2019. 04.26 NEWS!!!

2019.04.26-i UPDATE!!!
Az új történetem és a régiek elkezdtek felkerülni a Wattpadra :)
Klikkeljektek bátran az alábbi linkre





2011. november 28., hétfő

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 11

11.rész

Hosszú órákig tartó út alatt bőven volt időm gondolkodni. Kedveltem az angolt, igazán. Nem azért voltam mérges, mert reggel elment, megértettem hogy dolga van, és felelősség teljes a melója, az esett szarul, hogy két sort sem írt, még csak el sem búcsúzott.
Úgy viselkedett velem, mint egy megunt szertővel, vagy egy útszélivel. Azokat hagyják ott szó nélkül.
Eddie a duruzsolásával pedig bogarat ültetett a fülembe, Chris pedig bármit is titkolt, láthatóan nagyon ki akarta magyarázni, tehát nem valami kis stikli, hanem jóval nagyobb.
Arra pedig hogy hogyan akarja kimosni magát belőle, meg szépítgetni a dolgot, nem vagyok vevő. Éppen eleget ettem a kefét, az apám hazugságai és sunnyogása miatt, nem kell még egy ilyen pasi.
Talán adhattam volna neki egy sanszot, mert mégsem tűnt tuskónak, és közben pedig magamban kinevethettem volna, mennyire töri magát, de túlságosan fel voltam spannolva.
Azzal meg hogy lekurvázott, egy életre elásta magát előttem. Bár így utólag ki tudja milyen csajokkal került eddig össze, ha a nőkről ilyen szélsőséges véleménye van.
Talán nekem sem kellett volna felpofoznom, de ezen felesleges lett volna tovább agyalni.
Ez már el lett szúrva.
Méghozzá nagyon.
Tokióban szálltuk le, kicsit töprengtem hogy hova is kellene menni, haza, vagy a gyárba?
Végül utóbbi mellett döntöttem, ott aztán a jó isten se talál meg. Mióta a Honda beköltözött, annyian nyüzsögnek ott mint a hangyák. Könnyen el lehet tűnni, és nem dörömbölnek fél percenként az ajtódon ismerősök vagy ismeretlenek.
A külső portán szerencsére jól megszűrik ki jöhet be és ki nem.
Még Eddiet is nehezen engedik át, pedig rész tulajdonos, és mindenki ismeri.
Nyűgösen szálltam ki a taxiból, és mentem oda az éjszakáshoz, felmutattam a mágneskártyát, elhúztam a leolvasó előtt, majd zöldre váltott a kis fény, és a beléptető kapu fém rúdja felemelkedett.
- Konbanwa! (Jó estét!)
- Konbanwa, misu Takaya! (Jó estét Takaya kisasszony!)
- Entorīfōmu ni shomei shite kudasai. (Kérem, írja alá a beléptető ívet.) – tolta elém az űrlapot.
- Watashi wa sūjitsukan taizai suru. Shitagatte, sore ga hitsuyōna no ka? (Több napig maradok. Így is szükséges?)- reméltem hogy nem, már elegem volt abból hogy szinte hetente változtattak valamin.
- Sonogo,-betsu no fōmu ga aru to, shinsetsu ni shite hoka no pōto o oshietekudasai. (Akkor van másik űrlap, és kérem legyen kedves szóljon a másik portán is.)
- Mochiron. Arigatō. (Persze. Köszönöm.) – aláfirkáltam a lapot, és bementem a főépületbe.
Lejelentkeztem ott is, kaptam új kártyát.
Fáradtan dobtam le a cuccom az ajtó mellé, majd lerángattam magamról a ruhákat, amik a földre kerültek, úgy ahogy voltam bementem a fürdőbe, és letusoltam.
Sose voltam egy rendszerető nő, de itt mégsem volt gondom, egy másfél szobakonyhás kis odút kaptam ami pont elég volt, ráadásul amikor napközben elmentem csak kitettem a takarítás táblát, és mire visszaértem összepakoltak.
Nem volt nagy lakrész, egy nagyobb szoba, tévével, dvd-vel, mini hifivel, dohányzóasztallal, kis amerikai konyha, sütővel, edényekkel, amiket ritkán használtam, mert főleg az ebédlőben ettem, legalább nem el sok idő a pepecseléssel.
Meg egy fürdő sarokkáddal, és zuhanyfülkével, mosógéppel, meg egy háló, egy ággyal meg egy nagy kényelmes fotellel.
Színben semmi extra, minden fekete, és fehér. Egyrészt ha mást akarok akkor az plusz pénzbe kerül, amit az én gázsimból vonnak el, másrészt meg kit érdekel mi hogy néz ki. Amire szükségem van, az megvan.
Felvettem egy kényelmes szürke nadrágot, és a hozzá való Csőrike mintás pólót, majd a telefont letettem a fotelbe ami az ágy mellett állt, és lefeküdtem aludni.
Nagyon ki voltam ütve, mire felébredtem délelőtt tizenegy is elmúlt már. Álmosan zuhanyoztam, majd felöltöztem, és lementem az ebédlőbe.
Kértem egy nagy adag mandulás fekete teát, tejszínt, cukrot, majd leültem az egyik sarokba, és elővettem a laptopom.
Átnéztem a leveleket, a napi híreket, és közben egészen jó kedvem lett.
Visszamentem a szobámban, és bekapcsoltam a hifit, közben pakoltam, és elindítottam egy adag mosást. Közben ment a tévé, valami hülye brazil sorozat, fél szemmel néztem csak mégis jól szórakoztam.
Csörgött a vonali.
Ritkán szólt, csak akkor ha a főnök keresett, vagy baj volt, és nem értek el a mobilon.
Ki lehet az, este öt után?
Felvettem.
- Watashi wa Takayadesu. Nandesuka? (Takaya vagyok. Tessék?)
- Yoi gogo no okusama. Geitaidenwa no gaibu pōto. Anata ga pakkēji ni shūroku sareteiru, anata ga torubekidearu. (Jó napot kívánok kisasszony. A külső portáról telefonálok. Jött Önnek egy küldemény, amit át kellene vennie.)
- Ōdā no mono ga nai ka, to watashi wa pakkēji o kitai shinaide kudasai. (Nem rendeltem semmi, és nem várok csomagot.)
- San wa, watashi no messenjā o okuru? (Küldjem el a futárt kisasszony?)
- Īe Sore o matsu. Watashi ga daun shite pakkēji o hikitsugu koto ga dekimasu.( Nem. Várjon meg. Lemegyek és átveszem a küldemény.) –sóhajtottam fel.
Morcosan mentem végig az egész épületen, és az épület előtti nagy téren.
Egy kis robogó állt a portásfülkének támasztva, és egy tőlem pár évvel fiatalabb srác állt fehér öltözetben az őrrel szemben, kezében egy hatalmas fehér dobozzal.
- Jó napot kisasszony! – köszönt angolul.
- Szia. Ez jött nekem?
- Hai. (Igen.)
- Mi van benne?
- Virág.
- Ki küldte? – néztem rá meglepetten.
Levette a doboz tetejéhez csatolt kártyát.
- Ha kidobja is ugye alá írja az átvétel? – nézett rám aggódva, majd meghajolt.
- Persze. Adja csak ide. – aláírtam.
- Igen? –pillantottam rá kérdőn, mert még mindig engem nézett.
- A húgomnak maga a kedvenc versenyzője. Megtenné hogy….? – nyújtott felém egy japán sport újságot amiben rólam volt egy hosszú két oldalas cikk, képekkel illusztrálva.
Sosem szerettem aláírásokat osztogatni.
- Kérem. - hajolt meg ismét.
- Jó. Persze. – mosolyodtam el – Kinek írjam?
- Benika.
- Oké.
Aláírtam, majd visszaadtam.
- Arigatō! Arigatō! –hajolgatott előttem.
Biccentettem, majd a hónom alatta kissé nehéz dobozzal és kezemben a cetlivel visszamentem a szobámba.
Végül először a virágokat néztem meg.
Megdöbbenve néztem a hatalmas köteg skarlátpiros japánamarilliszt. A legnépszerűbb a szigetországban. Én rózsa párti vagyok ugyan, de valóban érdekes kis virág, bár illata az szinte semmi. Anyukám is nagyon kedvelte őket.
Gyorsan kerestem egy kacsót, és vízbe tettem a csokrot.
Majd megnéztem a kis borítékban lévő levelet.
„Azt hiszem rájöttem, hogy mit szúrtam el.
Nagyon sajnálom. Kérlek bocsáss meg. Azért is, mert egy barom vagyok.
Szeretnék veled beszélni, ha úgy érzed hogy te is akarod, akkor hívj fel.
Anata ga koishī (Hiányzol): Christian H.”
A lap alján pedig a mobilszáma.
Felnéztem és a tekintetem az amarilliszekre tévedt.
Sokat gondolkoztam, majd végül este kilenc óra felé végül elővettem a telefont.
私はわからない。すべて。Begépeltem a szöveget, japán betűkkel, a hecc kedvéért, majd elküldtem.
Vártam a hatást.
Tíz perccel később megszólalt a telefon.
- Szia. – hatalmas motor zúgás, majd egy elhúzó autó hangja – Itt vagy? – kiabálta.
- Igen.
- Kérlek ne haragudj!
- Ahha.
Újabb autó húzott el, vagy inkább kettő.
- Először azt hittem rosszul jött át az üzenet, majd rájöttem hogy japánul van.
- Igen japánul. Ez baj? Amit odaírtál a cetlimre azon úgy tűnt jól megy a nyelv. –vigyorogtam magamban.
- A virágos segített ki. Nem tudok japánul, és mint kiderült a csapatomból senki sem. Ha nem mondod meg mit jelent, akkor kénytelen leszek átmenni Kobayashihoz, és kikönyörögni, hogy fordítsa le.
- Akkor vidd át. Én ráérek. – majd letettem és kitört belőlem a nevetés.
Istenem de kér hogy erről a jelentről lemaradok.
Kicsit több mint egy óra múlva megint hívott.
- Úgy tűnik, hogy: Nem tudom. Talán.
- Ki a tolmács? – cukkoltam.
- Kobayashi. – morogta – Itt áll mellettem.
- Akkor mond neki, hogy : Anata ni kansha.
- Mit?
- Anata ni kansha.
- Ez mit jelent?
- Csak mond.
- Anata ni kansha.
- Dōitashimashite. – hallottam a választ.
- Megköszönted, ő pedig válaszolt, hogy szívesen.
- Szuper.
- Még beszélünk.
- Várj!
- Dolgod van! Majd kereslek!
- Hát jó… - mondta letörten majd letette.
Egy kicsit azért sajnáltam, de csak egy kicsit. Ennyi járt nekem, ha már én is szarul éreztem magam miatta. Azért örültem hogy ennyire teper, ez jó előjelnek tűnt.

2011. november 27., vasárnap

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 10.

10.rész

Lehunytam a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Arra ébredtem fel, hogy az ágyamban fekszem, és valamitől fáj az oldalam.
Odanyúltam, de nem tudtam arrébb lökni a rám nehezedő súlyt.
Felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
Christian szorosan karolt, és a keze a bordáimat nyomta.
- Mi az? –kérdezte kábán.
- A kezed.
Értetlenül nézett rám, álmos arccal.
- A bordáim már fájnak.
- Ne haragudj. –morogta, majd a másik oldalára fordult. Nekem háttal.
- Haragszol?
Valami morgás jött válaszként.
Láthatóan fáradt volt.
Lekapcsoltam a lámpát. Kicsit fáztam, és hiányzott a közelsége így közelebb másztam hosszá. Nem sokkal később a hátára feküdt.
Az arcához hajoltam, de mélyen aludt.
A mellkasához akartam bújni, és hallgatni a szívverését, de nem mertem.
Így is nagyon cikinek éreztem a helyzetet, egy ágyban alszunk, és nem történt sem.
Nehezen, de végül csak sikerült visszaaludnom.
Reggel kicsit kómásan ébredtem, és a kezemmel Christ kerestem, de rá kellett jönnöm, hogy az ágy üres.
Felültem, de hiába jártam körbe a lakosztályt minden részét, már elment. És láthatóan elég régen, mert az óra szerint délelőtt tíz is elmúlt már.
Kedvetlen lettem, se egy sms, se két sor, csak eltűnt.
A nap hátralévő részében elmentem vásárolni, ruhát, és egyéb kacatokat,amikhez a mindennapi életben szükségem van.
Kora este volt már mire visszaértem, de alig pakoltam le, máris kopogtak.
Ráadásul engem is elért a hír, hogy Ayrton kint lesz a futamon. Mindenki erről beszélt.
Reménykedve nyitottam ki, de azonnal elmúlt a jókedv amikor megláttam hogy ki az.
- Látom nem engem vártál.
Nem szóltam semmit, csak leültem a táskák mellé a fotelbe.
Egyre inkább felülkerekedett bennem az érzés, hogy Chris nem azt kapta, amit várt, és jobbnak látta angolosan távozni.
Egész nap nem keresett, még üzenetet sem hagyott a portán.
Talán jobb is volt így. Rájött hogy nem az vagyok akinek gondol, csak egy kis béna liba.
- Láttam hogy Horner reggel ment el. Ennyire rossz az ágyban? – cukkolt Eddie.
- Te legalább láttad. – már a sírás kerülgetett.
- Mi történt?
Megrántottam a vállam.
- Bántott?
- Nem.
- Akkor?
- El akarok menni. –szögeztem le.
- Tessék? – nézett rám döbbenten.
- Ayrton is itt van.
- Tudom, de majd te kiosztod. És hogy érted azt, hogy is? Ki van még itt?
- Kérlek. – néztem rá kétségbeesve.
- Ez most azért van, mert Christiannal gondban vagy, és félsz a botránytól Ayrtonnal?
- Nem akarok így belefutni, nem tudnék szembeszállni vele, most nem.
Egy hosszú percig egymást néztük.
- Akkor pakolj. Szólók a pilótának.
- Kösz. – nyögtem ki.
Fél óra alatt sikerült, a dolgaim nagy részét elrámoltam, amikor megint kopogtak.
Biztos a hordár.
- Kinyitnád?! – kiabáltam ki.
Éppen az egyik kedvenc rock zeneszámom szólt a hifiből, feltekertem a hangerőt.
(Nickelback: Someday
http://www.youtube.com/watch?v=-VMFdpdDYYA&ob=av2n )
Behúztam a cipzárt, majd körbe néztem.
Úgy tűnt miden megvan.
Felkaptam a fekete bőrkabátom, és elhúztam a tolóajtót.
Egy pillanatid döbbenten néztem a velem szemben álló Christianra.
Nyeltem egyet, majd megszólaltam.
- Mehetünk ? - néztem az írre.
- Persze.
- Hová mész?
- Viszem a táskád. –azzal kivette a kezemből a táskát, és a bőröndöt.
Chris elkapta a karom.
- Miért mész el?
- Dolgom van.
- A csapatod miatt?
- Semmi közöd hozzá!
Összeráncolta a homlokát.
- Mi a baj?
- Öreg! Hagyd békén!
- Irvine mivel tömted tele a fejét?
- Én? Nem mondtam neki semmit. Ő döntött így. Pedig lenne mit mesélni rólad nem igaz?
Eddiere pillantottam, egy pillanatra meglepődtem, hogy Christian Hornernek is lehetne piszkos dolgai amiről ő tud. De úgy látszik itt már senki sem tiszta.
Kirángattam a kezem a szorításából.
- Bármi is gond, beszéljük meg.
- Attól tartok nincs mit megbeszélni.
Azzal otthagytam, és loholtam egészen a liftig.
Aztán le a halba, éppen a számlát rendezte, amikor az angol megint elkapott minket.
Eddiet éppen lekötötte a portás, Chris pedig elcitált mellőle, és félre húzott.
- Mi ez az egész? Miért mész el? És miért vele?
Megrántottam a vállam.
- Esküszöm nem értek semmit!
Keresztbe fontam a mellkasom előtt a kezem.
- Az Istenért, legalább mond már valamit! Most mi a baj? Az hogy melletted voltam az ágyban? –érdeklődött fojtott hangon.
- El akarok menni. Ennyi.
- De valami oka csak van! Eddie mondott rólam valamit? Mesélt?
- Ahogy az előbb hallottam lenne mit mesélnie.
Elhúzta a száját.
- Lenne igen.
- Szóval te is megcsaltad az ex-ed, és simliskedtél a csapatnál!
- Ezt honnan veszed?
- Hallok ezt az Eddietől, de azt hittem te egy fokkal jobb vagy.
- Meg tudom magyarázni!
Ezt a dumát már elég jól ismertem, apám hazugságai is így indultak. Torkig voltam velük.
- Ne! Ezt ne! Nem kell! Felejtsük el egymást jó?!
- Alice! - ragadta meg a karom.
Felpofoztam.
- Felejtsd el, hogy a világon vagyok.
- Tudod mit? Te sem vagy különb a többi, seggriszálós kis grid csajnál. Egy kis senki vagy! – azzal dühöngve ott hagyott.
Eddie átkarolta a vállam, és kivitt a reptérre.
Már a gépen előtt álltunk, amikor elköszönt.
- Vigyázz magadra.
- Kösz hogy elvihetem.
Bólintott.
- Lehet hogy meg kellett volna hallgatnod.
- Nem. Elegem van, egész életemben ilyenekkel etettek. Nem kell még egy hazug disznó. Ha legközelebb megint összeakadnék egy ilyennek akkor józanítsd ki.
Átölelt.
- Majd találkozunk.
- Persze. –azzal felszálltam a magángépre, ami hazavitt Japánba.

2011. november 20., vasárnap

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 9.

9.rész

A helyzet kicsit komikusnak tűnhetett, mert a bejáratnál toporogtam. Jó pár éve nem volt már senki, és az illető akkor sem gyakorolta velem a randizás szabályait, összejöttünk, tartott pár éjszakát aztán dobott, én meg padlóra kerültem. Elkövettem azt a hibát, ugyanis hogy beleszerettem.
Christian meg fordult, és rám nézett.
Kezdett a dolog kínos lenni.
- Gond van?
- Nem. – hazudtam, de érezhetően remegett a hangom – Kérsz valamint?
A bárpulthoz mentem, és próbáltam tölteni egy pohár édes likőrt, de idegességemben kilötyögtettem.
Az angol megfogta a kezem.
- Reszketsz.
A padlót néztem.
- Mi a baj? Ha azt szeretnéd inkább, hogy menjek el, akkor mond meg.
Felpillantottam.
- Csak mond meg. –simogatta meg az arcom – Nincs abban semmi.
- Kicsit ideges vagyok.
Érdeklődve várta a folytatást.
- Nincs nagy gyakorlatom az ilyesmiben….- húztam el a szám.
- Melyik részében? –próbálta viccel elütni a dolgot.
Idegesen felnevettem.
- A körítés részében.
- Akkor inkább zavarban vagy.
Vágtam egy grimaszt.
- Ciki.
Átölelt.
- Ha valóban ez a helyzet, akkor talán vissza kéne ugrani az ismerkedéshez, mit gondolsz? –azzal leült a kanapéra, és maga mellé húzott – Végül is ez nem Forma 1.
Elmosolyodtam.
- Nem te mondtad hogy minden Forma 1?
- Nem, azt Bernie.
Hozzábújtam, és feltettem a lábam a dohányzóra.
- Nem vagy éhes? Nem tudom, te hogy vagy vele, de ezeken a vacsorákon nem lehet jól lakni. Szobapincérre gondoltam.
A telefon felé nyúltam, de elvette helyettem a lapot, és a telefont.
- Látom nem szeretsz főzni.
- Szeretek, csak az edzések, tesztek, versenyek mellett nincs rá erőm. Te pedig rossz szakács vagy. – nyújtóztam el lustán.
- Honnan veszed?
- Olvastam valami cikket. – vigyorogtam.
- Nyert. Pocsékul főzök. Kérsz valamit? –bökött az étlapra.
- Mit eszel? – pillantottam a listára a válla fölött.
- Marha steak, héjas vajas burgonyával, és barna szósszal.
- Angolok. – cukkoltam.
- Nem szereted a steaket?
- Nem. Semmit a húst ami nyers, vagy félnyers. Sült csirkét kérek. És pezsgőt. Édeset. – bújtam hozzá.
- Ünnepelünk?
- Igen. Hogy végül mégis alakul ez a valami kettőnk között. Jó ok nem?
- De. –mosolyodott el.
- Nagyon megharagudnál, ha átöltöznék valami kényelmesebbe?
- Jól áll rajtad ez a ruha.
- Az lehet, –nevettem – de a cipő szorít.
- Akkor dobd el. –stírölt végig – Én kibontom a nyakkendőt mert megfojt, leveszem a zakóm, és keresek valami kellemes zenét.
- Jól hangzik. És aztán?
- Több lehetőségünk is van – húzott magához – de azt hiszem ma te is a filmnézésre, és az alvásra szavazol.
Beletemettem az arcom a vállába.
- Köszönöm.
Pár perc ölelkezés után, végül bementem a fürdőbe, letöröltem a sminkem, letusoltam, és hajat mostam.
Egy fekete vastag frottír hoteles köntösben, és puha papucsban mentem át újra a nappaliba.
A vacsora közben megjött, a zsúrkocsi már ott állt a kanapé mellett állt, a dohányzón pedig meg volt terítve, a tányérokon pedig nagy fémes fedőkkel letakarva.
Chris az erkélyen állt.
Mögé léptem, és átöleltem.
- Zuhanyozz le te is.
Érződött, hogy minden izma megfeszül.
- Mi a baj?
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Régóta versenyzel ugye?
- Jó pár éve.
- És sikeres vagy.
- Hát, nos… Mondhatjuk igen.
- Volt olyan hogy a csapatot kellett előtérbe helyezned?
- Hogy érted? – ültem le a kanapéra.
- Kellett már, olyat tenned értük, amit nem akartál.
- Úgy érted, hogy olyat tettem, amit nem akartam, de a csapat miatt meg kellett tennem, vagy meg kellett volna tegyem?
- Igen.
- És megtetted?
- Régebben megkértek, igen. Neki kellett volna mennem az egyik srácnak, hogy második helyen végezzünk a bajnokságban.
- Megtetted?
- Nem. A csapattársam egy barom volt, és a főnököm is. Nem érdemelték meg, és különben sem lett volna etikus. Én tisztán játszom, más kérdés, hogy volt olyan, hogy bosszúból tereltem ki valakit a pályáról. De csak azért soha nem tettem semmit, mert fentről erre utasítottak. Ha egy versenyző, vagy egy csapat önerőből nem sikeres, akkor semmi értelme versenyezniük. Miért kérdezed?
- Csak érdekelt. – morogta.
- Érdekelt? – húztam fel a szemöldököm.
- Céges ügy.
- Szóval nem mondhatod el.
- Nem.
- Akkor mond azt, és ne hazudj.
- Nem akartalak megbántani.
- Ezzel bántasz.
- Megértettem.
- Örülök. Webberrel vannak gondjaid?
Elmosolyodott.
- Voltak vele is igen, de most nem. Bármiről szívesen beszélgetek veled, de…
- De nem a Red Bullról, és nem a munkádról, mert az olyan lenne mintha kiadnád a céges titkokat. Felfogtam. Többé nem feszegetem a témát.
- Köszönöm.
- Vegyél egy forró zuhanyt. Rád fér, aztán meg együnk végre.
Válasz helyett, egy forró csókot kaptam.
Lustán elnyúltam a kanapén.

2011. november 13., vasárnap

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 8.

8.rész

Caramell - Szállok a dallal
http://www.youtube.com/watch?v=HhHCj-xlFbk&feature=related

Kimentem az erkélyre, a jobb oldali sarokba sétáltam, ami távol esett a fényektől, felültem a korlátra.
A külváros csendes részén volt ez a luxus hotel, távol a városi nyüzsgéstől, a zajtól, de mégis látszottak a fények, és villódzó reklámok.
Feltámadt a szél, én pedig élveztem a hűvös, sós tengeri levegőt, ami keveredett némi városi szmoggal, égett gumi, és benzin szaggal.
Egy kicsit felfrissültem, és magamhoz tértem.
Talán Monaco is ilyen lehet.
És közben csöndben hálát adtam az égieknek, hogy kettőből kétszer sikerült elkerülnöm Sennát, egyik versenyre sem jött ki.
Kezdett lehűlni a levegő, és megborzongtam.
Valami meleg körül ölelt. Felpillantottam. Egy fekete selyem szmokingzakó volt a vállamon.
- Köszönöm. –pillantottam hálásan Chrisre.
Fekete csokornyakkendőt, és elegáns fehér inget viselt, az egyik kezében egy pohár pezsgővel.
- Láttam, hogy beszéltetek, aztán elviharzott… Köze volt esetleg ahhoz, hogy – mutatott rám, majd magára.
- Igen.
- Sajnálom. Beszélek vele.
- Nem kell. Igazából azt mondta hogy egy hülye picsa vagyok.
Kikerekedtek a szemei.
- Amiért…
- Nem. Hagyjuk. Nem fontos.
Összevonta a szemöldökét.
- Miért nem mondtad már az ajtóban, hogy kopjak le? A fenébe. – megrázta a fejét, majd legyintett.
- Én nem….
- Majd beszélek vele! – sarkon fordult, és otthagyott.
Összehúztam magamon a zakót, és beleszagoltam.
Megint a sírás kerülgetett. Erőt vettem magamon és legyűrtem.
Otthagytam a nagy termet, és lementem a portára.
A csapatfőnökök az egyik sarokban beszélgettek, elég elmélyülten.
Az angol nekem háttal állt.
Domenikáli is, így szerencsére nem vett észre. Nem akartam odamenni jó pofizni. Tekintve hogy a befektetőket, és pár embert ismertem csupán, a csapatvezetőket, tulajdonosokat, pilótákat nem. Eddie óvatos volt, és körültekintő, azzal ismertetett meg akitől támogatást, segítséget remélhettünk, így zavartalanul sétálhattam az ismeretlenségbe burkolva.
- Konbanwa. (Jó estét.)
- Konbanwa, madamu. Te tetsudaeba ī no? (Jó estét kisasszony. Miben segíthetek?)
- Sorehānata ga watashi takushī o yobidasuto yoideshou?(Lenne kedves hívna nekem egy taxit?)
- Chokugo ni. (Azonnal.)
Telefonált, majd felém fordult.
- Watashi wa, kigyō ga 4-jikan ijō matsu hitsuyō ga aru koto o mōshiwakenaku omo~tsu te. Kyōsō to kaku setto no yoru no puroguramu. (Sajnálom, a társaságok szerint minimum negyed órát kell várnia. A verseny és az esti programok miatt mindegyik foglalt.)
- Watashi ga kangaeta, watashi wa anata ni kansha.(Sejtettem, azért köszönöm.)
Igyekeztem csöndesen, és feltűnés nélkül elslisszolni a társaság mellett. Sikerült.
A szálló előtt vártam az autót, és amennyire lehetett belebújtam. Kezdett hűvös lenni, a könnyű muszlim ruhában, és a tűsarkúban pedig fáztam. Elvégre már itt is benne jártunk az őszben.
Megállt előttem a járdán egy sötétzöld Porsche, kinyílt az anyós ülés felőli ajtó.
- Szeretnélek megmenteni. Megint.
Járdát néztem.
Kiszállt, és odajött.
- Ne haragudj… - mondta kedvesen.
Nem néztem rá, csak beszálltam a kocsiba.
- Hogy tetszett a buli?
Megrántottam a vállam.
- Sajnálom. Tényleg. Minősíthetetlenül bunkó voltam, de azt hittem, hogy van köztünk valami és…… Túlkombináltam a kedvességed, ne haragudj! Nem vettem észre hogy le akartál koptatni.
Elfordítottam a fejem, és a sötétített üvegen keresztül bámultam ki. Eleredtek a könnyeim.
Áthajtott a leálló sávba, kitette az elakadást jelzőt, és leállította a motort.
Megfogta a vállam, és magához húzott.
- Beszélek vele… Ne sírj….
De nálam már végleg eltört a mécses, belefúrtam az arcom az ingébe, és zokogtam.
- Istenem…. – suttogta – Beszélek vele, meg fogja érteni….
- Nem járok vele. –nyögtem ki.
Eltolt magától és könnyek közt néztem rá.
- Sosem jártam, még csak le sem feküdtem vele. De nem járhatok veled! –kaptam a szám elé a kezem, hogy elfojtsak egy zokogást.
- De hát miért? – nézett rám értetlenül.
- Mert nem vagyok se gazdag, se híres, és ha szerződést kapok valahol, vagy a Red Bullnál, és kiderül hogy van köztünk, vagy volt köztünk valami, kitör a botrány.
Magához szorított, megsimogatta az arcom, és megcsókolt.
Lágyan, kedvesen, vigasztalón.
- Dietrich bízik bennem, és tudja hogy nem döntök érzelmi alapon. Nálam a munka, és magánélet nem keveredik. Ha a pilótám és a párom is lennél egyben, akkor is lecsesznélek ha elszúrsz valamit a pályán.
A vállár hajtottam a fejem, és hagytam hogy simogasson, és törődjön velem.
Amikor végre megnyugodtam, visszamentünk a hotelbe.
Kicsit bénán toporogtunk az ajtóm előtt, végül megfogtam a kezét, ő pedig átölelt.
Csókolóztunk, de ezúttal sokkal szenvedélyesebben.
- Nem hívsz be? –kérdezte egyszerűen.
Éltem a gyanúval, hogy nem egy szívtipró, de próbálja adni a lazát.
- Holnap már szabadedzések lesznek, észnél kell lenned….
- Most is észnél vagyok.
- Ahogy hallom ha közelemben vagy, ez nem így van.
Elmosolyodott, és kisimított egy hajtincset az arcomból.
Az ajkamba haraptam, szorosan magához szorított.
- Az a baj, hogy nem ismersz?
- Az a baj, hogy nagyon meg égethetem magam miattad. És nem csak azért mert egy világ választ el tőled.
- Nem vagyok Irvine. Komolyan gondolom…
Belefúrtam az arcom a vállába. Kaptam egy puszit a fejemre.
- Reggelizz velem. Hétre érted jövök.
Bólintottam, majd a megfordultam, megfogtam a kilincset, de hírtelen mégis ránéztem.
- Maradj velem ma éjjel.
- Nem akarlak siettet….
Megcsókoltam.
- Biztos. Maradj!
Amikor becsuktam mögötte az ajtót, elmosolyodtam. Évek óta először éreztem, hogy nyugalom tölt el, mert biztonságban vagyok.

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 7.

7.rész

Az egész hétvégén sikeresen elkerültem, nagyrészt csak sodródtam a tömeggel, közben Eddie bemutatott mindenkinek persze főleg a Ferrarinál.
Csak annyit mondott, hogy Alice, egy barátom. Aztán jött a mélyvíz.
Tettem a dolgom, és nem akartam újra találkozni az angollal. Nem voltunk egymáshoz valók, én nem voltam sem híres pilóta, legalábbis a világban, sem gazdag.
Bele sem mertem gondolni mi lenne, ha összejönnénk, és egy másik csapatnál vagy nála versenyeznék. Kész káosszá válna minden.
Eddie láthatóan tudta, hogy valami van. Már Japán felé tartottunk a magán gépén, amikor végül rákérdezett.
- Ennek a mély csendességnek mi az oka?
- Tessék?
- Az utóbbi időben teljesen bezárkóztál a falaid mögé.
- Csak kicsit mozgalmas volt ez a…
- Nem igaz! Láttalak csütörtökön, amikor kiszálltál Christian kocsijából.
Megadóan dőltem hátra.
- Mateschitz szerint Christian napok óta szórakozott, pedig ez nem jellemző rá.
- Csak elhozott a szállóból. –nem néztem rá.
- Megkedvelted. És ez kölcsönös.
Rápillantottam.
- Egy világ választ el tőle. Én egy helyben élek, ő utazgat a világban, esélytelen. Kár megpróbálni is.
- Ennyiben hagyod? –döbbent meg.
- Igen.
Majd bedugtam a fülembe az mp3-ast, közben pedig folyamatosan mondogattam magamban:
„Erős légy, úgy küzdj a harcban mint zúgó orkán. Mint büszke sziklafal őrt úgy állj, és legyél vad mint a dúló tűzvész. Célba ér a végén, aki küzd, és tűr. Állni kell a próbát.” /Mulan/
Nagyon megkedveltem az angolt, de ha most vele foglalkozom, akkor elveszítem az igazi álmom, hogy bekerülhessek a Forma 1-be, vagy bárhol is komolyan vegyenek.
Ha Ayrton eléri a célját, akkor nekem végem.
Az életben sajnos sok dologról kell lemondanunk.
A hetek gyorsan teltek, és én beletemetkeztem a munkába.
A csapattársam a japán Daisuke Izawa is tartotta a szintet, így remekül álltunk mind a Nipponban, mint a Forma 3ban.
Viszont, néha annyira lefoglalt a versenyzés, valamint a megfelelési vágy a teamnek és Hondának, hogy szinte el is felejtettem Hornert. Meg persze Eddie meghívását Suzukába a Forma 1-es verseny idejére, októberbe. Sonia divatbemutatóját végül nem vállaltam, nagyon nem az én világom volt.
Sorra hoztuk a dobogós helyeket, nyertem még a Kettős ringen, és Suzukában is szeptemberben. ( A Nippon verseny szeptemberben van.)
Szinte sikerszéria volt a miénk. így már csak a brazil ellenünk indított folytonos média háborúját kellett állnunk.
Bármit tett is azonban, a mérleg nyelve lassan, de biztosan mégis felém billent.
Ezek ellenére ha volt időm, mégis egyedül voltam, és magányosnak éreztem magam.
Daisuke ugyan gyakran hívott bulizni, vagy beszélgetett velem- szakítva a korábbi távolságtartó japán szokásokkal -, és Eddie is elő - elő került néha, de olykor mégis elkalandoztam a munka felett.
Ha rám tört az elhagyatottság, akkor mindig rákerestem a Forma 1 versenye hétvégék aktuális fotóira, amikor pedig megláttam Christian a képeken máris jobb lett. Nem ringattam magam abba az illúzióba, hogy emlékszik, vagy esetleg gondol rám. Csak jó volt beszélgetésünkre gondolni, arra hogy érdekesnek talált, és meg akart inni velem egy kávét.
Eljött az október és Suzukai F1-es Grand Prix, én már szerdán megérkeztem a szállóba, a gyárból jöttem, és fáradtan nyúltam el az ágyon.
Eddie csak péntekre ígérte magát, így egyedül ebédeltem az étteremben, majd kedvetlenül mentem vissza a szobába.
Eluralkodott rajtam az önsajnálat, és rossz kedv.
Kelletlenül kapcsolgattam a tévét, amikor kopogtattak.
Kinyitottam és döbbenten bámultam az ajtóban álló Hornert.
- Szia.
- Hello. – nyögtem ki kábán.
- Christian vagyok, és…
- Emlékszem.
Bólintott.
- Bemehetek?
- Persze. –hebegtem, és elálltam az útból.
- Nem zavarlak?
Megráztam a fejem.
- Ülj le.
A kanapén foglalt helyet, én meg fotel karfáján.
- A múltkor meghívtalak kávéra, de nem jöttél át, vagy nem találkoztunk. Aztán amikor leszálltunk megláttam egy plakátot a reptéren, amin te voltál. Valami óra reklám. Ott volt a neved is. A portán érdeklődtem, ők mesélték, hogy versenyző vagy, itt laksz, és Eddie foglalt neked szobát, és összeállt, hogy akkor téged mutatott be a többieknek. Meséltek rólad.
- Igen, az a Casio reklám, tele van vele Japán. Igazából, nem akartam zavarni, meg időm sem volt átmenni. Sajnálom.
Az utolsó mondatot legalább őszintén mondtam.
- Értem. Ha esetleg most aktuális….
Mereven a padlót bámultam.
- Ez kínos……Ne haragudj! – pattant fel – Ritka hülye ötlet volt ide jönni. Sajnálom. –szabadkozott.
- Nem, nem, semmi gond. –próbáltam oldani a helyzetet.
- De. Sajnálom. Mond meg Eddienek, nem akartam kavarni. –nézett vissza az ajtóból.
Megint egymást néztük, tett felém egy lépést, de elfordítottam a fejem.
Nem szabad! Nem lehet! Mondogattam magamban.
- Vele vagy?
Felpillantottam a szőnyeg mintázatának tanulmányozásából.
A keze már a kilincsen volt, de maradni akart. Látszott rajta. Egyértelműen gondolt rám, és nem is keveset. Akart tőlem valamit, de ha végleg le akarom rázni, és a karrieremre koncentrálni, akkor most megtehetem.
Annyit kellene mondanom, hogy együtt vagyok az írrel, Chris pedig elmegy, és többé nem keres. Az a fajta. A tisztességes.
Szerettem volna ha marad, hozzá akartam bújni, megcsókolni.
Szükségem lett volna valakire, és ő lett volna a tökéletes támasz, a rendes pasi.
Nem lehet! Nem!
- Sajnálom. – mondtam keserűen.
- Értem. Minden jót. –mondta halkan, és elment.
Lerogytam az ajtóban, és sírtam egy sort.
Nem lett jobb.
Másnap egy kiló alapozót tettem fel, és sötét smink kíséretében hogy embernek nézze ki.
A reggelinél, leültem egy üres asztalhoz, az angol néhánnyal távolabb ült, többször felém nézett, szarul festett. Látszott, hogy ő sem aludt túl sokat.
Eddie korábban jött, este érkezett.
- Mi a baj?
- Semmi. – válaszoltam századjára.
Felkaptam a táskám, és megnéztem hogy festek a fekete estélyiben. Szarul. Láthatóan nyúzott voltam.
Nem volt kedvem elmenni a fogadásra, de az ír kötötte a karóhoz, ha már eljöttem akkor oda is menni kell.
Az egész parti alatt igyekeztem elslisszolni mellőle, és kerülni Hornert.
Végül félrevont az egyik sarokba.
- Miért kerülőd Christiant?
- Én nem…
- Alice!
- Beugrott hozzám tegnap.
- Mi történt? –vonta össze a szemöldökét.
- Semmi.
- Jó kis semmi lehet. Ezért kerülöd, és festesz úgy mint aki végig bőgte az estét?
- Ennyire látszik?
- Az látszik hogy valami van, meg vele is.
- Nagyon?
- Ismerlek titeket. És kicsit feltűnő, hogy a terem két végéből egymást nézitek.
Elmondtam.
- Ti nők olyan hülyék vagytok, hogy az őrület! – közölte és otthagyott.
Odajött az egyik üzletember, így nem tudtam utána menni, utána pedig hiába kerestem eltűnt.
Erős volt a gyanúm, hogy vissza a hotelbe, és nem egyedül.

2011. november 12., szombat

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 6.

6.rész

Morcosan fordultam át a másik oldalamra, annak ellenére, hogy tudtam ideje lenne felkelni.
Hallottam, hogy szakad az eső, és erősen veri a hotel ablakát, ettől még inkább elment a kedvem a mai naptól.
Csipogott a mobilom, kómásan nyúltam érte, és olvastam az smst.
„ Háromnegyed óráig vártalak a hallban!! Elmentem a pályára, te meg gyere ki, ahogy akarsz!”
Elhúztam a szám, most sikerült felbosszantanom Eddiet.
A késésre nagyon érzékeny, én meg jócskán kicsesztem vele.
Végül is magára vessen, mondtam neki hogy nem akarok eljönni Angliába, de nem addig cseszekedett, míg végül Yamamoto is erősködött, mondván hátha sikerülne egy kis kapcsolatépítés, más cégekkel.
Az előző napi érkezés, és időeltolódás kikészített.
Végül összeszedtem magam, és felöltöztem. Nem lihegtem túl, egy magas sarkú, egy szűkszárú farmer, meg egy sötétkék kivágott felső. A kabátom, az esernyővel együtt a szobában felejtettem, de úgy döntöttem nem megyek vissza értük. Majd megoldom.
Idegesen nyomkodtam a lift hívógombját, ami végül halk kattanással megállt az emeletemen, és kinyílt.
Egy pillanatig egymásra bámultunk a bent utazóval.
- Jó napot kisasszony. –köszönt rám udvariasan.
- Hello. –nyögtem ki.
Előzékenyen hátrébb húzódott, én pedig beszálltam.
- Szintén mély garázs? – érdeklődött.
- Nem. Földszínt. Autó nélkül vagyok, taxit kell hívnom.
Megnyomta a gombot, és az ajtózárót.
- Köszönöm.
- Nincs mit. –biccentett – Vásárolni megy?
- Nem. Nem vagyok az a plázázós. A pályára szeretnék kijutni, remélem még kapok taxit.
- Valóban? –érdeklődött vigyorogva.
- Igen. Akivel mentem volna itt hagyott.
- Érdekes ember lehet.
- Nem, csak elaludtam, és nem várt meg. Ciki. – piszkáltam a fülem mögé a hajam.
Elmosolyodott.
- Bárkivel előfordul.
Idegesen megvakartam a tarkóm.
- Igen, de nem tudom mit szólt volna, ha maga vár rám, majdnem egy órát.
- Ha sietek, akkor elmegyek, de kéretek Önnek autót.
Elmosolyodtam. Ez a pasi egyre inkább vonzó volt.
- Ez kedves. Akkor maga rendes. Szerencsés a barátnője, vagy a felesége.
- Köszönöm.
A felvonó megállt, és kinyílt az ajtó.
- Mindent jó. Vezessen óvatosan.
Bólintott, majd a gombokhoz hajolt, és eltűnt a tolóajtó mögött.
Míg odaértem a portás pulthoz magamban somolyogtam.
Tényleg úriember.
Kértek nekem egy kocsit.
Kiálltam az épület elé az eresz rész alá, kezemben a kölcsön ernyővel.
Feltámadt a szél, és kezdtem kicsit elázni ahogy rám fújta a vizet. Taxi meg sehol.
Pedig az órám szerint már legalább lassan tíz perc eltelt.
Megállt előttem a járdán egy sötétkék BMW, majd lehúzták a sötét ablakot.
- Hello. –köszönt rám megint Horner.
- Hello.
- Elvihetem?
- Elvileg jön a taxim.
- Addig megázik, és megfázik.
- Megoldom, köszönöm.
Egy pillanatig egymásba fonódott a tekintetünk.
Felhúzta az ablakot, majd kiszállt, és átfutott az autó előtt.
Átadott egy vastagabb, őszi kabátot. Céges volt, tele logókkal, és a csapat emblémájával.
- Elviszem. Jöjjön! Nem állhat itt az esőben.
- De….
- Jöjjön! –nézett rám határozottan.
Elmosolyodtam.
- Oké. Maga lehet a hős aki megmenti a bajbajutott csajt.
Kinyitotta nekem az anyós ülés ajtaját, én meg beszálltam, majd ő is mellém.
- Megázott miattam. – mondtam egyszerűen.
Bekapcsolta a fűtést.
- Tíz perc és megszáradunk.
- Köszönöm, hogy elvisz.
- Akkor én vagyok a hős lovag? – vigyorodott el, miközben besorolt a forgalomba.
- Valami olyasmi.
Megálltunk a pirosnál.
- Miért megy a pályára?
- Nézelődni. Ismerkedni. PR.
- Értem. Az egyik cégnél van, és ők küldték?
- Igen, valami olyasmi.
- Szóval nem tartozik rám. –cukkolt.
- Nem erről van szó.
- Akkor?
Megrántottam a vállam.
- Ne haragudjon. Még be sem mutatkoztam, természetes, hogy egy vad idegennel szemben tartózkodó. Christian Horner. A Red Bullnál dolgozom. És tegeződjünk. –kezet nyújtott.
- Maga a csapatvezető.
- Ismer? –lepődött meg.
- Fél szemmel ugyan, de követem A F1-et.
Elfogadtam, és megráztam a kezét.
- Alice vagyok.
- Milyen Alice? –fordult be az egyik sarkon.
- Csak Alice.
Újabb piros lámpa.
- A világért nem szeretnélek megbántani, de ugye te nem egy escort lány vagy?
- Kínos lenne magának egy ilyennel érkezni? – dobtam vissza a labdát.
- Igen.
- Szóval maga nem az a csajozós típus?
- Tegeződünk.
- Persze. Bocs. De nem válaszoltál.
Nem válaszolt.
- Vagy csak a fizetett csajokat kerülöd? Vagy nem kerülöd, csak nem vered nagy dobra?
Rám pillantott, majd vissza az útra.
- Nem vagyok kurva, csak nem akarom hogy kiderüljön ki vagyok. Valaki keresztbe akar nekem tenni, és segítőket keresek, hogy meghiúsítsam a tervét. Ha idő előtt elterjed a nevem, akkor reményem sem lesz rá hogy bárki szóba áll velem.
Megint pirosnál álltunk, így végig a szemembe nézett.
- Ez őszinte volt.
- Igen. – közöltem várakozóan.
- És tőlem is ezt várod, ha már te az voltál.
Széttártam a karom.
Előre nézett.
- Akadt már dolgom olyan lányokkal, de nem vagyok rá büszke.
- Miért? Mert fizettél érte? A legtöbb pasi dicsekszik velük, trófeaként kezeli őket.
- Ők is emberek.
- Igen, viszont kevesebb a rizikó mintha egy rajongóval, vagy el felszedett nővel jönnél össze. Ők nem fecsegnek.
- Nagyon átlátod.
- Kétféle típusú pasi van az autósportban, az egyik a playboy, a másik a hűséges, aki csak akkor keresi ezeket a csajokat, ha éppen mélyponton van, és nincs senkije.
Érdeklődve pillantott felém.
- Érdekes lány vagy….
- Ezt bóknak veszem.
- Annak szántam.
Felhúztam a térdem az ülésre.
Egyértelmű volt, hogy bejöttünk egymásnak.
- Ha nincs konkrét programod velem ebédelhetnél. –vette fel.
- Kedves vagy de inkább nem.
- A párod miatt?
- Nem vagyok együtt azzal akivel jöttem, az csak munka. Bár ő szeretné. – szögeztem le amikor láttam a hitetlenkedését.
- Akkor?
- Neked ha jól tudom van valakid.
- Volt valakim, de már vége, viszont szerintem ezt már tudtad.
- Hallottam, de csak pletyka szinten.
- Sokáig maradsz kint?
- Nem tudom.
- Örülnék ha beugranál hozzánk egy kávéra.
- Még meggondolom.
Beállt a parkolóba.
Kiszálltunk.
- Köszönöm a fuvart.
- Szívesen.
- Mennem kell. – kicsit bénán intettem neki.
- Szia.
Azzal a beléptető kapu felé spuriztam, amíg ő kivette a cuccát, én gyorsan eltűntem a tömegben.

2011. november 8., kedd

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 5.

5.rész

Másnap fáradtan, és kialvatlanul ébredtem. Leültem a tv elé, és rendeltem reggelit. Alig fél óra múlva már kopogtattak.
Kinyitottam, és egy pillanatig döbbenten bámultam Eddire, aki betolta a zsúrkocsit.
- Miért jöttél? –csuktam be az ajtót.
Kéretlenül leült a kanapéra.
- Nem tudom. Feltétlenül kell ürügy?
- Nem. – dőltem a falnak.
- Helyes. Reggelizünk? –pillantott rám.
Megrántottam a vállam, és a dohányzó asztalra pakoltam pár dolgot.
Éppen a kávémat ittam, amikor megint megszólalt.
- Ha meg akarod nyerni a háborút Senna ellen, szövetségesekre van szükséged. – szúrt a villájára egy adag rántottát.
- Tudom, hogy ki nem állhatod, de gondolom nem csak magadra célzol.
- Persze hogy nem.
- Terved is van?
- Nem nagyon, csak ötleteim.
- Eddie. –tettem le a csészét – Én nem akarok háborút. Talán megkellene beszélnem az ügyet a Hondával, és vele is.
- Attól tartok kedvesem, nem olvastad a reggeli lapokat. – azzal odament a tálcákhoz, és felém nyújtott egy friss lapot.
Bár japánban voltunk, ez a helyi sportújság angol kiadása volt. Megkerestem az autósport rovatot.
„ Senna szerint Takayanak csak szerencséje volt!”
„ Lapunk munkatársa Midori Kitto tegnap készített interjút, a háromszoros világbajnok, brazillal, akivel jövő heti Japán útja előtt találkozhatott.
- Ayrton, Önt mindig is szerette a japán közönség, mit érzékelt ebből korábban?
- Érezhető volt a japánok szeretete. Mindig szívesen fogadtak, és bárhová mentem tisztelettel, és előzékenyen bántak velem. A pálya is kiváló, remek versenyeket futottam, és a világbajnoki címeket is szereztem itt.
- Tud róla, hogy most is nagy népszerűségnek örvend?
- Erről nem tudok nyilatkozni, azóta nem jártam Japánban.
- Értem. Amióta visszavonult a McLarennel dolgozik, úgy tudom, Önnek is köszönhető, hogy megint a Hondával dolgozhat együtt a wokingi csapat.
- Igen, célom hogy végre megint világbajnokok legyünk, és a Honda mindig is maximálisan támogatott minket, úgy vélem remek lehetőségeket tartogat a jövő.
- Az unokaöccse a Ferrarinál van, sosem szerette volna rávenni, hogy átszerződjön?
- De igen, remélem mi hamarabb sikerül is. A Ferrari nagy múltú csapat, de Schumacher, és Todt, már nem megfelelő irányba viszik, szerintem nagy mértékben hátrányban van Bruno, amiért nálunk versenyzik.
- Erős kritika, tekintve hogy tavaly a világbajnoki címért harcoltak Vettellel.
- De nem nyertek. Már másodszor veszítettek.
- A jövői évi motorjaik tesztelését, és fejlesztését a Nakajima Racing végzi. A két pilótájuk közül egyértelműen Takayáé a vezető szerep. A Formula Nipponban tavaly mindenkit meggyőzött, a mai versenyen pedig az egész mezőnyt maga mögé utasította az esőben. Mit gondol erről?
- Nem tartom a legjobb megoldásnak, hogy egy női versenyzővel kell együtt dolgoznunk. Nem tartom sem elég felkészültnek, sem elég tapasztaltnak a munkára. Talán ha más kolléganőjéről lenne szó, de az alapján amit hallottam róla, egy makacs, önfejű, és kapkodó személyről van szó. Nekünk egy nyugodt, higgadt, és kiváló tesztpilótára lenne szükségünk ahhoz, hogy a fejlesztés a várt eredményeket hozza. A mai futamon szerencséje volt, mert az autó remekül ment, de őszintén szólva nem hiszek benne, hogy eredményes lehet idén, és ezt a teljesítményt meg tudná ismételni, vagy felül tudná múlni.
- Találkozott már vele?
- Nem, és nem is áll szándékomban.”
Döbbenten tettem le a lapot.
- Látom szíven ütött. – somolygott Eddie.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el…..
- Pedig jobban teszed. Támogatja az árvákat, a szegényeket, a világ legjobbja igen, jó képű kétségtelen. De egyben egy hímsoviniszta, törtető, akaratos, a céljáért bármire képes oldala is van.
Eddire pillantottam.
- Én emberben még nem csalódtam ekkorát.
Felnevetett.
- Néha nem tudom eldönteni, hogy ennyire naiv és jóhiszemű vagy, vagy pedig sült bolond.
- Kösz!
- Nézd, sajnos ez van. Michaelnek is van egy ilyen oldala, és nekem is. Sőt jobb ha tudod, neked is. Csak itt Japánban elnyomod, és befogod a szád, mert ez kell az érvényesüléshez, de tengerentúlon több balhéd lenne, mint nekem.
- Nagyon felbaszta az agyam! –dühöngtem.
- Látom, és azt is hogy egy világ omlott össze benned.
- Akkor sem akarok harcolni vele, egy Sennával? Igazad van, nem járnék jól.
- Pedig, ha lennének védőbástyáid akkor nagyobb esélyed lenne.
- Mire gondolsz? – vontam össze a szemöldököm.
- Massa év végén elmegy, Michael Vettelt szeretné, de őt Horner csak a testén keresztül engedné elmenni. A többiek meg még fiatalok tapasztalatlanok. A gárda szinte teljesen új, a régiek elmentek. Én helyedben úgy ügyködnék, hogy addig ne rúgassam ki magam, amíg vagy mi vagy valaki szerződést nem ajánl neked jövőre.
- Úgy érted szerezzek helyet egy tesztvezetésre?
- Úgy. Csak így van esélyed, ha kirúgatod magad akkor véged. Addig meg lavírozz.
- De én nem ismerek senkit.
- Én viszont igen.
- Te csak azért akarsz nekem segíteni, mert le…
- Hé! – vigyorgott – Emlékszel? Betársultam a Nakajimába.
- Igen? Eddig ezt nem mondtad! –csattantam fel.
- Jó akkor most mondom. Tíz százalékot megvettem. Csendes társ vagyok.
Elhűlve dőltem hátra.
- Ha a Ferrarihoz kerülnél, és kivásárolnának a szerződésedből, akkor egyrészt jó pont lenne Todtnál hogy ajánlottalak, és még pénzt is nyernék veled.
- Ez nem üzleti összeférhetetlenség?
- Nem kell mindenkinek, mindent tudni.
- És ez nekem miért is jó?
- Bekerülsz a Forma 1-be, én pénzt kapok, és jó pontot, Sennát meg megüti a guta, mert ő szíve szerint szerintem téged eltemetne valahová a Marianna árokba. –elégedetten terpeszkedett el a kanapén.
- És ha McLarenhez szerződöm.
Megrántotta a vállát.
- Ha jól tudom Ront utálod.
- Jól tudod.
- Horner éppen szabad.
- Tessék?
Elvigyorodott.
- Pont az eseted.
- Azt hittem magadnak akarsz?
- Az üzlet előrébb való.
- Gyors váltás. – gúnyolódtam.
- Szivi, nem égetem magam azzal, hogy harmadszor is bevágod előttem az ajtót. Annál tapasztaltabb róka vagyok én már. Értek a szóból.
- Persze.
Készült a csípős válasza, de leintettem.
- Mit forralsz?
- Először is egy parti, amit Sonia szervez.
Érdeklődve vártam.
- Mindenkit ott lesz. Eljössz, és bemutatlak, mint egy Alice-t egy barátomat.
- Ennyi?
- Igen. Csak a nevedről hallottak, de gőzünk sincs ki vagy. Biztos vagyok benne, hogy annyira nem tartanak jelentékenynek, pláne a világ túl felén, hogy arcról ismerjenek. Ayrton meg amennyire ki akar piszkálni, biztosan tudni sem akar rólad.
- Bemutatsz, én meg haverkodom, és fecsegek?
- Remek partner vagy, öt perc alatt bárkit leveszel a lábáról, és ez a lényeg, a pr. Ha már megkedveltek, akkor érdekelni fogja őket valójában miért vagy ott. Sőt két embert is tudok aki roppant érdekesnek találna egy ilyen belépőt.
- Ki?
- Mateschitz, és Mallya.
Húzogattam a szám.
- Menni fog.
Gyanakodva néztem rá.
- Ne győztél meg.
Nevetett.
- Menni fog. Menni fog cukorfalat.
- Ne hívj így.
Megint nevetett.

2011. november 7., hétfő

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 4.

4.rész

Nem tudtam pontosan ki lehetett azaz ember, csak annyit hogy már láttam, az egyik főnökségi vezető lehet a Hondánál.
Anélkül, hogy bementem volna a főnökhöz visszamentem a szobámba, és kibámultam a kis ablakon.
Nem értettem, hogy Ayrton, hogy lehet ilyen, hallottam én már róla mindent, az elmúlt évek során, dehogy ok nélkül kicsesszen és áskálódjon egy másik pilótával szemben, ha nem velem történik meg el sem hiszem.
Senna köztudottan kemény, elszánt, a győzelemért bármire képes versenyző, aki mint a legtöbben egoista is, és persze képtelen elhinni vagy akár elképzelni is hogy ő okozott volna egy balesetet, ez tény. Ahogy az is, hogy bármilyen autóból képes volt kihozni a maximumot, olyan akarttal és hittel rendelkezett amivel kevesen, elvitathatatlan tehetség, esőmenő, Suzuka specialista.
A világ egyik legjobb, ha nem a legjobbja, persze azért el kell ismerni hogy azért Schumacher sem kispályás, nyert hét címet, és a csúcsra vitte a Ferrarit.
Kettőjüket egy lapon említeni nem lehet, már csak azért sem mert utálják egymást. Az elmúl években tartott FIA Gálák híresek voltak arról, hogy valamilyen utón módon, de sértegették a másikat. A sajtó gyakran hangos az ellentétes véleményeiktől, felfogásukról, piszkálódásuktól.
A vetélkedés még mindig a vérükben van.
Bárhogyan is próbáltam összerakni a mozaikot, nem értettem semmit. Miért akar a brazil kirúgatni? Csak mert nő vagyok, vagy egyéb tervek miatt?
Hosszú ideig meditáltam míg végül elővettem a telefonom.
Az idők folyamán sokakkal összeveszett – Schumacheren kívül – Ayrton, akik ennek ellenére mégis rengeteget megtudtak róla, és az esetleges terveiről. Egyrészt hobbiból, másrészt üzletből, harmadrészt munkájukból kifolyólag.
Jelenleg egy embert tudtam, aki feltehetően a dolgok mögé lát, és hajlandó lenne segíteni, csak felhívnom nem akaródzott.
Akadt egy két spanom a Forma 1- ben is, de ritkán tartottam velük a kapcsolatot, nem tartoztam oda, és nem is érdekelt az ottani helyzet. Nem akartam azzal tölteni az időmet, hogy azon agyalok, hogyan kerülhetnék be, az rányomta volna a bélyegét a teljesítményemre, tettem amit kellett, de nem kerestem minden áron a lehetőséget. Ha viszont úgy adódott volna, élek vele.
Végül csak erőt vettem magamon, és megnyomtam a hívás indítás gombot.
Kicsöngött, de nem történt semmi, már hatodik csengetésnél jártam, amikor le akartam tenni, de beleszóltak.
- Igen! Ki az? –mordult bele, de a háttérből hangosan szólt a zene.
- Elbűvölő vagy mint mindig. – sóhajtottam fel – Zavarlak?
- Tessék? – kiabált bele – Tartsd egy kicsit!
Pár recsegős pillanat elteltével, újra beleszólt.
- Kivel beszélek?
Felnevettem.
- Találgass!
- Alice. Micsoda meglepetés! Miben segíthetek szivi?
- Merre vagy?
Ezúttal ő nevetett fel.
- Ennyire érdekel?
- Most komolyan! Hol a francban vagy?
- Közelebb, mint hinnéd édes.
- Hol?
- Most éppen az Impulnál vagyok, a paddockban.
- Szóval Oliveiraval bulizol? Hogy kerültél te ide? – döbbentem meg.
- Nem. Két csinos modellt hagytam ott a hívásod kedvéért. Tényleg érdekel miért vagyok itt? – cukkolt.
- Hagyjuk. – le akartam tenni, és eltartottam a telefont a fülemtől.
- Ne tedd le! Hallod!
- Nem fontos!
- Te csak akkor hívsz, ha valami fontos! Átmegyek, és elmondod mi van! Aztán….- felnevetett.
- Istenem, csak egyszer ne akarnál az ágyadba vinni!
- Nem bánnád meg.
- Menj a francba!
- Hol vagy? Az egyik lakókamionban?
- Igen, sajátomban.
- Tíz perc és ott vagyok. – tudtam, hogy vigyorog.
- Utállak!
- Persze! –azzal lette.
Bementem a fürdőbe, és lezuhanyoztam, majd felkaptam egy szűk farmert, éppen a fekete kivágott pólót húztam magamra amikor kopogtattak.
Ahogy kinyitottam, egy pillanatra elmosolyodtam.
Egy kék farmert, fehér inget, sötétkék zakót viselt, és neki dőlt az ajtó félfának. Eddie Irvine remekül festett, mint mindig.
- Hívtál, jöttem.
Elvigyorodtam.
- Ritkán mosolyogsz azon, ha én mondok valamit.
- Igen. Általában vitázunk. – mosolyogtam tovább.
Két éves ismeretségünk alatt, ritkán voltunk közös nevezőn.
Hívatlanul lépett be a szobába, és bezárta az ajtót. Igyekeztem tartani a három lépés távolságot.
Jól tudtam ugyanis, hogy az ír bűvkörébe kerülni könnyű, de kiszakadni onnan már nehéz.
Eddig sikerült elkerülnöm, de amikor pár hete találkoztunk egy bulin, és le voltam törve Suzuka miatt, kicsit többet ittam mint kellett volna, és sokkal többet engedtem meg neki mint ajánlatos. Az egyik sötét sarokban egymásba gabalyodtunk, ha a csókunk közben nem szólal meg a mobilja, akkor feltehetően az ágyában kötök ki.
Amíg elfordult beszélni, én gyorsan eltűntem, utána pedig eszem ágában sem volt a megkereséseire reagálni.
- Szóval? – lett kicsit komolyabb.
Felültem az asztalra, és kinéztem az ablakon.
- A segítségedre lenne szükségem.
- Az enyémre? – nézett rám meglepetten.
- Pontosabban arra amit Sennáról tudsz.
Elhúzta a száját.
- Nem tudtam, hogy ismered Brunót.
Tudtam, hogy együtt dolgoznak a Ferrarinál, és kedveli a srácot, annak ellenére hogy Ayrtonnak meg ott tesz keresztbe ahol tud.
Láthatóan, nem tapsolt volna ahhoz, ha az ifjabbik brazillal kavarok.
- Én nem róla beszélek!
Neki dőlt a szekrénynek.
- Mi ez az egész?
Pár mondatban elmeséltem.
- És most az érdekelne, te erről mit tudsz?
- Én? Semmit. Nem beszélek vele, és ő sem velem.
- Eddie! Az Istenért! Ki akarnak rúgni miatta!
- Nem inkább azért, mert lehurrogtad a brazilokat, és kiestél? – vigyorgott – Nekem ez inkább a saját hibádnak tűnik.
- Nem! Mondtam, hogy mit hallottam. Tudni akarom, mi van a háttérben, és tudom, hogy te tudod!
- Valóban?
- Eddie! – ripakodtam rá.
- Jól van, jól van!
Mérgesen huppantam le az asztal tetejéről.
- Mit akarsz cserébe? Tudom, hogy addig úgyse mondasz semmit, amíg én nem ajánlok fel valamit. – tettem keresztbe a kezem magam előtt.
- Egy vacsora? – viccelődött.
- Te nem enni akarsz. –szögeztem le.
Közelebb jött egy lépést, de én hátráltam, végül neki ütköztem az asztalnak, ő pedig lazán előre dőlt két kezét rátéve, engem mintegy sarokba szorítva.
Az arca csak pár centire volt az enyémtől.
- Legutóbb egész jól éreztük magunkat együtt.
- Legutóbb részeg voltam.
- Nem ittál te annyit, csak ezzel mentegeted magad.
Nem tudtam ellökni a közelemből, valami felé húzott.
Gyengéden megsimogatta a nyakam, az arcom, amikor a szememhez ért lehunytam, aztán a számat kényeztette.
Az állam alá tette a kezét, és maga felé húzott, majd éreztem az ajkait az enyémen.
Egy pimasz, laza csóknak indult, afféle „bebizonyítom neked, hogy igenis akarsz” típusúnak, én viszont szenvedélyes választ adtam, és a kezeim becsúsztak a zakója alá.
Mire kicsit észre tértünk, én megint az asztalon ültem, rajta pedig már nem volt ing.
Szorosan átöleltem, és belefúrtam az arcom a vállába.
- A városban lakom, az egyik szállóban.
- Nem lehet. –suttogtam.
Eltolt magától.
- Miért nem? Én is akarom, meg te is. Semmire nem kényszerítettelek, és te is láthatóan benne lennél.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy hírbe hozzanak veled.
- Az Istenért, nem a középkorban vagyunk! – kapta fel a vizet.
- De ez Japán! Te is tudod, ha kiderül hogy veled vagyok, akkor vége a karrieremnek, egy életre leírnak!
- Ezt nem tudhatod!
- De tudom!
Dühösen cibáltam magára az ingét, majd a zakóját, és kifelé csörtetett, amikor elkaptam a karját.
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk.
- Massa év végén visszavonul, és Bruno szerződése is lejár. Buttont pedig ki fogják rúgni. Ayrton el akarja érni, hogy Bruno átszerződjön a McLarenhez, akik ütőképesebbek lesznek, mert a Honda jövőre ismét motort ad nekik. Ha pedig téged kirúgnak, akárki jön is a helyedre, nem a győzelem, és a pályán elért siker lesz a célja, hanem az, amit a Honda megszab. Az pedig egy erős, ütőképes és tartós motor fejlesztése a McLarennek jövőre. Ha viszont maradsz, nem biztos hogy ez sikerül, mert nem ez lesz az elsődleges célod. Ayrton útjában állsz, és ez ellen semmit sem tehetsz.
Nyeltem egyet.
- Ha viszont megnyered magadnak a Hondát idén, akkor lehet hogy téged visznek tovább a F1-be, és Bruno szerződtetése Ayrton mesterkedése ellenére meghiúsul. Én a helyedben nem húznék vele újat kezdőként, jövőre nem csak a Ferrarinál, és a McLarennél, de a Red Bullnál is lesz hely, mert Raikkonen is visszavonul. Jó esélyeid lennének. Ha viszont áthúzod a terveit, számolj azzal, hogy túl sok ismerőse van, akkor sokan lesznek akik keresztbe tehetnek neked, én azt mondom ha ki akarnak rúgni akkor jobb ha hagyod, mert ha nagyon ficánkolsz, sutba is dobhatod a jövődet, mert eltapos mint egy bogarat! Ne húzz ujjat vele! –azzal sarkon fordult.
Megint elkaptam a könyökét.
- Köszönöm.
Kirántotta a karját a kezemből.
- A legjobb lesz, ha keresel magadnak másik informátort. – morogta.
- Eddie, kérlek!
Megfordult, és mérgesen pillantott rám.
- Nem vagyok a csicskásod, hogy kedved szerint hozzád rohangáljak.
- Most ezért vagy mérges mert….
- Azért vagyok mérges, mert már másodszor csinálok magamból hülyét miattad! Amit mondasz, az csak kifogás!
- Én nem vagyok azaz egy éjszakás fajta!
- Honnan tudod? Sohasem próbáltad? Mielőtt megkérdezed, igen nyomoztattam utánad.
Pofon vágtam.
- Más is meg fogja tenni, ha szerződtetni akar majd. Nem fogok bocsánatot kérni!
Megráztam a fejem.
- Ne félj! Előbb utóbb úgyis lesz valaki, aki miatt feladod az apáca életet! Csak ne felejtsd el, én nem azért akarlak ágyba vinni, hogy kihasználjalak. De nyugodt lehetsz, én leszek az első aki majd a képedbe vágja, hogy én megmondtam! –azzal elviharzott, és bevágta az ajtót.
Fáradtan értem vissza a szállodába, a lakosztályomban, pedig már várt rám egy csokor rózsa.
A kártyán ennyi állt: „ Eddie”.
Lefeküdtem, és szorosan magamra tekertem a takarót.
Szerettem volna hozzábújni, reggel vele ébredni, de volt még annyi józan eszem, és igyekeztem nagy ívben elkerülni, már ameddig van bennem annyi lelki erő, hogy eltudjam.

2011. november 4., péntek

If Tomorrow Comes - Ha lejön a holnap 3.

3.rész

Nyolc kör alatt beértem a sereghajtókat, majd tizenöt körrel később a középmezőny végén küzdöttem. Újabb tíz kör után pedig már a hatodik helyen voltam. Keményen vezettem, és nyomtam a gáz, ezúttal nem hagytam magam lerázni, becsapni, és nem féltettem az autót a sérüléstől. Előztem, bárhol ahol letett, és ott is ahol nem.
Dühös voltam, és elszánt.
Nem törődtem azzal, hogy a kocsit esetleg tönkre teszem, túl hajtom, nem érdekelt a gumik állapota, csak azzal foglalkoztam, hogy a lehető legelőrébb végezzek, és ezért bármit megtettem.
Tizenegy kör maradt hátra, amikor beértem a harmadik helyezettet. A német André Lotterert, csak három kör alatt sikerült megelőzni, majd jött Nakajima, újabb három kört követően.
Két kör alatt értem be Olivierat, aki az első helyen haladt.
Már csak három köröm maradt. Minden kanyarban és kigyorsításnál próbálkoztam, de hiába.
Másfél kört erre vesztegettem.
A brazil remekül védekezett, nem adott esélyt. Ismertem már annyira, hogy tudjam ha alkalmat is ad az előzésre, átverésből még képes bevágni az orrom előtt a kiskaput, és vagy kiszorít a pálya szélére, vagy ütközünk.
Érezhetően arra játszott, hogy a nehezen kiharcolt pozíciómat nem akarom kockára tenni.
De ezúttal nem engedtem, nem fogom megelégedni egy biztos hellyel. Ha ennyit harcoltam nem érem be kevesebbel, mint a győzelem.
Az utolsó körben jártunk, amikor a tizennégyes kanyart sokkal szűkebben vettem, és nem váltottam vissza, csak motorfékkel beestem, így a tizenötös végén már én fordultam el elsőként a következő kanyarba.
Igyekeztem szélesíteni az autót, és a tizennyolcasban belül fordultam el, de nem szűken, hanem nagyon szélesen, így kiszorult külső ívre, és bár látszólag előzött, de jött a kigyorsítás.
Nem maradt más, bíznom kellett a Honda erejében, és gyorsaságában, erre alapoztam.
Meg kell vernem a Toyotát, ezen múlt minden.
Nem néztem hátra, nem pillantottam a tükörbe, csak nyomtam a gáz, és nagyon akartam a győzelmet.
Miután áthaladtam a célvonalon, tovább haladtam, majd lassítottam.
Lehunytam a szemem, és vettem egy nagy levegőt, majd ránéztem a rádió gombra, és megnyomtam.
- Shōri matawa haiboku? (Győzelem vagy bukás?) –kérdeztem idegesen.
Egy darabig néma csönd majd Kido szólt bele.
- Saigo ni, yuka kara ago o eranda, to jōshi ga oiwai no kotoba o uketorimasu. (Végre felszedtük az állunkat a padlóról, és a főnök pedig fogadja a gratulációkat.)
- Hai. (Igen). – ennyit tudtam mondani.
Mérhetetlenül boldog voltam, de ugyanakkor úgy éreztem mindjárt elájulok.
Beálltam a parc fermébe, de nem tudtam kiszállni az autóból.
Kido, és a srácok húztak ki.
Észre sem vettem, mennyit kivett belőlem ez a futam, annyira erősen szorítottam a kormányt, és átfáztam a hűvös esőben, hogy a lehűlés, és a kimerültség miatt a dobogón ülve hallgattam meg a himnuszt.
A ceremónia után az orvosi központba támogattak át kivizsgálásra, de egy kis izomlazítóval, és néhány melegítő paplannal, pár óra pihenéssel, két zacskó infúzióval, és egy üveg izotóniás oldattal később, a saját lábamon hagyhattam el az épületet.
A kamionjaink körül már nagy volt a nyüzsgés, a fiúk szervezték a bulit, odaintettem nekik, majd felmentem a főnökhöz.
Beakartam köszönni, nem is beszéltem vele csak a verseny előtt.
Az ajtaja résnyire nyitva volt, beszélgetés zaja szűrődött ki.
- Kono shōjo wa amarini mo kikendesu. Anata wa kakunin suru hitsuyō ga arimasu. (Ez a lány túl nagy kockázat. Be kell látnia.)
- Watashi wa mada sō wa omowanai. Hai, zenkai no rēsu de seiseki ga, soshite watashi-tachi ni haji o motarashita. Shikashi, genzai de wa, kyōsō ni katsu tame ni saigo no basho. Idaina tassei! (Én még mindig nem így látom. Az előző versenyen rosszul teljesített, és szégyent hozott ránk igen. De most viszont az utolsó helyről megnyerte a versenyt. Kiválóan teljesített!)
- Hendō suru pafōmansu, soshite sore wa shōrai no tame ni watashi-tachi no keikaku nitotte kikendesu. Wareware Yamamoto, shinrai-sei no takai kōsoku to tsuyoidesutsu no enjin wa, rainen makurāren ni haishin sa remasu. Kono yō ni, sore wa yori ōku no mairu ga rēsukondishon de kare to iku koto ga fukaketsudesu. (Ingadozó a teljesítménye, és ez veszélyes a jövőre vonatkozó terveinkre nézve. A McLarennek akarunk jövőre motort szállítani Yamamoto, olyat ami megbízható, gyors, és erős. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy minnél tobbe kilométert menjenek vele versenykörülmények között. )
- Takaya dai raidā! Kyō, shōko fīrudo o yabutta, to ame ga aru. Kare wa kare ga dekiru koto o shimeshita, to watashi wa, rokēshonkōdo no hyōshōdai toyuu, kotoshi wareware wa kare o motto mitai to kangaete imasu. (Takaya kiváló versenyző! Ma bizonyított, legyőzte a mezőnyt, és az esőt. Megmutatta mire képes, és hiszem, hogy a dobogós helyket idén is látunk még tőle.)
- Yamamoto o sanshō shite kudasai! Kanri wa fu kakujitsudesuga, nenmatsu mae ni chīmu o okuru koto tassei suru tame ni motomeru on'nanoko, shinken ni kaigi-tekide mo arimasu! (Nézze Yamamoto! A vezetőség bizonytalan, de komoly kétkedői is akadnak a lánynak, akik igyekeznek elérni, hogy még az év vége előtt elküldjék a csapattól.)
- Kono yō ni, sena ni mo kakawarazu konkai no kekka wa, takaya to no keiyaku o yaburu koto ni tōtatsu suru kotodesu! (Tehát Senna a mai eredmények ellenére is el akarja érni hogy szerződést bontsunk Takaya-val!)
- Anata ga shitte iru, honda ga yūshō, soshite sore wa hitobito no sonkei o okoshimasu. Watashi wa itsumo adobaisu o totte, soshite kon, rainen watashi-tachi wa airuton no onsei shingō, sarani kodai no jūyō-sei, makurāren ni modorimasu. Takaya wa konketsu no on'nanokodesuga. Wareware wa yori ōku no jūyōna baransu o toru baai, anata wa takaya feláldozhatóbb. Nem wa pairotto ga sorera kara kitai sa reru kekka o mitasu koto ga dekinainode, kinchō helytetbe no Ayrtonnal ni narudarou, to kitai koto ni ryūi suru hitsuyō ga arimasu. (Maga is tudja, világbajnokságot nyert a Hondának, és ez tiszteletet ébreszt az emberekben. Mindig is kikérték a tanácsait, és most hogy jövőre visszatérünk a McLarenhez, Ayrton szava még nagyobb jeletőséggel bír. Míg Takaya csak egy félvér lány. Ha mérlegre tesszük ki a fontosabb, akkor be kell látnia hogy Takaya a feláldozhatóbb. Nem fogunk azért feszült helyzetbe kerülni Ayrtonnal, mert a pilótáink nem tudják teljesíteni a tőlük várt eredményeket, és elvárásokat.)
- Kono baai, chīmu wa anata to no keiyaku ni bunkatsu. Wareware wa nani watashi-tachi no hitobito o sapōto suru, sōmu ni hanashite inai mōtā no kyaria o nozonde inai. Takaya watashi-tachi no pairotto, soshite watashi wa chīmurīdā, oyobi kabushiki no kahansū no shoyū-shadesuga, sore wa sonomama nokorimasu. Airuton wa, kono chīsana on'nanoko ga soko ni aru kyō, sukunakutomo, anata ga kare Tolemannal monako no yō ni tēburu no ue ni sore o tsukutta koto o oshiete kuremasu. (Ebben az esetben viszont, a csapatom szerződést bont önökkel. Nem akarunk olyan motor szállítót, aki nem támogatja a mi emberünket, és beleszól a belügyeinkbe. Takaya a mi pilótánk, és amíg én vagyok a csapatfőnök, és a részvények többségi tulajdonosa, az is marad. Ayrtonnak pedig megmondhatja, hogy ez a kislány ott kint, ma legalább annyit tett le az asztalra, mint ő a Tolemannal Monacóban.) (Ayrton Senna 1984-ben, Monacóban második lett, egy esős kaotikus futamon, remek teljesítmény nyújtva egy gyenge autóval.)
- Kono baai, watashi wa Yamamoto ga dekireba anata to dōsa suru yō ni shiawasedatta. Ashita no asa wa, keiyaku shorui no shūryō ga hyōji sa remasu. Sayōnara!( Ebben az esetben örültem, hogy együtt dolgozhattam önnel Yamamoto. Holnap reggel megkapja a szerződésbontási papírokat. Viszont látásra!) –azzal kiviharzott a szobából engem is majdnem fellökve az ajtóban.

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 2.

2.rész

A verseny pocsékul sikerült, Oliveira belém jött a rajtnál hátulról. Úgy csörtettem végig a bokszon, hogy nem láttam a pipától, és első körben közölte az utamba keveredő riporter kérdésére, hogy az összes brazil autóversenyző egy barom.
Két perccel később le is esett mit sikerült kinyögnöm, élő adásban persze, és próbáltam javítani a renomémon. Elmondtam, hogy Oliveira mellett di Grassira értettem mindezt. Tekintve:
“ Mindkettő egy idióta. Nem én vagyok az első, és nem is az utolsó, akibe már megint beleszálltak, mert nem ismerik a fék, és a kormány fogalmát. Mindegyik Sennát akar játszani, csak a probléma ott kezdődik, hogy közel sincs olyan jó egyik tulok sem.”
Előre sejtettem, hogy Yamamoto sushijában végzem vacsora gyanánt.
Nem így lett. Szó nélkül keresztül nézett rajtam. Ez még szarabb érzés, mintha leszidott volna. Majd a versenybíróság etikátlan viselkedés miatt, letiltott a délutáni F3-as futamról.

Szerettem volna a fejem verni a falba, de tudtam az sem segít. A csapat is elzárkózott tőlem, igazat is adtam nekik, tönkre tettem a hétvégét.
És volt egy olyan érzésem, hogy a Hondánál máris elástam magam, és főnököt is, aki kőkeményen küzdött értem.
A következő lehetőségig igyekeztem befogni a szám, és keményen dolgozni, de persze továbbra sem méltatott egy szóra sem senki.
Tudtam, hogy hiába mondtam volna bármit. Tettekkel kellett javítanom, az ígérgetések, és a fogadkozások semmit nem érnek, és úgy általában a japánoknál sem.
A következő verseny Autopolisban rendezték. Az időmérő csapnivalóan ment, tízedik lettem.
Másnap reggelre meg pocsék lett idő.
Örültem neki, hogy Forma 3-as verseny nem volt ezen a hétvégén, már csak az hiányzott volna.
Egy szerelődobozon ülve, bánatosan néztem a garázsból, a szakadó esőt.
- Nani ga mondaina nodeshou ka? (Mi a baj?) – kérdezte a főnök.
- Nani mo nai. Dake ochiru. (Semmi.Csak esik.)
- Aki ni wa sore wa mondai de wa nai. Mondai wa karera ga, mō akiramete irunode, tatakau tame ni shitakunai toyuu kotodesu. (Az hogy esik, még nem baj. Az a baj, hogy nem akarsz küzdeni, mert már most feladod.)
Szúrósan pillantottam rá.
- Sore wa nanidesu ka? (Mi az?)
- Bosu, kore ga atta kon jedaimasutāyōda no chiedesu. (Főnök, ez most olyan Yoda mester féle jedi bölcsesség volt.)
Felnevetett. Már második éve ismertem, de nevetni még sosem láttam.
- Anata ga midori no jibun o egaku koto ga dekiru, sutikku o shutoku shi, kare jishin no masutā o yobidashimasu. Soshite watashi wa anata ga watashi ga itta koto kara nani ka o manabu koto o negatte imasu. (Akkor zöldre festem magam, szerzek egy botot, és mesternek hívhatom magam. Majd reménykedem, hogy tanultok is valamit abból amit mondtam.)
- Yamamoto jedaimasutā. (Yamamoto jedi mester.) – mondtam szarkasztikusan, de nem vette magára.
- Ima sugu dete, rēsu ni katsu! (Most kimész és megnyered a versenyt!) – közölte egyszerűen, és otthagyott.
- Mochiron. Watashi wa bōru o mite, watashi no tsuyo-sa ga aru tame, koko de watashi no mawari ni ukande shūchū suru. (Persze. Ránézek a labdára, koncentrálok, ide lebeg hozzám, mert velem van Erő.) –morogtam magam elé.
- Anata ga seikō shita baai, watashi ni oshiete kudasai. Watashi wa saisho no deshi to naru. (Szólj, ha sikerült. Én leszek az első tanítványod.) – vigyorgott Kido.
Persze, én teljesítsem a lehetetlen, amíg a többiek csak nézik.
Felsóhajtottam, majd a bejárathoz mentem, és felnéztem az égre.
Egyre jobban szakadt.
- Úgy tűnik, ma meg kell tanulnom vízen járni. –jegyeztem meg magamban.
Még több mint két óra volt a rajtig. Lemásztam a szerelő dobozról.
- Watashi wa sukoshi yasuma seru watashi no heya ni iku yo. (Felmegyek a szobámba, pihenni egy kicsit.) – szóltam oda Kidonak.
- Ryōkōna. (Jó.)
Valamiért olyan hideg volt. Elnyúltam az ágyon, és magamra terítettem egy plédet.
Elaludtam. Mindenféle hülyeséget álmodtam, és nem sokkal később egy hangos dörrenésre ébredtem fel.
Körül néztem, és rájöttem, hogy csak a vihar. A helyzet sokkal rosszabbnak tűnt, mint alig egy órával korábban.
Mire beültem az autóba, bőrig is áztam, hiába volt nálam ernyő.
Kido éppen becsatolta az övem, és rám nézett.
- Dochira no hōhō de wa, kaihatsu 6 de saisho ni, to no ten o eru. (Bárhogy is alakul, legyél az első hatban, és szerezz pontot.) – súgta oda.
- Wareware wa toraburu ni ne? (Bajban vagyunk?)
- Chīfu tame Honda no kōron. Karera wa sudeni meneszteni wa kyō shitakatta. Kyodaina sākasuda. Shikashi, watashi wa kyō wa ikutsu ka no matomona kekkadearu koto o itta yō ni, wareware wa subete tamotsu koto ga dekiru.. (A főnök miattad veszekedett a Hondával. Ők máris meneszteni akartak, még ma. Hatalmas cirkusz volt. De ahogy hallottam, ha ma lesz valami tűrhető eredmény, mindannyian maradhatunk.)
Úgy látszik ezzel a húzással, szépen keresztbe is tettem magamnak, és mindenki másnak a csapatban.
- Watashi ni izon shinai, kanōna kagiri subete o okonaimasu. (Rajtam nem fog múlni, mindent megteszek, amit lehet.)
Reméltem, hogy ez elég is lesz.
Bólintott.
Kido mondatai felzaklattak, ideges voltam, és feszült. Kiakartam kapcsolni ezeket az érzelmeket de nem ment.
Éreztem hogy baj lesz, és igazam lett. Ezúttal Kazuki Hirate jött nekem az első kanyarban, letört a szárnyam. Végig gépészkedtem a kört, majd bementem a bokszba. Lecserélték a törött elemet, és kaptam új esőgumikat.
Tök utolsó voltam, tizenöt másodperc hátrányban.
- Istenem! Annyira esélytelen. –sóhajtottam fel.
Két lehetőségem állt előttem: feladom, és csigázok a sor végén, vagy felteszek mindent egy lapra és kiesek, végül is minden mindegy alapon.
Még ötvenegy kör volt hátra az ötvennégyből.
- Nem fogom feladni! Be fogom bizonyítani, hogy ide tartozom!
A célegyenes hosszú, egy pillanatra lehunytam a szemem, és vettem egy mélylevegőt, és lazítottam.
- Akkor össze szedek egy nyomorult pontot, ha belehalok akkor is. - gondoltam dühösen.
Felszívtam magam, és beletapostam a gázba.

2011. november 1., kedd

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 1.

1.rész
ajánlott zene(mobil csengőhang):
http://www.youtube.com/watch?v=tOqh0TZYEOk
Szórakozottan ültem a suzukai pálya egyik központi épületének tetején. Csak néztem a naplementét, és hallgattam a sorban elzúgó Porschék hangját. Már korábban lement a mai nap szenzációja Formula Nippon időmérő edzés, ez pedig már csak az egyik utolsó betét futamok egyike volt.
Próbáltam fejben rájönni hol hibáztam, miért lettem csak második. Órák óta kattogott az agyam, de nem találtam választ a kérdésemre.
Elnyúltam az apró kavicsokkal borított tetőn.
Megszólalt a telefonom, egy régi japán anime zenéje volt beállítva.
Még a hetvenes években készítették, mégis a történet, és az a pár dallam mindig az autósport hőskorába repít. Meglódult a fantáziám, egy gyors Formula 1-es autóban száguldok végig az aszfalton és győzök, a himnusz csak nekem szól, és magasba emelem a győzelmi kupát.
Gyerek korom óta csak ez jár az eszemben, ez minden vágyam.
Hagytam had csörögjön tovább a mobil.
Valaki kinyitotta a tetőre vezető vastag vasajtót, ami hangosan nyikorgott.
- Takaya! Bosu o sagashite kuru! (Gyere, a főnök keres!)- kiabált a főszerelőm, Kido.
- Hai! Watashi wa sugu ni iku (Igen. Azonnal megyek)
Felkeltem, és leporoltam a ruhám. Követtem.
- Kido wa machigatte iru? (Baj van Kido?) –érdeklődtem lefelé menet a lépcsőn.
- Watashi wa wakaranai. Watashi wa nani mo iwanakatta.(Nem tudom. Nekem nem mondanak semmit.)
Bólintottam. Ha nem hát nem. A japánoknál sosem lehet semmit erőltetni, ezt már megtanultam.
Gyerek korom óta élek ebben az országban, de megérteni talán azért sem tudom, mert csak félig vagyok ide valósi. Apám japán diplomata volt, aki Angliában dolgozott, megismerkedett anyával, majd visszaköltöztek Tokióba. Két évesen kerültem ide, a kinézetem alapján nem is sejtik hogy félvér vagyok, de a nevem leleplez. Áldás és átok is egyben. Amikor versenyezni kezdtem a külsőm, és az hogy nem vagyok teljesen japán sok ajtót bezárt előttem.
Úgy vélték nem tartozom teljesen ide, és mind olyan kívül álló vagyok, akinek inkább Angliában vagy Amerikában van a helye.
A kezdeti bizalmatlanság miatt, sokszor akadt szponzor, és szerződtetési gondom is. Nem szívesen adtak sem pénz, sem ülést egy félig japánnak aki ráadásul még nő is. Újjal mutogattak rám, nem ültek mellém az étkezdékben, sőt olyan is volt, hogy nem szolgáltak ki.
Az is megtörtént, hogy ha én voltam a hibás egy versenyből való kiesésben ha nem, letolást kaptam, mondván egy tiszta japán nem szégyenítené meg úgy a csapatot mint én.
Évekkel később ahogy egyre többet, és többet bizonyítottam a pályán, versenyeket nyertem borzalmasan rossz autókkal, és minduntalan hangoztattam hogy ide tartozom, kezdtek eltűrni.
Nem! Nem befogadni, azt nem, csak megtűrni. A szerelőim mellé leülhettem enni, nem mentek el, és a pilótatársak sem löktek fel úton útfélen.
Ez az ország teljesen más mint Európa, csak akkor tartanak sokra, ha tisztességes vagy, keményen küzdesz, magas eredményeken teljesítesz, vállalod a felelősséget a saját hibáidért, és képes vagy a fejlődésre.
Valamint nem elhanyagolható tény, hogy komoly hátráltató tényezőnek számít, ha az ember önfejű, makacs, és forrófejű. És a nehezen elért sikert, ezekkel a fent említett negatív tulajdonságokkal gyorsan le is nullázhatja. Úgy vélik ugyanis, hogy ezek a tulajdonságok hátráltatják a csapat, a többiek teljesítményét, mert az egyén érdekeit helyezik előtérbe.
Én is ezt tettem. Sajnos mindegyik ilyen „káros” jelzőt nyugodt szívvel rám lehet sütni, mert igaz.
Ezeknek köszönhetően két perc alatt sutba dobtam akár egy egész év kemény munkáját. Nem tagadom sokat köszönhetek a jelenlegi csapatfőnökömnek Yamamotonak – amikor először mutatkozott be, elmosolyodott, amiért sűrű elnézést is kellett kértem, ez ugyanis nagy fokú illetlenségnek, és modortalanságnak számít – szerencsére bár régi vágású, némi modernitás is szorult bele, nem vette sértésnek. Mint kiderült megszokta már. Elmondta, hogy valóban rokona mindkét Yamamotonak – a volt Formula 1-es versenyző srác távoli unokaöccse, a második világháborús tengernagy pedig az ükapja.
Amikor az első közös szezonunk első versenyét futottuk a Nipponban, és a fiúk elcseszték a kerékcserét, én pedig ütköztem, kegyetlen letolást kaptunk. Aminek a végén nevető görcsöt kaptam. Mire abbahagytam eltelt vagy fél óra, nagy nehezen elmagyaráztam, hogy eszembe jutott hogy az ükapja is biztosan így nevelte meg a katonáit, és nem csodálom, hogy a japánok ilyen fegyelemmel ott tartanak ma ahol tartanak. Persze nyilvános bocsánat kéréssel is tartoztam, ismét.
De ezek után az „öreg”, akit csak így hívtunk a háta mögött, sokkal szigorúbb, és fegyelem követelőbb lett velem szemben. Végül a szezon utolsó előtti futamon nagyon összevesztünk, mert úgy éreztem túlságosan sokat vár a fiúktól is. Pedig sem az autó, sem a motor nem az igazi, és már azzal a két győzelemmel, és három dobogóval is túltettem minden várakozáson.
Kezelhetetlen és irányíthatatlan kacat, „ócskavas”, én csak így hívtam.
Kegyetlen veszekedés volt, végül még a sisakom is a földhöz vágtam előtte. Ezzel betelt a pohár, kirúgott.
Az szabadedzésen a csapattársam Takagi falnak csapódott, és meghalt a kórházban.
Egyik tesztpilóta, vagy pilóta sem akart beülni a helyemre, sem az ő helyére.
Végül szombat este én mentem oda hozzá, hogy vasárnap álljunk rajthoz, ha az utolsó helyről is. Mivel az időmérőn nem volt eredményünk. Valamiért engedett nekem.
A futamon utolsóként rajtolva, második lettem.
Ez volt tavaly, idén pedig már nem csak a Nipponban állhatunk rajthoz, hanem a Japán Formula 3-ban is. A Nakajima Racing tehát elég szponzort szerzett, hogy két sorozatban is elindulhasson, velem az élen.
A rázós kezdet ellenére, Yamamoto kardoskodott értem az új szerződések megkötésekor, bár ezt sem én, sem a vezetőség nem értette tekintve az eddig nyugodtnak egyáltalán nem mondható munkaviszonyunkat. Végül azonban mégis maradhattam.
A Honda pedig betársult, mint motorszállító. Így a kezdet végre ígéretesnek tűnt, és én is reménykedtem hogy végre egy szinttel feljebb léphetek.
Nem értettem miért hívathat, talán nem elég jó a második hely?
Persze én sem voltam elégedett, sőt, de a verseny a fontos, és nem az időmérő, azt kell megnyerni, és én meg is fogom, ha rajtam múlik.
Kicsit idegesen kopogtam be az irodájába.
- Muryō! (Szabad!)
Beléptem, az ablaknál állt hátratett kézzel, és a pályát nézte. Tudtam hogy valamikor ő is versenyzett, de egy súlyos baleset miatt abba kellett hagynia.
- Yoi yoru no bosu! (Jó estét főnök!)
- Neked is. –váltott át angolra.
- Nani ka mondai wa arimasu ka?(Valami baj van?)
- Évek óta hangoztatod hogy japán vagy, de így is érzed?
- Nanidesu ka? (Tessék?)
- Angolul, kérlek.
- Igen. Elnézést. Mindig is itt éltem. Mindig is japánnak vallottam magam, és így is érzem. És örülök, hogy a Honda mégis vállalta hogy minket támogat annak ellenére, hogy én benne vagyok a csapatban.
- Pont erről akarok veled beszélni. – nézett rám komoran.
- Visszalépnek?
Jók voltak a teszt eredményeink, és az időmérő is jó bemutatkozást hozott. Persze lehet hogy a vezetőség többet várt, és most visszalépnek. Történt már ilyen máskor is, nem lenne új a nap alatt.
- Miért gondolod?
- Ön is tudja, hogy nem igazán kedvelnek sem a pilóták, sem a szponzorok, sem pedig a nagy cégek, visszatetsző egyén vagyok. Nagy rizikófaktor.
- Pedig sokat javult az elmúlt szezon miatt a megítélésed. Reklámszerződéseket kaptál, és össznépi kedvenc lettél. Rajonganak érted.
- Ez azért erős túlzás.
- Túl pesszimistán ítélkezel magadról, és ezt te is tudod.
- Nem volt fáklyásmenet az eddigi életem, és nem akarok nagyot koppanni.
Leült az asztalához.
- Mit akarsz elérni?
- Nyerni holnap. – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Úgy értem hová akarsz eljutni? A Forma 1-be?
- Igen. De ezt Ön is tudja.
- Ahogy azt is hogy Senna a nagy kedvenced.
Még inkább összeráncoltam a szemöldököm, és leültem vele szemben.
- Tudod az a baj az illúziókkal, az ideálokkal hogy nincsenek hibáik. Amikor pedig erre rájön valaki, akkor úgy érzi egy világ omlott össze benne.
- Nem tudom követni.
- Nem baj.
Felvontam a szemöldököm.
- Majd meglátjuk.
- Nem értem miről beszél.
- Kyōsō no ashita o shinpai!(Foglalkozz a holnap versennyel!)
- Hai! (Igen.)
- Guddo! Ta wa tonikaku hassei shimasu! (Helyes! A többi majd úgyis kialakul.)
Bólintottam, majd visszamentem a kamionomba pihenni.
Nem értettem, hogy a főnök, miért hozakodott elő Sennával. Tény, hogy azóta imádtam mióta megláttam az egyik suzukai teszten évekkel ezelőtt a piros - fehér McLarennel, de annak már sok ideje. Azóta a McLaren ezüst színű lett, ő pedig nem versenyzik, és Honda sem szállít motorokat senkinek a F1-ben. És persze azóta Senna is öregebb lett pár évvel, már harminc nyolc körül jár, és persze még mindig jó pasi.
És még mindig piszok jól vezet, persze már csak néha áll rajthoz egy – egy jótékonysági futamon.
Igazából nem is értettem, hogy miért vonult vissza huszonnyolc évesen, talán ha akkor nem hal meg Ratzenberger, vagy nem olyan rossz a Williams.
Akkoriban minden évben csak a japán versenyt vártam, hogy láthassam őt a pálya széléről, vagy pár pillanat erejéig amikor autogramot oszt. Azóta is járt párszor az országban, se élőben soha nem találkoztam még vele.
Lehet hogy a szezonzárón ott lesz? Hiszen a Forma 1-es verseny egyik betét futama lesz a miénk. Ezért célzott a főnök? A Honda meghívta volna a régi idők emlékére?
Nagyot sóhajtottam.
Álmodik a nyomor. Én lennék az utolsó akinek bemutatnák.
Talán majd egyszer, azzal a fal felé fordulva behunytam a szemem.
De egyszer eljutok a F1-ig az biztos, és felhívom magamra sokak figyelmét, de addig is, aludnom kell, és megnyerni a holnapi versenyt.
Igen, kis lépésekben kell a haladni, és várni kell, akkor pedig egyszer eljön majd az a holnap, ami az álmaim holnapja. Ami már a siker kapuja.

2011. október 31., hétfő

Megjegyzés!

Az új történet:

Nos, mint látjátok, vége szakadt a Drivennek is, és jön egy újabb történet.
Az új történetben is maradok a Formula 1-nél de kicsit más vizekre evezek.
Viszont szükséges némi bevezetés, hogy majd értsétek, mert kicsit átírtam a dolgokat.
Előszó:
Christian Horner a Red Bull csapatfőnöke, a két pilóta pedig Sebastian Vettel, és Kimi Raikkonen.
McLaren Lewis Hamilton és Jenson Button, csapatfőnök Ron Denis, főtanácsadó Ayrton Senna.
Igen, mivel Ayrton nem halt meg '94-ben imolában, mert nem történt meg a baleset, '95ben vonult vissza az aktív versenyzéstől. Új világbajnoki címet már nem nyert.
A Ferrarinál maradt Jean Todt a csapatfőnök, és Ross Brawn a technikaiigazgató, Michael Schumacher háttér segéd, tanácsadó, Eddie Irvinenal karöltve. A versenyzők Bruno Senna, és Felipe Massa, utóbbi az év végén visszavonul.
Ayrton szeretné ha a szintén évvégén lejáró szerződéssel rendelkező Bruno a McLarenhez szerződne, de Bruno nem akar elszerződni az olaszoktól.(Bruno a gyenge redményei miatt távozni készülő Jenson helyére érkezne.)
Schumacher és Senna mai napig utálják egymást. A viszájt tovább erősíti hogy Brunonak a német a példaképe.
A Toro Rossonál Nicolas Prost,és Greg Mansell versenyzik Gerhard Berger keze alatt.
A Williamnsnél pedig két újonc, Josh Hill és ifj. Jaques Villeneuve.
A Mercedesnél Henry Surtess, és Freddie Hunt.
A Renaultnál pedig Alonso, és Petrov Briattore irányításával.
Schumacher, Irvine, és Senna is olyan 35-40 körül vannak, a Alice, és srácok pedig 20-22 körül.
(Idősebb Prost és a többiek túl az ötvenen. Todt, és a többiek korukban vannak.)

If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap
(Sidney Sheldon regény alapján)

A főszerelő(ezúttal nem Angel lesz, mert már én is unom ezt a nevet, és lassan összefolyik az összes történet): Alice Takaya.
Rendkívül sikeres versenyző, Japánban a Formula Nipponban és a Japán Formula 3-ban vesenyzik. Szeretne előre törni, és erre meg is nyílik a lehetősége, a Honda révén, aki a szezon közbeni közös versenyek alatt, pénteki napokra tesztlehetőséget kínál neki, a McLarennél. A Honda a McLaren motorszállítója.
A tesztekrere nem csak Alice, de Bruno is hivatalos.
Alice régi példaképe a brazilok félistene Ayrton, aki viszont Bruno szerződésének kerékkötőjét látja a lányban.
Aki egyre inkább ellehetetlenül, hála a politikai mesterkedésnek, viszont Horner felismeri a lányban rejlő tehetséget, és szépséget, egyrészt a távozó Raikkonen helyére szeretné leszerződtetni, másrészről pedig szeretné elcsavarni Alice fejét.
Közben pedig persze a Ferrari is felajánl egy szerődést a fiatal tehetségnek.
Megindul tehát a harc Alice szerződtetéséért, és szívéért.
De vajon ki lesz a befutó?
Senna? Horner? Esetleg a szívtipró Eddie Irvine, aki mindenhol csak a lehetőséget keresi?
Az majd kiderül.... :)

Driven - Felpörgetve 75

75.rész

Szokás szerint megint nem volt nálam kabát, így leültem egy székre, felhúztam a térdem és összekucorodtam.
Nem tudtam hová mehetnék, vagy mit kellene tennem. Csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok a világban. Sírtam egy kicsit, aztán egyre inkább győzött az álmosság. Félálomban voltam, amikor éreztem, hogy már nem fázom. Valami meleg betakart, és mellkasához húzott.
Ismerős volt az illata.
- Eddie… - nyögtem ki fáradtan, és hozzá bújtam.
Kábán felnéztem. Egy sötétkék Red Bullos kabáttal takartak be. Aki pedig átölelt szintén kék szponzori logókkal díszített inget viselt. Chris volt az.
Értetlenül néztem rá.
- Csak én vagyok itt…. – mondta egyszerűen.
Szerettem volna elsüllyedni a szégyentől. Kibontakoztam a karjaiból, és kábán felültem. Már nem a váróban, hanem a szállodai szobában voltam.
- Hogy….. ? – mutattam körbe.
- Összefutottam Markkal a reptéren. Segített visszahozni téged.
- Majd megköszönöm neki.
Bólintott.
- Honnan tudtad hogy hova mentem?
- Ha a lehető leggyorsabban el akarsz tűnni innen az első lehetőség a reptér. Reménykedtem, hogy még nem szálltál gépre, vagy valaki tud rólad valamit.
Felálltam, de abban a pillanatban a lábam összecsuklott alattam. Chris kapott el.
- Elzsibbadt a lában. – nyögtem fel – Észre sem vettem.
Borzalmasan fájt.
Az angolra pillantottam, aki áthatóan nézett rám. Kiakartam bújni az öleléséből, nem engedett el. Szorosan fogta a karom, és derekam.
Megint megpróbáltam kirángatni magam a kezei közül, de nem sikerült.
- December óta nem találkoztam Eddievel! Elégedett vagy?
- Hiányzik, igaz? –kérdezte szomorúan.
- Igen. – mondtam összetörve.
Elengedett, és hátat fordított.
- Akkor miért vagy velem?
- Szükséged van támogatásra, és valakire aki segít Lukekal, és Adriannal.
- Tehát kötelességből.
- Barátságból. – próbáltam enyhíteni a kegyetlen igazságot.
- Ez nem igaz! –fordult felém dühösen - Azért vagy itt, mert azaz átkozott papír hozzám köt!
- Chris! Kérlek! Nem mindegy, hogy…
- Nem! Miért vagy itt, ha Eddiet szereted? Miért vagy itt, valójában?
- Én….
- Sohasem kellett volna visszajönnöd. Hallod? Sohasem! –kiabálta.
- Mi a baj? Mi a valódi baj Christian? – néztem rá döbbenten.
- Mi? Csak az hogy velem él a feleségem, aki közben másba szerelmes!
- Ne ezzel törődj.
- Ne ezzel törődjek? Engem csak ez éltet már hetek óta!
Nem értettem semmit.
- Miről beszélsz?
- Arról hogy szeretlek! Amióta elküldtelek, minden nap arra várok, hogy mikor jössz vissza hozzám, minden éjjel abban reménykedtem, hogy megjelensz, hozzám bújsz, és átölelsz! Amikor Emma halála után visszajöttél, azt hittem azért vagy itt, mert még érzel irántam valamit, mert igazából engem szeretsz, és nem Eddie Irvinet! De már látom, ez csupán illúzió! Most kellett rájönnöm, hogy végleg el kell hogy engedjelek, viszont fogalmam sincs, hogyan tudnám megtenni.
Lerogytam a fotelbe.
Tehát még mindig itt tartunk.
- Szeretném, ha elmennél.
- Tessék?
- Képtelen vagyok elviselni, hogy kényszerből vagy velem.
- Chris…
- Menj el.
- És akkor mi lesz? Megint jön az önsajnálat, az ivás, a depresszió? Mi lesz Lukekkal, mi lesz a kezelésekkel? –fakadtam ki.
- Minden megy tovább, ahogy eddig. Csak már nélküled!
- Ne csináld ez… - éreztem hogy megindulnak a könnyeim.
- Nem akarok többé illúzióban élni. A fiamnak sem erre van szüksége.
Berohantam a hálóba, és alig látva a sírástól összepakoltam a táskám.
Amikor végre beletuszkoltam az utolsó vackot is, összehúztam a cipzárt, a szám elé kellett tennem a kezem, hogy visszafojtsam az újabb feltörő zokogást.
Amikor kiléptem Chris a bejáratnál állt, és kinyitotta az ajtót. A földet nézte, de láttam rajta is, hogy sírt. Igazából nem akarta hogy elmenjek.
- Minden jót. – ennyit voltam képes kinyögni, majd én is a padlót néztem.
Amikor át kellett lépnem a küszöböt, úgy éreztem megszakad a szívem.
Nem akartam elmenni.
Nem akartam itt hagyni őket.
Hiányzott Eddie, de nem voltam belé szerelmes, igazából sohasem voltam.
Én mindig Christiant szerettem, még akkor is, amikor azt hittem hogy többé rá sem tudok nézni.
Akkor és ott végre úgy éreztem, hogy rájöttem mit akarok.
Megfogtam az ajtó szélét, megrántottam, és bevágtam magam előtt.
- Nem megyek el! Itt maradok, mert itt akarok lenni. Veled. –azzal ledobtam a táskám, és szorosan átöleltem, majd megcsókoltam.
Úgy ahogy régen, szenvedélyesen, szerelmesen. Ő pedig viszonozta.
- Szeretlek…. Mindig is szerettelek, csak nem vettem észre… - suttogtam halkan.
- Nem akarom, hogy azért maradj…
- Szeretlek! Téged! Igazán téged. – majd újra megcsókoltam – Most ha akarnék elmehetnék, de nem akarok menni. Szeretlek! Csakis téged!
Ez mind kellett ahhoz, hogy rájöjjek kit is szeretek igazán. De végre tudtam, hová tartozom, és kihez.
Két évvel később Christiant teljesen tünetmentesnek nyilvánították, és végre visszaülhetett a csapatvezetői székbe. Bár a szíve már kétfelé húzott, hiszen sokszor szívesebben töltötte volna az idejét a fiával, velem, és a pár hónapos lányával Amelievel. Vége.

2011. október 21., péntek

Driven - Felpörgetve 74.

74.rész

Végül is nem tudtunk elindulni csak szombat reggel. Chris szerdán és csütörtökön borzalmas állapotban volt. Péntekre lett csak jobban, úgy ahogy, így meg kellett kérnek Vettelt hogy cseréljünk, három plusz napot vállaltam hogy belemenjen. Nem akartam cirkuszt, sem fenyegetést, így inkább alkudoztam. Nem volt erőm Chris, Luke, és az autó mellett még rá is.
A kimerültségnek meg is lett az eredménye, az ebéd utáni megbeszélésen elaludtam.
Mario ébresztett fel a végén.
- Sajnálom. Többet nem fordul elő. –dörzsöltem a szemem.
- Nem is. Mert most szépen haza mész.
- Tessék?
- Fáradt vagy, kialvatlan. Kimész a pályára, és össze is fogod törni az autót. Haza mész pihensz pár napot, és jössz a jövő heti tesztre.
- Meg kell szoknom a fáradtságot, mert máskor sem lesz jobb.
- Utazzatok haza. Ma már úgysem vesszük hasznod.
- Köszi.
- Tudod hogy értem.
Bólintottam.
- Aludj egy jó nagyot. Jövő héten várlak.
- Jó.
Visszamentem a szállóba.
Chris a tv előtt feküdt a kanapén, és aludt. Rá is ráfért. Letusoltam, és egy szál fürdőköpenyben lefeküdtem a hálóba.
Magamban valahol hálát adtam az égnek, hogy Luke Adriannál van, szinte percek alatt elnyomott az álom.
Arra ébredtem fel, hogy alig kapok levegőt. Pár pillanattal később rájöttem, hogy azért, mert az angol mellettem alszik, és erősen magához húz. Fészkelődtem egy kicsit, hogy lazuljon a szorítás.
Nem értettem hogy miért csinálja, az utóbbi időben párszor aludtam már vele egy ágyban, pláne ha annyira rosszul volt mint most, de sosem bújtunk egymáshoz.
Hajnalban felébredtem, kimentem a fürdőbe, leültem a kád szélére és elbőgtem magam.
Minden vágyam az volt, hogy másnap a pályán körözhessek, de tudtam hogy Marionak igaza van. Nem vagyok sem olyan lelki, sem olyan testi állapotban, amire szükség lenne.
Cobrát is már ezer éve nem láttam, legalábbis vagy három hónapja, amióta ápolónőt játszom.
Már biztosan átszerződött máshoz.
- Mi a baj?
Felpillantottam.
- Csak kijött rajtam a stressz.
- Gyere. – nyújtotta felém a kezét – Menjünk aludni. Holnap hosszú napod lesz.
- Nem tesztelek.
- Tessék?
- Mario letiltott.
Összevonta a szemöldökét.
- Miért?
- Elaludtam a megbeszélésen, megtámasztottam a fejem, és ennyire emlékszem.
- Szükséged van pihenésre. Pláne hogy lassan kezdődik a szezon. Jót fog tenni neked ez a pár nap.
- Persze.
Leült mellém.
- Még megvan a régi lakásod Indyanapolisban nem?
- De.
- Miért nem utazol el Amerikába pár napra? Sok ismerősöd van arra, kicsit kiszakadnál ebből a bolondokházából. Én el leszek, és a kicsi is.
- Kösz, de nem.
- Menj el. Neked is jár a szabadság, egész szünet alatt semmit sem pihentél, csak rohangáltál, elláttad Lukeot, engem istápoltál, és rendezted a ház ügyeit. Egy kicsit fel kell töltődnöd.
- Velem jössz?
- A pihenés azért pihenés, mert nincs ott egy éjszaka ordító gyerek, és egy állandó rosszullétes rákos. –mosolyodott el – Amúgy sem hiszem, hogy jót tenne nekem, egy tizenkét órás repülőút.
- Majd még eldöntöm. De holnap szeretnék kimenni a pályára, és nézni az autókat, ahogy köröznek.
- Miért?
- Hiányzik. –szaladt ki a számon.
Átölelt.
- Rengeteg nyűgöt vettél velem a nyakadba.
Legyintettem.
- Ugye tudod hogy nem kell ápolnod? Nem várom el, és azt sem hogy Lukekal ennyire törődj. Túl sok idődet, és energiádat emésztjük fel… Pedig neked a versenyzés az életed. Azt hittem, hogy…
- Hagyd ezt kérlek. Így van jól ahogy van.
- Nem! Tönkre teszed magad, és a karriered. Neked a versenyzés az életed. Nem akarom hogy miattunk baleset érjen, vagy fel kelljen adnod, mert nincs elég időd a felkészülésre, és erőd a koncentráláshoz.
- Mire akarsz megint kilyukadni? Ha megint arra a hülyeségre hogy váljunk el….
- Nem!
- Akkor?
- Költözz el.
- Tessék?
- Ez a leg…
- Megint kidobsz az életedből? Ha nagy a baj kellek, de ha már javulnak a dolgok kivágsz? Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Megint van valaki a képben, vagy ezúttal csak simán lapát?
- Nem erről van…
- Szerintem meg igen! Elegem van! Torkig vagyok veled! – berohantam a nappaliba, magamra rángattam a farmert, meg egy pólót, és felkaptam a táskám.
- Hová mész?
- Semmi közöd hozzá!
- Angel! – megragadta a karom.
Pofon vágtam.
- Elválok! Majd keres az ügyvédem. – sziszegtem, majd azzal a lendülettel kirohantam a folyosóra, majd az épület elé.
Leintettem az első taxit, majd megkértem hogy vigyen a reptérre, előkerestem Eddie számát.
Végül megnyomtam a hívásindítást.
Egy álmos hang szólt bele.
- Igen?
- Ang vagyok.
- Mi van ég a ház? – gúnyolódott.
- Tudod mit? Menj a pokolba Christiannal együtt. –és lecsaptam a telefont.
Reggelig ültem a reptéri váróban, gondolkoztam hova tudnék menni, és hogyan tovább.

2011. október 16., vasárnap

Driven - Felpörgetve 73.

73.rész

A következő napok, hetek hasonlóan teltek. Hol Chris ágyánál strázsáltam, hol Luke mellett ültem. Mire eljött a január vége, szinte napi rendszerességgel be kellett mennem a gyárba is.
Mindig akadt valami az autó körül. Adrian végül úgy döntött marad, és segít. Szükségünk is volt rá, mert végre újra a csúcson akartam lenni, az pedig kiváló kocsi nélkül nem megy.
Úgy tűnt a dolog lassan összeáll, és még Vettel őfelsége, is beszélő viszonyba keveredett velem. Általában Chrisről érdeklődött napi szinten. Végül közöltem vele, hogy jöjjön át, és látogassa meg. Nem vagyok én senki futárja, vagy hírnöke.
Jó szakácsnőt sikerült találni, de dada téren hadi lábon álltunk, és nem is akartam erőltetni a dolgot amíg Adrian magától nem hajlik rá, hogy elengedje velünk Lukeot.
A lakás ügyei is lassan haladtak, a lakberendező kiváló munkát végzett, reméltem hogy a megvalósítás is jól sikerül, úgy tűnt február végén március elején költözhetünk. Christiant nem nagyon mozgatta meg a dolog, így mindenben én döntöttem, egy kicsit amolyan óangolra vettem a figurát, kényelmes mégis otthonos stílusúra, sok barna, sötétzöld, és kék színnel, fa bútorokkal, és vastag puha szőnyegekkel. Reméltem hogy tetszeni fog neki, a gyerek szobát is felújítattam, de hasonló berendezést kértem mint ami volt.
Ahogy egyre közeledtek a tesztek, én egyre fáradtabb lettem.
A kezelések hetente vagy két hetente voltak, a köztes időben egész jól volt, de ha hízott is pár kilót, a kemo első vagy második napján fellépő állandó hányás újfent padlóra küldte. Napokig nyomta az ágyat, és gyengélkedett. Bár az eredményei lassan javultak, nem úgy és nem olyan ütemben, ahogy azt mindannyian reméltük, bár a rögzítéseket már levették a karjáról és a lábáról is.
Én azt hittem, hogy az év második felébe visszaveheti a stafétát Mariotól, de ez a remény szertefoszlott, egyértelművé vált, hogy még egy évig biztosan nem ülhet vissza a vezetői székbe.
Néha megkértem az amerikait jöjjön át, és tájékoztassa Christ, hogy éppen mi folyik a cégnél, nem akartam, hogy azt érezze mindenből kizárom.
Már csak pár nap volt a tesztig, amikor az egyik ilyen megbeszélés után felmentem hozzá.
- Látom Mario már elment.
- Igen. – ült az ágyban.
Megint egy kúra után voltunk, és az előző két nap rosszullétei rányomták a bélyegüket a hangulatára is.
- Valami nem úgy megy ahogy kellene?
- Nem. Minden rendben. Mario nagyon érti a dörgést. Remekül helyet áll.
- Szeretnél visszaülni a helyedre.
Keserűen felnevetett.
- Az hogy mit szeretnék, és mit bírok az két dolog. Talán sose leszek megint főnök.
- Ne mond ezt. –ültem mellé.
- El kell fogadnom, hogy lehet hogy nem leszek újra elég erős.
- Eddig remekül helytálltál. Javulsz. Adj még időt magadnak.
Megfogta a kezem, és bólintott.
- Mikor utazol?
- Még nem tudom. Pénteken indult a teszt, csütörtökön kellene.
- És Adrian?
- Nem tudom, lehet hogy ő már szerdán megy. Majd megkérdem. Miért?
- Tehát szerdától üres lesz a ház. – mosolyodott el halványan.
Akkor esett le, hogy neki szerdán orvoshoz kell mennie, és egyedül lesz itthon.
- Maradok még, pénteken úgyse én kezdek, majd szombat reggel leutazom.
- El kell menned! A csapatom számít rád! Nem kell istápolni!
Szerettem volna azt mondani, hogy jöjjön velünk, de nem volt olyan állapotban.
- Igazából nincs is kedvem menni. Én már a kész dolgok kritizálásában és javításában vagyok jó, a korai fejlesztés nem az én asztalom.
Persze ez így nem volt igaz, de semmi pénzért nem hagyhattam egyedül, és Adriannak mindenképpen mennie kellett, én még éppen nélkülözhető voltam.
Bár kétségeim voltak, hogy Vettel belemegy e az időpont cserégetésbe, de ha más nem majd mint főnöke kötelezem rá.
- Menned kell! Ebből nem engedek. És gondolom Lukeot is viszitek, így egyedül egész jól megleszek. Nem lesz gond.
- Jobban örülnék, ha te is jönnél. Rajtad akarom tartani a szemem. De attól félek, hogy a hűvös idő nem tenne jót neked. Meg az sem, hogy Mario dirigál te meg a partvonalról figyelsz…. Nem tudom mennyire bírnád elviselni, hogy tétlenül ülsz a bokszban.
- Megleszek itthon, ne aggódj.
- Aggódom! –csattantam fel – Megkérek valakit hogy jöjjön át.
- Nem. Azt nem, Ne egyezem bele, hogy dadát állíts mellém! Nem vagyok magatehetetlen nyomorék! Nem te rendelkezel az életem felett, hanem én! Semmi közöd hozzá, ha egyedül vagyok a házban!
Elszakadt a cérna.
- Jó. Akkor menj a pokolba. –kirohantam a hálóból és rávágtam az ajtót.
Lerohantam a lépcsőn, és a döbbent Adrian mellett elrohanva, úgy ahogy voltam egy szál farmerban és pólóban kirohantam a hideg havas udvarra.
Beszálltam az Astonba, és elhajtottam. Még fel sem értem a főútra, máris félre álltam, ráborultam a kormányra és bőgtem.
Fáradt voltam, és kimerült. Ha pedig belegondoltam abba, hogy sokkal több munkám lenne, aminek nagy részét a céges fiúk levették a vállamról, és hogy a szezon még el sem kezdődött, még inkább elkeseredtem.
Egy kicsit több megértést vártam Christől, de úgy látszik illúzió volt ez a pár hét.
Amikor végre megnyugodtam, autókáztam egyet a környéken. Próbáltam kiszellőztetni a fejem.
Már hét óra is elmúlt, és erősen besötétedett, mire újra bekanyarodtam a Newey villa elé.
Megálltam, és egy darabig csak ültem a kocsiban, majd kiszálltam. Ahogy felmentem a lépcsőn, Adrian ajtót nyitott.
- Rettenetesen sajnálom ezt a hisztit. Többet nem fordul elő.
- Hallottam mindent... Elég sok minden szakadt mostanában a nyakadba, kimerült vagy. Többet kellene pihenned.
- Elmegyek.
- Hová? –kérdezte Adrian döbbenten.
- Beköltözöm a gyárba, egy kis időre.
- És Chris?
- Holnap felveszek egy ápolót állandóra, de ha kezelések lesznek jövök, és maradok. De ez a majd két hónap…. Ugye maradhat nálad?
- Persze. Itt lesz a legjobb helyen.
- Jó. Összepakolok. Ne szólj neki.
- Ahogy akarod.
Csöndben felmentem, és összepakoltam.
Levittem a táskám, és megöleltem Adriant.
- Tartsd szemmel.
- Igyekszem.
- Hová mész?
Felnéztünk, Chris éppen akkor jött le a lépcsőn, nem sok ereje volt, a korlátba kellett kapaszkodnia.
- Szia. Majd jövök.
Azzal hátat fordítottam, és az ajtóhoz mentem, és kiléptem az ajtón.
Tompán még hallottam, ahogy utánam szól, hogy maradjak.
Bedobtam a csomagtartóba a cuccot, és pont be akartam szállni, amikor Chris kivágta a bejáratit, úgy ahogy volt egy pólóban, egy kopott melegítőben.
- Menj vissza mert megfázol. Csak kel egy kis idő! – bedugtam a kulcsot a zárba, elfordítottam, és kinyitottam az ajtót, és beültem.
Alig kocogott le a lépcsőn, összerogyott.
- Chris! – azonnal kipattantam, és próbáltam felsegíteni a hóból.
Kapkodta a levegőt.
- Hülye vagy? Ezt most miért kellett?
- Ne menj el…. Sajnálom….
- Én is. Felszaladt a pumpa.
- Igazad volt… Bunkó voltam.
Betámogattam a házba, és leültettem a lépcsőre, majd gyorsan takarókba tekertük.
- Már jobb. –fogta meg a kezem.
Mérgesen néztem Adrianra, majd rá.
- Veletek megyek.
- Francokat.
- Majd pihenek a homeban. Nem akarok itt maradni, a közeledben és a fiam közelében akarok lenni.
- Ez őrültség! Mond meg neki! – néztem a főtervezők gyöngyére.
- Vele értek egyet. Talán jót tenne neki egy kis mozgás, társaság.
- Adrian!
Chris megint megfogta a kezem, és magához húzott, leültem mellé.
- Menni akarok. Látnom kell a fiam, és a csapatom. Megörülnék a négy fal közt egyedül.
- Eszement ötlet.
- Szükségem van rád. –simogatta meg az arcom.
- Beszélek az orvossal, és csapatorvossal.
Átölelt.
- De akkor sem helyeslem.