Hazard of hearts 78.

78.rész

Az elkövetkező pár hét csöndesen, és teljes nyugalomban telt el. A terhességem, mint ahogy az várható is volt, kiderült, megírták a lapok, de Bruno rögtön az után bejelentette, hogy szeret, a kicsi tőle van, és nem sokára hírt adunk az eljegyzésről is.
Így a vihar, amit a hír kavart, olyan gyorsan el is ült, ahogy jött.
Lassacskán rendezgettük a gyerekszobát, vásárolgattunk, sétáltunk, igyekeztünk kipihenni magunkat, a húzós év után.
Bruno boldog volt, mert végül negyedik lett a bajnokságban, ahogy a csapata is a konstruktőrök között, ez nagyon eredménynek számított. Sok időt töltöttünk együtt, és lassan a rémálmok is eltűntek.
Ennek ellenére, sokszor kaptam magam azon, hogy valami hír után kutatok Eddievel kapcsolatban. Szerettem volna legalább azt tudni, hogy jól van, és minden rendben. De semmi, egy hang se.
Végül felhívtam Zoét, és Sebet, az első fél órában mindenről beszéltek, csak róla nem. Zoé kiment valamiért, Seb pedig suttogásra váltott.
- Mi az félsz az asszonytól? –nevettem a telefonba.
- Szerinte jobb ha nem tudod, és nem aggódsz feleslegesen, mert árt a babának, de szerintem te szeretnéd tudni az igazat… Zoé nagyon aggódik Eddie miatt…
- Mi van vele? Bajban van?
- Szerintem igen…
- Ne idegesíts már! Mi történt?
- Szerintem Eddie tudja!
- Mit? –kérdeztem rémülten.
- Azt nem tudom, de a múltkor Chris hivatott, és mielőtt bekopogtam, hallottam, hogy rólad beszélnek. Akkor derült ki a terhességed, és Eddie tombolt, minden áron meg akart keresni téged, mert azt mondta tudni akarja az igazat. Chris meg próbálta csillapítani, hogy nem érti miért kéne megkeresnie téged, amikor te hozzá fogsz menni Brunóhoz. Eddie nem akarta elhinni, Chris meg állította, hogy tőled tudja, ahogy azt is, hogy a baba Brunóé, és nem érti mi van Eddievel Korea óta. Aztán meg csak úgy kiviharzott, és azóta teljesen búskomor lett. Ha itt van hiába beszélünk hozzá, néha olyan mintha nem is hallana minket, mintha itt sem lenne. A múltkor átugrottam hozzá, mert nem jött át a megbeszélt vacsorára, és nem vette fel a telefont sem. Angie… Zoénak el sem mertem mondani, csak annyit, hogy összeszedett valami vírust, de igazából hulla részegen feküdt a padlón. Pár nap múlva meg ebédre nem jött el, és megint berúgott, teljesen kiütötte magát. Az utóbbi egy hétben meg már nem is láttuk színét sem. Pedig Zoét minden nap, vagy kétnaponta mindig meglátogatta. Amikor Zoé nem volt itthon, felhívtam Mariat, de szerinte Eddie soha nem viselkedett így. Aggódom Angie, és nem csak Zoé miatt… Bár velem soha nem beszélt ilyenekről Eddie, de azt hiszem, ez miattad van. Nagy megviselte, hogy hozzá fogsz menni Brunóhoz…
Felsóhajtottam.
- Én akartam vele beszélni, de nem engedte…
- Meg kéne még próbálnod, mert félek hogy rossz vége lesz…
- Seb. Eddie erős, túl fog jutni ezen is, ahogy mindenen. Meg aztán ott van neki Zoé, meg az unokája. Hagyjátok kicsit békén, pár hét és újra a régi lesz.
- Nem hiszem Angie… Le kell tennem jön Zoé…
Sokat töprengtem azon, amit Seb mondott, Bruno is mellém állt, így végül, úgy döntöttem, adok Eddienek még egy utolsó esélyt, hogy tisztázzunk pár kérdést, és felhívtam, hagytam több üzenetet is hogy hívjon vissza, és küldtem pár emailt is.
Nem jött válasz.
A karácsony remek hangulatban telt, anyáék is meglátogattak, és minden jót kívántak, még Gerhard is átugrott egy napra, és elhozta a monacói FIA gálára a meghívókat. Nagy volt a nyüzsgés a házban, így én kísértem ki az autójához.
Már majdnem beszállt, amikor inkább mégis becsukta az ajtót, és rám nézett.
- Angie! Beszélned kell Eddievel. Nem tudom, hogy tudod e, miket művel, de el kell mondanom.
- Seb mesélte, hogy Eddie kicsit megzuhant.
- Nem Angie! Eddie teljesen kiborult. Amit Seb látott az csak egy szelete ennek az egésznek.
Félve pillantottam Gerhardra.
- Eddiet amikor megtudta, hogy nem kellett neked az állás, és terhes vagy Brunótól, teljesen magán kívül volt. Tombolt. Most meg ki sem mozdul a házból, és túl sokat iszik. Már az sem érdekli mi van Zoéval, állandóan rólad beszél, meg a kicsiről.
- A kicsiről?
- Igen. Hogy az lehetne az ő gyereke is, meg hogy most az ő hozzá készülnél hozzá menni, nem Brunóhoz. Próbáltam én már mindent, de nem hat rá semmi. Ha részeg akkor állandóan azt hajtogatja, hogy nem tud nélküled élni, és megőrül érted, ha meg józan akkor meg azt hogy utál, és akkor lásson téged, amikor a háta közepét. Láttam én már kiakadva hidd el, de ilyen még soha nem volt. A múltkor hajnali háromkor hívott fel a rendőrség, hogy bevarrták, mert részegen száguldozott a tengerparti utakon, és balesetet okozott.
- Jézusom…. De ugye…
- Semmi baja sem lett, és másnak sem, a korlát megfogta az autót. Az ügyet meg elsimítottam. De egy hajszálon múlt. Amikor bementem érte, akkor azt hajtogatta, hogy ő meg akar halni, mert már nem bírja tovább, aztán másnap reggel meg hogy csak bulizott, és ő ilyet sose mondana.
- Próbáltam keresni…- suttogtam sírva.
- Tudom…- ölelt meg – Nem tudom rávenni, hogy jöjjön ide, neked viszont nem javaslom, hogy odamenj, ki tudja milyen állapotban van éppen.
- Gerhard…
- Csak azért mondtam el, hogy tudd. Meg hátha még van remény, de látom Brunóval jól megvagytok, úgyhogy… Na! – húzott magához és megölelt – Nem lesz baja! Tudod milyen kemény, azaz ír feje! Vigyázok rá! Valahogy majdcsak túl éli ezt is! Ne aggódj! Egy két hét, és tele lesz megint a sajtó a nőügyeivel! – mosolygott rám.
De látszott, hogy ő sem nagyon hiszi el, ami mondott.
Az elkövetkező napokban viszont újrakezdődtek a sikoltozós rémálmok. Bruno kénytelen volt a szobámban aludni, hogy éjszakánként többször is felkeltsen.
Amikor végül harmincadikán repülőre szálltunk, hogy elmenjünk a gálára, de holt fáradtak voltunk mind a ketten. Elmondhatatlanul boldogvoltam, hogy Bruno kényelemes magángépén utazhattunk, és nem nemzetközi járaton.
A hosszú út után fáradtan dőltem le a hotelszobánk ágyába.
- Rosszul vagy?
- Fáradt vagyok…
- Pihenj egyet, aludd ki magad, holnap hosszú esténk lesz…
- Hányra kell mennünk?
- Hatra. Akkor kezdődik a vacsora, aztán a díjkiosztás, és buli reggelig.
Nagyot sóhajtottam.
- A díjkiosztó után hazajövünk.
- Nem kell, csak nem tudtam, hogy az ilyen hosszú gála. Tehát, fél hatkor el kell indulnunk.
- Igen.
Hümmögtem egy igent, és magamra húztam a takarót, de még vagy egy óra hosszat, bámultam a nyitott ablakot a sötétben. Féltem elaludni, féltem a rémálmoktól.
De a tenger halk távoli moraja valahogy megnyugtatott.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy Bruno kedvesen felkelt, hogy délután két óra is elmúlt már.