Through Hearts and Tracks 33.

33.rész

Furcsa, mély, mégis kellemes álomba merültem, érdekes álmot láttam.
Sebbel a melbourni pályán sétáltunk, mintha valami pályabejárás féleség lett volna, de egymás kezét fogtuk, mint egy igazi pár. Rajtam a Renaultos overál, Seben pedig a Red Bullos. Ahogy haladtunk előre, egyszer csak Seb versenyezni akart velem, elkezdtünk rohanni, én futottam, ahogy a lábam bírta, nem néztem hátra. Majd amikor megálltam, hűvös erős, sós tengeri szél támadt, és pillanatok alatt viharfelhőket hozott, az ég sötét lett, a levegő lehűlt. Hátranéztem, de Seb nem volt sehol. Egyedül voltam.
Kiabáltam a nevét, de hiába. Ekkor úgy éreztem, mintha valaki hátamba fúrná a tekintetet. Megfordultam, és Elena állt mögötte. Olyan volt, mint régen, még a drogok előtt, kedves, fiatal, életerős. Barna hosszú haját fújta a szél, hozzám hasonlóan tengerzöld szemei voltak, keskeny formás, szív alakú arca, vékony modell alakja.
- Elena? Elena! –mondtam halkan.
Kedvesen rám mosolygott, majd megjelent mellette Seb alakja, Elena bátorítóan ránézett, aztán kézen fogta, és mindkettejük arca egyre halványabbá, átlátszóbbá vált.
- Neee! Ne menjetek el ne! –kiabáltam.
De hiába eltűntek.
Arra ébredtem fel, hogy teljesen leizzadtam, a ruhám rám tapadt, a hideg verítéktől, ami kivert. A szobában korom sötét uralkodott. Valaki átölelt.
- Nincs semmi baj…. Csak álom!
- Eddie…- suttogtam – Valami baj van…. Érzem…
Felkapcsolta a fejemnél lévő lámpát, még ettől a kevéske fénytől is hunyorognom kellett.
Az arca nagyon nyúzottnak tűnt, és idegesen mosolygott.
- Mi történt? Mert valami történt, érzem.
- Jobb is hogy felébredtél. Most jöttem, fel hogy felkeltselek.
- Seb? –kérdeztem kétségbeesve.
- Igen. Pár órája levették a gépről, de alig másfél óra után vissza kellett rá kötni. – mondta gyászos hangon.
- Istenem…. Annyira rosszul van?
- Még annál is rosszabbul. A mája megúszta, de a veséi leálltak. Már mindent megpróbáltak az orvosok, de hiába….
Átöleltem Eddiet.
- Kérlek, kérlek ne mond azt hogy már csak a csoda mentheti meg….. – suttogtam.
- Ha ezt szeretnéd, akkor nem mondom….
- Le kell mennem hozzá!
- Én is így gondolom…
Kimásztam az ágyból, bementem a fürdőbe, vettem egy gyors zuhanyt, és magamra kapkodtam pár tiszta ruhát.
- Mehetünk!
Eddie bólintott.
Némán sétáltunk végig a folyosón a liftig, beszálltunk, aztán a negyediken ki.
Ahogy haladtunk előre, egyre jobban féltem.
- Félek….
- Mind félünk…. De most össze kell szedned magad, és mellette kell lenned…
- Tudom….- mondtam már majdnem sírva.
Eddie megfogta a karom, és maga felé fordított.
- Tudom, hogy fáj, és tudom, hogy nem szeretnél még valakit elveszíteni, akit ennyire szeretsz! Azt is tudom, hogy bűntudatod van, és hogy ez a helyzet rengeteg sebet feltépett, de most erősnek kell lenned, támaszt kell adnod neki, és akkor talán nem lesz pár nap múlva temetés! Ne lásson sírni! Ne lássa, hogy nincs remény! Van remény! Erősnek kell lenned!
Némán bólintottam.
- Azt hiszem, az borított ki, hogy úgy láttam, mint Elenát, annyira betegen, sebezhetően, igyekeztem magamban eltemetni mindent, ami arra emlékeztetett….
- Talán nem az volt a legjobb megoldás, hogy mindent eltemettél magadba. Így, most hogy a felszínre törtek még fájdalmasabbá tették a múltat, és a jelent is.
- Igen… De mit tehettem volna? A családomban senki sem osztozott a gyászomban, a nagyapámat kivéve. Mindenki még az anyánk is örült, hogy egy gonddal kevesebb! Nagyapát is annyira megviselte, hogy ő sem beszélt róla. Azt hittem idővel elmúlik, a fájdalom, a bűntudat, a tehetetlenség, de egyre rosszabb lett. És, most hogy Seb is miattam van itt….
- Nem, Seb csak részben van itt miattad, és ezt ő is tudja, és te is tudod! Ne vedd magadra, ami nem a te sarad! De annyit tehetsz érte, és magadért is hogy bemész oda, és reményt adsz neki. Talán mindkettőtöknek jót fog tenni….
- Azt hiszem igazad van…. Ő felépül, én pedig feldolgozom végre Elena halálát…
- Megy ez! – mosolygott rám fáradtan.
- Eddie…..
- Seb elmondta…. Mosolyogva mesélte, hogy azt mondtad neki „Jó éjt Hercegem!”
- El akartam mondani…
- Tudom… - mondta szomorkás mosollyal – Tudod, nagy lökést adott a srácnak, látszott rajta, hogy valóban visszatért belé az a kis szikra! Jó hatással vagy rá!
- Igen….
Azzal tovább mentünk.
Seb ajtaja előtt állva, ideges voltam, remegett minden tagom. Ahogy benéztünk éppen Chris ült az ágyánál, és fogta a kezét.
Kimi csak állt a sarokban, mint valami középkori kísértet, komor, és merev arccal. De a szemében látszott, hogy nagyon is aggódik Seb miatt.
Beléptünk az ajtón, és minden szem ránk szegeződött.
Seb ha lehet, még sápadtabb, még beesettebb arcú volt, mint eddig, a bőre falfehér, a szája kicserepesedve, és halovány, a szőke kócos hajával, és világító fáradt kék szemeivel egy élő halotta emlékeztetett leginkább.
A két karjába még mindig be voltak kötve a csövek, a mellkasára, pedig szív, és oxigén monitorok érzékelői.
- Szia… - mondtam suttogva, és közelebb mentem.
Válaszul csak bólintott.
Chris felállt, hogy oda tudjak ülni. Majd átölelt.
- Nagyon rosszul van… Az orvosok szerint nem biztos, hogy megéri meg a reggelt…. – suttogta a fülembe. – Had menjen el boldogan….
Azzal rám sem nézve kiment a szobából. A bal kezemet magam mögött ökölbe szorítottam, és a körmömet a tenyerembe mélyesztettem, hogy eltereljem a figyelmem a rám törő sírási rohamról.
Megfogtam Seb kezét, de alig tudta megfogni a kezem. Semmi erő nem volt benne.
- Fáradtnak tűnsz… Miért nem alszol egy kicsit, utána jobban leszel… - mondtam kedvesen.
- Te is tudod…… Már csak óráim vannak….- mondta alig hallhatóan.
- Nem! Ne beszélj így! Fel fogsz épülni, mert fel kell épülnöd! Egyrészt, mert még seggbe kell hogy rúgjalak, amiért ilyen hülye voltál! Másrészt, nem veszíthetlek el! Szükségem van rád! – ripakodtam rá – Szükségem van az én hercegemre… - mondtam kedvesen.
- Szeretlek…. – suttogta, és közben szerelmesen rám nézett.
- Akkor ne merészelj meghalni! – mondtam könnyes szemmel.
Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a sírást.
- Igyekszem….
- Nem! Nem igyekezz! Hanem maradj életben! – mondtam bőgve, és átöleltem – Seb kérlek! Kérlek! Szeretlek! Ne tedd ez velem, ne halj meg jó? Azt én sem élném túl….- motyogtam a fülébe. – Kérlek… Hercegem….
- Érted bármi Angyalkám…. – mondta halkan.
Éreztem, ahogy a könnyei rám potyognak.
- Helyes! Mert ha meghalsz, nem képzeld, hogy nyugton hagylak a túlvilágon!
A szemébe néztem, és valami huncut kis fény csillant meg benne.
Visszabújtam a mellkasára. Nem tudom, meddig öleltük így egymást, de egyszer Seb légzése sokkal egyenletesebb lett. Elaludt. Nem mozdultam, csak behunytam a szemem, és imádkoztam, hosszú évek óta ismét először, hogy ne menjen el az, akit szeretek. Aztán nem sokkal később rajtam is erőt vett az ólmos fáradtság.