46.rész
Kora este ébredtem fel, de addigra a többiek már régen elmentek. Örültem neki, semmi kedvem nem volt, egy újabb fejfájdító beszélgetéshez.
Csak bámultam ki az ablakon, és néztem a naplementét, majd felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát, és beleolvasgattam pár pletykalapba, ami a kis szekrényre készített ki valaki.
Később bejött a nővér, és meghozta a vacsorát.
Semmi extra, két gusztusos szendvics, egy alma, egy narancs, és valami narancslészerű izé.
Éppen elpakoltam az újságokat, amikor kopogtak.
- Tessék! –szóltam ki.
Mégsem jött be senki. Eltelt egy –két perc, majd nyílt az ajtó.
Chris állt meg a küszöbön.
Már átöltözött, és jobban festett, de attól még virított róla, hogy súlyos gondjai vannak.
- Szeretnék…. – bökte ki végül, a padlót elemezgetve.
- Nem jössz be?
Rám pillantott, a tekintete nyugtalanságról, fáradtságról, és bizalmatlanságról árulkodott.
- Kerülj beljebb! – mondtam a tőlem telhető leg normálisabb hangon.
Végül belépett, és bezárta az ajtót. Közelebb jött.
- Nem ülsz le? –mutattam a székre.
- Inkább állnék.
Bólintottam.
- Miért jöttél?
- Elnézést akarok kérni a viselkedésemért. – közölte egy szuszra, de ezt inkább a szemközti falnak, mint nekem.
Tudtam, hogy ez olyan neki, mintha a kínpadon kéne állnia. Már ez is több volt, mint amit vártam tőle, az előzményeket tekintve.
- Semmi gond. – mondtam egyszerűen.
- És hogy vagy?
Sablon kérdések. Nem akart velem mélyebben beszélgetni. Megértettem miért.
- Igen. Enyhe agyrázkódás. Egy –két nap és mehetek.
- Remek.
- Igen.
Hiába próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, vagy a falat, vagy a padlót bámulta.
Rájöttem, hogy ez csak kötelező udvariassági látogatás, és egyre kínosabb neki.
Reménykedtem, hogy talán végre tudunk beszélgetni, ez azonban egyre esélytelenebbnek tűnt.
Lassan az ablakhoz sétált, és kibámult a sötétségbe.
Egy ember aki üresnek érzi magát, és szembenéz az éjszaka sötét semmijével.
Most először igazán szerettem volna segíteni, de éreztem ha erőltetem a dolgot, akkor megint ugyanaz lesz a vége mint pár órája.
Halkan sóhajtottam, majd végül jobbnak láttam, ha feloldom a helyzet alól.
- Akkor nem is tartalak fel tovább, biztosan sok dolgod van még a csapat miatt. – közöltem simán.
- Igen. Akkor megyek is. Elnézést, hogy feltartottalak. –mondta közönyösen, és már az ajtónál járt.
- Nem tartottál fel. –feleltem csendesen.
Mielőtt végleg kilépett volna, egy hosszú pillanatig rám nézett.
- Jobbulást. –bökte ki.
Elfordítottam a fejem, mert éreztem hogy sírni fogok, és úgy bólogatta.
Kiment, én pedig megint egyedül maradtam.
Fájt őt így látnom, régebben azt hittem a bosszú majd feloldja a bennem lévő keserűséget, de nem így lett. Sokkal rosszabbul éreztem magam, mint korábban.
És végül pár könnycsepp után elfojtottam a bőgést. Egy kicsit megnyugodtam.
Megint kopogtak.
Nem akartam látni senkit. Sem Brunot, sem Gerhardot.
- Igen! – szóltam ki, és vettem egy nagy levegőt.
Chris belépett, bezárta az ajtót, és háttal neki dőlt.
Meglepetten néztem rá. Azt hittem már rég elment.
- Nem beszélgetünk egy kicsit? – kérdezte kissé rekedten, de mégis kiérződött a hangjából a remény apró szikrája.
- De…- böktem ki erőtlenül.
Fáradtan lerogyott a székre.
Rákönyökölt az ágyra, ráborult a kezére.
- Ennyire nagy a baj? –suttogtam.
Nem volt hangom.
- Igen. –suttogott vissza.
- Elmondod?
- Nem.
- Tudok segíteni?
- Maradnék egy kicsit.
- Persze. Ameddig akarsz.
Csöndesen megettem egy szendvicset, a másikat otthagytam a tányéron, és megbökdöstem vele Chris kezét.
Kábán nézett fel.
- Nem vagyok éhes.
- Edd csak meg. Nekem ez túl sok.
Megrázta a fejét.
Törökülésben küzdöttem magam.
- Ne csináld ezt.
- Mit? –nézett ki az ablakon.
- Tudod te azt jól.
- Szeretnék Seb helyében lenni. –mondta keserűen.
- De nem vagy. És azzal hogy oda juttatod magad, nem oldasz meg semmit. Talpra kell állnod. Harcolnod kell.
Megrántotta a vállát.
- Mond el, mi bánt.
Nagyot sóhajtott.
- Én? –kérdeztem óvatosan.
Bólintott, de nem nézett rám.
Utáltam barkóbázni, itt azonban más lehetőség nem akadt.
- A hadjárat amit folytattam?
- Is.
- Hogy nem segítettünk Brunóval?
- Is.
- Chris…. Legalább próbálj tőmondatokban beszélni. Ettől még Kimi is többet süketel.
- Nem akarom, és nem tudom megkönnyíteni a dolgod. Ennyi jár nekem. –mondta hidegen.
A térdemre feltettem a könyököm, és a kezembe temettem az arcom.
- Jó akkor mond. Végig hallgatlak. – közöltem fáradtan – Feszíts keresztre!
- Jézusom! Tudtam, hogy ez lesz! –csattant fel.
- Mi? Mi lesz? –néztem rá dühösen.
- Hogy mindenért én leszek a hibás!
Megcsóváltam a fejem, és hitetlenkedve néztem rá.
- Menj el. – vágtam oda.
- Felfordul tőled a gyomrom!
- Akkor ne maradj tovább!
Ekkor lépet be Eddie, aki döbbenten nézett ránk.
- Kopogtam. –mentegetőzött.
- Gyere be nyugodtan! Horner már megy! –vicsorogtam Chrisre.
- Gond van?
- Nincs! – mondtuk egyszerre.
- Csak mert már a folyosó közepétől lehetett hallani, hogy ordítoztok.
- Elég sok szart kavartál már eddig is! Maradj ki ebből! – sziszegte az angol.
- Bajod van velem? – kérdezte Eddie hepciáskodva.
- Igen! Konkrétan elég sok bajom van veled!
Sunyin megnyomtam a nővérhívót.
- Hna halljuk akkor most éppen mi bassza a csőröd?!
Belépett a nővér.
- Rosszul van kisasszony?
- Igen. Konkrétan a két látogatómtól. Legyen kedves dobja ki ezt a két őstulkot.
Ekkor jelent meg Bruno.
Immáron biztosra vettem, hogy ver engem az Isten.
Érdeklődve pillantott körbe a szobában.
- Húzzak el, vagy álljak valamelyik pártjára? –érdeklődött zavartan.
- Most éppen a normál fokozat vagy, vagy esetleg az idióta? –kérdeztem epésen.
- Gerhard felinstallált rám egy új service packot. Javított, vírusmentes verzió. Garantáltan felhasználó barát.
- Király! –vigyorogtam rá – Akkor mindkettőt dobd ki! –böktem a fejemmel a két idegbeteg felé.
A nővér Eddiet kezdte el kifelé taszigálni, Bruno pedig Christ. Amikor kilökte a küszöbön, gyorsan bezárta az ajtót.
- Hál’ az égnek! Már azt hittem itt mennek ölre. – sóhajtottam fel.
- Mi volt a gond?
Pár mondatban elmondtam.
- Sose fogsz Chrissel kibékülni, pedig Gerhard fél délután rágta a fülét hogy jöjjön is beszéljen veled.
- Vérig volt sértve, mikor közöltem, hogy mondja csak a képembe.
- Azt hitte csak sértegeted…
- Nem úgy mondtam! – fortyantam fel.
- Jó. Jó. Elhiszem. –tartotta maga elé védekezőn a kezét.
- Bocs. Egyébként rád is haragszom. Sokat kavartál a háttérben! –néztem rá dühösen.
- Igen… Kitört tartam az elmebaj. De elmúlt. Nyugi.
Szúrósan méregettem.
- Már nem vagyok a sötét oldal tagja. – tette a szívére a kezét.
- Majd meglátjuk.
Bruno szomorúan nézett ki az ablakon, és nagyot sóhajtott.
- Nem tudok könnyen megbocsátani.
- Tudom… Igazából az bánt, hogy tudom, hogy Chris még mindig szeret téged, és te is kötődsz hozzá. Szüksége lenne rád, de annyit kavartam, hogy….. –bánatosan nézett rám.
- Ez csak részben a te hibád, már túl sok a seb. Nem lehet befoltozni őket….
- És ha beszélnék vele? Elmondok mindent.
- Nem hinne neked.
Bruno átölelt.
- Helyre akarom hozni! Önző, és egoista voltam.
- Tudom. De van amit már nem lehet megragasztani….
Mert hiába illeszted össze a darabkákat, az összkép mégsem olyan mint régen.
Örökre megváltozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése