Seventh shift pace 19.

19.rész

Amikor aláírtuk a szerződést a Toro Rossóhoz, jelent volt Dietrich, és Horner is, utóbbi kézzel – lábbal tiltakozott, de hiába.
Végül odáig merészkedett, hogy kitálalt az osztráknak Brunóról, én meg válaszul róla és a McLarenről. Dietrich ott helyben leordította, amiért ilyen seftes ügyekbe bonyolódott, veszélybe sodorta a csapatot, és két kapura játszik. Erős volt a gyanúm, hogy Chris széke nagyon is ingataggá vált.
Sajnos azonban az osztrák nem tapsolt, hogy Brunónak gondjai vannak, úgyhogy személyesen kellett garantálnom, hogy józan marad. Magyarán ha elkapják a vérteszten, hogy be van lőve mindketten repülünk. Vállaltam a rizikót. Bíztam a barátomban, és abban hogy van elég akaratereje. Meg aztán, úgysem versenyeztem volna nélküle.
Még alig volt november eleje, de mi máris Írországba utaztunk, hogy minél előbb megkezdjük a kúrát.
Az első pár nap még viszonylag csendesen telt, aztán jött a fekete leves. Az idegesség, a dührohamok, a csapkodás, a veszekedés, a hiszti, aztán a kiborulás, a kérlelés, könyörgés, sírás, depresszió, aztán a vádaskodás, hibáztatás, és újabb dühroham. És megint a depresszió.
Beindult az ördögi kör. Amikor fel volt spannolva, néha már attól is komolyan kezdtem félni, hogy nem csak a berendezésben, de akár bennem is kárt tesz, mindent darabokra tört, ami az útjába került, tombolt, mint valami eszelős. Életemben nem láttam még őt, így kifordulva önmagából.
A mélypontok alatt, pedig bezárkózott a szobájába egész nap feküdt az ágyon, vagy ült a sarokban, tépte a haját, rágta a körmét, vagy ami a leginkább megrémített bámult a semmibe. Ilyenkor úgy éreztem, hogy teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal. Hiába beszéltem hozzá, nem is reagált. Ezekben a pillanatokban teljesen pánikba estem, féltem hogy megőrült, vagy örökre így marad.
Nem evet semmit, vagy ha igen az csak pár falat volt. Alig egy hónap alatt, legalább tíz kilót fogyott, lógott rajta minden, az arca beesett, a szeme kidülledt.
Éjszakánként vagy a plafont bámulta, vagy nehezen elaludt, de akkor nem sokkal később üvöltve ébredt, vagy alig tudtam felkelteni mert dobálta magát az ágyon, és ordított mint aki éppen ölnek.
A doki miden nap lejött, de soha nem adott semmit Brunónak, félt hogy átesnénk a ló túloldalára, és vagy az altatóra, vagy a nyugtatóra szokna rá.
Az idő gyorsan telt, már december közepén jártunk, de a helyzet nem javult. Próbáltam közeledni Brunóhoz, hogy mondja el, mi baj, hogy beszélgessünk, mint a régen, de hiába. Nem tudtam rá hatni, bár testileg valamit javult, lelkileg semmit, falakat emelt maga köré, és én kívül maradtam.
Végül Dr. Lutz elhívta egy pszichológus kollégáját, hogy vizsgálja meg, de ő sem tudott semmit mondani. Egy szót sem beszélt hozzá Bruno. Felvetettem, hogy talán az elvonóban tudnak rajta segíteni, de az orvos lebeszélt. Mondván, előfordul az ilyen az klinikákon is, a betegnek túl kell jutnia azon a sokkon, hogy mit csinált eddig, miket tett, mit veszített, és mit veszítethetett volna még. Valamint, hogy milyen veszélybe sodorta magát, és a társait is. Időbe telik, míg ezt magukban feldolgozzák.
A nehezén viszont már túl van, majdnem két hónapja tiszta, ami jónak számít, mást nem tehetek csak maradjak vele, és próbáljam szóra bírni, de ha úgy látom, várjam meg míg magától megnyílik.
A napok csöndesen teltek, Bruno vagy sétált a ház körül, vagy bent ült, és bámult ki az ablakon. Továbbra is alig evett, és egy büdös szót sem szólt hozzám.
Karácsony előtt pár nappal felhívott Gerhard, hogy Eddievel eljönnének megnézni mi újság.
Feldiktáltam egy listát, hogy mit hozzanak, és beszámoltam mindenről.
Sajnos lassan mindenből kifogytunk, én öt percre nem hagytam magára Brunót, így néha a doki vette meg ami éppen kellett, de egy nagy bevásárlás már esedékes volt.
Amikor huszonkettedikén késő délelőtt kopogtattak, már előre örültem, hogy végre a dokin, és Brunón kívül más értelmes embert is láthatok.
De amikor ajtót nyitottam, nagyon meglepődtem.
- Szia…- köszönt rám Eddie, és megölelt.
- Neked is.
- Gerhard nem tudott jönni, tegnap a lánya eltörte a lábát síelés közben.
- De nem komoly?
- Nem, csak egy sima törés. Túléli, de Gerhard inkább visszautazott Ausztriába.
- Jól tette. És őt minek hoztad?
- Nem jó szántamból jöttem hidd el!
- Dietrich küldte, hogy nézzen rátok. Ha már Gerhard nem tud.
- Remek!
Eddie jelentőségteljesen nézett rám.
Én meg sóhajtottam egy nagyot.
- Nem tudom Gerhard mondta e, de kértem pár dolgot.
- Bent van a kocsiban. Máris behozom.
- Segítek.
Pár perc múlva már hat teljesen megpakolt bevásárló szatyorra megpakolva ténferegtünk be a konyhába.
Chris éppen önállósította magát, és kávét főzött.
Én pedig lerogytam a székre, és kiturkáltam egy doboz cigit az egyik táskából.
- Mikor aludtál te rendesen utoljára? –kérdezte Eddie aggódva.
- Passz! – mondtam és rágyújtottam.
Érdeklődve nézett rám.
- Tudom, hogy mostanában túl sokat szívok…
- Hogy van Bruno?
- A szobájában kuksol. De legalább már ritkábban vannak rémálmai.
- Gerhard mesélte. Nagyon nyúzott vagy. Te sem eszel?
- Szoktam.
- Ne maradjak itt pár napig, amíg pihensz a városban?
- Nem megyek sehová!
- Azzal nem oldasz meg semmit, ha te is belerokkansz ebbe a mentőakcióba.
- Tudom! –csattantam fel.
Eddie jelentőségteljesen nézett rám.
- Ha már úgyis itt vagyunk ketten, legalább most pihenj! Aludj pár órát, addig szemmel tartom Brunót.
- Ki kell pakolnom!
- Mindennek tudom a helyét, elvégre itthon vagyok! –vigyorodott el.
Fáradtan néztem rá.
- Csak három –négy óra.
- Rendben. Ha megyünk felkeltelek.
- Oké.
Kómásan vonszoltam be magam a szobámba, és eldőltem az ágyon. Szerencsére semmit sem álmodtam, így viszonylag kipihenten ébredtem fel.
Bár inkább felriadtam, mert hallottam, hogy Bruno megint kiabál.
Lámpát kellett kapcsolnom a korom sötétben. Aztán gyorsan átszaladtam a másik szobába, ahol éppen Eddie próbálta keltegetni a brazilt, de hiába, Chris pedig az ajtóban állt.
- Nem ébred fel!
- Nehezen szokott.
Leültem az ágyra, és rázni kezdtem Bruno vállát.
- Bruno… Bruno ébredj… Bruno! Bruno! Bruno ébredj!
Hírtelen felült, és kinyitotta a szemét.
Zavartan nézett körbe, aztán lassan felfogta hol is van.
- Jól vagy? –kérdeztem félve.
Teljesen leizzadt, és kapkodta levegőt.
- Te jól vagy? - kérdezett vissza rekedten.
- Persze. Mi bajom lenne?
- A verseny…. A baleset…
- Milyen verseny? Milyen baleset?
- Csak álom volt. – dőlt vissza az ágyba.
- Pihenj inkább, ne agyalj buta álmokon. – mondtam kedvesen.
- Igen… - morogta félálomban.
Pillanatok alatt visszaaludt.
Kitereltem a fiúkat a szobából, és bementem a konyhába, odatettem egy kis vizet teának.