Hazard of hearts 60.

60. rész

Már a második nap telt el csöndben és békében, és elmondhatatlanul boldognak, szabadnak, és könnyűnek éreztem a lelkem. Végre több hónapja először nem gondoltam senkire csak magamra. Aludtam, olvastam, kilovagoltam Brunoval, és vége láthatatlan beszélgetésekben bonyolódtunk Chrisről, Eddieről, Ayrtonról, és magunkról. Az egész olyan volt, mint egy terápiás kezelés, aminek hála az ember végre kezdi jól érezni magát a bőrében, és kezdi megtalálni a régi élete fonalát.
A gondok távolinak tűntek, egy ilyen egyszerű élet tükrében.
Kora este volt mire visszaértünk egy újabb farm körüli sétáról, és leültünk a hűvösebb és árnyékosabb hátsóteraszon. A levegő kissé száraz volt, mégis fülledt és nagyon is meleg, a nap pedig még csak most készült lebukni a látóhatáron.
Egyre inkább lekötött a távoli vidék, és naplemente varázslatos színeinek csodálata, először sötét sárgára, majd narancsra, vörösre, és végül feketére változott az eddig égszínkék égbolt.
Bruno remek társaságnak bizonyult, nem szólt egy árva szót sem, csak csendbe iszogatta a limonádéját. Néha meg is feledkeztem róla, hogy alig egy méterre ül tőlem.
Az éjszaka beköszöntével pár fokkal hűvösebb lett ugyan, de még mindig érződött a trópusi klíma.
- Úgy érzem magam, mintha valami szirupos filmben lennék! –sóhajtottam fel.
- Miért?
Nem néztem rá, csak tovább bámultam az ekkorra már kivilágított ház körüli épületeket.
- Az ember ül egy pohár hideg üdítővel a kezében egy hátsó kis teraszon, a nagy farmon, nézi a már – már impresszionista naplementét, és úgy érzi ez az egész a nyugalom szigete….
- Mert valóban az…
Pár percig megint némán ittuk a frissítőt, aztán Bruno komolyan megszólalt.
- Tetszik itt neked?
- Igen. –hátra dőltem a székben – Azt hiszem ez a birtok nekem olyan, mint Peter Pannak Sohaország, mesebeli, izgalmas….
- Mégis nyugodt, akár egy otthon…
Brunora pillantottam.
- Itt mindig otthonra találsz, ha menedékre van szükséged…
Hálásan rámosolyogtam.
- Kétlem, hogy anyukád örülne neki, ha két hetente ide repülnék és bőgve panaszkodnék…
- Ő mondta, hogy így gondolja, én pedig támogattam a felvetést.
- Meg kell neki köszönnöm! Már így is sokat tett értem.
- Kedvel téged, egy kicsit emlékezteted valakire…
Egy kocsi motorjának moraja hallatszott át a feljáró felől. Kisebb fékcsikorgással parkolt le.
- Azt hiszem megjött Bianca és Paula.
- Kire?
- Tessék?
- Kire emlékeztetem?
Bruno arca fájdalmasan megrándult.
- Ayrtonra?
- Igen… sőt engem is. Annyira olyan vagy, lobbanékony, makacs, erőszakos, keményfejű, de ugyanakkor aranyból van a szíved!
- Nem vagyok olyan erős!
- Inkább csak azt hiszed, pedig vagy… De rájössz majd erre magadtól is…
- Látom tanulsz anyukádtól lélekbúvárkodást! – mosolyodtam el.
- Látod! Mikre nem jó, egy pszihomókus a családban! –kacagott fel.
És is felnevettem, mert elképzeltem, ahogy Bruno is követi anyukája példáját, és később hozzá fog járni az összes megkattant pilóta. Kicsit szürrealisztikus lenne.
A nagy jókedv közepette egyszer csak Viviane tompa hangját hallottam, méghozzá elég idegesen csengett.
Lefagyott az arcomról a mosoly, Brunora pillantottam, aki szintén döbbenten fülelt.
- Anyám soha nem kiabál! –pattant fel a székből, és megfogta a karom – Gyere! Valami baj van! Nekem itt valami bűzlik!
Kinyitotta a tolóajtót, még be sem léptünk, de én máris felismertem két hangot.
- Ez Eddie és Chris….- suttogtam dermedten.
Bruno fülelt.
- A másik szobában vannak….. Mi az ördögöt keresnek ezek itt?
Rémülten néztem rá.
- Tőlünk biztos nem tudják, hogy itt vagy!
- Nem akarom látni őket, és beszélni sem akarok velük! - suttogtam.
- Azonnal beszélni akarok vele! Azonnal mond meg hol van Viviane! Ne rejtegesd! – kiabálta Chris.
- Viviane! Hol vannak? – sziszegte Eddie.
- Már mondtam! Semmi közötök hozzá, és ez egyenlőre még az én házam, úgyhogy azonnal távozzatok! –közölte Viviane dühösen.
Bruno halkan becsukta az ajtót, kézen fogott, és lerángatott a ház alatti garázsba.
Felkapcsolta a lámpát, ahol a drágábbnál drágább autók hada sorakozott.
Odasétált egy kis szekrényhez, kivette egy kulcsot, majd odasétált a sor végén álló ezüstmetál Jaguár C-X75-öshöz, és kinyitotta az anyósülés ajtaját.
- Gyere!
- Hová megyünk? –kérdeztem döbbenten, sóbálvánnyá meredve.
- Bárhová! Ahová akarod, csak ezektől távol! –bökött a fejével a mennyezet felé, ahonnan ismét vita zaja szűrődött be egyre hangosabban.
- Gyorsan! Már a lejáróban lehetnek! Átkutatják a házat utánunk!
Igaza volt, Chris, és Eddie képes az egész birtokot kiforgatni a sarkaiból, hogy engem megtaláljanak.
Azonnal bevágódtam a kocsiba, Bruno bezárta az ajtót, és beült mellém. Bruno elfordította a kulcsot, motor hangosan felmordult.
A garázs ajtó hangtalanul kinyílt, Chris, Eddie, Viviane, és Gerhard pedig ekkor léptek be a lejáró felől. Bruno sebességbe tette a kocsit, és gázt adott, a hátsó kerekek füstöltek, mi pedig kilőttünk.
A visszapillantóban még láttam, ahogy Chris fut utánuk, de ez a Jaguár 3,4 másodperc alatt gyorsul 100 km/h-ra. Esélye sem volt. Szerencsére.
- Megúsztuk! –sóhajtottam fel.
- Várd ki a végét! – morogta Bruno, és sűrűn nézte a visszapillantót – Eddie utánunk fog jönni! Csak akkor leszek nyugodt ha már a gépen ülünk!
Elővette a mobilját, és tárcsázott, majd pár perc érthetetlen beszélgetés után, letette.
De nem kommentálta.
- Nem beszélek spanyolul…
- Ez portugál volt! –vigyorodott el.
- Tök mindegy! Azon se!
- Mire beérünk Rioba a gép felszállásra készen fog várni! Két útirányt adtam meg a pilótának, az egyik Japán ez a hivatalos.
- És a nem hivatalos?
- Menet közben változtatunk.
- Hová viszel? –kérdeztem gyanakodva.
- Szingapúrba.
- Szingapúrba? –kérdeztem hitetlenkedve.
Érdeklődve néztem rá.
- Bízz bennem, ott el tudunk tűnni! Aztán már bárhová mehetünk! És amúgy is, megígértem, hogy egyszer meghívlak egy igazi maláj étterembe! Ha már ott leszünk, akkor be is tartom! – vigyorodott el.
- Csak a próféta szóljon belőled! – mondtam bánatosan, nem örültem neki hogy el kellett mennem Tatuiból, mikor már annyira megszerettem.
Fáradtan dőltem hátra a kényelmes ülésben, és nehéz szívvel bámultam ki a sötét éjszakába.