Seventh shift pace 27.

27.rész

Csak a fájdalomra, és a sírásra emlékszem. Nem tudom, meddig feküdtem a padlón, arra eszméltem fel, hogy valaki átkarol. Az első reakcióm az volt, hogy neki támadtam, pofoztam, karmoltam, és kiabáltam, hogy eresszen el. Nem is védekezett, csak állta az ütéseimet.
Majd hírtelen magához szorított, és a fülembe suttogott.
- Bruno vagyok…. Bruno vagyok…
- Bruno nincs itthon! –kiabáltam.
- Ang… Nézz rám! – megfogta az arcom, nem hagytam, végül kényszerített rá, hogy megtegyem.
Nem a korábbi szürkészöld hideg, hanem egy meleg barna szempár nézett vissza rám.
Ismerős volt.
- Bruno vagyok…
Tényleg ő volt. Döbbenten, falfehéren, összekarmolva, de ő volt.
Megint feltört a sírás.
- Mi történt? –kérdezte alig hallhatóan, remegetett a hangja.
Csak ráztam a fejem, hogy nem, majd a kezembe temettem az arcom.
Éreztem, hogy megfogja a vállam.
Azonnal odakaptam, és bele mélyesztettem a körmöm, a kezébe.
- Ne érj hozzám! – kiabáltam – Ne nyúlj hozzám!
És távolabb kúsztam tőle.
- Jézusom te vérzel! – nézett a fehér szőnyegre, amit vérfoltok díszítettek, ott ahol még az előbb én feküdtem.
Közelebb jött, de hadonászni kezdtem a kezemmel.
- Ne gyere közelebb! Takarodj innen! – ordítottam.
- Kórházba kell mennünk… Te vérzel…- alig hallottam mit mond.
Az arcára kiült a rémület, és remegett a keze.
Megint közelebb jött.
Felkaptam egy könyvet, ami a padlón hevert, és hozzávágtam.
Ekkor vettem észre, hogy véres a kezem, és a combom.
Lehunytam a szemem, és ökölbe szorultak az ujjaim.
Éreztem, hogy valamit betakar.
Amikor megint kinyitottam a szemem, Bruno egy plédet terített rám.
- Takarodj! Hagyjál! – kaptam utána.
Hírtelen átölelt, és magához húzott.
- Eressz el! – kiabáltam, és ütöttem ahol csak értem.
- Soha nem bántanálak…. – suttogta – Soha…. Bruno vagyok! – belefúrta az arcát a vállamba – Ang! Higgy nekem… Kérlek…. Tudod, hogy én soha….
- Bruno….- nyögtem ki.
Először a név rémlett fel, majd az hogy ő nem ellenség, nem bánt.
Nem tudom meddig ültem a karjaiban, de legalább azt elérte, hogy megnyugodjak egy kicsit.
Lassan eltoltam magamtól.
- Kórházba kell mennünk, most….- gyengéden megsimogatta az arcom, olyan halkan beszélt hogy szinte már hangja sem volt.
- Nem…
- Vérzel… El kell hogy lássanak, azonnal…..
- Nem tudok…
- Bízol bennem?
Nemet intettem a fejemmel, és eleredtek a könnyeim.
- Hívjam Gerhardot?
- Ne….
- Anyámat?
- Őt se….
- Kiben bízol? Idehívok bárkit, hogy bemenj vele…
- Senkiben! –temettem a kezem az arcomba.
Gyengéden magához húzott, a fejem a vállára tettem.
- Be kell menned… Meg kell hogy nézzen egy orvos…
- Vigyél a fürdőbe, és menj ki….
Koszosnak, mocskosnak éreztem magam, és fürödni akartam, és hosszan aludni.
- Nem! Orvos, és vizsgálat, aztán amit akarsz! – közölte határozottan.
Felpillantottam, egyenesen a szemébe. Elszánt volt.
Összehúztam magamon a plédet.
- Beviszlek! – mondta egyszerűen.
- Ne…- suttogtam.
Felállt, lehajolt hozzám, és felkapott.
A nyakába kapaszkodtam, hogy ne essek le. Szorosan tartott.
- Szeretlek…- súgta a fülembe.
A következő kép az volt, hogy betesz a kocsiba, majd suhan a táj, és kivesz a kocsiból a kórház előtt.
A mellkasába fúrtam az arcom, hogy ne lássam a kíváncsi tekinteteket.
Beszélt valakihez, de nem értettem mit mond, és miről van szó.
A következő percben, pedig már letett egy kórházi ágyra.
Elengedett, de én a keze után kaptam és görcsösen szorítottam.
Bejött egy nővér, beleszúrt egy kanült a karomba, vett vért, majd elment.
Be jött egy idősebb hatvan körüli orvos.
- Dr. Rambler vagyok. Meg kell vizsgálnom a kisasszonyt! Kérem menjen ki.
- Nem! Nem! Nem! – és úgy kapaszkodtam bele Bruno karjába, mintha az életem múlna rajta, és közben remegve néztem rá, majd az orvosra.
- Talán mégis jobb lesz ha marad…- mondta csendesen.
Közelebb jött, és le akarta húzni rólam a takarót, de nem engedtem.
Bruno odajött, és lefogta a kezem.
- Ne! Ne! –sikoltottam.
Szorosan átkarolt.
- Ő orvos! Nem fog bántani. És én is itt vagyok, ha bánt megölöm….- súgta a fülembe – Bízz bennem úgy mint az előbb.
Kétségbeesve néztem rá.
- Nem lesz baj… – mondta vörös szemekkel - Itt vagyok…
Lassan bólintottam.
Dr. Ramblerre néztem.
- Meg kell néznem a hasát, és nőgyógyászati vizsgálatra is szüksége lesz.
Bruno kezébe mélyesztettem a körmöm.
- Kisasszony érti amit mondok? –kérdezte az orvos kedvesen.
- Igen… De ő marad…. – böktem a brazil felé.
- Rendben! Nem ez a szokásos eljárás, de magának támasz kell, és ha benne megbízik, akkor mi is. – mosolygott bíztatóan.
Bólogattam.
- Jobbnak látom, ha kap egy kis nyugtatót, és fájdalom csillapítót. Önnek is könnyebb lesz így. Idehívok egy női kollégát, hogy végezze el a vizsgálatokat, és a szükséges minta vételeket.
- Uhum.
- Rendben. Akkor a nővér mindjárt jön, és beadja.
Úgy lett, ahogy mondta, bár a kapott gyógyszerektől teljes elkábultam, és alig érzékeltem valamit a külvilágból.
Tudtam, hogy valami erőset adtak, de jobb is volt ez így, azt viszont biztosan tudtam, hogy Bruno végig mellettem van, mert el pillanatra sem engedte el a kezem.
Másnap reggel tértem magamhoz, és már két rendőr meg is jelent, hogy mondjam el mi történt. A kórház hivatalból feljelentést tett, ismeretlen tettes ellen. Nem tudtam, és nem is akartam mondani semmit, csak annyit, hogy nem Bruno tette. Először ugyanis az ő neve is felmerült.
Arra vágytam hogy haza vigyen, lezuhanyozzak, a fejemre húzzam a takarót, elbújhassak a világ, a kíváncsi, és elítélő pillantások elől.