Hazard of hearts 72.

72.rész

Egy kiló festéket pakoltam az arcomra, hogy eltűntessem a rossz alvás, és a kiborulás okozta nyomokat. Nagyjából sikerült is, de attól még, hogy kívülről tűrhetően néztem ki, belülről annál szarabbul voltam.
Minden vágyam az lett volna, hogy vagy Chrishez átmegyek, és visszacsináljuk a tegnap estét, vagy az hogy Bruno vállán kibőghessem magam. Egyikre sem volt semmi esély.
Taxival kimentem a pályára, és igyekeztem mindenhez jó képet vágni, és úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond, és minden rendben lenne.
Szerencsém volt, az új lány lebetegedett, összeszedett valami csúnya vírusos gyomorgyulladást, így visszaülhettem a papírhalmok védelme mögé. Elvonultam az irodámba, akár egy kis elefántcsont toronyba, és dolgoztam.
Ezzel telt el a hétvége, ahogy a többi nap a gyárban, majd ugyanez ment a következő versenyeken, és ismét a gyárban. Annyit dolgoztam amennyit csak lehetett. Azzal a jelentős különbséggel, hogy Eddie kopogott, bejött, ledobta az iratokat és eltűnt, Chris pedig mindig küldött értük valakit. Ha pedig találkoztunk, csak biccentett, de hozzám sem szólt.
Úgy telt el két teljes hét, hogy egyedül Gerharddal beszéltem néhány szót, vagy pár mondatot, de azt is munkáról.
Bruno próbált ugyan keresni, de rövid sms váltásban meggyőztem, hogy most ne keressük egymást egy darabig. Nem akartam még jobban belekeverni ebbe az egészbe. Féltem, hogy esetleg ezért nem kap majd szerződést.
Így telt el a szingapúri, és a japán nagydíj is, ilyen kriptai hangulatban. Október eleje volt, de arról hogy feljelentés érkezett e Red Bull vagy ellenem, semmi hír sem volt. Végül pár nappal a koreai futam előtt rákérdeztem Gerhardnál, de ő sem tudott semmit. Úgy tűnt, az úgy csendben elsikkad.
Mire kiutaztunk, a helyzet továbbra is, bebetonozott maradt.
Szombat estére annyira kiütöttem magam, a mindig is sikeres munkaterápiámmal, no evés, no pihenés, sok munka, hogy az író asztalomra borulva aludtam el, és éjfél körül tértem magamhoz. De minden eshetőségre felkészülve, egy kupac irattal indultam vissza a hotelbe. Alig láttam a lépcsőt, fáradtságtól, és a kimerültségtől.
Éppen a Red Bull utolsó két kamionjánál jártam, amikor rám tört a szédülés, és gyengeség.
Bele kellett kapaszkodnom az egyik kamion sarkába, hogy ne essek össze azonnal, a dossziék pedig kiestek a kezemből, és szétszóródtak a földön.
Pár perccel később kicsit jobb lett, lehajoltam, hogy összeszedjem a papírjaimat, de megint elszédültem, és a földre rogytam. Neki döntöttem a hátam a konténernek, és behúzódtam a kivilágítatlan sötétbe, igyekeztem mélyeket lélegezni, hátha megint elmúlik.
Nem múlt el.
Rosszabb lett, úgy éreztem magam, mintha berúgtam volna, olyan erősen hullámzott a talaj.
Felhúztam a lábam, és a térdemre borultam, hátha ez segít.
Nem ez sem segített.
- Most már a hivatalos iratainkat is be akarod mutatni a fél világnak? – kérdezte valaki gúnyosan – Vagy csak kiszórod őket a paddock aszfaltjára?
Ismerős volt a hangja.
Eddie.
Már csak ő hiányzott a boldogságomhoz.
- És ezt hogy fogod kimagyarázni? Vagy bőgsz egy sort, hátha az segít?
Felnéztem, Eddie, pedig csak állt ott dühösen.
Nehézkesen feltápászkodtam, lehajoltam, hogy összeszedjem a mappákat.
De minden elsötétült, arra tértem magamhoz, hogy valaki finoman pofozgatja az arcom, és szólongat.
Lassan kinyitottam a szemem. Félkómás voltam, de megpróbáltam felülni.
- Nem mész sehová! – azzal a lendülettel vissza is nyomott az ágyra.
- Eddie…. – néztem rá kimerülten.
Az örök megmentőm.
- A szobádban vagy, a szállóban. Összeestél a pályán. A csapatorvos bekötött neked fél órája egy infúziót, mert a béka segge alatt van a cukorod.
Bólintottam.
- Azt mondta ébresszelek fel, amint az oldat fele lement, és tuszkoljak beléd valami ehetőt.
- Fél kézzel nem tudok enni… Mindjárt lecsöpög, és majd akkor….
- Még van két palack! Úgyhogy akár most is ehetsz! – közölte Eddie ingerülten.
- Remek! Már csak a te dirigálásod hiányzott! – csattantam fel.
Nem tudom mi volt velem, de pillanatok alatt elborult az agyam.
- Elmondod végre, hogy mit kérsz, vagy hagyjalak itt a fenébe?
Hát még mindig utál. Miért is kedvelne?
Seggfej!
- Utóbbi!
- Helyes! Jobb dolgom is van, mint egy kis hülyét pesztrálni! –azzal kirohant a szobából.
Fél óra múlva bejött a doki, és átkötött egy teli üvegre. Érdeklődött, hogy ettem e vagy ittam e már valamit, mert jó lenne. Felajánlotta, hogy felhívja a szoba szervizt, de leráztam, hogy kicsit pihennék inkább.
A kedvem is elment mindentől.
Mire majdnem lefolyt a harmadik adag, kezdtem határozottan jobban lenni, a kedvem is javult, és az idegbajom is elmúlt.
Olyan hajnal három tájban visszajött az orvos, hogy kikösse az utolsó üveget, és kihúzza a tűt. Még megvizsgált, egy kis műszerrel megmérte a cukorszintem, nem volt nagyon feldobva az eredménytől, de elmondta hogy azért már jobb az érték, mint korábban. Kérdezte, hogyhogy érzem magam, majd elmondta a túlzottan alacsony vércukorszint tünetei miatt voltam kába, szédelgős, zavart, és agresszív. De mivel már részben helyreállt, így jobban vagyok.
Majd elment. Eddie meg bejött a másik szobából.
Csak ekkor esett le hogy nem is hagyott itt, hanem végig ott ült.
- Elmúlt már az elmebajod vagy megint elküldesz a pokolba? –kérdezte morcosan.
- Elmúlt.
- Príma.
- A másik szobában van az asztalon az étlap, meg tennéd, hogy…
Végig sem mondtam, már el is tűnt, majd a kezében a kártyával odaült az ágyamra és a kezembe nyomta.
- Pocsékul festesz…. –nézett végig alaposan.
Nem szóltam semmit, csak úgy tettem, mintha a választékot nézném.
- Ismételten követed a sok munka, és semmi mással nem törődök című agybajodat? –kérdezte ingerülten.
Összecsuktam a papírt. És ránéztem.
- Csak próbálok túlélni….
- Mit?
- Hogy Chris……- vettem egy nagy levegőt, de nem tudtam befejezni.
- Mi van vele?
- Azt mondta, ha bíróságra kerül, hogy segítettem Brunónak, akkor mindenkinek jobb ha nem vagyunk együtt a tárgyalás idején….
- Elköltözött? Ezért? –kérdezte Eddie döbbenten.
- Uhum…
- Jó nagy marha! –fakadt ki.
- Te nem tudtad?
- Van nekem éppen elég gondom a szponzorokkal, meg a lányommal, nem érdekel Chris magánélete, és amúgy sem beszél velem már egy ideje.
- Én azt hittem, hogy ti…
- Nem! A múltkori óta, csak akkor beszél hozzám, vagy keres meg ha melóról van szó.
- Értem… Velem meg még annyit sem, mindig küldöncöt küld… Sőt ha jobban belegondolok, hetek óta nem beszéltem élő emberrel ennyit… - sóhajtottam fel.
- Akkor látom most már a kommunikációt is leépíted, ha depressziós vagy. Csodás!
Fáradtan néztem rá.
- Nem lehetne ezt a piszkálódást holnap folytasd?
Szúrósan nézett rám.
- Sajtburger tál, epres turmix, és csoki fagyi. –adtam a kezébe az étlapot.
- Érdekes menü…- mondta érdeklődve, majd felemelte a telefont.
- Ha már piszkavasra fogyasztottam magam, akkor most rám fér egy kis hízókúra.
Eddie megcsóválta a fejét.
- Lehetetlen nő vagy…- morogta, majd leadta a rendelést.