Seventh shift pace 21.

21.rész

Bár mindketten kézzel lábbal tiltakoztunk az ellen, hogy elmenjünk a Gálára, nem volt más választásunk.
Szerencsére időben sikerült, megfelelő göncöt találnom, és Bruno is jól viselte a tömeget. Azt hittem félni fog, és komoly gátlásai lesznek, de élvezte, hogy Monaco összes női ruhát árusító üzletét bejárta velem. Találkozott néhány futó ismerőssel is, míg én küzdöttem a próbafülkében.
Semmit nem mutattam meg neki, amit felpróbáltam, magam akartam dönteni, ráadásul, ahogy ismertem, biztosan valami kis szolidra szavazott volna, de én valami extrémre vágytam.
Végül is, bár nem ilyet akartam, de egy egyszerű fekete selyem Versacera szavaztam, elől szolid v kivágással, hátul annál merészebb, egészen a derekamig szabadon hagyta a hátam.
A tükörben alaposan megnéztem a hátamon lévő tetoválást. A seb tökéletesen begyógyult, és a minta is kiválóan látszott. Még az előtt csináltattam, hogy Brunóval elmentünk Írországba, és nem bántam meg, bár eddig még ő sem látta, csak pár vonalat belőle.
Két angyalszárny, melyek a vállaimtól indulnak, egészen a csípőmig, középen pedig indás mintával, ami engem leginkább stilizált szívekre emlékeztetett.
A ruha, és a tetkó valahogy tökéletes összhangban volt, mintha egyik a másik folytatása lenne.
Amikor kiléptem a fülkéből, Bruno éppen az öltönyök, és szmokingok között nézelődött.
Odaléptem a pénztárhoz, és az egész pakkot – estélyi, ruha, cipő, táska – az eladó kezébe nyomtam, aki egy harminc körüli, szolid sminkű, hosszú barna hajú, magas, európai lány volt.
- Csomagolhatja. Megveszem.
- Máris kisasszony.
- Amíg elintézi, addig választunk még hozzá illő férfi öltözetet is.
- Hogyne kisasszony. Kívánja, hogy segítsünk.
- Nem, köszönöm.
Brunóhoz sétáltam.
- Megvan a nagy Ő!
- Remek! Akkor mehetünk.
- Fenéket! Szükséged van egy megfelelő szmokingra.
- Van.
- Igen, de szmoking, és szmoking között is van különbség. Ideje venned, valami olyat, amiről süt, hogy te is a társasághoz tartozol.
Azzal a kezébe nyomtam, egy jó szabású, selyemfelöltős kabátot, a hozzávaló nadrággal, lakkozott cipővel, és szintén selyem fehér inggel.
Forgatta a szemét, de végül eltűnt öltözni.
Amíg tollászkodott, választotta egy megfelelő csokor nyakkendőt, és két fekete köves mandzsetta gombot. A poén az volt ezekben a kis mütyürökben, hogy egy ezüst S betű díszítette őket. Amikor megláttam, tudtam, hogy ezek az igaziak.
Bruno végül kisétált.
- Mintha rád öntötték volna. –sóhajtottam nagyot – Szívdöglesztő vagy.
Elvigyorodott.
- Nem rossz!
- Pasik és a stílusérzék. Hna kéz kinyújt! – én meg beleraktam a mandzsettákat az ingujjba.
Hosszasan nézte magát a tükörben, végül feltűnt neki valami, és megnézte alaposan a gombokat.
Pillanatok alatt mélyen elszomorodott.
- Mi történt?
Bár már a nézéséből tudtam, hogy mi a gond.
- Ayrtonnak is hasonló volt, csak arany betűkkel.
Nagyot sóhajtottam.
- Nézek másikat.
- Nem! Tetszik! Komolyan! Csak eszembe jutott, hogy még gyerek koromban egyszer eldugtam, hogy ne találja meg, és ezért ne utazzon el. Mindig azokat viselte, minden fogadáson, vagy partin. Kabalából.
- Haragudott?
- Kicsit. Azt mondta, hogy ne féljek visszajön, és lesz még elég időnk.
Odaléptem hozzá és megöleltem.
- Bruno….
- Tudom, ő már meghalt.
- Túl kell lépned végre rajta, már lassan húsz éve annak a balesetnek! Nem élhetsz örökké az ő árnyékában.
- De az ő nevét viselem…
- Akkor viseld az apádét, a Lallit! Nem élheted le úgy az életed, hogy azt várod mikor lép be egy ajtón, vagy hogy mielőtt teszel valamit, azon töprengsz ő mit tett volna. Ez nem egészséges.
- Én is rájöttem. Csak nehéz elengedni.
- Bruno. Könyörgöm! Még ha nem régen történt volna! De áhhh… - tudtam hogy hiába veszekedek vele.
Bármit is próbáltam tenni, mindig is, úgy őrizte Ayrton emlékét, mint valami hűséges a kutya a gazdája sírját. Az elején betegesnek tartottam, aztán az évek alatt rájöttem, ez halott embernek akarok megfelelni marhaság beépült Bruno személyiségébe. De legnagyobb baj az volt, hogy Viviane, és Gerhard is támogatta benne ezt a tévhitet.
- Gondolkoztam míg Írországban voltunk…
- És?
- Nagyon próbálkozom, és akarom hogy végre sikerüljön.
- Ne küzdj vele, egyszerűen engedd el, mint a kínaiak a lámpásokat.
- Van valami ünnepük, ahol kis papír akármiket engednek el.
- Igen. A lampionok ünnepe, eredetileg az új évhez is kapcsolódik, de a halottaiknak is áldoznak.
Hosszan néztünk egymásra, de Bruno nagyon elgondolkodott.
Még akkor kissé zárkózottan viselkedett, amikor hazaértünk. Szerettem itt lenni nála. Bár csak egy egyszerű kis három szobás, jól felszerelt lakás, és semmi több. Egy nagy viszonylag tág nappali, egy konyha egy fürdő, az emelten két szoba. Egyszerű fehér bőr, és világos fenyőfa bútorok, homokszínű függönyök, fehér csempék. Tiszta és letisztult ízlés. Amikor először megláttam, tudtam, hogy ebben az anyja fia. Van érzéke a lakberendezéshez.
Ledobtam a táskákat, aztán leültem a nagyszoba kanapéjára.
Az ablakhoz sétált, neki támaszkodott a falnak, és nézte a távoli tengert.
- Rendelünk, vagy főzzek?
- Kínai.
- Akkor előkeresem a papírt.
Bementem a konyhába, és leszedtem a parafa tábláról a szórólapot, főztem egy kávét, és visszamentem.
Bruno még mindig ott állt.
Elővettem a cigit a táskámból, mellé léptem és felé nyújtottam.
- Most szokjak rá erre?
- Hátha újabb pótszer kell!
- Hiányzik…- sóhajtott nagyot, majd kivett egy szálat, én meg meggyújtottam.
- A drog vagy Ayrton?
- Most az előbbi.
- Mert amikor belőtted magad, minden rendben volt?
- Igen. Nem fájt semmi, és úgy éreztem vasból vagyok.
- A vasat megeszi a rozsda…- gyújtottam rá én is.
- Neked mindenre van válaszod. Irigylem hogy nem kell segítség.
- Hát hogyne, a pályán nem is. De nézd meg! Nincs magánéletem! Majd két éve Eddie az első pasi, akivel szobára mentem, és nem is tartott sokáig.
- Én egész jól bírtam a gyűrődést.
- Te voltál az egyetlen….- feleltem egyszerűen.
- Nem akarod megpróbálni…
Hatalmasat sóhajtottam, és a szemébe néztem.
- Annyira nem akarsz elveszíteni újra, hogy nem mersz kockáztatni…
- Én nem tudnálak megint elveszíteni. Egyszer is bőven elég volt. Kell a barátságod!
- Mikor jöttél rá?
- Volt időm gondolkodni amíg rosszul voltál… Próbáltam túljutni ezen a legjobb barát témán, tényleg próbáltam, de nem megy! Hazudni meg nem akarok.
Átölelt.
- Semmi baj…
- Sajnálom…
Belemosolygott a vállamba.
- Kétlem, hogy ezt a szót eddig bárkinek is mondtad volna…
- Hát nem….
- Nagyon hülyének tartanál, ha elengednénk egy lampiont?
Kicsit döbbenten néztem rá.
- Hát ha úgy érzed neked ez kell… Miért is ne.
Aznap éjjel a vacsora után, felmentünk a tetőre, a két pár órás szaladgálás után beszerzett lampionnal együtt.
Bruno írt egy levelet, amit összehajtott, elégetett, a hamut meg beleszórta a lámpás aljába.
Aztán mindketten meggyújtottunk egy mécses, beletettük és elengedtük őket.
Sokáig néztük, hogy tovatűnnek a távolban, össze vissza röpködve.
Én egyszerűen szépnek találtam, de Bruno szinte megbabonázta a látvány.
Aznap éjjel végre hosszú idő után először nyugodtan aludt, reggel, pedig kipihenten ébredt. Úgy tűnt végre megszabadult az évek óta a szívén ülő nagy terhektől, felszabadult volt, vidám és jókedvű.