Driven - Felpörgetve 23.

23.rész

Az elkövetkező pár napban Gerhard végig mellettünk volt, szinte mindenhova hárman mentünk. Próbálta játszani a házasság közvetítőt, de hiába. Az angol és én alig szóltunk egymáshoz.
Egyetlen sejtem sem akart hozzá menni, ő meg láthatóan nem akart elvenni. De mindkettőnknek le kellett nyelnie a békát.
Nekem Andretti, és a bosszúm miatt, neki a Red Bull miatt. Megakartam menteni azt a csapatot, ahol eddig mondhatni otthonra találtam, és eldöntöttem ha megkapom az öreg összes pénzét, akkor a Red Bull kivételével mindent odaadok az Unicefnek. Reméltem, hogy majd forog a sírjában halála után. Azoknak a gyerekeknek legalább segít valamennyit az a pénz.
Chris is foggal körömmel harcolt a sajátjaiért, majdnem tizenöt éve volt már a csapatnál, megértettem, hogy nem csak a munkája, de a családja, a szeretője, az élete az a team. Egyenlőre azonban nem tudtam csak a saját gondjaimmal törődni. Ha az sínen van, majd foglalkozom vele is.
Együtt utaztunk el a Red Bull magángépén New Yorkba. A Kennedyn szálltunk le, a parkolóban pedig már várt egy fekete, lesötétített ablakú Ferrari, egy Enzo.
Kérdés nélkül átvettem a kulcsokat az illetékestől, bedobtam a táskám a csomagtartóba, megvártam míg Chris is bepakol,majd beültem a sofőr ülésbe.
Long Islandre kellett mennünk, ott volt egy hatalmas családi birtok.
Fél úton járhattunk, amikor kissé óvatosan de nekem szegezte a kérdést.
- Hoztál ruhát?
Úgy néztem rá, mint aki kínaiul beszél.
- Mire gondolsz?
- Esküvőire.
- Úgy érted valami fehérre?
Bólintott.
- Nem! Eszemben sincs! Nem! Én ugyan nem fogok fehér tüllbe öltözni, még az öreg kedvéért se. Be kell érned, egy farmer nadrágos csajjal.
- Jó. Nem azért mondtam, csak kérdeztem. Nem akarok balhét. –emelte fel a kezét.
- Nézd. Nem azért megyek hozzád, mert annyira beléd vagyok esve, és te sem azért akarsz elvenni. Látom, hogy a hideg ráz tőlem. Nem vagyok vak. Tudom hogy csak nyűg vagyok neked, és én sem rajongok azért, hogy a szezon közben át kell mennem egy másik csapatba. –néztem rá komolyan.
- Én nem utállak, csak…..
- Csak?
- Fogalmam sincs mit kezdjek veled.
- Magyarán csak papíron leszek az életed része, amúgy meg nem érdekel. –szögeztem le.
- Nem véletlenül nincs se feleségem, se gyerekem. Nekem ezekre se időm, se energiám. – közölte tárgyilagosan.
- Megértettem. – azzal tovább indultam – Miért te hoztál szmokingot? –szúrtam oda.
- Mindig van egy a bőröndömben.
Hideg és távolság tartó lett, de láttam, hogy valahol bántotta a valami, mert mély hallgatásba burkolózott. Szomorúan nézett ki az ablakon.
Leálltam a padkára.
- Elmondod?
- Mit? –nézett rám érdeklődve.
- Gondolom nem ilyen esküvőről álmodtál.
- Hát nem. Ha már egyszer elvesz az ember valakit, akkor annak adja meg a módját.
Mindig is sejtettem, hogy igazi régi stílusú angol.
Vettem egy nagy levegőt. Talán egy kicsit engedhetnénk én is.
- Ez nem templomi banzáj, de ha akarod, akkor szétnézhetünk a városban.
- Minek?
- Csak találok valahol gyorsan egy ruhát. – igyekeztem a lehető legkedvesebb lenni.
- Nem fontos.
- Ha neked fontos, akkor…
- Nem! Essünk túl rajta, minél előbb. Holnap reggel már Milton Keynesben kell lennem. – közölte idegesen.
- Máris?
- Vár a csapat, így is sokáig maradtam.
- De én még nem intéztem el a lakást, és a cuccaim…
- Nem kell jönnöd. Majd jössz, amikor kell. Nem sürgős. – folytatta távolság tartóan.
- Jó.
Visszakanyarodtam az útra.
A ház olyan volt, amilyenre emlékeztem. Régi angol stílusú épület, inkább kúria mint kastély, a tizennyolcadik századi stílusban, nagy ablakokkal, gyönyörű előkerttel, hátul tenisz pályákkal, úszómedencével, téli és nyári kerttel, a ház mellett garázzsal.
A berendezés is ehhez illő, tele luxussal, fényűzéssel.
Még ki sem szálltunk, de máris elöntött a rossz emlékek sora, és szinte reflex szerűen viselkedtem. Azt lestem, honnan ugranak elő a rotweilerek, hogy felkergessenek a fára, vagy mikor rohan ki az ajtón Jack, a botjával a kezében. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy újra belépjek.
Nem tudnám megmondani mi történt, csak azt, hogy két órával később egy köteg aláírt papírral, és Chrissel az oldalamon jöttem ki, mint a felesége. Szerencsére az öreget nem is láttuk, az ügyvédek intéztek mindent. És állítólag rendben volt.
A visszaúton megint félre álltam.
- Adnál öt percet? –kérdeztem remegve.
- Persze. – rám sem nézett csak a papírokat rendezgette.
Kiszálltam leültem, egy nagy tölgy tövébe, és némán sírtam.
Túl sok emlék tört a felszínre, a szüleim arca, a kórházi kezelések, a fájdalom, a magány, a gyűlölet. Úgy éreztem megfulladok, alig kaptam levegőt.
Neki döntöttem a hátam a fának, és próbáltam mélyeket lélegezni. Lehunytam a szemem.
- Rosszul vagy?
Chris lehajolt mellém.
- Mindjárt elmúlik, de ha sietsz vezethetsz te. – nyújtottam át reszketegen a kulcsot.
Elvette, majd magához húzott, és megölelt.
- Jobb?
- Kicsit.
Egy darabig így maradtunk, majd eltoltam magamtól.
- Mehetünk.
- Rendben.
Visszaültünk a kocsiba, hagyta hogy megint én vezessek.
Kiértünk a reptérre, a gép közelében parkoltam le, kinyitottam a csomagtartót.
- Akkor jó utat… - böktem ki.
- Kösz. – közben kiemelte a bőröndjét a földre.
- Merre mész?
- Nem tudom. Indyanapolisba nem akarok, a csapatom miatt. Ott biztos összefutnék velük. Képtelen lennék a szemükbe nézni. Talán….. Nem tudom….
- Értem.
- Mikor kell Angliában lennem?
- A jövő hét elején.
Bólintottam.
- Jó utat. Esetleg felhívsz ha megérkeztél? Nem kell, csak egy ötlet volt. – legyintettem amikor kicsit megdöbbent.
- Késő éjszaka lesz.
- Igen, persze. Bocs. – gyorsan hátat fordítottam neki, és elindultam a kocsi ajtó felé.
Nem voltam a legjobb állapotban.
Éppen beakartam szállni, amikor Chris megfogta az ajtót.
- Ha akarod eljöhetsz velem.
- Nem. Csak útban lennék, épp elég kimagyarázni valód lesz így is.
- Pihenhetnél egy pár napot, látszik, hogy kivannak az idegeid. Elmehetnél a városba vásárolni, vagy amit a nők szoktak, meg ismerkednél. Jót tenne. Kedvesek a srácok hidd el. –igyekezett kedves lenni.
- Lehet….
- Hívjam fel Gerhardot? Inkább Monacóba mennél?
- Nem. Kétlem, hogy a terhes feleségé tud rólam, vagy ha tud is, tapsolna örömében.
- Gyere el velem. A hétvégén át kell mennem Franciaországba, Párizsba, és Renault-os rendezvényre, eljöhetnél. Állítólag a belvárosban rengeteg üzlet van, mindenféle divatcégek. Este lesz egy parti, olyan kis csendes. Azt hiszem Berger is ott lesz.
- Az Istenit neki. Miért kell állandóan Gerhardot emlegetned?
- Gondoltam örülnél neki, ha látnád! –csattant fel.
- Annak örülnék, ha nem látnám! – belekapaszkodtam az autóba mert megint szédültem – Épp elég hogy így is hozzá futok mindenért. Ideje végre a saját lábamra állni.
- Többet nem hozom fel témát.
- Megköszönném.
- Mennem kell. A pilóta már vár.
- Jó. A pr-ra meg vigyél akit szeretnél. Nem tartozol nekem hűséggel, és nem is várom el. – mondtam kicsit rekedten, azzal beültem a kocsiba.
A tükörben láttam, ahogy Chris felszáll a gépre, én meg ráborultam a kormányra.
Hosszú percek teltek el, mire végre összeszedtem magam ahhoz, hogy el tudjak indulni.
Bedugtam a kulcsot az indítóba, valaki pedig abban a pillanatban kinyitotta az ajtót.
Chris volt az.
- Gyere! – nyújtotta felém a kezét.
- Hova?
- Angliába! Ilyen állapotban nem maradhatsz egyedül. Teljesen kivagy készülve. Gyerünk! –behajolt az utastérbe, és átölelt, majd kihúzott a kocsiból – Tudsz állni egy kicsit míg a cuccod berakom a gépbe?
Bólintottam.
- Persze! –azzal felvitt a gépre, és letett az egyik ülésbe, majd betakart egy pléddel.
Aztán eltűnt, láttam, hogy a táskáimat pakolják a gépbe.
Visszajött, és leült mellém. Végül, minden mindegy alapon hozzábújtam, átkarolt, a vállára hajtottam a fejem, és éreztem, hogy szinte azonnal el is alszom.