Seventh shift pace 29.

29.rész

Másnap fáradtan, de elég tűrhető állapotban ébredten. Bruno reggeli után rávett, hogy sétáljunk egyet a tengerparton.
Amikor bementem a fürdőbe, hogy beszárítsam a hajam, és sminkeljek, akkor döbbentem rá a valóságra.
A bőröm fal fehér volt, és száraz, mint a pergamen, a szemem kissé bedagadt, körülötte pedig mély sötét karikák éktelenkedtek, az arcom beesett. A hajam, pedig egy szénakupacra emlékeztetett, és a ruha is lógott rajtam. Gondolom annak köszönhetően, hogy hetekig semmit, vagy csak pár falatot ettem. Ahogy néztem majd tíz kilót fogytam.
Egy szóval lehetett igazán jellemezni, borzalom. Úgy néztem ki mintha a saját anyám lennék.
Csalódottan sétáltam vissza a nappaliba.
- Nem készülsz? –nézett fel Bruno a laptopja mögül.
- Olyan vagyok, mintha önmagam karikatúrája lennék.
- Pár nap és a régi leszel. Arra van szükséged, hogy rendesen egyél, megint eljárjunk edzeni, és érjen egy kis napfény.
- Azt hiszem kivételesen rám férne egy szépségszalon…
Bruno felnevetett.
- Ezt mondatot még nem hallottam tőled!
Elmosolyodtam.
- Így nem mehetek emberek közé.
- Felhívom a nővérem, ő gyakran jár ilyen helyekre. Hátha tud segíteni hová érdemes elmenned.
- Az remek lenne.
- Oké.
- Addig eszek valamit. Éhen halok! – vigyorogtam rá.
- Helyes reggel alig ettél valamit! – mondta kedvesen.
- Igen mert megint egész reggel szédültem, meg erős hányingerem volt. – feleltem fáradtan.
Bruno egy hosszú pillanatig bámult rám.
- Mi az? Két fejem nőt! –vigyorogtam.
- Ang…
- Mi van?
- Nem vagy te…- vett egy nagy levegőt – terhes?
- T…t….terhes? – dadogtam.
Bele kellett kapaszkodnom a falba, hogy ne essek el.
Bruno odajött, és átölelt.
- Bármit, csak ezt ne…- suttogtam a vállába.
- Van rá esély?
- December óta nem jött meg, és most február közepe van. – már remegett a lábam.
Ijedten pillantottam fel Bruno arcába.
- Öltözz fel. Bemegyünk a kórházba.
- Oda nem! Nem!
- Ang…
- Először veszek egy tesztet, aztán ha pozitív felhívom az orvosom, hogy esetleg tud e valakit ajánlani itt. Nem tudnék megint bemenni arra a helyre, csak ha az életem múlik rajta.
- Rendben. Menjek egyedül a drogériába, vagy velem jössz?
- Inkább egyedül mennék. Tudom, hogy itt nincsenek fotósok, meg firkászok, de ezt inkább most én intézném.
- Ahogy akarod.
Egy óra múlva, megint a nappaliban voltunk, én pedig idegesen ültem Bruno mellett, és vártam, hogy leteljen az idő.
- Megőrülök! –álltam fel végül, és kimentem az erkélyre, és rágyújtottam egy cigire.
Ő is kijött, és hátulról átkarolt.
- Nagyon félsz?
- Igen. –susogtam.
- Kérdezhetek valamit? – fordított maga felé.
Bólintottam.
- De ha nem akarod nem kell rá válaszolnod….
- Mond…
- Az a tény rémiszt meg, hogy így egy ilyen alaktól lenne gyereked, vagy maga a tény, hogy esetleg terhes vagy?
Fújtattam egyet.
- Ki szeretne így gyereket?
- Hülye kérdés volt! Ne haragudj! Nem akartalak…
- Tőle nem akarok. Így nem! Biztosan szeretném, mert a gyerekem, de tuti hasonlítana az apjára, azt pedig nem bírnám elviselni. A tényt, hogy rá emlékeztet minden nap. És amúgy is. – nyomtam el a csikket – Nem lennék jó anya! Önző vagyok, durva, irányító, erőszakos, és uralkodó típus.
- Jó anya lennél. Ezt csak most látod így…
- Lehet…
- Ugye tudod, hogy bárhogy alakul is, rám mindig mindenben számíthatsz!
- Tudom.
Visszasétáltunk a szobába, rápillantottam az asztalon álló digitális órára.
Vettem egy nagy levegőt, és bementem a fürdőszobába.
A biztonság kedvéért két különböző tesztet is vettem a legmegbízhatóbb fajtákból.
Egymás mellett volt mindkettő a szekrényen.
Vettem egy nagy újabb nagy levegőt, behunytam a szemem, és odaléptem.
- Istenem! Kérlek add, hogy ne legyek terhes! Kérlek add!
Kinyitottam, és egyszerre néztem rá mindkettőre.
A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a feltörni készülő kiáltást, de nem sikerült.
Pár pillanattal később éreztem Bruno karját a derekam körül, áthajol a vállam fölött, majd fújtatott egyet.
- És most? –kérdezte egyszerűen.
- Most felhívom az orvosom, és elvetetem. – feleltem síró hangon – Gyűlölöm azt az embert!
- Akkor már ketten vagyunk…
Még aznap felhívtam a nőgyógyászom, és időpontot egyeztettem vele. Két nap múlva, pedig már Brunóék magángépén ültünk útban Miami felé.
Pontosan tudtam, hogy tesztek a következő héten kezdődnek, és nem valószínű, hogy részt tudok rajtuk venni. Műtét után ugyanis négy - öt napig pihennem kell.
Bruno velem szemben ült, és kibámult az ablakon.
- Mondanunk kell valamit Gerhardnak…- törtem meg a csendet.
- Hazudhatunk valamit.
- Nem. Azok után, hogy ilyen türelmesen, és rendesen viselkedett, megérdemli az igazat.
- Majd értesítem.
- Oké.
- De attól tartok nem tudok veled maradni a jövő héten… - mondta szomorúan.
- Tudom. Kell valaki értelmes a tesztpilóta mellé. Már így is el vagyunk miattam maradva sok mindennel.
Bruno odaül mellém, és magához húzott.
- Nem bírom már… - suttogtam.
- Tudom… Ang, ha mégis megakarod tartani, én szívesen a nevemre veszem…
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de nem. Képtelen lennék ezt a babát felnevelni. Nem tudom feldolgozni hogy Christian lenne az apja. Jobb ha meg sem születik.
Másnap túlestem a műtéten, a hétvégét, pedig már Brunóval tölthettem Monacóban.
Elmondhatatlanul fájt ez az egész, még inkább egy hatalmas űrt éreztem a lelkemben.
Bár csak az utolsó percben utazott el Valenciába, mégis jobba örültem volna ha marad. Miután elment egyedül maradtam a lakásban, és minden éjjel rémálmok gyötörtek, újra, és újra.
Nem tudtam túllépni a velem történteken.