Through Hearts and Tracks 51.

51.rész

Kimásztam az ágyból, de éreztem, hogy hideg van és magamra tekertem a takarót.
Odamentem az ablakhoz, és kinéztem.
Már előtte tudtam ki az, de azért reménykedtem.
Egy sötét színű Ferrari állt a hát előtt égő reflektorokkal, előtte egy bőrig ázott Sebastian, aki felfelé nézett és kiabált. Még mindig nem értettem mit.
Kinyitottam az ablakot, így a dühöngő vihar ellenére is tisztán hallottam minden szót.
- Angel! Angel! Kérlek! Beszélnem kell veled! Gyere ki! Kérlek! Tudom, hogy még itt vagytok! Könyörgöm! Angel! Muszáj beszélnünk! Én nem adom fel, hallod? Én szeretlek! Őrülten! Szükségem van rád! Kérlek! Én nem tudok nélküled élni! Hiányzol! Annyira hiányzol! Szeretlek! Könyörgöm! Kérlek! Könyörögve kélek, gyere ki! Angel kélek! Kérlek szépen! Angel! Szeretlek! Angel! Angel!
Az arcán láttam, hogy zokog, a hangján pedig, hogy kezd berekedni, a kezébe temette az arcát.
Rápillantottam a digitális órára, hajnal négy volt.
- Teljesen ki van borulva…- suttogtam.
Eddie mögém lépett.
- Igen… Kikészült….Gondoltam, hogy nagyon nehezen viseli, de ez már…- motyogta.
- Mióta van itt, és kiabál?
- Fél kettő körül ébredtem fel, hogy szakad az eső, kinéztem, akkor már kiabált, azt hittem még egy óra és elmegy, de nem.
- Hagytad kint állni? – dörrentem rá.
- És mégis mit kellett volna tennem? Kiabáljak ki, hogy takarodj, vagy verjem meg? Reménykedtem, hogy belátja magától, hogy nem kéne itt lennie, és elmegy. De ez már minden határon túlmegy. Kezdek érte komolyan aggódni.
- Kimegyek.
Eddie bólintott.
Magunkra kapkodtuk a ruhákat, és lementünk a nappaliba.
Eddie a bejáratnál, a kezembe nyomott egy ernyőt.
- Azt hiszem jobb ha nem megyek ki….
- Igen én is azt hiszem….
- Ha bármi van kiálts!
- Rendben.
Kinyitottam a bejáratit, és a jéghideg eső azonnal az arcomba csapot, hiába húztam fel az ernyőt, félig így is eláztam.
Becsuktam magam mögött az ajtót.
Seb ekkor nézett felém.
A szél rettenetesen erősen fújt, és úgy esett mintha dézsából öntötték volna.
A reflektor erős fényében még inkább látszott, mennyire elgyötört az arca, és mennyire nyúzott. Még soványabb volt, mint legutóbb, a pólóról, és a farmerról már patakokban folyt a víz. Teljesen átázott, hogy reszket a hidegben. De mégis csak állt ott, mint egy fuldokló kétségbeesve bámult rám.
Odamentem hozzá, közben a szél majdnem kicsavarta a kezemből az ernyőt.
- Nem vagy normális!
- Szeretlek!
Idióta.
- Te hogy kerülsz ide? Nekem nem otthon kéne lenned? – kiabáltam rá.
- Az indulást nem várta meg Chris, én meg leszálltam, és átszálltam, egy Dublinba tartó gépre.
- Chris meg fog ölni!
- Nem érdekel! –közölte elszántan.
- Eszednél vagy részegen beülni egy versenyautóba? Rámegy a karriered!
- Nem érdekel!
- Akkor mi érdekel?
- Te.
- Te beteg vagy! Sebastian, komolyan! Neked segítség kell! Nemhogy a versenyzéssel, de a saját életeddel sem boldogulsz! Nézd! Te is tudod, el kell felejtened, ami köztünk volt! Annak már vége! Menj haza, és szedd össze magad!
- Nem! Kérlek! Kérlek, beszéljük meg!
- De Sebastian nincs mit megbeszélni! Eddiet szeretem!
- Az nem lehet, egyetlen éjszaka alatt nem változhat meg így a véleményed!
- De azóta, már nem egy éjszaka telt el!
- Könyörgöm…- suttogta.
- Seb kérlek menj el…. Ne csináld ez…
- Kérlek! Könyörögve kérlek! –suttogta, és letérdelt elém a kavicsos sárba.
- Seb ne…
De hiába, Seb ott térdelt előttem, és átkarolta a lábam, és ráhajtotta a fejét.
- Seb állj fel… Légy szíves…
- Nem.
- Seb…
- Bocsáss meg nekem.. Könyörgöm… Tudom, hogy bunkó vagyok, és faragatlan, de szeretlek… Istenem annyira szeretlek…. Csak még esélyt adj, csak egy utolsót…
- Seb…
- Angel! Nem érdekel, hogy lefeküdtél vele… Szeretlek! Én…Én… Én nem tudok élni nélküled! Ha nem vagy velem, akkor minden rossz, minden elviselhetetlen. Ha nem vagy mellettem, ha nem érzem az illatod, és nem érzem a tested melegét, én már nem is létezem, nem tudok sem enni, sem aludni, sem pihenni…. Én nem bírom ki nélküled tovább, ha nem vagy velem, én legszívesebben meghalnék…- zokogta.
Annyira megható volt amiket mondott, talán a legszebb és legmeghatóbb vallomás, amit valaha valaki mondott nekem.
Már én is bőgtem.
- Seb… ne csináld ezt…. Így is utálom magam, mert mást szeretek….
- Nem tudom még mit mondhatnék, vagy tehetnék. De mond meg én megteszem, megteszek bármit amit mondasz, vagy kérsz!
Ránéztem, és úgy éreztem megszakad a szívem.
Láttam, hogy egyre elkeseredettebb, és kezdtem félni, hogy ez az állapot nála már egy komolyabb idegösszeomlás.
Megfogtam a felkarját, és elkezdtem fölfelé húzni. Ahol megragadtam a pólójából csöpögni kezdett a víz.
- Seb állj fel… Seb…
Ráncigáltam még egy darabid aztán, nagy nehezen felállt.
- Kérlek….
- Seb… én kérlek, hogy ezt most már hagy abba…
Szerelmesen izzó szemekkel nézett.
Hírtelen a nyakamba borult, és átölelt.
- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
Mintha nem is hallaná, amit mondok.
Megpróbáltam eltolni magamtól, ami nagy sokára sikerült.
- Seb… szedd össze magad! Tudom, hogy te nem ilyen vagy!
Megsimogattam az arcát, és éreztem, hogy tűz forró, szinte lángol.
A homlokára tettem a kezem.
- Neked magas lázad van… - suttogtam.
- Szeretlek ugye tudod? Ugye tudod?
Közelebb hajoltam, és kicsit lehúztam az alsó szemhéját, ki volt tágulva a pupillája. Elhúztam a szeme előtt az ujjam. Semmi reakció.
Most már egyértelmű volt, magán kívül van a láztól, beteg.
Megfogtam a kezét, és átkaroltam
- Gyere… Gyere velem jó? –néztem rá mosolyogva.
Bágyadtan vigyorgott.
Megtett mellettem párlépést, és összecsuklott, alig bírtam tartani.
- Eddie! Eddie! –üvöltöttem.
Ekkor rohant ki Eddie a házból.
- Segíts! Nem bírom tartani!
Ő is átkarolta Sebet.
- Mi ez az egész?
- Be kell vinnünk! –közöltem ellentmondást nem tűrően.
Nagy nehezen betámogattuk a házba, és lefektettük a kanapéra.
Sebet remegett, mint a nyárfa levél, és vacogott.
Eddie a homlokára tette a kezét.
- Az egekben van a láza….
- Tudom… - suttogtam halkan.