Hazard of hearts 58.

58.rész

Több idegtépően hosszú óra is eltelt, az orvosok és a nővérek jöttek mentek, de minket senki sem tájékoztatott. Egyre idegesebben járkáltam fel alá a folyosón, és próbáltam megnyugodni, kevés sikerrel. Remegtem kétségbeeséstől, és a félelemtől, hogy Chris esetlen nem ússza meg gond nélkül ezt a húzását.
Hírtelen megcsörrent a telefonom a zsebemben, én pedig a rémülettől ugrottam egyet, majd meg sem nézve ki az, megnyomtam a hívásfogadást.
- Igen? – motyogtam.
- Szia! Bruno vagyok…. Rosszkor hívlak?
Ó basszus!
- Pillanat, itt nincs térerő! – hadováltam, majd a folyosó másik végére sétáltam, távol a többiektől. – Itt már van…
- Volt az előbb is, csak nem akartad, hogy valaki megtudja kivel beszélsz. –közölte Bruno simán.
- Bocs. Kórházban vagyok, és a fél Red Bull mellettem állt, Gerharddal, Sebbel, meg Eddievel együtt. –sóhajtottam fel.
- Mi történt? Te vagy rosszul? –kérdezte aggódva.
- Nem. Chris….- feleltem letörten, azzal pár mondatban beszámoltam neki az utóbbi órák eseményeiről.
- Szeretnéd, hogy odamenjek? –kérdezte kedvesen.
- Jól jönne most ha lenne aki megért, és támogat, de azt hiszem ez lehetetlen….
- Engem nem érdekel sem Eddie, sem a Red Bull! Ha szükséged van egy barátra, akkor odamegyek! –közölte ellentmondást nem tűrően.
- Nem csak erről van szó….- kezdtem el rugdosni a cipőm orrával az egyik sarkot.
- Akkor?
- Ha Chris megtudja, hogy itt vagy, akkor tutira rontunk az állapotán…. Hiába tennél velem azzal jót ha idejönnél, a végeredmény még nagyobb botrány és cirkusz lenne…
- Tudom! De nekem az határozott érzésem, hogy most neked kellene támogatás. Különösen azok után, hogy Eddie ennyire megtépázott….
- Hát nem esett jól… Csak kb. annyira mint egy hasba rúgás….
- Ha akarod én hasba rúgom neked. – mondta vidoran.
- Jó, ötlet támogatva! Édes vagy! – mondtam mosolyogva.
- Akkor változtassam a nevem Sennaról Sweet-re?
Elfojtottam egy nevetést, és felkuncogtam.
Majd kibámultam az ablakon. De az udvaron álló fa hatalmas lombozata eltakarta a kilátást.
- Köszönöm… - sóhajtottam fel.
- Bármikor! Nem beszéltél Chrissel a történtekről?
- Még nem volt rá lehetőségem, és alkalmam. Csak cetliken leveleztünk….
- Értem… Nekem azaz érzésem, hogy gépre kell szállnom, hogy melletted legyek…
Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam. Nagy szükségem lett volna most Brunora, arra, hogy elmondja a véleményét, hogy kicsit támogasson. Össze voltam zavarodva, nemcsak Chris rosszulléte miatt, hanem azért is, mert kételkedtem benne, hogy nekem valóban itt van a helyem mellette. Talán Eddienek tényleg igaza van, és azzal tennék jót Chrissel ha most szépen hazamennék, és hagynám hogy nyugodtan meggyógyuljon.
- Látom, elduruzsolsz a kis brazillal! – szólalt meg egy gúnyos hang a hátam mögött.
Nem kellett megfordulnom, tudtam, hogy Eddie az.
- Semmi közöd hozzá, hogy kivel beszéltelek! –közöltem durván.
- De igenis van! Pláne ha legjobb haveromat csalod éppen, miközben ő betegen fekszik egy kórházi ágyon! Te kis ribanc! Azonnal tedd le! – üvöltött Eddie, és közben igyekezett kitépni a kezemből a telefont.
Átmentünk birkózásba, aminek eredményeképpen, Eddie kicsavarta a kezemből a mobilt, és a földhöz vágta, az pedig darabokra esett.
- Most boldog vagy? – kiabáltam rá, és próbáltam összeszedni a maradványokat.
Erre dühösen arrébb rugdosta a telefon még ép részeit. Hírtelen őrültem mérges lettem.
Felpattantam, és tiszta erővel meglöktem a mellkasát.
- Hagyj békén te elmebeteg! Ne szólj bele az életembe! Azzal beszélek, akivel akarok!
- Te kis öntelt liba, azt hiszed hagyom, hogy tönkre tedd Chris és csapatot?! –ragadta meg Eddie a karom, és elkezdett a kijárat felé cibálni.
- Eressz el! Azonnal eressz el! – kapálóztam és belekarmoltam a karjába.
Erre válaszul ellökött magától, és pofon vágott, de olyan erővel, hogy a földre elestem.
- Takarodj innen te kis lotyó! – üvöltötte, azzal felcibált a földről, és a kijáratig tuszkolt.
Láttam, ahogy Eddie háta mögött a többiek már rohannak felénk, de hiába.
Mire elérték az ír, addigra már kilökött engem az fotocellás ajtón át az utcára.
Az eséstől felhorzsoltam a tenyerem, és karom.
A többiek ki akartak jönni utánam, de Eddie megnyomta a vészbezáró gombját, és ők bent rekedtek, Seb őrülten dörömbölt az ajtón, Gerhard pedig láthatóan Eddievel ordított.
Valaki odajött és felsegített, megkérdezte mi a baj, de az elő törőkönnyektől nem tudtam válaszolni. Aztán, magam sem tudom miért, de hirtelen futásnak eredtem, kiszaladtam a kórház elé, át a több sávos gyorsforgalmi úton keresztül.
Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem tudom merre mentem, és meddig, de egyszer csak feltűnt, hogy elkeveredtem a városban.
Leintettem egy taxit, és visszamentem a gyárba.
Lerogytam a kanapéra, a kezembe vettem a laptopom, és megírtam a felmondásom, amit két példányban kinyomtattam aláírtam, és borítékokba rakva felcímkéztem, Dietrichnek és Chrisnek.
Összepakoltam a cuccom. Döntöttem. Elmegyek, Eddie soha nem engedne Chris közelébe, ő pedig a viselkedése alapján nem akar sem látni, sem beszélni velem, ha nem muszáj. Jobb is így.
Előkerestem a tartalék telómat, és töltőre tettem.
Ilyenkor örültem igazán, hogy havonta egyszer csinálok a mobilomban lévő névjegyekről, egy biztonsági mentést egy tartalék simkártyára.
Felhívtam Brunot.
- Igen tessék!
- Szia Bruno! Angel vagyok….
- Jézus! Már nagyon aggódtam érted, el kell mond…. – hadarta.
- Hol vagy most? –vágytam a szavába.
Rövid csönd.
- Itthon.
- Brazíliában?
- Igen. Tatuiban vagyok a családi birtokon.( Sajnos nem találtam meg egyértelműen hogy ott van e családi birtok, aki tud pontosabbat az jelezze légyszíves. Egyébbként ez egy nagyobb terület neve és nem helyiségnév eredetileg.) Mi a baj?
- Szükségem van a segítségedre!
- Összepakolok, és odamegyek!
- Ne!
- Ne?! Akkor nem értelek…
- Tudom, hogy oltári pofátlan kérdés, és kérés, de odamehetnék én?
- Persze! – mondta magától értetődően – De miért? Mi történt?
- Eddie kidobott a kórházból. Vagyis inkább kilökött az utcára, ha pontos akarok lenni…
- Értem….
- Hogy jutok el hozzád?
- Gyere Sao Paolóba. A reptéren foglak várni, csak mond majd meg melyik géppel jössz!
- Köszi…
- Érted küldeném a magán gépet, de nyolc órás az út, addigra már itt lehetsz!
- Ugyan! Ezt is köszönöm! Gondolom, a családod majd kiátkoz!
- Ne hülyéskedj már! Ne törődj semmivel csak gyere! Majd lazítunk egy jót!
- Köszönöm….- suttogtam – És Bruno!
- Igen?
- Nem akarom, hogy bárki tudj ahol vagyok…
- Majd szólok anyámnak, hogy ne mondja el Gerhardnak!
- Rendben!
- Helyes! Akkor nemsokára Sao Paolóban! Szia!
Elkértem a portán az egyik céges autót, egy Audit, és Londonba mentem.
Egész úton az autóban, és a repülőn is úgy éreztem menekülök. De nem tudtam okot, amiért maradnék.
Eddienek valóban igaza van, mindenkinek az lesz a legjobb ha én végleg eltűnök a Red Bullnak még a környékéről is örökre.
Bár, hogy ez nekem mennyire tesz majd „jót”, arról voltak elképzeléseim.