Hazard of hearts 61.

61.rész

Az utazgatás hosszabbra nyúlt, mint bármelyikünk is tervezte volna, nem maradhattunk pár napnál tovább sem Szingapúrban, sem máshol, tovább kellett állnunk. Chris és Eddie vérebként követtek minket, bárhová is mentünk. Amikor már másfél hét elteltével már a negyedik városban és országban béreltünk szállást, nekem pedig elegem lett. Az egész kezdett olyan lenni, mint abban a Harrison Ford filmben, a szökevényben. Csak menekülésről, és a következő útról szólt az életünk.
Nem tudtam aludni, felkeltem kisétáltam a hálóból a nappaliba, ahol Bruno aludt a kanapén, majd kiléptem az erkélyre, és nekitámaszkodtam a korlátnak. Kellemes meleges, és sós tenger illatú volt a levegő, és még a szél is fújdogált kicsit, merőben más milyen arcát mutatta Dubai, mint amit vártam. Tetszett is, nem is, de tudtam, nem maradhatunk itt sokáig, és még csak lehetőségem sem lesz annyira körbenézni, mint szerettem volna. Pedig a fények, a színek az illatok elvarázsolták az ember érzékeit.
Vissza akartam menni Tatuiba, hogy Brunóval és a családjával tölthessem a napokat. Nagyot sóhajtottam.
Bruno hátulról átölelt.
- Te sem tudsz aludni igaz? –kérdezte fáradtan.
- Nem…
- Holnap délelőtt el kell mennünk…. – mondta komoran.
- Nem akarok tovább menekülni…. Elegem van… - pityeredtem el.
Szorosan átkarolt, és magához húzott.
- Akkor mit szeretnél? Menjünk vissza Brazíliába?
- El szeretnék tűnni az emberek elől, de azt nem lehet!
- Pedig lehet…
Kicsit eltoltam magamtól.
- Ayrtonnak volt egy kis háza, Angra dos Reisben, Riótól nem messze, egy jó nagy kikötő város. Ott elbújhatnál.
- Gerhard biztosan nem felejti el megemlíteni a fiúknak!
- Azt hiszi már régen nem a mienk! –vigyorodott el Bruno.
- Hogyhogy?
- Amikor Ayrton meghalt, a család eladta, de én pár éve pár fiktív cégen keresztül megvettem, úgyhogy az enyém, de még anyám sem tud róla. Ha el akarok tűnni mindig oda megyek!
- Kedves vagy, de már így is sok bajt okoztam neked!
- Ugyan! –legyintett – Meg aztán két nap és kezdődik a versenyhétvége, nekik is el kell utazniuk Valenciába.
Érdeklődve néztem rá.
- Spanyol Nagydíj.
- Tényleg, fel sem tűnt, hogy már eltelt a szünet...
Bruno elmosolyodott, majd elkomorult.
- Mi történt? Baj van?
- Nem…. Csak azon töprengek, hogy milyen indokkal tudom lemondani a csapatnál a versenyt…
- Bruno! Nem mondhatod le! Megőrültél!
- És rád ki vigyáz majd?
- Ha Chris, és Eddie is Valenciában van, akkor nem kell rám vigyázni! El kell menned! A csapat számít rád!
Gondterhelten neki dőlt a korlátnak.
- Aggódom érted!
- Megállok a magam lábán is pár napig! Majd ki sem mozdulok a házból, és nem nyitok ajtót senkinek! –emeltem esküre a kezem.
- Rendben! De azért majd foglak hívni, és te is keress. Nem akarok másra figyelni csak a versenyre!
- Értem! Igazad is van.
- Helyes! Gyere! Próbáljunk meg aludni egy kicsit… - karolt át és visszakísért a hálóba, ő pedig ismét a nappaliba vonult.
Kénytelen, kelletlen, de másnap vissza utaztunk Brazíliába.
Egész idő alatt, csak bámultam ki a repülő ablakán, és kavarogtak bennem az érzelmek.
Bár másról sem szóltak az utóbbi pár nap, mint arról, hogy futottunk az Eddie –Chris duó elől, mégis valahogy úgy tűnt lassan helyre áll bennem a rend, és az érzelmek.
Bruno néha rám pillantott, de nem törte meg a kettőnkre ereszkedő mély csöndet. Igazából olyan volt, mint egy pszichiáter, és egy nagy bölcs egy személyben, olyakor harcias és merész, máskor csöndes és néma.
Ha valóban igaz az, amit a nagybátyjáról meséltek, akkor nem csoda, hogy Bruno semmilyen téren sem tudja felvenni vele a versenyt, hiszen tökéletesen az ellentétes jelleme. Bár tény és való, hogy szorult bele tehetség, és versenyszellem bőven.
Mégis annyira más, mint Chris és Eddie. Hosszan töprengtem ezen a két férfin, és mérlegre is tettem őket egymással szemben, de ami az egyiknek előnye az a másiknak hátránya volt. Tudtam, ha Eddie harcol értem, és megerőlteti magát, enged egy kicsit, életünk végégig boldogok lehetünk, bár az hogy nem akart gyereket merőben szemben állt azzal, hogy én bizony szeretnék.
Chris mellett nyugodt, és kiegyensúlyozott, kiszámítható életem lehetne, gyerekekkel, viharok nélkül, de féltem, hogy mellette belekényszerülnék abba, hogy otthon üljek. Eddievel viszont ez a veszély nem fenyegetne, még ha közös babánk is lenne, ő nem tiltana meg nekünk semmit, sőt még talán támogatna is, Chris viszont féltene az őrültségektől, és nem hagyná hogy bajunk essen.
Szemben állt egymással az életre szóló fűszeres kaland, és pezsgő lét vitákkal, és nagy szeretkezős kibékülésekkel, és a nyugodt, boldog, csöndes és családias - kissé kisarkítva de - amerikai kertvárosi álom.
A gond pedig onnan indult, hogy nem tudtam melyiket is akarom igazán.
Az egyik felem Eddiere, és vadságra vágyott, a másik Chrisre és a megszokottra, a kiszámíthatóra.
Kiegyenlítették egymást, mint egy mérleg két oldala.
Bármennyire is akartam dönteni, nem tudtam. Képtelen voltam rá.
Nem tudtam egyiket sem elengedni, ezért pedig gyűlöltem magam, mert ez tisztességtelen, és igazságtalan volt velük, és magammal szemben is.
Rá kellett jönnöm, hogy nekik kell eldönteniük, egymás közt.
Féltem, hogy erre a barátságuk is rámehet, ami egyértelmű, hogy mindkettejüknek fontos.
Ezt én sem szerettem volna.
Tudtam, éreztem, hogy gyávának, és gyöngének fognak tartani, amikor közlöm velük, hogy nem tudok választani. Azt nem akartam, hogy harcoljanak értem, csak azt hogy döntsenek helyettem, amire én nem vagyok képes.
Igen!
Nem vagyok rá képes, be kell ismernem!
Mindkettőt egyformán szeretem, és mindkettő egyformán fontos nekem.
Önző vagyok, mohó, és hazug, de egyiket sem tudom elengedni, és azt mondani, hogy vége.
Nem tudom kimondani, hogy vége. Annyi fájdalom és keserűség után, amit korábban másoktól és tőlük is kaptam, nem voltam rá képes.
Szívből utáltam magam ezért, de mindkettő megszenvedett értem, és nem tudtam egyik szívét sem porrá zúzni. Mert én is tudtam milyen érzés az, amikor egy kalapáccsal gombostűhegynyire törik össze az ember lelkét, szívét, érzelmeit, vágyai, álmait, reményeit, terveit.
Gyávaság, és gyöngeség? Igen. De ugyanakkor félelem attól, hogy fájdalmat okozok egy szerető szívnek, és erre képtelen voltam. Tegyék meg ezt ők egymással.
Reméltem, hogy hajlandóak elfogadni, és belemenni a helyzetbe, mert ők erősebbek nálam, képesek arra, hogy megtegyék azt, amit én nem, és túléljék és viseljék a következményeket. A tudatot, hogy tőrt döftek a másikba, mert belőlem ez az ösztön hiányzik.