Seventh shift pace 36.

36.rész

- Azért megnézném anyám arcát, amikor az egyik fiúnknak az Ayrton nevet adjuk, pláne ha legalább olyan kis ördögfióka lenne, mint a nagybátyám.
Mosolyogva néztem rá, aztán vettem egy nagy levegőt. Eszembe jutott, hogy mit tettem pár hete, és éreztem, hogy egyre erőltetebb az a széles vigyor.
- A kórház?
- Uhum.
Szorosan átölelt.
- Beszéljünk másról.
- Nem. –vettem egy nagy levegőt, és a szemébe néztem – Elakarom mondani.
- Mit?
- Mindent. Ezt az egészet. Christ, a kórházat. Mindent. Megakarod hallgatni?
- Igen. De biztos készen állsz rá?
- Úgy érzem nem bírom tovább magamban tartani. Tudnod kell, hogy mind mentem keresztül, mit éreztem, és utána neked kell eldöntened, hogy tényleg meg akarod e próbálni velem.
Bólintott.
- Nyissak ki üveg bort?
- Ne. Inkább főzzünk egy forró csokit.
- Oké.
Bruno eltűnt a konyhába, én pedig bevackoltam magam a kanapéra, felhúztam a térdem, és elkezdtem lepiszkálni a maradék lakkot a körmömről.
Bruno visszajött, és a kezembe adott egy bögre gőzölgő csokit, és leült mellém.
Hosszan és szomorúan nézett rám, azokkal a nagy meleg barna szemeivel. Tudtam, hogy nem neki kellene elmondanom, mert bele fog dögleni a fájdalomba, de én mégis neki akartam mesélni, mert tudtam, hogy csak így értheti meg mi zajlik bennem, és dönthet kettőnkről.
Amikor ezt végig gondoltam, még Eddie neve merült föl bennem, de valahogy ő mégis sokkal távolabb állt tőlem, és kicsit feszengtem volna előtte.
- Akarom, hogy elmond. – suttogta.
Bólintottam, majd forgatni kezdtem a poharat a kezemben.
- Tudod, én hülye vagyok.
Bruno érdeklődve tekintett rám, én pedig az arcomon végig pergő könnyeket törölgettem.
- Emlékszel mit mondott Gandalf a gyűrűk urában Gollamról?
Láttam rajta, hogy nem gazán érti hová akarok kilukadni.
- Na haragudj, de nem tudlak követni…
- Sejtettem. –mosolyodtam el fanyarul – Gandalf azt mondta, hogy a kis vakarcs, gyűlöli és imádja a gyűrűt, akárcsak saját magát. Én is így vagyok magammal, és Chrissel.
Összeráncolta a homlokát.
- Akartam őt, már az elejétől vonzódtam hozzá, és ő is hozzám. Amikor letámadott, én igent mondtam neki, aztán egyszerűen nekem esett, durva volt, erőszakos. Dühből csinálta, bosszúból, mert megbántottam, és fájdalmat okoztam neki. Pedig tudom, hogy ez elején azért kezdett bele, mert szeret, és kívánt, de nem tudott túllépni a sérelmein. Vissza akart vágni. És én magam adtam a kezébe a lehetőséget. Azt nem tudom egyáltalán megbánta e, mert nem tudtam ránézni. Csalódtam benne, azért hogy ilyen módon vett revansot, hogy kihasznált, és kurva ként kezelt, pedig én abban a percben neki adtam a szívem, a testem. És a legjobban az a bánt, hogy tudta ezt. Nem csak a seb fájt, a mit okozott, de a lelkem is. Hibásnak érezem magam azért, hogy belehabarodtam, és engedtem a csábításnak. De egész életemben ilyen pasira vártam. Azt hittem azért vettem el a kicsit, mert nem tudtam volna ránézni, és kínzott volna, hogy rá emlékeztet, ha nap mint nap látnom kell. Ugyanakkor viszont valahol bánom is, amit tettem, hiszen lassan lenne egy lányom vagy egy fiam. Egy kis baba, akire a szívemben valahol mélyen mindig is vágytam. Amíg a kórházban voltam végig ezen a dilemmán agyaltam, ahogy itthon is, majd beleőrültem abba, hogy milyen módon fogant a pici. Azt terveztem, ha gyerekem lesz, akkor legalább szeretni fogom az apját, és boldog leszek, amikor összehozzuk. Képtelen voltam beletörődni a valóságba. Utána meg abba, hogy megöltem a gyerekem, és én egy gyilkos vagyok. Jóval később jöttem csak rá, hogy nem gondolkoztam tisztán, és józanul. Én is dühös voltam, tudtam, ha majd egyszer elmondom neki, nagyon nagy fájdalmat okozok. Azzal a tudattal kell élnie, hogy nemcsak az első gyermekét veszítette el, hanem egy másikat is. Tudom, hogy ebbe már belerokkanna. És én így akarom őt látni! Térdre kényszerítve! És gyűlölöm magam ezért, hogy ennyire aljas, és kegyetlen dög vagyok! Hogy ennyire nincs szívem, hogy ilyen érzéketlen lettem, hogy képes vagyok bárkin, és bármin átgázolni a sikerért, és azért hogy tönkretegyem. Pedig én nem vagyok ilyen! De nem tudok már a régi lenni. Én nem tudok neki megbocsátani. –mondtam végül magamat is megdöbbentve a felismeréssel.
Bruno nagyot sóhajtott, majd felállt és az ablakhoz sétált. Bántotta, amit mondtam.
- Nem vagyok benne biztos Bruno, hogy ezek után jó ötlet, hogy mi megpróbáljuk. Amíg vagy túl nem teszem magam ezen az egészen, vagy nem beszélek Christiannal. Nem akarom tovább bonyolítani egyikünk életét sem. Kedvellek, és vágyom a törődésedre, de ez nem szerelem.
Neki dőlt a hideg üvegajtónak.
- Azt hiszem igazad van.
Csak némán bólogattam.
- Mit akarsz tenni?
- Még nem tudom.
- Teljesen tönkre akarod tenni, és a végén elmondani neki az igazat?
- Igen. Azt hiszem igen. Próbálok tenni ellene, de nem megy. A bosszú és a düh erősebb nálam.
- Értem.
- Nem akarlak téged is tönkre tenni. Talán az lenne a legjobb, ha te mindenből kimaradnál. Ha nem mondok el semmit, és nem tudsz semmiről, akkor…
- Nem! – fordult felém dühösen.
Döbbenten néztem rá.
- Segítek.
- Mi? Bruno én nem…
- De igen! Segítek, bármiben kell is. Megígértem. Nem érdekel, mibe kerül.
- Azért mert szeretsz?
- Azért mert szeretlek! És mert nekem is elég rendesen keresztbe tett, és téged is bántott, ha benne voltál, ha nem.
- Nem akarom, hogy megváltozz, hogy egy érzékelten tuskó legyél. Én olyannak szeretlek amilyen vagy.
- Tudom. –ült mellém – De a barátom vagy, és nem hagylak egyedül, bármilyen szószba is keveredtél. Együtt csináljuk végig.
Átölelt.
- Azt hiszem az lenne a helyes, ha megpróbálnál megállítani….
- Igen. De szerintem most ez lesz a legjobb megoldás. Meg kell mutatni az angolnak az érem másik oldalát, hogy hol is van a lent. És hogy egy Sennát nem lehet, csak úgy büntetlenül átverni.
- Ez kicsit egoista nem?
- De! –nevetett fel – Hívjuk fel Eddiet, és indítsuk el a lavinát.
- Azt mondod?
- Azt. Mutassuk meg Christian Hornernek, hogy nem csak ő tud hálót szőni, és nem csak ő tud embereket tönkre tenni. Majd MI megmutatjuk neki, merre is azaz arra. Itt az ideje, hogy végre a sarkára álljon mindenki, akit eddig eltiport, kisakkozott, vagy a földbe döngölt. Ideje végre seggbe rúgni azt az arrogáns tenyérbe mászó diplomatikus farát. Hosszú évek után ideje megtudnia mennyire embert tett tönkre. – vigyorodott el gonoszul.
- Most úgy beszélsz mint valami harcos hős, aki a nép elnyomóját készül letörni.
- Mától szólíts Robin Hoodnak! –nevetett fel.
Kezdtem az érezni, hogy a terv összeállt, és a szövetségek születőben voltak.
Lassan eljött az idő a cselekvésre is.