Driven - Felpörgetve 49.

49.rész

Amikor megálltam előttük, képtelen voltam a szemükbe nézni.
- Hogy van? – kérdezte azonnal Seb.
Nem tudtam megszólalni, képtelen voltam beszélni.
- A műtét jól sikerült? –nézett rám Gerhard.
Bólogattam, hogy igen.
- Akkor felépül?
Újabb bólogatás. Majd nagy sóhaj mindenkitől.
- Látod mondtam én, hogy minden rendben. A frászt hoztad ránk. – majd átkarolt.
Chris ebben a percben tolták ki a műtőből, majd bevitték a szobájába.
- Még kába az altatástól, kérem. Csak pár perc. – mondta nővérke kedvesen.
- Menjetek. – nyögtem ki – Kicsit összeszedem magam.
Az osztrák hátra maradt, és kicsit félre vont.
- Nem tűnsz olyannak, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.
A nyakába borultam, és bőgtem.
- Nagyon beteg. – kicsit eltolt magától.
- Mit nem mondtál el? – csak néztem rá, és potyogtak a könnyeim – Megrémítesz. Ang?
Nem tudtam kimondani azt a szót.
- Ha jobban lesz kemoterápiát kell kapnia.
- Rákos? – nézett rám Berger rémülten.
Megint, csak bólogatni volt erőm.
- Jézus Mária! Istenem. – szorosan átkarolt – Sajnálom drága. Sajnálom….
- Gerhard én….
- Erősnek kell lenned.
- Nem tudom képes vagyok e végig nézni, még egy ember halál tusáját.
Szánakozva nézett rám.
- Mit mondanak az orvosok?
Elmondtam.
Idegesen a hajába túrt.
- Hát nem tudom. Ha megtudja összeomlik, pláne azért, mert nem dolgozhat. Ez a csapat az élete, a mindene.
- Igen…
- Képes vagy rá. Végig tudod csinálni.
- Nem tudom. Nem bírok ki még egy Pierret.
- Christian erős, ő akar élni.
- Pierre is akart!
- Jönnek a többiek. –még egyszer megölelt és a fülembe súgta – Légy erős! Légy erős!
- Téged keres. –nézett rám Adrian kicsit szúrósan.
Biccentettem majd bementem.
- Szia. –rogytam le a székbe.
- Nekem volt műtétem, de te pocsékul nézel ki. – mondta rekedten, próbált mosolyogni.
- Csak az idegesség. Aggódtunk.
- Köszönöm, hogy itt vagy.
- Nincs mit.
- A többiek boldogok, te viszont úgy nézel ki, mint aki a világ terhét viszi a vállán.
- Ugyan… Csak kicsit érzelgős vagyok. –nevettem fel kínomban.
- Még kába vagyok, de hülye nem. – próbált szigorúan nézni.
- Én…. Én….én….– várta a választ, az igazságot, de nem volt bennem elég erő ahhoz hogy a szemébe mondjam- Ne kérj erre. Én…. Ide hívom az orvost… - suttogtam.
- Komolya bajom van?
- Christian… kérlek….. kérlek….
Lehunytam a szemem, és megint sírtam. Úgy éreztem, ha én mondom ki ott abban a percben aláírom a halálos ítéletét.
- Bármi bajom is van, fel fogok épülni. Ezt is túléltem. Azt is túl fogom. –mondta elszántan – Nem bízol bennem? – megráztam a fejem – Mitől félsz ennyire?
Ki akarta kényszeríteni belőlem amit tudok, tőlem akarta hallani.
Lehunytam a szemem.
- Rákos vagy. – kimondtam, amikor rápillantottam az arca sápadt volt, és döbbent.
- Tessék? – kérdezett vissza elhalóan.
- Rákos. Gyomorrák. Az orvos mondta.
Rám nézett, majd az ágyra, a padlóra, az ajtóra, és zavartan pislogott.
- Mennyi?
- A kemo eredményességétől függ, és attól mennyire vagy hajlandó változtatni a ….
- Mennyi? –emelte fel a hangját.
- Legrosszabb esetben maximum kettő, legjobb esetben akár tíz év, vagy több.
- Nem láthatom a gyerekem felnőni…. – és könnyek potyogtak az arcán.
Kiborult.
- Ki tudja még? Nem akarom, hogy szánakozzanak rajtam!
- Egyedül Gerhard, képtelen voltam elmondani a többieknek, és nem tudtam te akarnád e hogy tudják….
- Így jó. –szögezte le, és igyekezett letörölni a könnyeit.
- Felhívjam Emmát, hogy jöjjön ide?
- Igen, de én akarom elmondani neki.
Bólintottam.
- Mi van a csapattal?
- Megkértem Andrettit hogy ugorjon be helyetted a hétvégére. Lehet hogy nem helyesled de…
- Jól tetted. Holnap reggel be kell menned Charleyhoz az engdélyedért.
- Hogy?
- Pénteken neked kell vezetned, segítened kell a fiúknak. Legalább ketten fogjátok össze őket Marióval, így csak nem csúsznak szét.
- Azt akarod hogy menjek el. – közölte a tényt.
- Igen. Tedd a dolgod! Ahogy mindenki!
- De….
- Menj el, és ne gyere többet vissza!
- Csak Emmát küldjem ide! – közöltem kicsit gúnyosan.
- Igen! Rá van szükségem.
Bólogattam, majd kifelé hátráltam.
- Azt hiszem megértettem.
Kiléptem az ajtón a többiek már elmentek, elindultam a folyosón, a kórház előtt fogtam egy taxit, majd felmentem a szobámba, beléptem az ajtón, bezártam és a földre rogytam.
Nem tudtam többet sírni, minden könnyem elfogyott, mégsem lettem jobban, úgy éreztem megfulladok. Mintha egy több mázsás súly nyomná a mellkasom,és a lelkem.
Kopogtattak. De nem érdekelt. Amikor végül csak nem adta fel az illető, kinyitottam.
Eddie volt és Gerhard.
Az osztrák nyakába borultam.
- Nincs semmi baj. –simogatta hátam.
Végül ölbe kapott, és ágyba dugott, Eddie meg a kezembe adott egy nagy pohár vodkát.
- Idd meg gyorsan. Jót tesz.
- Nem lehet. Holnap én tesztelek.
- Mi ez a hülyeség már megint?
- Chris kérése.
- Mi??? –néztek össze.
Elég kuszán, de előadtam a sztorit.
- Itt dögöljek meg, ha értem azt a barmot! –fortyant fel Eddie.
- Nem vagy ezzel egyedül. Mit mondott még?
- Semmit. Csak ennyit.
- Beszélek vele reggel.
- Nem kell. Kérlek ne mássz bele ebbe jó? –néztem rá határozottan.
- De…
- Én kérlek rá!
- Ahogy akarod.
- És ne mondjatok senkinek semmit. Majd ő elmondja akinek akarja.
- Oké.
Az írre néztem, aki bólintott.
- Szeretnék pihenni.
Gerhard átölelt.
- Szólj ha bármi kell.
- Oké.
Fáradtan rám mosolygott, majd elmentek.