Seventh shift pace 28.

28.rész

(Ajánlott zene: Plum - Cut - http://www.youtube.com/watch?v=diaHnF-zfEg )

Végül is a nyomozók elmentek, tudtam hogy Bruno elmondta nekik, hogy csakis Christian lehetett, de mivel nem látta konrétan, így ez csak a gyanú, az pedig kevés a bíróságon. Én pedig nem beszéltem. Tudtam, hogy tehetetlenek lesznek, de ez sem érdekel. Erőm sem nem volt ahhoz hogy elmondjam, de nem is lettem volna képes felidézni semmit.
Amikor végre kijózanodtam, a sokk után, és a gyógyszerek nyújtotta bódulat is elmúlt, el döntöttem, hogy Christian Horner egyszer, ezért még nagyon, de nagyon meg fog fizetni. Még pedig kamatos kamattal.
Még aznap este kiengedtek. Nem esett bennem maradandó kár, legalábbis testileg. De belül úgy éreztem üres vagyok, és zuhanok a mélybe. Gyűlöltem magam, de még inkább Christiant, amiért ezt tette velem.
Bruno hazavitt, és lefektetett.
Aztán teltek a percek, az órák a napok. De én ki sem bújtam az ágyból, csak hallgattam a depresszív zenéket, a fájdalomról, elvesztés okozta kínról, az öngyilkosságról, a dühről. Éjjel-nappal Evanescence, Linkin Park, Eminem, Plumbtól – a Cut, és Craig Amstong szólt. Nem ettem, alig aludtam – ha pedig igen rémálmaim voltak, és kiabálva ébredtem, vagy Bruno ébresztett, néha csak a fejemre húztam a takarót és vártam, hogy megint elteljen egy újabb átkozott nap.
Sokat sírtam, de csakis akkor amikor Bruno nem látta. Rengeteget ült mellettem, de én átnéztem rajta. Képtelen voltam a szemébe nézni. Ha már kiborított a tudat, hogy megint mellettem van, egyszerűen kizavartam a szobából.
Amikor egyszer csak elmondta, hogy el kellene mennünk a gyárba az üléspróbára, valamint hogy lássuk hol is fogunk dolgozni, egyszerűen letámadtam, és addig dobáltam hozzá a berendezési tárgyakat, amíg ki nem menekült.
Majd bezárkóztam, és elkezdtem bömböltetni a hifit, ugyanazokat a számokat, mint eddig, és szívtam egyik cigit a másik után.
Két nappal később, hajnalban Bruno becsúsztatott egy levelet az ajtóm alá, hogy elmegy a Toro Rossohoz, de estére visszajön. Ha nem szól fel sem tűnt volna, hogy elutazott.
Amikor hazajött, bekopogott de nem nyitottam ki.
Másnap reggel végül, - amikor megint nem reagáltam semmire - ő törte be az ajtót. Hiába tiltakoztam, kapálóztam, lecibált a fürdőbe, rám zárta a tusoló kabint, kinyitotta a hideg vizes csapot, és csak hosszú percek után engedett ki. A kezembe nyomott, egy törölközőt, és közölte hogy szedjem végre rendbe magam.
Mire kijöttem egy fürdőköpenyben, megint karon ragadott, átrángatott a konyhába, és elém tett, egy hatalmas adag rántottát.
- Egyél! –majd megállt velem szemben a konyhapultnak dőlve.
A kézfejemmel erősen meglöktem a tányért, az pedig leesett az asztalról a földre, és beterítette a padlót tojással, és porcelán darabokkal.
- Normális vagy? – kérdezte dühösen.
- Gyűlöllek! –azzal felrohantam az emeletre, és bezárkóztam a fürdőbe.
Bruno mint valami örült dörömböl.
- Ang! Azonnal nyisd ki hallod! Legyen végre, vége már ennek a depressziónak hallod? Elég volt ebből! Gyere ki, és szedd össze magad!
Én is azt akartam, hogy vége legyen.
Igen legye végre vége mindennek! Annak, hogy ennyire fáj, annak, hogy Bruno miattam eszi magát. Tudtam, hogy aggódott értem, és minden egyéb kötelezettségét elhanyagolja, csakhogy velem törődhessen.
Megláttam a kézmosó szekrényén a nagy fém ollót. Tudtam hogy, hogyan került oda, amikor Bruno új ruhát vesz, mindig felpróbálja a fürdőben a tükör előtt is, és ha tetszik neki, akkor levágja róla bilétát, és beteszi mosásba. Ki nem állhattam, inkább szabászati használatra készülhetett mint rendes mindennapi háztartásbeli vagdosásra, mert olyan éles volt, mint egy konyhai acélkés, ráadásul ha pakoltam, mindig kerülgetnem kellett, mert levertem a kezemmel. Sosem tudtam rájönni honnan szerezte, de soha nem is mondta el.
Nem gondolkoztam sokat egyszerűen felkaptam, és az élét a csuklómhoz tartottam.
Remegett a kezem.
Bruno ekkor törte be az ajtót.
Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztünk. Láttam az arcán a rémület, és a döbbenet vegyes keverékét.
De én már döntöttem.
- Ne…- suttogta rekedten – Tedd azt le… - reszketegen felém nyújtotta a kezét.
Megráztam a fejem.
- Kérlek… Kérlek ne csináld…
- Menj el… - meg sem mozdult – Menj ki! –ordítottam rá.
- Nem segédkezem ebben! –mondta leszántan.
- Nem is kell! Ki innen!
Tett felém egy lépést, én pedig nekinyomtam a bőrömnek a hideg fémet. Egy vékony kis csíkban azonnal fel is vágta a bőröm. Kiserkent a vérem.
Nem is fájt, nem éreztem semmit.
Megnyugodtam.
- Ne csináld…- suttogta elfúló hangon.
Rápillantottam, a könnyek végig folytak az arcán.
- Kérlek…
- Nem bírom tovább… - a sírás már fojtogatott.
- Ha meghalsz, én neki hajtok az alagútban a falnak… – már zokogott – Nem tudok nélküled élni, már létezni sem… Ne hagyj itt! Együtt megoldjuk! Ahogy mindig!
- Bruno….
- Tudom, hogy engem is gyűlölsz, amiért egyedül hagytalak vele! Én is undorodom magamtól! Az én hibám, hogy ezt tehette! Tudom! De bármire hajlandó vagyok, hogy jóvátegyem, akármire! Mond meg, hogy mit tegyek én megteszem! Az életemnél is jobban szeretlek… Ne hagyj itt!
Mire elmondta, már előttem állt.
- Könyörgök…
- Bruno.
Bruno. Bruno. Istenem….
Lehunytam a szemem, hagytam hogy kivegye a kezemből az ollót.
- Annyira sajnálom…- mondta és átölelt.
- Fel sem merült bennem, hogy te hibás vagy….
- De igen!
- Nem! Egyedül Christian tehet mindenről! –mondtam megvetően.
Nagyon erősen szorított magához.
- Szeretlek…- közölte egyszerűen.
A vállába fúrtam az arcom, és bőgtem, nem tudom meddig de a végén már állni is alig volt erőm. Leültünk a földre.
Nem próbált vigasztalni, csak hozzám bújt, és ez többet ért minden szónál.
Amikor végre abba tudtam hagyni a sírást, megszólalt.
- Hagyd abba ezt a depressziós állapotot, és azt hogy kizársz. Nem tudom elképzelni sem, hogy ez az egész mennyire sebzett meg téged, de ha ezt így folytatod, akkor teljesen tönkreteszed magad. Tudom, hogy képes vagy túljutni ezen. Te bármire képes vagy! Adtam neked időt. De már másfél hónap eltelt. Legyen elég ennyi a sírásból, a könnyekből, az önsajnálatból, az önostorozásból. Kezdődik a szezon, és nekünk ott kell lennünk a rajtrácson, egy ütőképes autóval, hogy Hornert a földbe tapossuk! Úgyhogy – felállt, majd engem is felcibált – talpra! Ha magad akarsz bosszút állni, akkor én bármiben segítek neked, ahogy Eddie is.
- Eddie? –kérdeztem ijedten – Te elmondtad neki?
- Tudta.
- Tudta?
- Igen. Ő keresett meg. Pár hete járt itt, be is ment hozzád, hogy megnézze hogy vagy. De hiába volt nyitva a szemed, észre sem vetted. Ahogy Gerhardot sem.
- Gerhard?
Bólintott.
- Ő is volt itt, nem sokkal Eddie után, de csak annyit tud, hogy Horner miatt vagy ilyen. Mást nem mondtunk neki. De mindketten aggódtak érted.
- Pihenni szeretnék…
- Rendben… De holnap beszélnünk kell.
- Jó…
Bekísért a hálóba, én eldőltem az ágyon, ő, pedig betakart.
- Búj mellém…
- Biztos vagy ebben? Nem hiszem, hogy …
- Kérlek….
Bevackolta magát mellém, én pedig szorosan hozzábújtam.
Hetek óta először, nyugodtan aludtam, mert végre biztonságban éreztem magam.