Hazard of hearts 77.

77.rész

Bármennyire is próbáltam nem tudtam túllépni azon, hogy Eddie végleg elment. Totálisan depressziós lettem, nem tudtam enni, aludni, csak ültem egész nap, és néztem a padlót.
Ezt Bruno pár nap után megelégelte, mindenemet összepakolta, és visszavitt magával Tatuiba.
A helyzet azonban nem változott semmit, talán annyiban, hogy éjszaka tudtam aludni egy két órát, de aztán jöttek a rémálmok, amikből könnyek közt, üvöltözve ébredtem fel. Balesetek, szörnyek, farkasok, kórházi betegségek, és minden ehhez hasonló őrület.
Viviane mindent megpróbált, hogy tudjak felejteni, de semmi sem használt, sem a beszélgetések, sem lovaglás, sem semmi egyéb.
Bruno akkor elégelte meg a dolgot, amikor a haza jött Abu-dzabiból, én meg pár nappal később lejöttem a lépcsőn és összeestem.
Nem érdekelte mit a véleményem az ötletéről, beültetett a kocsiba, és elvitt orvoshoz.
Még aznap kiderült, hogy túl sokat fogytam, nem eszem eleget, lelkileg sincs mindenrendben. És nem mellesleg ez pont azért jön rosszul, mert egy hónapos terhes vagyok.
Először még jobban kiborultam, aztán túltettem magam rajta, és örültem a hírnek.
Egy baba Eddietől… A nagy melankóliát felváltotta a nagy boldogság. Bruno mindenben támogatott, sőt ragaszkodott hozzá, hogy költözzek hozzájuk, és ott rendezzük be a gyerekszobát.
Viviane is ragaszkodott hozzá, bevallotta, hogy régen volt már gyerek a házban, és bizony nagyon hiányzik már neki, hogy pesztrálhassa, meg másrészről nem akarták, hogy egyedül legyek.
Elfogadtam. Jól éreztem magam náluk, és a csönd, a nyugalom ami körülvett, meg persze az hogy sehol nem ismert fel senki, és nem voltam fotósok hatalmas előnyt jelentett.
Lassan feltűnt, hogy Bruno valamiért egyre inkább olyan, mintha mondani akarna valamit de nem tenné. Végül én magam kérdeztem rá, hogy mi a gond.
- Szereted még?
Némán bólintottam.
- Nem kéne beszélned vele?
- Már próbáltam keresni, de hiába, nem válaszol a leveleimre, és a hívásaimra. Mióta tudom, hogy gyereket várok, próbálom elérni, még Gerhardot is megkértem, hogy járjon közbe az érdekemben, de hiába…
- Szóval apa nélkül nő fel? –kérdezte Bruno mély szomorúsággal.
- Én mindent megpróbáltam, de Eddie tudni sem akar rólam, rólunk.
Bruno elmondhatatlanul bánatos lett.
- Mi a baj?
- Csak…. Én azt tudom, milyen apa nélkül felnőni..
- Tudom… De egészen jól sikerült neked, rendes pasi lettél. – mosolyogtam rá.
- Az akkor sem ugyanaz…
Bólintottam.
- Tudom… Én is örülnék neki, ha rendes családja lenne…
- Nagyon szeretlek! A legjobb barátom vagy, és én nem akarom, hogy a fiad vagy a lányod apa nélkül nőjön fel, ezt egyikőtök sem érdemli meg!
Rá mosolyogtam.
- Vigyázz még kinőnek a szárnyaid Arkangyal!
Bruno hosszan nézett a szemembe.
- Gyere hozzám!
- T… tessék?
- Gyere hozzám feleségül!
- Te megőrültél!
- Hallgass végig!
- Bruno ez egy ritka hülye ötlet! –pattantam fel.
- Várj! – fogta meg a karom – Csak hallgass meg!
Leültetett maga mellé.
- Nem vagyok beléd szerelmes, ahogy te sem belém. De nagyon szeretlek, és a legjobb barátom lettél. Azt már tudjuk, hogy jók vagyunk együtt az ágyban, és az életben is jól el vagyunk egy fedél alatt. –mosolyodott el csibészesen - Amennyire megbántottak a nők az utóbbi időben, én már rajtad kívül egyikben sem tudok megbízni. Legalábbis jó darabig nem. Gyere hozzám, és én úgy nevelem a kicsit, mintha a fiam lenne, nem kell megtudnia, hogy nem tőlem van. Ha pedig egyszer mégis úgy alakulna hosszú évek múltán, hogy találunk pártmagunknak, vagy az egyikünk talál, akkor szép csendben elválunk. De addig is, lenne családod, és a kicsinek is. Tudná, hová tartozik.
Szorosan átöleltem.
- Nagyon rendes vagy, de nem lehet. Nem vállalhatsz értem, értünk ekkora áldozatot.
- De nem áldozat! Lenne családom, szép feleségem, fiam. Jó életünk lenne! És láthatod, nem pusztán áldozat, inkább az én önzőségem. – mosolyogott rám kedvesen.
- Bruno…
- Kérlek… Gondold át…
- Nem lehet, nem csinálok még egyszer olyan hülyeséget, mint Chrissel.
- Pedig én a helyedben átgondolnám, mert hidd el nekem, nagyon megfognak téged és a kicsit hurcolni az újságokban…- mondta csendesen.
- Hogy érted ezt?
Átkarolt.
- Gondold át. Hónapokig voltál Chrissel, aztán az kis affér velem, majd kibékültél vele, és boldog életetek pár hónapig. Szakítottatok, és most terhes vagy. De Eddieről nem tud senki. Előbb utóbb le fognak fotózni terhesen, vagy hogy a gyerekkel sétálsz, és megindul majd a rossz indulatú pletyka. És a találgatások, hogy ki az apa, és az téged, Christ, sőt engem is érinteni fog. Chris kérdőre von majd, hogy kié, ahogy Eddie is? Ő meg rá fog jönni, amilyen dörzsölt, hogy az övé. Sőt belőle még azt is kinézem, hogy ha kiderül, hogy övé a baba, még apasági pert is akaszt a nyakadba. És jártattok a bíróságra. Bárhogyan döntesz is, remélem tudod, hogy melletted állok. Rám mindig mindenben számíthatsz rám.
A kezembe temettem az arcom.
- Igazad van, nem gondoltam bele…
- De a hozzám jössz, a nevem és az a tény, hogy a feleségem vagy megóv ettől titeket…
Zavartan néztem rá.
- Bruno nem lehet… Nem kötheted hozzám az életed…
- Remekül meglennénk, te is tudod. Eddig sem volt semmi súrlódásunk… Jól tudnánk élni, szeretném a kicsit, és rád is vigyáznék. A családom neve, pedig megvéd a támadásoktól.
Végül Vivianeal együtt meggyőztek, hogy ha csak látszatházasság lesz is, és csak pár évig tart majd, akkor is, ez a legjobb nekem, és a kicsinek.
Bruno hatalmas áldozatot vállalt értünk, amit tudtam, soha nem fogok tudni neki, és a családjának meghálálni. De megfogadtam, hogy bárhogy alakul is az életünk a jövőben, miattam soha nem érheti őt rossz szó.
December elején Gerhard felhívott, hogy el kellene jönnöm Milton Keynesbe, mert van még egy két szerződés, amit meg kellene néznem, mivel én foglalkoztam vele, illetve egyeztetnünk kell a végkielégítésem összegét, és pár formaságot.
Próbáltam nemet mondani, de az osztrák legnagyobb sajnálkozását kifejezve közölte, ez most lehetetlen. Megbeszéltem velük, hogy még azon a héten elmegyek.
Ekkor jutott eszembe, hogy a Williamses szerződésem még nem írtam alá, eltéptem, és értesítettem róla az illetékest, hogy máshol kaptam munkát. Nem akartam többé a F1-nek még csak a közelébe sem menni.
Bruno készséggel el kísért Angliába, de ennek ellenére a reptértől a gyárig tartó úton egyre idegesebb lettem.
De mint kiderült, Chrissel szép csöndben, kulturáltan elintéztünk mindent. Andy barátnőmmel is összefutottam, amikor Chris kikísért a külső bejárathoz, ahol Bruno várt a kocsiban. Andy és ő valamiért egész idő alatt egymásra sem nézett.
- Összejöttetek? –kérdeztem rá nyíltan.
Chris nem válaszolt.
- Rendes lány, sokkal jobb ember mint én, vele boldog leszel. –nyújtottam kezet.
- Azt hittük zavarni fog…
- Nem. Örülök neki. Nyugodtabb, és kiegyensúlyozottabb is vagy, ki mint mikor együtt voltunk. Jó hatással van rád.
- Én is így gondolom… Nagyon haragszol?
- Nem, inkább neked kéne rám.
- Nincs miért. De azért nagyon bánom, ahogy viselkedtem veled.
Rá mosolyogtam.
- De azért ugye meghívtok az esküvőre? –viccelődtem vele.
Chris nagyon zavarba került, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá.
- Nem! Még nem! –nevetett fel – Májusban lesz az esküvő, és Andy téged szeretne tanúnak.
- Ezt jó tudni, de nem hiszem, hogy el tudok menni…
- Tudom, hogy én minősíthetetlenül vi…
- Nem! Nem azért! – vettem egy nagy levegőt - Kb. hét hetes terhes vagyok, és akkora vagyok kiírva.
Chris megdöbbent, aztán az autó felé nézett.
- Hallottam pletykákat, hogy hozzámész Brunóhoz, de nem gondoltam, hogy igaz.
Kényszeredetten mosolyogtam.
Chris mintha olvasott volna bennem.
- Nem ő az apa igaz?
Megráztam a fejem.
- Ő és Viviane meggyőztek, hogy így nem lesz botrány körülöttünk. Csak ezért mentem bele.
- Eddie az apja ugye?
Lehajtottam a fejem.
- Bármit is gondolsz, vagy hiszen, csak akkor egyszer…
- Koreában….
- Igen…
- Értem…
- De neki ne mond el kérlek!
- Joga van hozzá, hogy tudja…
- Rengetegszer kerestem, még Gerharddal is üzentem, de tudni sem akar rólam. Pedig nem egyszer rámondtam már a hangpostájára, hogy terhes vagyok. Hiába… És egyszer azt mondta, hogy ő nem akar már se gyereket, se feleséget. Egy picinek pedig egy szerető család a legjobb hely, amit Bruno hajlandó biztosítani…
Chris bólintott.
- Tudom. Sajnos mondta nekem hogy elege van abból, hogy keresed. Ahogy azt is, hogy nem is olvassa, hallgatja az üzeneteidet, csak törli.
- Értem… Akkor jobb is ha nem tudja, nem is kell hogy tudja. Ugye nem mondod el neki, ezt a gyerek dolgot?
- Megesküszöm! – mondta komolyan.
- Köszönöm…
- Megölelt.
- Minden jót nektek Brunóval…
- Kösz, nektek is.
Azzal elköszöntem, és beültem Bruno mellé a kocsiba.
- Tudja igaz?
- Igen… Elmondtam, de tőle nem tudja meg Eddie.
Bruno kedvesen átölelt, majd vissza utaztunk Tatuiba.