Driven - Felpörgetve 48.

48.rész

Kicsit később Christ kitolták, egészen a műtőig kísértem, és igyekeztem bíztatóan mosolyogni.
Majd elmotyogtam egy gyors imát. Magam se tudom miért, de belül valami nagyon rossz érzés fogott el, mintha valami baj közelegne.
Leültem Gerhard mellé, a folyosóra, és velem szemközi csempefalat bámultam elmélyülten.
Tudtam, hogy Mario nem engedi szétesni a csapatot, amíg az angol kórházban lesz, de a sajtótól azért féltem, ha egyszer megindulnak a találgatások, akkor kész, vége.
Épp elég volt a befektetőknek, hogy menet közben pilótát cserélünk, aki ráadásul nő, és a cég főrészvényese, még a csapatvezető is kiesik a képből. Lövésem sem volt, hogy tudnám elsimítani az ügyet. Ez Chris asztala, ő ebben jó.
- Gerhard.
- Tessék?
- Össze kellene hívni egy sajtótájékoztató.
- Mi?
- Ha kiderül hogy a Red Bull csapatfőnöke dög rováson van, minket ízekre szednek.
Döbbenten bólogatott.
- Ez hogy jutott eszedbe?
- Nem tudom. Próbálok nem azon gondolkodni, hogy a férjem éppen most műtik.
- Jó kezekben van, az eredményei jók voltak. Nem lesz baj.
- Nem tudom Gerhard. Van egy balsejtelmem.
Aggódva pillantott rám, tudtam, hogy pontosan emlékszik rá, amikor korábban ilyenek gyötörtek.
Mindig megéreztem baj, a közelgő veszélyt, egy közelgő rosszat.
- Lehet hogy csak túlaggódod a dolgot.
- Nem.
- Ne fesd az ördögöt a falra. Ne pánikolj.
Idegesen sétáltam fel alá, és folyton az órát néztem. Ahogy lassan vánszorogtak a mutatók, egyre inkább eluralkodott rajtam az idegesség.
Rápillantottam az osztrákra.
- Az orvos csak annyit mondott körülbelül két óra. Alig lépték túl.
- Nem! Az orvos azt mondta, ha minden jól megy két óra.
- Gerhard, én mindjárt kifutok a világból.
Szelíden rám mosolygott, majd elment, és hozott egy szendvicset, meg egy kávét.
Nagy nehezen magamba erőltettem mindkettőt.
Amikor már több mint három órája nem hallottam semmit sem Chrisről, kissé hisztérikusan próbáltam érdeklődni a nővérpultnál, ahol udvariasan de kedvesen közölték, hogy nem tudnak felvilágosítást nyújtani.
A helyzet egyre inkább kezdett Gerhard számára is aggasztó lenni, amikor még két órával később Mario érkezésekor sem tudtunk többet. Annyira felhúztam magam, hogy reszkettem az idegtől.
Este hat is elmúlt már, amikor befutott Adrian, Eddie és Seb is.
Amikor az írre pillantottam, azonnal kapcsolt.
- Azóta műtik?
Bólogattam.
- Tudtok valamit?
- Nem. – böktem ki – Nem mondanak semmit.
- Megkeresem az osztályvezetőt, biztosan bent van már a váltás.
- Kösz.
Biccentett, majd eltűnt. Negyed órával később vissza is jött.
- Mindjárt kijön valaki és tájékoztat minket. A főorvos annyit mondott, ha három óránál hosszabb egy ilyen beavatkozás, akkor feltehetően valami gond van. Mióta van bent?
- Lassan hét órája. – az osztrákkal összeakadt a tekintetünk.
- Fejezd be! – csattant fel.
- Mit fejezzen be? –kérdezte Seb idegesen.
- A vuduzást! Van egy rossz érzése, csak arra figyel, és utána minden a lehető legrosszabbul alakul. Bevonzza a bajt, mert hisz benne!
- Nem bevonzom, hanem ráérzek!
- Mindegy! Akkor is hagyd abba! Légy pozitív!
- Utálom, mikor szerinted én tehetek arról, hogy balul sül el valami!
Megráztam a fejem, és otthagytam őket, arrébb mentem cirka húsz métert.
Gyűlöltem, amikor engem hibázatott, egy ráérzésért.
Leguggoltam, és lehajtottam a fejem. Hírtelen őrült szívdobogásom lett, szédültem, alig kaptam levegőt úgy éreztem mindjárt összeesek.
A földre rogytam.
- Jól van? – homályossá vált a látásom, nem érzékeltem ki beszél hozzám – Kisasszony?
Valaki felemelt, és egy székre ültetett.
Éreztem, hogy megmérik a vérnyomásom, és meghallgatják a szívem.
Pár perc múlva jobban lettem.
- Hogy van? –kérdezte egy kedves fiatal orvos.
- Szédülök.
- Megmérném a vércukrát. – odanyújtottam az ujjam, megszúrta, és a kis műszerrel ellenőrizte.
- Kettő nyolc. Nagyon lent van, nem csodálom. Evett és ivott ma rendesen?
- Egy szendvicset, és egy kávét.
- Kevés. Igyon gyorsan egy teát, vagy egy édes kakaót, és egyen valamit. Fel kell vinni a cukrát, vagy infúzióra kötöm.
Bólogattam. Elment.
Eddie leült mellém.
- Meg ne kérdezed hogy vagyok. – közöltem egyszerűen.
- Akkor nem kérdezem.
- Amíg Csipkerózsikát játszottam Chrisről kaptunk infót?
- Nem.
- Jól áll neked az ájulós csaj szerepe. – vigyorodott el az ír.
Én is megeresztettem egy halvány vigyort.
- Nem ez a főprofilom.
- Ez Horner legnagyobb pechje. – vigyorodott el.
- Szerinted minden rendben lesz. –szögeztem le.
- Igen. Kemény pasi, de arany szíve van. Egy ilyen nőt biztosan nem hagy itt, nyugi.
Érdeklődve néztem rá.
- Én is visszajönnék a halálból is, ha ilyen csajom lenne. –vigyorgott el, majd visszasétált a pár méterre tőlem álló kis csapathoz.
Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam.
(Craig Amstrong –Lauras theme: http://www.youtube.com/watch?v=2PT_rTdTy30 )
Kinyílt a műtő ajtó, és kilépett rajta Chris orvosa. Idegesen álltam fel, majd odasétáltam a többiekhez.
Biccentett. Majd a fiúkra pillantott.
- Nyugodtan mondhatja előttük is. Szinte már családtagok.
- Ön a felesége, tudja a szabályt. Csak családtagokat tájékozathatunk. Sajnálom.
Bocsánatkérően néztem rájuk, majd átmentem a dokival a folyosó végére.
Úgy éreztem magam, mintha egy filmet néznék, de most én lennék a szerencsétlen főszereplő.
Lehunytam a szemem.
- Nincs jól. – nyögtem ki, és közben küzdöttem a sírással.
- Nincs. –vette le a doki az orvosi sapkát.
- Megbirkózom vele.
- Bízom benne.
Kérdőn néztem rá.
- Mint tudja, elég rosszak voltak az eredményei, és bár reggelre javultak valamicskét, azért sejthető volt, hogy nem a lehető legjobb a helyzet. A feltáró műtét során, leégettük, és eltávolítottuk a fekélyeket, de pár borzalmasan csúnya volt, így küldtem le mintát szövettanra.
Éreztem, hogy megindulnak a könnyeim.
- Rákos. –suttogtam rekedten.
- Igen.
A szám elé kaptam a kezem, hogy ne sikoltsak fel. Többször is kifújtam a levegőt, hogy lenyeljem a további könnyeket, és a feltörni készülő pánikot.
- Mennyire terjed el? Áttét van?
- Egyenlőre úgy tűnik, kezdeti stádium, és nincs áttét. De további vizsgálatokra még szükség van, és ….. nos kimondom kereken, amint pár nap múlva jobban lesz, meg kell kezdeni a kemoterápiás kezelést.
- Istenem…. Édes Istenem…. Mik az esélyek?
- Az öt éves túlélési arány harminc – ötven százalék.
Lehunytam a szemem, harminc-ötven százalék. Harminc- ötven százalék!
- Fel kell vennie a kúrát, tartani a diétát, mozogni, stressz mentesen élni, és rendszeresen eljárni a kötelező kontrolokra, akkor nagyon jó esélyei vannak.
- Ez a púder! Mi a személyes szakmai véleménye?
- A korábbi életvitele mellett, maximum másfél év, talán kettő. De ha radikálisan változtat, akkor sokkal több.
- Mennyi?
- Van olyan betegem, nem is egy, aki tíz éve tünetmentes.
- Rosszabb esetben?
- Öt év.
- Ne haragudjon, de….
- Persze. Menjen csak.
- Ne keseredjen el! Erősnek kell lennie. Nem csak maga miatt, de miatta is!
Bólogattam, miközben a doki elment. A többiek várakozva pillantottak rám, és láthatóan nem tudták eldönteni, hogy boldog vagyok, vagy nagy a baj.
Ahogy feléjük lépdeltem egyetlen szó járt folyamatosan a fejemben.
Rákos! Rákos! Rákos!