Seventh shift pace 65.

65.rész

Annyira beleástam magam Andretti csapatába, hogy végül januárban kaptam egy szobát a gyárban, és ki sem mozdultam onnan. Mindenről tudtam, ami ott folyik, megismertem név szerint a teljes személyzetet, az autót kívül belül, nem szégyelltem a gyártósori melóba, és a szerelési fázisba is belekontárkodni.
Végül az öreg Mario nevetve mesélte a többi csapatvezetőnek a teszteken:
„ Ez a lány jobban tudja mi folyik a csapatomban, mint én magam!”
Nem volt kétséges, minden percét élveztem az egésznek. Jobban beleláttam az autókban, mint eddig bármikor, és ez elégedettséggel töltött el.
Boldog voltam, és fáradt, de ugyanakkor ha akadt öt percnyi időm, akkor a neten nézegettem a Forma 1-el kapcsolatot cikkeket, a Chrisre vonatkozó hírekre pedig egyenesen vadásztam.
Megdöbbentem, amikor kiderül, hogy még a téli tesztek előtt kidobta a modell lányt.
Nem indokolták meg a szakítás okát, de a későbbi fotókon látszott, Christ megviselte a dolog. Nyúzottnak, kimerülnek tűnt.
Mire elérkezett a floridai st. petersburgi verseny minden összeállt, a csapattársakkal is egészen jól kijöttem. Már persze, ahogy ki lehet jönni egy rakat egoista pilótával, akikkel mind egy házon belül vagy.
A rengeteg szponzori rendezvény, interjú, verseny, és utazás, valamint az időközi tesztek minden időmet felemésztették, így szinte soha nem mentem el verseny előtti, vagy utáni partira sem. Sok F1-es járt arrafelé újabban akikkel nem akartam találkozni.
Egyrészt Chrisre emlékeztettek volna, és arra, hogy hiányzik.
Még mindig szerettem, bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam elfelejteni őt.
Bár a jelek szerint ő újra boldogságot talált egy neves angol riporternő oldalán. Ismerős volt, tudtam, hogy a BBC-nél dolgozik.
Gerhard azóta a bizonyos nap óta egyszer sem hozta szóba sem az angolt sem a F1-et. Kerülte a témát, ahogy én is.
Már erősen benne voltunk a júniusban, amikor jött az indianapolisi futam, még csak szerdát irtunk, de már nem vágytam az egész hétvégre, tudtam, hogy ez egy közös hétvége lesz a Forma 1-el. Egyenlőre az első, és az egyetlen, ők szombat délután letudták az időmérőt, és aztán jöttünk mi, majd vasárnap ugyanez. Tony George és Ecclestone így akarta visszaszoktatni az amerikaiakat erre a kategóriára.
Fáradtan rogytam le a kanapéra, amikor kopogtak. Kelletlenül nyitottam ajtót, amikor Mario belépett.
- Rövid leszek. –közölte idegesen.
- Ne kímélj! –nyögtem föl, tudtam, hogy ez azt jelenti részt kell vennem az esti bulin.
- Este ott kell lenned a Palace-ban. Csinos, üdén, fittem, százas mosollyal az arcodon.
Könyörögve néztem rá.
- Tudom, hogy semmi kedved, pláne hogy Irvine és Horner is ott lesz, de muszáj. Tony kifejezett kérése. És amúgy is…
- Nem vagyok jó pr arc, mert alig megyek el ezekre a pofavizitekre. Tudom Mario. Tudom. Mindenki jön?
- Igen.
Tehát az összes csapatársam, Danica Patrick, Marco Andretti – Mario unokája -, Mike Conway, Ryan Hunter-Reay is ott lesz. Isteni!
- Hányra legyek ott?
- Nyolcra. És…
- Lehetőleg öt perccel előbb.
- Igen. Nem hátrány, ha kísérőd is lesz.
Szúrósan néztem rá.
- Helyes! Akkor szevasz! – és elment.
Szerettem, mert sosem ártotta bele magát sem a magánéletembe, sem a kocsival kapcsolatos ügyekbe, csak néha zavart el ezekre a pofavizitekre, megértettem miért, sok szponzor akarja látni az általa szponzorált versenyzőt, meg aztán reklámnak sem utolsó. És ő már így is túl elnéző volt velem.
Elővettem a mobilt, és felhívtam Gerhardot.
- Este el kell mennem ebbe a közös hacacáréba, és nincs kísérőm. Brunot nem kérhetem meg, mert mint tudjuk neki van kivel mennie. – morogtam.
- Neked is szép napot!
- Bocs! Kicsit nyűgös vagyok!
- Hallom! –gúnyolódott- Legyek én a kísérő?
- Hát ha nem gáz?
- Nem. Eredetileg máshogy akartam menni, de akkor beugrom érted a hotelbe. Hányra menjek?
- Fél nyolc körül.
- Rendben.
Egy óra nyűglődés után végül egy egyszerű mélyen dekoltált fekete Calvin Klein kisestélyi, mellett döntöttem, ami hátul is kissé merészen ki volt vágva, a hozzá tartozó fekete tűsarkút vettem. Egyszerű smink, hullámos loknik. Semmi extra.
Úgy terveztem kilenc után nem sokkal le is lépek.
A megbeszélt idő előtt két perccel értem le a hallba, és Berger akkor lépett be az ajtón.
Rám mosolygott, felém nyújtott a karját, kisétáltunk a kocsihoz, és előzékenyen besegített.
Már majdnem odaértünk a Palace Hotelhez, amikor beszélgetést kezdeményezett.
- Chris is ott lesz….
Érdeklődve néztem rá.
- Gondoltam….
- Újabban sokat beszélgetek vele….
- Értem.
Megálltunk egy piros lámpánál. Gerhard dobolt a kormányon.
- Nem is érdekel miről?
- Nem.
- Pedig kéne hogy érdekeljen…
- Miért Andrettivel vagy Brunoval kapcsolatos?
- Nem.
- Akkor miért kéne?
Szigorúan nézett rám.
- Rólad beszél. Állandóan. Szenved attól, hogy nem vagytok együtt.
Elmosolyodtam.
- Nagyon látszik! –gúnyolódtam.
- Így van. Minden nőben téged keres. Próbál felejteni, de nem tud. Együtt volt ezzel a riporter csajjal is, de csak kínlódtak.
- Gerhard! Egyszer már…
- Ang! Tudom! De nem bírom nézni hogy mindketten a munkába temetkeztek!
- Csak én temetkezem a munkába! –csattantam fel.
- Ő is! Azért buknak be az új kapcsolatai. Alibiként felszedi őket, aztán ha egy hónapba egyszer látják egy vacsora elejéig az már jó. Maximum a pr rendezvényekre cipeli még el őket, és annyi. Nem ír nekik, nem hívja és nem keresi őket! Nem kellenek neki, csak azért csinálja, hogy esetleg te féltékeny legyél!
- Mi van? –néztem rá döbbenten.
- Hidd el! Akárhányszor felhív, vagy látom, az első kérdése az mit tudok rólad, mi van veled, és nem érdeklődsz e felőle! December óta rágja a fülem, hogy beszéljelek rá hogy gyere el velem valahova – egy partira, gyárlátogatásra, versenyre akárhova , és ott mintegy „véletlenül” összefutsz vele. De mivel te megkértél, hogy ne is beszéljek róla, így nem mentem bele. Nem mondtam rólad semmit. Most viszont már elege lett, és beszélt Bernievel.
- Ecclestonenal? Minek?
- Hogy hívja fel Tonyt, hogy szóljanak rád, ma este legyél itt!
- Micsoda????? –üvöltöttem.
- Chrisnek elege van! Beszélni akar veled, de minimum látni, hogy mi van veled!
Teljesen elképedve dőltem hátra az ülésben.
- Az eszem megáll. –suttogtam.
- Azért mondtam el, hogy tudd mire számíts. De ha mégsem akarsz elmenni, akkor visszaviszlek, és azt mondom hogy rosszul vagy, van egy kis lázad, és inkább pihensz.
- Ahogy én Tonyt ismerem, a hajamnál fogva rángatna be a hotelbe, mert tudná hogy kamu. Nem, inkább majd felveszem a pókerarcot! Csak akkor beszélek vele két szót is ha muszáj!
Kibámultam az ablakon. Lassan elkezdett esni az eső.
- De miért nem hívott fel ha annyira tudni akart ami van velem? –tettem fel a költői kérdést.
- Miért felvetted volna? – nézett rám Gerhard.
- Nem tudom. Még az is lehet.
- Persze. –morogta, majd leparkolt a fedett bejárat előtt.
Kiszálltunk, belekaroltam, és végig sétáltunk a vörös szőnyegen.
Igazából szét sem néztem, végig azon kattogott az agyam, amit Gerhard mondott. Bár sok emberrel találkoztam, és szinte mindenkivel beszélgettem is, de fejben egész idő alatt máshol jártam. Sablon szövegekben kommunikáltam, és senkinél sem maradtam két mondatnál tovább. Az egész este szinte átzuhogott az agyamon, mint valami sebes folyó. Nem maradt meg belőle semmi.
Amikor már úgy éreztem túl sok, egy pohár pezsgővel kisurrantam az egyik oldalsó ajtón, a teraszra. Szerencsétlenségemre pont ahhoz húzták oda a legtöbb pálmát, és dísznövényt, így megpróbáltam átvágni a kb. húsz darabból álló dzsungelen.
Az eső még mindig szakadt, de az ideiglenesen felhúzott műanyag tetők miatt csak a korlátnál lévő részen látszott egy kis víz. A levegő lehűlt, és én egy kicsit fáztam.
Már az utolsó két nagy cserép között lavíroztam, amikor megláttam, hogy az egyik sötétebb sarokban áll valaki, csak a sziluettje látszott, de egyértelműen a várost nézte.
Egy pillanatra megálltam, nem tudtam eldönteni hogy ráköszönjek, vagy menjek vissza a terembe.
Ekkor lépett ki egy másik ajtón Gerhard, a fényben pedig megláttam az alak arcát. Chris volt az.
- Végre meg vagy! Egy órája kereslek! – morgott az osztrák – Tonytól kész rémálom elszabadulni!
- Nem volt kedvem jó pofizni ma este. – mondta Chris fáradt hangon.
- Pedig azt hittem, érdekel, hogy végre láthatod Angiet!
Chris keserűen felnevetett.
- Inkább ne láttam volna!
- Miért? –kérdezte az osztrák döbbenten – Mást se hallok fél éve, hogy hozzak össze vele egy találkát, most meg már teszel rá?! Ennyire nem érdekel már?
- Azt hittem hiányzom neki! Legalább egy kicsit! De észre sem vett egész este, pedig alig három méterre voltam tőle. Nem is érdekelte, hogy ott vagyok! Olyan voltam neki mint egy idegen. Ő már túllépett! – bokszolt bele gyengén a korlát karfájába – Túl sokáig húztam ezt a beszélgetést…
- Nem kellett volna azokkal a csajokkal sem szóba állnod…
- Hát nem! Pedig azt hittem, majd rendez egy féltékenységi jelenetet, vagy mond valamit valakinek… De semmi… - a hangjából kiérződött a csalódottság, és keserűség.
- Talán még nem késő. Bár most nem láttam a teremben, de még itt van. Keresd meg! Mond el mi van! Veszíteni már úgysem veszíthetsz semmit!
- Nem! Nem. Minek? Felesleges lenne. Ő már túljutott ezen az egészen, és lezárta. Ha odamegyek, akkor össze fogunk veszni, és esetleg feltépem a régi sebeket. Jobb ez így. Csak ne mond meg neki, hogy én rágtam Bernie fülét.
Gerhard idegesen túrt a hajába.
- Elmondtad? –kérdezte Chris hitetlenkedve.
- El, baszd meg! Joga volt tudni.
Chris teljesen letört.
- Reménykedtem benne, hogy talán évek múlva, esetleg még mint ismerőssel szóba áll, de így…. – a kezeit a korlátra tette, és a város felé fordult.
- Még itt van.
- Késő…… Túl késő….. Hallgatnom kellett volna rád…..
Látszott, hogy Chris nagyon megzuhant a tudattól, hogy végleg vége, és nincs már több remény.
Egy nő kilépett a teremből.
- Gerhard!
Az osztrák megfordult.
- Megyek Sybille! – válaszolt kedvesen.
A nő bólintott, majd elment.
- Vissza kell mennem. Fel a fejjel. –mondta együttérzően, majd megveregette Chris vállát.
Bár még a küszöbről visszafordult, Chris rá sem nézett. Csak bámult a semmibe.