Seventh shift pace 59.

59.rész

Az utolsó tesztet ki kellett hagynom, tekintve, hogy kíméljem az összestoppolt lábam, még mankóval kellett járnom.
Christiannal találkoztam ugye, de mindig csak futólag, ha én beültem valahová a paddockba, akkor ő éppen akkor ment el onnan, ha eljöttem akkor ő érkezet. Ügyesen megoldotta, de azért Gerhardnak és Brunonak feltűnt.
Sebbel egészen jól összehaverkodtunk, kiderült hogy bár Kimi nagy cimborája, nem olyan tuskó mint a finn. Gyakran érdeklődött, hogyhogy vagyok minden rendben van e, nem fáj e a lábam, mire emlékszem.
Éltem a gyanúval, hogy Chrisnek is tovább ad mindent. Már csak azért is, mert Gerhardnál egyáltalán nem érdeklődött, és amikor ezt szóvá tette neki az osztrák, közölte, hogy tudja, jól vagyok.
Aztán vége lett a tesznek, és mindenki haza hurcolkodott, hogy az alig két hét múlva esedékes nyitó futamon már jó muzsikáljon.
Tizennyolcadikán kiszedték a varratokat, meg a rögzítőket, és elkezdhettem a rehabilitációt. Az első két napban szerencsétlen terapeutát mindennek elmondtam, ugyanis már az is fizikai fájdalmat okozott, amikor rendesen kinyújtottam a lábam. Egy kínzással felért az egész.
De aztán lassan jobb lett. Bár a mankót még kénytelen voltam használni, mert a bal lábamban még mindig nem volt annyi erő, hogy elbírja a súlyom.
Próbáltam minél inkább terhelni, de nehezen ment.
Gerhard végül úgy döntött, hogy csak egy autóval állnak rajthoz Ausztráliában –bár teljes gárdát és mindkét gépet elvitték ki tudja mi történhet alapon -, de nem látta értelmét beültetni a tesztpilótát, lévén nem ismeri sem a pályát, sem a technikát.
Reménykedtem benne, hogy Bruno megállja a helyét, de a dolog balul sült el pénteken, ugyanis összetörte a kocsit. Délutánra össze rakták a fiúk, de sok értelme nem volt. Majdnem utolsó lett.
Egész este próbáltam összekaparni, de végig úgy érezte, mély ponton van. Kezdtem komolyan aggódni érte, meg a csapatért is. Szarul indult a hétvége. Nagyon szarul!
És még borzalmasabban folytatódott. Ugyanis a harmadik edzésen szombat reggel rommá törte a kocsit. Persze ezúttal Alonso volt a hunyó, a kis virágszál leszorította a pálya szélére, a fű meg megdobta Brunot és a gumifalban landolt. Bár Alonsora tíz helyes büntetés várt, ez rajtunk ez már nem segített.
Egyértelművé vált, Brunonak délutánra lesz valahogy vezethető gépe, de százszázalékig biztosra vettem, hogy leghátulról fog indulni, és a szerelést is, majd csak vasárnap a rajtrácson fejezik majd be.
Végül felmentem Sid Watkinshoz, hogy próbáljuk meg azt az öt másodperces ki és be szállást. Tudniillik, az a pilóta, aki ennyi idő alatt nem száll ki a kocsiból a kormány eltávolításával, illetve újabb öt másodperc alatt nem tud visszaülni, az nem vezethet.
Másodjára sikerült, így morogva bár de az öreg aláírta a papírom. Átbicegtem vele a versenybizottsághoz, majd le a bokszba.
Ahol is két oldalról lett leordítva a fejem. Egyrészt az osztrák pattogott, hogy mi az hogy ő erről nem tudott, és amúgy is, beteg vagyok ne vergődjek, neki nem kellenek halott pilóták. Másrészről Bruno is felháborodott, nevezetesen, miért nem beszéltem meg vele a dolgot, és ha öngyilkos akarok lenni, akkor legalább vele ne nézessem végig.
Biztos voltam benne, mire kimegyek a pályára, már mindenki tudni fogja a sztorit, olyan hangosan vonyítottak.
Nem csalódtam a pletyka futótűzként terjedt el.
Életem legnehezebb, és legvacakabb edzésén voltam túl, mire leintették az időmérőt.
Az első körökben úgy éreztem mindenem leszakad, aztán már nem éreztem semmit, mert mindenem lüktetett, zsibbadt, és kimondhatatlanul fájt. Sok volt ez az öt hét betegség, és semmittevés.
Bár a körülményekhez képest igazán kitettem magamért. Nyolcadik lettem, ami annak tükrében, hogy egy rohadt kört nem mentem eddig a pályán, és vacak volt az összes beállítás, príma eredmény lett. Abból a szemszögből meg pláne, hogy Bruno csak a tizenkilencedik pozíciót tudta megszerezni. Persze a Red Bullé lett az első sor, Seb és Kimi sorrendben.
Mire beértem a szállóba csak egy forró zuhanyra, és alvásra vágytam.
Amikor kopogtattak, alig húsz perccel korábban rendeltem a vacsorát, így gondolkodás nélkül nyitottam ajtót.
De nem a pincér, hanem Christian állt a küszöb túloldalán.
Egy végtelennek tűnő hosszú pillanatig meredtünk egymásra.
- Bejöhetek? –kérdezte szúrósan.
- Persze. –álltam félre bambán.
Besétált a szobába, és megállt.
- Foglalj helyet. – mutattam a fotelra.
- Köszönöm nem.
- Én viszont leülök. –mondtam fáradtan, és lerogytam a fotelba.
Kimerült voltam, és bele sem akartam gondolni abba, milyen dög leszek a verseny után.
Álmosan dörzsölgettem a szemem, és homlokom.
Mire felpillantottam Chris már az ágyam szélén ült, alig egy karnyújtásnyira tőlem, és engem nézett.
- Mond már el mit akarsz, mert mindjárt itt alszom el! – néztem rá szúrósan.
- Csak azért jöttem, hogy tudassam, megóvtuk a délutáni eredményed, és a holnapi indulásod.
- Tessék? –pattantam fel azonnal, de rögtön meg is bántam, mert fájni kezdett a lábam.
- Úgy gondolom, nem vagy olyan állapotban, hogy versenyezhess! Még nem épültél fel, és veszélyt jelentesz nem csak magadra, de a többi pilótára is! –közölte idegesen.
- Takarodj innen, vagy esküszöm magam doblak ki az ablakon! – ordítottam teli torokból.
- Jobb ha tudod, nem csak én írtam alá, hanem a McLaren, Lotus, a Renault, a Williams, és Hispánia is.
- Dögölj meg! –sziszegtem az arcába – Azt hiszed nem tudom mire megy ki ez az egész! Félsz attól, hogy esetleg elcsípem a dobogót, és le kell nyelned, hogy a te két kis üdvöskéd mögött ilyen jól szerepel a kis tesó, egy csajjal!
- Te nem vagy normális! Komolyan mondom! –mutatott a fejemre – Neked nem lenne szabad autóba ülnöd, nemhogy versenypályán, de még közúton sem! Fel sem merül, hogy nem kiszúrásból, hanem aggódásból tesszük ezt!
- Aggódásból? Na persze! Örülök, hogy egyel kevesebb kakas van a tyúkólban! De engem nem fogtok ilyen könnyen lerázni! Ott leszek holnap, és meg fogom mutatni mire vagyok képes! – ordítottam, majd az ajtó felé lökdöstem.
- Eszelős vagy!
Fordított hátat, és kinyitotta az ajtót.
- Te meg egy szemét disznó!
- Igen! Akitől azt várod, hogy lábaid előtt heverjen, mert egyszer keféltél vele! –kiabálta.
Olyan erős pofont adtam neki, hogy kiserkent az arcából a vér.
Egy pillanatig döbbenten meredtünk egymásra.
- Akkor sem fogsz holnap rajthoz állni erre mérget vehetsz! Meg fogom győzni Ecclestonet, és az FIA-t, hogy közveszélyes vagy!
- Dögölj meg Horner! –sziszegtem – Életem legnagyobb hibája volt, hogy amikor a küszöbömet kapartad beengedtelek!
- Ha jól emlékszem, te sem kéretted nagyon magad! – vigyorodott el.
Abban a pillanatban megtudtam volna ölni.
Tiszta erővel meglöktem, ő meg kiesett az ajtón.
De a folyosó nem volt üres. Éppen a korábban emlegetett személyek álltak kint, nevezetesen:
Ron, Tony Fernandes a Lotustól, Boullier a Renaulttól, az öreg Frank Williams valamint Patrick Head, és Colin Kolles, Ecclestone, és Jean Todt személyesen.
Egy fél percig mély döbbenettel meredtünk egymásra, majd gyorsan kapcsoltam.
- Vigyék innen, vagy esküszöm, puszta kézzel fojtom meg!
- Akkor sem állsz rajthoz holnap! – közölte dühösen Chris.
Ökölbe szorítottam a kezem, és tiszta erővel bele bokszoltam a Chris melletti falba, ami mint kiderült, fából, farostból és hungarocellből volt, ennek eredményeként ugyanis,egy szép nagy lyukat ütöttem rajta.
- Vigyék innen! Vagy komolyan kórházba juttatom! –néztem dühösen Ecclestonra.
- Nyugodjon meg kisasszony. Azért jöttünk Christianhoz, hogy megvitassuk a javaslatát, de a történteket látva, kétlem hogy az Ön fizikai állapota bármilyen kérdést felvetne. –mondta Todt diplomatikusan a többiek, pedig halvány mosollyal bólogattak.
Még utoljára ránéztem Berniere.
- Tegyen róla, hogy ne kerüljön három méternél közelebb hozzám a kedvenc csapatfőnöke, vagy kárt teszek benne! – sziszegtem, majd tiszta erővel bevágtam az ajtót, aminek hála lejött az ajtótok körüli vakolat.
Kivágtattam az erkélyre, és rágyújtottam egy cigire.
- Idióta barom! –morogtam magamba, és kifújtam a füstöt.