Through Hearts and Tracks 36.

36.rész

Igazán nem tudtam, hogy mitévő legyek, és értetlenül, kérdőn néztem Eddire.
- Gyere… - húzott magához és átölelt.
- Nem tudom mit csináljak….. Nem merek visszamenni…. –zokogtam tovább.
Eddie a szemembe nézett.
- Azt hiszem jobb, ha most békén hagyjuk! Ki van borulva! Gyere, felkísérlek a szobádba, és lassan össze is pakolhatsz….
- Összepakolni? –kérdezte értetlenül.
- Nem emlékszel drága? Ma engednek ki….
- Jah…. Persze….
Eddie átkarolt, némán sétáltunk végig a folyosón a liftig, majd beszálltunk.
- Össze vagyok zavarodva…..
- Tudom…. De szerintem pár óra múlva, ha hivatalosan kiengedtek, még menjünk le és beszélj vele…. Talán addigra megjön a jobbik esze…..
- És ha nem?
- Akkor úgy gondolom, hogy semmi keresni valód nincs itt…. De persze ha szeretnél maradni, akkor én is maradok…..
- Még átgondolom….
- Helyes! Egyenlőre mást úgy sem tehetsz….
A lift megállt, majd Eddie odasétált a nővérpulthoz elintézni a papírokat, én meg visszamentem a szobámba, lefeküdtem pár percre pihenni, és megnyugodni.
Amikor újra kinyitottam a szemem, már majdnem teljesen besötétedett.
Körbenéztem, Eddie egy széken szunyókált az ágyam mellett. Hiába, a fene se gondolná Eddieről, hogy ennyire hűséges, „őrző” típus.
Felültem az ágyon, de a motoszkálásomtól ő is felébredt. Felkapcsoltam a fejemnél lévő lámpát.
- Szia….- morogta.
- Szia! Sokat aludtam?
- Megint csak pár órát… Olyan este hét felé járhat az idő….
- Értem… Elintézted a zárójelentést?
- Igen. Mondtam a dokinak, hogy elaludtál, de közölte, hogy nem gond. Ha összepakoltál, és rendben vagy, csak aláírod a nővérpultnál és mehetünk.
- Remek.
Lemásztam az ágyról, összedobáltam mindent, a sporttáskába. Bementem a fürdőbe, és vettem egy jó zuhanyt, hajat mostam. Majd egy háromnegyed órával később felöltözve léptem ki. A hajam megszárítva, és hátul összefonva, egy fekete nadrág, egy sötétkék v kivágású top, és egy kényelmes sportcipő.
- Mehetünk.
Eddie bólintott. Aláírtam az iratokat, és elsétáltunk a liftig, Eddie vitte a cuccom.
Amikor beszálltunk nem bírtam tovább.
- Mit gondolsz?
- Miről?
- Sebről… Meg arról ahogy viselkedett….
- Neki is elmondtam. De lehet, hogy most jutott el a tudatáig, hogy te is hibás vagy, de az még nem esett le neki, hogy nem csak te. Nem tudom. Ha továbbra is ilyen ellenséges, őszintén szólva nem hinném, hogy jó ötlet lenne maradnod, még kárt tehet benned vagy magában…. Ugyanakkor lehet, hogy mégiscsak maradni kellene, mert szüksége van rád….. Passz…. Nem tudom mi a megoldás….
- Én is erre jutottam.
Bólintott. A lift megállt, és kiszálltunk, ahogy haladtunk előre a folyosón, egyre inkább a torkomban dobogott a szívem, és féltem belépni Seb szobájába.
Ott toporogtam az ajtó előtt, aztán ránéztem Eddire.
- Talán jobb lenne, ha nem jönnél be….
- Rendben…
Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam, majd minden erőmet összeszedve, halkan beléptem. Chris Seb ágya mellett ült egy széken, Kimi, pedig szokás szerint a falnak támaszkodva nézte a padlót.
Sebet újra rákötötték a dialízis gépre. Immáron sokadszor. Az egész emberen látszott, hogy tiszta depresszió. Bámult maga elé a semmibe. Az arca soványabb volt, mint délelőtt, és még inkább fehérnek, és nyúzottabbnak tűnt. De összességében nagy változást nem tükröződött rajta.
Közelebb mentem.
- Sziasztok…- köszöntem halkan.
Seb felkapta a fejét, és egy pillanatra látszott rajta, mennyire örül nekem, felcsillant a szeme, és reménnyel telt meg. De ez csak egy pillanat volt.
- Mit akarsz itt? –kérdezte élesen.
A kezem a hátam mögé tettem, és ökölbe szorítottam, innen merítve erőt hogy ne fussak el, azok után, amiket délután mondott.
- Gondoltam… - nyeltem egyet – meggondoltad magad és szeretnéd ha itt lennék…. –nyögtem ki.
Mérgesen félre fordította a fejét, majd csak úgy foghegyről odavágta, hogy:
- Látom igaz az a mondás rátok nőkre, hogy lassú és nehéz a felfogásotok!
Ez fájt. Behunytam a szemem, és nyeltem egy nagyot.
- Miért vagy még mindig itt? Nem tudom melyik szót nem értetted abból, hogy TAKARODJ EL A KURVA ÉLETBE ??!! – kiabálta.
Vettem egy mély levegőt.
- Még most sem nagyon hiszem, hogy valóban ez a véleményed…Még meggondolhatod magad, ha azt szeretnéd, hogy maradjak, akkor csak mond azt, hogy maradjak! Tudom, hogy ezt szeretnéd, és én is ezt szeretném…..- mondtam halkan.
Rápillantottam, de csak annyi látszott az arcán, hogy nagyon mérges. Hírtelen felkapott, egy almát a kisszekrényről, és hozzám vágta. A kezemmel tudtam hárítani, úgyhogy nem talált el komolyabban. Alig tértem magamhoz, már egy kórházi porcelán kistányér repült felém.
Annyira megijedtem, hogy vagy három lépésnyit hátra ugrottam, az pedig csörömpölve tört össze pont ott ahol álltam.
Eddie ekkor lépet be. Aggódva nézett rám, de én megcsóváltam a fejem, hogy semmi baj.
- Ebből világossá vált számodra hogy húzz el? – kiabált tovább Seb.
Ekkor értettem meg, hogy valóban gyűlöl, mert lehet, hogy elvesztette azt, amit mindennél jobban szeret, a versenyzést. Neki, ez sokkal fontosabb, mint bármi az életben. Neki ez az élete!
- Megértettem…. – mondtam higgadtan.
Azzal sarkon fordultam, és elindultam kifelé, de a küszöbön visszafordultam, és határozottan ránéztem.
- Szeretlek… - suttogtam
- Nem érdekel! – kiáltottam dühösen.
- Ha kilépek ezen az ajtón, akkor számunkra, kettőnk számára soha többé nincs visszaút. Ha a múltam része lettél, akkor lezárom ezt az egészet, és már soha nem lehetsz a jelenem, sem a jövőm része! Remélem, ezt tudod! Még mindig azt akarod, hogy örökre menjek el? –kérdeztem magamra erőltetett nyugalommal.
Seb egy hosszú pillanatig mélyen a szemembe nézett, aztán válaszolt.
- Soha többé nem akarlak látni, sem beszélni veled! Gyűlöllek! –közölte hideg hangon, és élettelen tekintettel.
Vettem egy mély levegőt, behunytam a szemem, és lehorgasztottam a fejem, majd kifújtam a levegőt, és ránéztem.
- Ha valóban ezt akarod. Akkor legyen! Többé nem ismerlek meg, bárhol találkozzunk is. Számomra egy idegen leszel, egy arc a tömegből, egy névtelen senki…
Azzal kiléptem az ajtón, és szét sem nézve elindultam a lift felé, és közben zokogtam. Elemi erővel tört ki rajtam a sírás, végül már futva tettem meg az utolsó pár métert.
Kitöröltem a könnyeket a szememből, és idegesen nyomkodtam a hívó gombot.
Valaki megérintette a vállam. De leráztam magamról.
- Hagyjál!
- Angel….- mondta Eddie kedvesen, és újra a vállamra tette a kezét.
- Hagyjál! – ráztam le dühösen.
Erre maga felé fordított, és át akart ölelni, de én neki támadtam, ütöttem a mellkasát, a kezét ahol csak érten.
Aztán végül lefogta a kezem, és átölelt. Én pedig csak sírtam, sírtam, és sírtam.
- Szeretem….
- Tudom…. Bárcsak tehetnék valamit….
- Vigyél el innen! Bárhová, akárhová! Minél messzebbre! Induljunk azonnal!
Úgy éreztem, a szívem kiszakadt a mellkasomból, és a helyén nem maradt más, csak egy üres fekete üresség, ami kínzóan fáj, és éget. Levegőt is alig kaptam.
Nem bírtam állni, és összerogytam.
- Szegénykém……- suttogta Eddie a fülembe.
- Annyira fáj…..- zokogtam – Annyira fáj….
- Tudom…..Tudom…. Hová vigyelek, hová menjünk?
- Csak el innen! Kérlek! El ebből a kórházból, el ebből a városból, és országból!
- Jól van….- suttogta.
Aztán felkapott és beszálltunk a liftbe, hozzábújtam, és sírtam tovább.
- Bárcsak meghalnék….
- Ne beszélj ilyeneket kérlek…. Mert ez én szívem is megszakad….- suttogta.
Nem tudom, hogyan és milyen módon jutottunk ki a reptérre, de a következő kép az volt, hogy felszállunk Eddie magángépére.
Eddie lefektetett az egyik kényelemes fehér bőrülésbe, és mellém ült, hozzábújtam, és bőgtem tovább. Így nyomott el az álom….