Through Hearts and Tracks 52.

52.rész

- Mi az Istenért áll olyan sokáig az esőben?
- Nem tudom…
- Kis hülye…. Gyorsan le kell vinnünk a lázát, hozz pár tiszta ruhát, takarót meg plédet, addig bedugom egy hűtőfürdőbe, hátha nem kell orvos!
- Rendben!
Becibáltuk a fürdőbe, én meg azonnal felrohantam az emeltre, és Eddie garderobejából összeszedtem pár melegítő nadrágot, és pólót, meg alsót. Majd levágtattam vele a lenti fürdőbe.
Hallottam, hogy csobog a víz, bekopogtam.
- Gyere csak…- dünnyögte Eddie.
Seb ruhái szanaszét hevertek a padlón, jó nagy vízfoltokat eregetve magukból, Seb fél ájultan feküdt egy kád vízben, dereka köré tekerve egy törölközővel.
Letettem a száraz cuccokat a lehajtott wc tetőre, és felkapdostam a régi gönceit, és bevágtam a szennyesbe, majd feltöröltem egy ronggyal csúszóssá vált padlót.
- Hogy van? –kérdeztem rá, mikor már x-edjére engedett hideget Seb fürdőjébe Eddie.
- Lejjebb ment a láza, de csak kicsit. Azt hittem többet használ. Viszont nem ülhet egész éjjel hidegvízben, mert tüdőgyulladást kap.
- Hívjunk mentőt?
- Egyenlőre ne. Van egy orvos ismerősöm, a város másik végén lakik. Ha kiszedtük, égy ágyba tettük a srácot, érte megyek, majd ő eldönti mi legyen.
- Jó ötlet ez?
- Lehet hogy egy erősebb megfázás, vagy rosszabb egy doktor jobban ért hozzá, lehet megússza néhány gyógyszerrel, és nem kerül ki az újságokba. Nem kell még nagyobb botrány.
- Tudom csak aggódom…
Eddie összeráncolta a homlokát.
- Mi az?
- Azt hiszem erről neked is tudnod kell…- dünnyögte.
Kihúzta Seb bal kezét vízből, felém fordította az alkarja belső részét.
A szám elé kaptam a kezem, hogy ne sikoltsak fel.
- Istenem mik ezek? – suttogtam alig hallhatóan.
- Aminek látszanak…- mondta halkan Eddie.
Behunytam a szemem, hogy ne is lássam Seb televagdalt karját, a behegedt, félig varas, és friss sebekkel. Olyan volt, mintha kínozták volna. Végig az egész alkarja tele volt velük. Borzalmas volt.
Majd könnyes tekintetet vetettem Eddiere.
- Szerinted ez mit jelent?
- Láttam már ilyet. Általában borotvapengével vagdossák magukat, így vezetik le a feszültséget, a stresszt, a fájdalmat. Azt hiszik, ha fizikaivá alakítják a lelki szenvedést, akkor elviselhetőbb. Egy gyerekkori zenészhaverom csinálta, egyszer túl mélyre vágott, és elérte az artériát, majdnem belehalt, a kórházban mondták, hogy miért tehette. Ő, azért mert nem bírta, a sikert, a kölyök meg – bökött Seb felé – mert szerintem idegösszeomlása van. Mi másért…
- Istenem…. –kétségbeesve néztem Sebet.
- Ne aggódj… Valahogy majd csak kirángatjuk a gödörből…
- Juk?
- Tudod, szívem szerint pár napja felmostam volna vele a padlót, de most már sajnálom. Régen láttam valakit ennyire kétségbeesettnek, és tönkrementnek.
- Igen… Én is….
Odasétáltam a kád mellé, és megnéztem van e még láza.
- Azt hiszem alakul…
Eddie is megnézte.
- Igen. De már egy órája ül benne, ki kell szednünk.
Bólintottam.
Nagy nehezen kihúztuk, megtörölgettük, ráadtuk a ruhát, és vissza vonszoltuk a nappaliba.
Eddie kihúzta a kanapét, de alig fektettük rá, Seb nyöszörögni kezdett, és dobálta magát.
Megint megnéztem a homlokát.
- Istenem… Megint szalad felfelé a láza…
- Megyek az orvosért! – kapta fel Eddie a kocsi kulcsokat, majd az ajtóból még visszaszólt - Pillanatokon belül megint leizzad, és ha így folytatja kiszárad. Főzz neki teát, és diktálj bele amennyit tudsz. Sietek, de ilyen időben kb. egy óra.
- Rendben!
Eddie elvágtatott, én meg beszaladtam a konyhába, és gyorsan főztem egy teát, mire a vízfelforrt, addigra egy termoszba beleraktam mindent, cukrot, citromot, meg egy filteres citromos ízű teát. Gyorsan ráöntöttem a vizet, a nedves filtert megmozgattam, majd belecsavartam, rázártam a kupakot, összeráztam, és bevittem.
Sebről szakadt a víz, a ráterített plédeket ledobálta magáról.
Próbáltam visszatenni rá, de hiába.
Bementem a fürdőbe, bevizeztem néhány törölközőt, és visszaérve felhúztam a pólóját, és a mellkasára, meg a karjára terítettem őket.
Törölgettem az arcát is. Pár perc múlva javult a helyzet, legalább már megnyugodott kicsit.
Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
- Szia…- suttogtam.
Csak nagyokat pislogott.
- Seb… Seb.. tudod ki vagyok?
- Persze…- suttogta rekedten, szinte már alig halhatóan.
- Próbálj egy kicsit felülni, kapaszkodj a nyakamba. –fülé hajoltam és amennyire tudtam átöleltem, átkarolt, és kicsit ülőbb helyzetbe rángattam.
Lecsavartam a termosz fejét, és töltöttem bele egy kis teát.
- Tessék. –nyújtottam felé – Muszáj innod.
Megfogta poharat, de majdnem kiesett a kezéből, két kézre fogta annyi erő sem volt benne, hogy a szájához tudja emelni, így nagyon remegett. Végül kivettem a kezéből.
- Semmi baj… Nincs semmi baj…- mondtam kedvesen.
Odatartottam a szájához, megpróbált bele inni, de ez sem sikerült, kifolyt a tea a szájából. Lehunyta a szemét, és könnyek folytak végig az arcán.
Annyira kétségbeesettem nézett rám, hogy már az én könnyeim is potyogtak.
- Nem lesz semmi baj.. - simogattam meg az arcát - Mindjárt jövök…
Eszembe jutott valami kiszaladtam a konyhába, és bevittem egy szívószálat, beledugtam a pohárba. A szájába adtam a másik végét. Szerencsére nagy nehezen, de tudott inni.
Ahogy elfogyott töltöttem még egy pohárral, esdeklően nézett rám.
- Muszáj, még legalább kettővel…
A második még csak-csak, de harmadik már nagyon nehezen ment.
Megfogtam és megszorítottam a kezét.
- Kérlek szépen…
Láttam rajta, hogy erőn felül küzd, hogy megigya. Sikerült.
- Eddie elment az orvosért, lassan jönnek…
Hosszan pislantott.
A homlokára tettem a kezem, megint nagyon magas lett a láza.
Megrázkódott.
- Mi a baj?
- Fázom….Nagyon hideg van….
Egyáltalán nem volt hideg, nekem a pólóban így a kandalló közelében pont jó volt.
Betakartam.
Hallottam, hogy annyira reszket, hogy összekoccannak a fogai. Kiverte a hideg veríték.
Kétségbeesve néztem a telefonra.
- Istenem Eddie, siessetek.... – suttogtam.