Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 5.

5.rész

/Nem így akartam folytatni, de amikor megláttam ezt a képet, egyszerűen más irányba terelt... :)/

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón. Először a fejemre húztam a takarót, mert legalább még egy órát alhattam volna mielőtt elkezdek készülni a suliba, és senkit sem akartam látni.
Az illető viszont csak nem adta fel.
- Ami! Én vagyok nyisd ki! – kopogott tovább.
- Ki azaz én? –másztam ki kómásan
- Blake!
Kinyitottam.
- Szarul festesz. –pillantott rám.
- Köszi. – zártam be utána a reteszt – Hajnalok hajnalán felversz, és még…
- Nincs korán. – nyomott a kezembe egy dupla kávét.
- Már akinek….
- Mi történt?
Értetlenül néztem rá, közben beleittam az expresszóba.
Még mindig a tegnapi ruhámban voltam, és Bruce bőrdzsekijét viseltem.
- Egy fél órája futottam össze vele is. – mért végig - Legalább olyan pocsékul nézett ki, mint te.
- Kivel?
- Ami ne nézz hülyének! – azzal leült a rozoga székre – Mi folyik itt?
- Semmi. –bámultam a padlóra.
- Hát jó! – pattant fel, de a küszöbről még visszaszólt – Akkor a semmiért alszol Wanye kabátjában igaz? – majd bevágta az ajtót.
- Jaj Istenem. – temettem a kezembe az arcom.
John a nap hátralévő részében került, utolsóként érkezett az órákra, és elsőként távozott.
Végül ebédnél leültem az asztalához, amit egy leplezetlenül dühös pillantással jutalmazott, és felállt.
- Beszélnünk kell. – szögeztem le, megfogtam a karját és visszarántottam.
- Nincs miről!
- Robin! –sziszegtem.
Idegesen körbe pillantott majd leült.
- Ne szólíts így!
- Azt mondta jobban szereted ezt a nevet!
- Tévedtem!
Értetlenül néztem rá.
- Legalább vedd le végre azt az Istenverte kabátot! –fakadt ki.
- Attól tartok, nem értelek.
- Pedig annyira egyértelmű a dolog az Istenért. –sóhajtott fel keserűen.
Az asztalra borultam.
- Kérlek, ne mond hogy estél belém? – emeltem fel reménykedve a fejem.
- Akkor nem mondom. – húzta el a száját – Nagyon kedvellek…
- Ne haragudj…
- Miért mindig minden lány Bruce karjaiban köt ki…
Az asztalt bámultam.
- Le is…Te és ő…
Újra ránéztem.
- Le… Érted?
- Nem. Ne légy hülye!
- Akkor mi történt?
- Fogalmam sincs. Haza kísért, és….- kétségbeesve szuggeráltam.
- Értem. – tört le.
- Megnyugodhatsz.
- Ezt hogy érted? – döbbent le.
- Kettőnk közt nem lehet semmi.
- Miért nem?
- Nem közölte.
- Beleszerettél?
- Nem tudom. Tényleg nem, csak megkavart a tegnap este….- érdeklődve figyelt – Azt hiszem ez a történet ennyiben ki is merült. Vagy magányosnak érezte magát, vagy gondjai vannak a barátnőjével és ezért keresgélt máshol…- kezdtem egy forgatni a poharat a kezemben, és néztem hogy köröz benne a cola.
- Azt hiszem inkább az utóbbi….
Tovább bámultam az üdítőt.
- Alfred kérdezte tőlem reggel, hogy Bruce azzal a modell lánnyal vannak e gondjai akiről pár hete beszélt neki, arra gondolt vele rúgta össze a port. Nem is tudtam, hogy van valakije.
- Kérdezted róla?
- Nem, ha szakítottak volna a sajtóban már címlapon lenne, ezért tippeltem rád.
Bólintottam.
- Nemsokára Könyvtár, és Irodalmi ismeretekből is tesztet írunk. – mondtam egyszerűen.
- Tudok róla.
- Hétvégén beugorhatnánk a könyvtárba tanulni.
- Oké.
- Mennem kell. Órám van. – azzal felkapva a cuccom otthagytam.
A teremtől nem messze lévő mosdóban magamra zártam az egyik fülkét és bőgni kezdtem.
- Hülye vagyok. – mondtam magamnak.
Én nem versenyezhetek egy gyönyörű nővel, honnan is gondolhattam, hogy felfigyel rám
- Te hülye liba. – szidtam magam.
A következő pár napban mindig valamilyen indokkal leráztam Blaket. A lényeg az volt, minél távolabb legyek tőle. Nem akartam sem beszélgetést, sem vigasztalást.
Szombaton ötkor kellett volna találkoznunk a nagykönyvtár előtt, de egy órát késett.
Hebegett valamit, hogy elintézni valót kapott, nem érdekelt az igazság. Az épület kilenckor zárt, addig maradtunk. Vasárnap délelőttre beszéltük meg, megint késett, végül délután négykor már zúgott a fejem a töménytelen hülyeségtől, amit átvettünk.
- Mára ennyi.
- Még van egy tétel.
- Azt majd holnap. Hulla vagyok.
- Oké. – dobálta be a cuccát a táskába – Ma egész jól haladtunk.
- Igen.
- Kezdtem felfogni miről szól az a sok vers, amiben az írók hablatyolnak össze vissza.
- Költők. Költők írnak verset, az írók meg könyvet.
- Igen. Persze. – nevetett fel – Hazaviszlek.
- Nem kell! Nincs késő, és szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Ne menjünk el enni valamit?
- Ne! – közöltem élesen.
- Oké. Akkor holnap?
- Igen.
A hosszabb utat választottam, így sokat gyalogoltam és teljesen átfagytam, de nem érdekelt.
Úgy döntöttem engedek a színes és hivalkodó boltok kirakatainak.
Aztán a híd közepén megálltam, neki dőltem a korlátnak és a félig befagyott folyót néztem.
Annyira egyedül éreztem magam, már csak alig két hónap és itt a karácsony. Ha lehet ez még jobban rátett egy lapáttal az önsajnálatomra.
Ahogy teltek a napok, a hetek, ez egyre rosszabb lett. A könyvekbe, és John korrepetálásába temettem magam. Hetente háromszor foglalkoztam vele, és ezért kétszáz dollárt kaptam, ami általában vagy pénteken vagy hétfőn meg is jelent a bankszámlámon.
Mivel csak lakbérre, és szállásra költöttem, így sikerült egy kis pénzt megtakarítanom. Kezdtem egyenesbe jönni.
Az elővizsgáknak köszönhetően végül úgy alakult, hogy a vizsgaidőszakban nem akadt semmi dolgom. Gőzöm sem volt, mit fogok csinálni, kicsit aggódtam is miatta.
John is egészen jól szerepelt, és végül csak négy tárgyból kellett szóbeliznie januárban.
Amikor beültünk a suli ebédlőjébe egy szelet sütire megünnepelni a sikeres félévet, akkor tudatosult bennem, már csak négy nap és itt az ünnep.
- Szenteste mit fogsz csinálni? – érdeklődött vidáman.
- Pihenek, és filmet nézek.
- Nincs is tévéd.
- Sikerült vennem egy laptopot, és majd kikölcsönzök pár dvd-t. És te?
- Csendes lesz, ahogy mindig. – mondta gúnyosan – A szokásos éves parti.
- Értem.
- Szmokingban kell lennem. Utálom. Téged nem dob fel a karácsony?
- Egy kicsit. –néztem ki az maszatos ablakon át a sűrű hóesésbe.
- Hát engem se túlzottan, bár néha eszembe jut pár szép emlék az árvaházból.
- Értem.
- Fáradt vagy?
- Hosszú volt a félév.
Bólintott.
- Ugye januárban segítesz felkészülni?
- Persze.
- Szuper.
- Mennem kell.
- Jut eszembe Alfred üdvözletét küldi, és kellemes ünnepeket kíván. Hiányol téged.
- Majd felhívom. –azzal otthagytam.
Visszavittem még pár könyvet, majd kerestem egy nyilvános telefont, és felhívtam a Wayne házat.
- Wayne kastély. Miben segíthetek? – szólt bele egy ismerős hang hivatalosan.
- Ami vagyok Alfred.
- Kisasszony, örülök, hogy hallom a hangját! Hogy van?
- Köszönöm jól. És maga?
- Remekül kisasszony. John úrfi mesélte, milyen remekül sikerült a féléve, gratulálok.
- Köszönöm.
- Nem, azt ne oda tegye.
- Nem is zavarom tovább, csak kellemes karácsonyt akartam kívánni, és köszönöm a jó kívánságokat.
- Ne haragudjon kisasszony, de a bál miatt most elég nagy itt a zűrzavar.
- Értem. Minden jól Alfred.
- Kisasszony!
- Igen?
- Nem jön el?
- Hová?
- A bálra. Biztosan jól érezné magát, és John úrfi is örülne Önnek.
- Köszönöm nem.
- Biztos benne?
- Igen. Minden jól Alfred. – bontottam a vonalat.
Vásároltam pár dolgot a városban, sétáltam egy nagyot. Órákkal később értem csak haza, és közben át is fagytam.
A kapualjba érve, valaki elém lépett, hírtelen hátra hőköltem az ijedtségtől.
- Azért ennyire nem vagyok félelmetes alak. – mosolyodott el halványan.
Jól nézett ki, mint mindig.
- Szia Bruce.
- Szia.
- A kabátod. Bocs elfelejtettem odaadni Johnnak, ha megvárod lehozom, és…
- Nem azért jöttem.
- Hanem?
- Alfred miatt.
Érdeklődve pillantottam rá.
- Nem érdemelte meg, hogy megbántsd!
- Nem bántottam! – néztem a szemébe dühösen.
- A barátom. És én is tudom, hogy jobbat érdemelne, mint az én érdes modorom, de kitart mellettem. Szeretném ha eljönnél, miatta. Örülne neked. Legalább egyszer legyen boldog karácsonya. – közölte egyszerűen.
- Ezt hogy érted?
- Eljössz?
Megfogta a karom. Felpillantottam és a szemébe néztem. Egy szomorú, fásult, és kimerült ember nézett vissza rám. Sokkal keserűbbnek volt, mint korábban. Egy pillanatra megint eltűnt a maszk.
- Kérlek. – mondta, én pedig elfordítottam a fejem.
- Majd meggondolom. – suttogtam.
- A meghívó…- nyomta kezembe – Jó éjt.
Gyorsan megfordultam, és a szám elé tettem a kezem, hogy elfojtsam a sírást.
- Nem akartalak megbántani… - fogta meg a vállam.
- Akkor miért jöttél ide? – suttogtam a sírástól rekedten.
- Rossz ötlet volt.
- Igen, az. – kirángattam magam a kezéből, és hátra sem nézve felmentem a lakásba.
Hetek óta próbáltam elfelejteni, de álmaimban kísértett a csókja. Úgy éreztem megfulladok. Nem értettem miért teszi ezt velem. Mire jó ez? Neki már van valakije, akkor engem miért kínoz?