mit történt? A ház biztonsági rendszerén szinte lehetetlen átjutni, magam terveztem. – motyogta.
- Mindannyian tudjuk, hogy nem a kastélyban történt. De tehetnének róla, hogy a sztori megálljon a rendőrség előtt is, akik feltehetően hivatalból kijönnek vizsgálódni. – azzal kibámultam az ablakon.
Alig negyedórával később már a Gothami Memorial Kórház folyosóin tolták végig az eszméletlen Brucet.
A mentősök elhadarták amit megtudtak, a sürgősségis orvos pedig a nővéreknek adott pár instrukciót, majd bezárták az orrunk előtt az ajtót.
Alfred teljes letargiában, magába roskadtan ült az egyik kórházi széken. John és Fox meg fel alá járkáltak, én a falnak dőltem.
A fali óra szerint az idő ólom lábakon járt, lassan teltek a percek.
Egyszer csak nyílt a bejárat, megjelent egy barna ballonkabátos ötvenfelé járó szemüveges pasas nyomában két egyenruhás rendőr. A többiek is felkapták a fejüket.
- Mr. Fox. – fogott vele kezet az idegen.
- Gordon rendőrfőnök.
Hoppá, a nagyvezér, na most vagyunk bajban. És még azt állítja valaki, hogy lassú a yard.
- Most hívtak. Mi történt?
- Betörés, valaki átjutott a ház biztonsági résein.
- Értem. – annyira látszott, hogy nem hiszi el – Mr. Wayne hogy van?
- Válságos az állapota, többet nem tudunk.
- Tehetünk valamit?
- Attól tartok egyenlőre nem. – mondta Alfred csendesen.
- Erős fiatalember, meg fog gyógyulni. – fogta meg a komornyik karját.
Hát persze, az ég kék, minden happy, és a szárnyas pónik meg léteznek.
Láttam már egy - két ilyen sebet, és pontosan tudtam, a túlélési esély nagyjából harminc és negyven százalék között van. Jobb esetben. Bár ez nem a hegyvidék, itt vannak orvosok, meg gyógyszerek.
Leültem az egyik székre és a fejemet a hideg csempének támasztottam.
- De hogy szerezhette? Ilyen fegyvert csak a maffiózók, és rosszfiúk kapnak ajándékba. Véletlen lenne, vagy valaki valóban megakarta ölni? Esetleg nekem szánt üzenet? Megtaláltak volna? Máris? Az nem lehet, akkor már az egész bagázs itt lenne értem. Igen. Vagy valaki rájöhetett, Bruce mit művel szabad idejében, és el akarta tenni láb alól? Netán figyelmeztetésnek szánták? Vagy egyszerűen egy másik üzletember küldött rá bérgyilkost? – töprengtem magamban.
Túl sok a lehetőség, és csak egy jó válasz létezik.
Szerencsére valahol menet közben sikerült felvennem egy farmer nadrágot, meg egy cipőt, de a folyosó ennek ellenére is, túl huzatosnak bizonyult.
- Tessék! – terítette rám a rendőrfőnök a kabátját.
- Köszönöm.
- Attól tartok, mi még nem ismerjük egymást személyesen, de az este láttam a bálon. Ön az új asszisztens. – ült mellém – Jim Gordon rendőrfőnök. – nyújtott kezet.
- Ami Davis.
- Jól van?
- Igen.
- Alfred említette, hogy ide jár egyetemre.
Tehát maga is nyakig benne van. Akár egy szép nagy bűnszövetkezet.
- Igen.
- Úgy tudom, ügyész szeretne lenni. Nem egy hálás feladat.
- Hát nem.
- Nem egy bőbeszédű ember igaz? – mosolyodott el.
- Ne haragudjon, egy kicsit hosszúra nyúlt a mai nap. – dörzsöltem meg a tarkóm.
- Ismerős, ilyenkor én sem vagyok jó társaság.
Nyílt a vizsgáló ajtaja, mindenki egyszerre ugrott fel.
- Hogy van? – támadta le a kilépő nővért John.
- Sikerült stabilizálni az állapotát, sok vért vesztett, rá kellett kötnünk két csoportazonos zacskót. Mindjárt visszük a műtőbe.
- Láthatjuk? – érdeklődött falfehér arccal.
- Nem, sincs magánál.
- Köszönjük. – hebegte.
- Kérem. – ment vissza a szobába.
Percekkel később kitolták az eszméletlen és sápadt Brucet, a karjából csövek, és orvosi érzékelők lógtak ki. Nem festett túl jól. Utána sétáltunk a folyosó végéig, majd újra bezárták előttünk az ajtókat.
A látványt Alfred viselte a legrosszabbul, láthatóan magát hibáztatta.
- Ne aggódjon, az ilyen esetekben, nem hosszúak az operációt. – vigasztalta a felügyelő.
Nyitottam egy ablakot, és kibámultam a hóesésbe.
Egy újabb boldog, kellemes,csendes, és nyugodt karácsony. Fantasztikus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése