Through Hearts and Tracks 40.

40.rész

Mély, álom nélküli alomba zuhantam, arra ébredtem fel, hogy valaki visszafojtott hangon vitázik. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Eddie pár méterre nekem háttal áll egy lepedőbe csavarva, és telefonál. Nyújtóztam egy nagyot, és megállapítottam, hogy kipihentem magam.
Érdeklődve néztem rá, de lévén hogy nem látott, dühösen beszélt tovább.
- Hagyd ezt abba! Megértetted? Elegem van belőled! Olyan, vagy mint egy hisztis kétéves! Felejtsd el a számom, és az övét is megértetted??? Ha majd beszélni akar, akkor majd felhív! Nem érdekel mit akarsz neki mondani, és őt sem! Korábban kellett volna több eszednek lenni te idióta! Hagyjál minket békén, pihenni akarunk! Melyik része nem világos????........... KIKÉREM MAGAMNAK A FELTÉTEZÉST! – azzal kinyomta a telefont, és ledobta a dohányzóra.
Ekkor vette észre, hogy nézem.
- Szia! – dünnyögte.
- Neked is szia! Ki bosszantott fel így?
- Hármat találhatsz! A te hős Rómeód! – morgott tovább- Nem akartalak felkelteni, ne haragudj! – mondta kedvesen.
- Semmi baj. Mit akart?
- Beszélni veled! Nemrég ébredtem fel, hogy csipog a mobilom, jelezve hogy ki fog kapcsolni. Aztán rátettem a töltőre, mikor visszakapcsoltam, láttam, hogy vagy kétszázszor hívott. És felhívtam, hogy állítsa le magát de sürgősen!
- Értem… És milyen volt?
- Hogy érted?
- Ideges, vagy zaklatott? –próbáltam többet kihúzni belőle.
- Kétségbeesett. – morogta maga elé.
Nem szóltam semmit, csak magam köré tekertem a takarót, felültem, és belebámultam a tűzbe. Eszembe jutott amikor Seb az austini pályakórház folyosóján azt mondta, hogy magányos, és ki van borulva, az a kétségbeesett bánatos, fájdalmas arc...
Eddie odajött és átölelt.
- Rá gondolsz ugye? –kérdezte halkan.
- Igen…- suttogtam.
Bevillant egy másik kép, mennyire örült, mikor közöltem, hogy adok neki esélyt, aztán ahogy dühösen kiabál velem, a kórházban.
- Eddie én nem tudom mit mondhatnék neki….. –tört ki belőlem.
- Ha te nem tudod, nem tudja senki….
- Nagyon megbántott, és én is őt. Annyi keserűség, hitetlenkedés, bizalmatlanság volt már eddig is ebben a…. nem is tudom minek nevezzem dologban, hogy az egyik felem eszement módon tiltakozik, még az ellen is, hogy beszéljünk. A másik viszont…
- Még mindig szereti….- morogta.
- Igen….
- Megértelek… Végig kell gondolnod, már mondtam….
- De így nem tudok…. Ilyen körülmények között….
Megfordultam és ránéztem.
- Igen? –kérdezte kedvesen.
- Ideadod a mobilod?
Bólintott, majd felállt, idehozta, és a kezembe adta.
Tárcsáztam Seb számát.
Kicsöngött, majd valaki felvette.
- Azt hittem beszélni sem akarsz velem! – sziszegte Seb.
Micsoda remek fogadtatás!
- Neked is szia! Végül is annyira nem akarok…- dünnyögtem.
- Jézusom! Ne tedd le! Ne tedd le! – kiabálta – Azt hittem Eddie az…..
- Sejtettem….
- Én….Én….. –dadogta – Beszélnünk kell! – nyögte ki.
- Igen.
- Lehetne személyesen? –kérdezte esdeklőn – Kérlek!
- Most nem szeretnék sem beszélgetni, sem találkozni…. – mondtam fáradtan.
- Akkor mikor, és hol? – erősködött.
- Most nem! Egy darabig nem! Át kell gondolnom jó pár dolgot, és döntésre szeretnék jutni! – mondtam határozottan.
- Látnom kell téged… Kérlek…. Muszáj látnom téged…. Muszáj…. – könyörgött – Bárhol is vagytok odamegyek, és, és nem szólok egy szót sem, rám sem kell nézned, csak, csak, had lássalak, hogy jól vagy, hogy, … hogy minden okés veled…. – hallottam, hogy már majdnem sír – Könyörgöm….
- Seb….
- Én tudom, hogy önző vagyok. De kérlek, én egy vadbarom vagyok, egy eszetlen hülye, de, …..de szükségem van arra, hogy legalább lássalak….. –hallottam, ahogy egyre mélyebben veszi a levegőt, próbált nem sírni, ahogy én is.
- Adj nekem időt, hogy átgondoljak mindent jó alaposan….. – mondtam halkan.
- Adok időt, bármennyit, csak had lássalak, még ha két percre is…. Kérlek! Szükségem van rád! Tudom, hogy ez annyira bunkó módon önző, de látnom kell téged!
- Seb kérlek….
- Nem! Én kérlek… Könyörgöm….. Had menjek oda… - már bőgött.
Már nálam, is csak egy kicsi hiányzott hozzá. Tudtam, ha most engedek neki, akkor meglátom, nem tudom elengedni, a következő veszekedésnél pedig Eddiehez menekülök majd, és sose fogom tudni rendesen átgondolni, tisztázni ki iránt mit is érzek, sőt lezárni sem tudom, amit le kell. Most kell normálisan döntenem, mégpedig véglegesen. És több fájdalmat nem okozni.
- Most ne… Most nyugodtan át kell gondolnom a történteket….Érts meg…
- Megértelek én! Eddiet választottad igaz? Csak nem akarod megmondani! Erről van szó nem? – szakad ki Sebből a vádaskodás. –támadt nekem.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten.
- Vele vagy. Ez nyílt titok, és azért nem akarsz látni, mert nem tudnál a szembe nézni azok után, hogy lefeküdtél vele igaz? Erről van szó? Hogy mégis ő kell neked?
- Seb…
- Tudtam, annyira éreztem, hogy csak az alkalomra vársz, hogy végre ágyba bújhass vele. És milyen volt? Letépte rólad a ruhát igaz? Már a repülőn is basztatok mi? És szétkúrtátok már házat, vagy még van olyan része ahol nem dugtatok? –kiabálta önmagából kikelve.
Szinte fel sem fogtam miket vág a fejemhez.
- Seb….- suttogtam remegve.
- Tudod mit? Inkább nem akarom tudni! Nem akarok rólad sem tudni soha! Felejtsd el a nevem, a számom örökre! Gyűlöllek! Érted!
- De hát nem történt semmi! – kiabáltam már én is.
- Persze! Azt akartad, hogy az újságokból tudjam meg igaz? Hogy jobban fájjon, hogy így büntess azért, mert elküldtelek! Mennyire olcsó kis ringyó vagy! Mert az vagy tudd meg! – ordított tovább.
- Seb…- zokogtam a telefonba.
- Menj a fenébe!- azzal bontotta a vonalat.
Könnyes szemmel néztem Eddire, aki leplezetlen döbbenettel nézett.
Majd szorosan átölelt.
- De hát miért? –kérdeztem reménytelenül.
- A miatt a nő miatt, annyira megbántotta, hogy mindenkiről már csak a legrosszabbat, a leghihetetlenebbet képes feltételezni….
- Azt hiszem most van vége….- motyogtam.
- Én is azt hiszem drága….- mondta aggódó hangon.
Úgy kapaszkodtam bele, mint a fuldokló mentőkötélbe, és csak sírtam.