Az új történet:
Nos, mint látjátok, vége szakadt a Drivennek is, és jön egy újabb történet.
Az új történetben is maradok a Formula 1-nél de kicsit más vizekre evezek.
Viszont szükséges némi bevezetés, hogy majd értsétek, mert kicsit átírtam a dolgokat.
Előszó:
Christian Horner a Red Bull csapatfőnöke, a két pilóta pedig Sebastian Vettel, és Kimi Raikkonen.
McLaren Lewis Hamilton és Jenson Button, csapatfőnök Ron Denis, főtanácsadó Ayrton Senna.
Igen, mivel Ayrton nem halt meg '94-ben imolában, mert nem történt meg a baleset, '95ben vonult vissza az aktív versenyzéstől. Új világbajnoki címet már nem nyert.
A Ferrarinál maradt Jean Todt a csapatfőnök, és Ross Brawn a technikaiigazgató, Michael Schumacher háttér segéd, tanácsadó, Eddie Irvinenal karöltve. A versenyzők Bruno Senna, és Felipe Massa, utóbbi az év végén visszavonul.
Ayrton szeretné ha a szintén évvégén lejáró szerződéssel rendelkező Bruno a McLarenhez szerződne, de Bruno nem akar elszerződni az olaszoktól.(Bruno a gyenge redményei miatt távozni készülő Jenson helyére érkezne.)
Schumacher és Senna mai napig utálják egymást. A viszájt tovább erősíti hogy Brunonak a német a példaképe.
A Toro Rossonál Nicolas Prost,és Greg Mansell versenyzik Gerhard Berger keze alatt.
A Williamnsnél pedig két újonc, Josh Hill és ifj. Jaques Villeneuve.
A Mercedesnél Henry Surtess, és Freddie Hunt.
A Renaultnál pedig Alonso, és Petrov Briattore irányításával.
Schumacher, Irvine, és Senna is olyan 35-40 körül vannak, a Alice, és srácok pedig 20-22 körül.
(Idősebb Prost és a többiek túl az ötvenen. Todt, és a többiek korukban vannak.)
If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap
(Sidney Sheldon regény alapján)
A főszerelő(ezúttal nem Angel lesz, mert már én is unom ezt a nevet, és lassan összefolyik az összes történet): Alice Takaya.
Rendkívül sikeres versenyző, Japánban a Formula Nipponban és a Japán Formula 3-ban vesenyzik. Szeretne előre törni, és erre meg is nyílik a lehetősége, a Honda révén, aki a szezon közbeni közös versenyek alatt, pénteki napokra tesztlehetőséget kínál neki, a McLarennél. A Honda a McLaren motorszállítója.
A tesztekrere nem csak Alice, de Bruno is hivatalos.
Alice régi példaképe a brazilok félistene Ayrton, aki viszont Bruno szerződésének kerékkötőjét látja a lányban.
Aki egyre inkább ellehetetlenül, hála a politikai mesterkedésnek, viszont Horner felismeri a lányban rejlő tehetséget, és szépséget, egyrészt a távozó Raikkonen helyére szeretné leszerződtetni, másrészről pedig szeretné elcsavarni Alice fejét.
Közben pedig persze a Ferrari is felajánl egy szerődést a fiatal tehetségnek.
Megindul tehát a harc Alice szerződtetéséért, és szívéért.
De vajon ki lesz a befutó?
Senna? Horner? Esetleg a szívtipró Eddie Irvine, aki mindenhol csak a lehetőséget keresi?
Az majd kiderül.... :)
2011. október 31., hétfő
Driven - Felpörgetve 75
75.rész
Szokás szerint megint nem volt nálam kabát, így leültem egy székre, felhúztam a térdem és összekucorodtam.
Nem tudtam hová mehetnék, vagy mit kellene tennem. Csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok a világban. Sírtam egy kicsit, aztán egyre inkább győzött az álmosság. Félálomban voltam, amikor éreztem, hogy már nem fázom. Valami meleg betakart, és mellkasához húzott.
Ismerős volt az illata.
- Eddie… - nyögtem ki fáradtan, és hozzá bújtam.
Kábán felnéztem. Egy sötétkék Red Bullos kabáttal takartak be. Aki pedig átölelt szintén kék szponzori logókkal díszített inget viselt. Chris volt az.
Értetlenül néztem rá.
- Csak én vagyok itt…. – mondta egyszerűen.
Szerettem volna elsüllyedni a szégyentől. Kibontakoztam a karjaiból, és kábán felültem. Már nem a váróban, hanem a szállodai szobában voltam.
- Hogy….. ? – mutattam körbe.
- Összefutottam Markkal a reptéren. Segített visszahozni téged.
- Majd megköszönöm neki.
Bólintott.
- Honnan tudtad hogy hova mentem?
- Ha a lehető leggyorsabban el akarsz tűnni innen az első lehetőség a reptér. Reménykedtem, hogy még nem szálltál gépre, vagy valaki tud rólad valamit.
Felálltam, de abban a pillanatban a lábam összecsuklott alattam. Chris kapott el.
- Elzsibbadt a lában. – nyögtem fel – Észre sem vettem.
Borzalmasan fájt.
Az angolra pillantottam, aki áthatóan nézett rám. Kiakartam bújni az öleléséből, nem engedett el. Szorosan fogta a karom, és derekam.
Megint megpróbáltam kirángatni magam a kezei közül, de nem sikerült.
- December óta nem találkoztam Eddievel! Elégedett vagy?
- Hiányzik, igaz? –kérdezte szomorúan.
- Igen. – mondtam összetörve.
Elengedett, és hátat fordított.
- Akkor miért vagy velem?
- Szükséged van támogatásra, és valakire aki segít Lukekal, és Adriannal.
- Tehát kötelességből.
- Barátságból. – próbáltam enyhíteni a kegyetlen igazságot.
- Ez nem igaz! –fordult felém dühösen - Azért vagy itt, mert azaz átkozott papír hozzám köt!
- Chris! Kérlek! Nem mindegy, hogy…
- Nem! Miért vagy itt, ha Eddiet szereted? Miért vagy itt, valójában?
- Én….
- Sohasem kellett volna visszajönnöd. Hallod? Sohasem! –kiabálta.
- Mi a baj? Mi a valódi baj Christian? – néztem rá döbbenten.
- Mi? Csak az hogy velem él a feleségem, aki közben másba szerelmes!
- Ne ezzel törődj.
- Ne ezzel törődjek? Engem csak ez éltet már hetek óta!
Nem értettem semmit.
- Miről beszélsz?
- Arról hogy szeretlek! Amióta elküldtelek, minden nap arra várok, hogy mikor jössz vissza hozzám, minden éjjel abban reménykedtem, hogy megjelensz, hozzám bújsz, és átölelsz! Amikor Emma halála után visszajöttél, azt hittem azért vagy itt, mert még érzel irántam valamit, mert igazából engem szeretsz, és nem Eddie Irvinet! De már látom, ez csupán illúzió! Most kellett rájönnöm, hogy végleg el kell hogy engedjelek, viszont fogalmam sincs, hogyan tudnám megtenni.
Lerogytam a fotelbe.
Tehát még mindig itt tartunk.
- Szeretném, ha elmennél.
- Tessék?
- Képtelen vagyok elviselni, hogy kényszerből vagy velem.
- Chris…
- Menj el.
- És akkor mi lesz? Megint jön az önsajnálat, az ivás, a depresszió? Mi lesz Lukekkal, mi lesz a kezelésekkel? –fakadtam ki.
- Minden megy tovább, ahogy eddig. Csak már nélküled!
- Ne csináld ez… - éreztem hogy megindulnak a könnyeim.
- Nem akarok többé illúzióban élni. A fiamnak sem erre van szüksége.
Berohantam a hálóba, és alig látva a sírástól összepakoltam a táskám.
Amikor végre beletuszkoltam az utolsó vackot is, összehúztam a cipzárt, a szám elé kellett tennem a kezem, hogy visszafojtsam az újabb feltörő zokogást.
Amikor kiléptem Chris a bejáratnál állt, és kinyitotta az ajtót. A földet nézte, de láttam rajta is, hogy sírt. Igazából nem akarta hogy elmenjek.
- Minden jót. – ennyit voltam képes kinyögni, majd én is a padlót néztem.
Amikor át kellett lépnem a küszöböt, úgy éreztem megszakad a szívem.
Nem akartam elmenni.
Nem akartam itt hagyni őket.
Hiányzott Eddie, de nem voltam belé szerelmes, igazából sohasem voltam.
Én mindig Christiant szerettem, még akkor is, amikor azt hittem hogy többé rá sem tudok nézni.
Akkor és ott végre úgy éreztem, hogy rájöttem mit akarok.
Megfogtam az ajtó szélét, megrántottam, és bevágtam magam előtt.
- Nem megyek el! Itt maradok, mert itt akarok lenni. Veled. –azzal ledobtam a táskám, és szorosan átöleltem, majd megcsókoltam.
Úgy ahogy régen, szenvedélyesen, szerelmesen. Ő pedig viszonozta.
- Szeretlek…. Mindig is szerettelek, csak nem vettem észre… - suttogtam halkan.
- Nem akarom, hogy azért maradj…
- Szeretlek! Téged! Igazán téged. – majd újra megcsókoltam – Most ha akarnék elmehetnék, de nem akarok menni. Szeretlek! Csakis téged!
Ez mind kellett ahhoz, hogy rájöjjek kit is szeretek igazán. De végre tudtam, hová tartozom, és kihez.
Két évvel később Christiant teljesen tünetmentesnek nyilvánították, és végre visszaülhetett a csapatvezetői székbe. Bár a szíve már kétfelé húzott, hiszen sokszor szívesebben töltötte volna az idejét a fiával, velem, és a pár hónapos lányával Amelievel. Vége.
Szokás szerint megint nem volt nálam kabát, így leültem egy székre, felhúztam a térdem és összekucorodtam.
Nem tudtam hová mehetnék, vagy mit kellene tennem. Csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok a világban. Sírtam egy kicsit, aztán egyre inkább győzött az álmosság. Félálomban voltam, amikor éreztem, hogy már nem fázom. Valami meleg betakart, és mellkasához húzott.
Ismerős volt az illata.
- Eddie… - nyögtem ki fáradtan, és hozzá bújtam.
Kábán felnéztem. Egy sötétkék Red Bullos kabáttal takartak be. Aki pedig átölelt szintén kék szponzori logókkal díszített inget viselt. Chris volt az.
Értetlenül néztem rá.
- Csak én vagyok itt…. – mondta egyszerűen.
Szerettem volna elsüllyedni a szégyentől. Kibontakoztam a karjaiból, és kábán felültem. Már nem a váróban, hanem a szállodai szobában voltam.
- Hogy….. ? – mutattam körbe.
- Összefutottam Markkal a reptéren. Segített visszahozni téged.
- Majd megköszönöm neki.
Bólintott.
- Honnan tudtad hogy hova mentem?
- Ha a lehető leggyorsabban el akarsz tűnni innen az első lehetőség a reptér. Reménykedtem, hogy még nem szálltál gépre, vagy valaki tud rólad valamit.
Felálltam, de abban a pillanatban a lábam összecsuklott alattam. Chris kapott el.
- Elzsibbadt a lában. – nyögtem fel – Észre sem vettem.
Borzalmasan fájt.
Az angolra pillantottam, aki áthatóan nézett rám. Kiakartam bújni az öleléséből, nem engedett el. Szorosan fogta a karom, és derekam.
Megint megpróbáltam kirángatni magam a kezei közül, de nem sikerült.
- December óta nem találkoztam Eddievel! Elégedett vagy?
- Hiányzik, igaz? –kérdezte szomorúan.
- Igen. – mondtam összetörve.
Elengedett, és hátat fordított.
- Akkor miért vagy velem?
- Szükséged van támogatásra, és valakire aki segít Lukekal, és Adriannal.
- Tehát kötelességből.
- Barátságból. – próbáltam enyhíteni a kegyetlen igazságot.
- Ez nem igaz! –fordult felém dühösen - Azért vagy itt, mert azaz átkozott papír hozzám köt!
- Chris! Kérlek! Nem mindegy, hogy…
- Nem! Miért vagy itt, ha Eddiet szereted? Miért vagy itt, valójában?
- Én….
- Sohasem kellett volna visszajönnöd. Hallod? Sohasem! –kiabálta.
- Mi a baj? Mi a valódi baj Christian? – néztem rá döbbenten.
- Mi? Csak az hogy velem él a feleségem, aki közben másba szerelmes!
- Ne ezzel törődj.
- Ne ezzel törődjek? Engem csak ez éltet már hetek óta!
Nem értettem semmit.
- Miről beszélsz?
- Arról hogy szeretlek! Amióta elküldtelek, minden nap arra várok, hogy mikor jössz vissza hozzám, minden éjjel abban reménykedtem, hogy megjelensz, hozzám bújsz, és átölelsz! Amikor Emma halála után visszajöttél, azt hittem azért vagy itt, mert még érzel irántam valamit, mert igazából engem szeretsz, és nem Eddie Irvinet! De már látom, ez csupán illúzió! Most kellett rájönnöm, hogy végleg el kell hogy engedjelek, viszont fogalmam sincs, hogyan tudnám megtenni.
Lerogytam a fotelbe.
Tehát még mindig itt tartunk.
- Szeretném, ha elmennél.
- Tessék?
- Képtelen vagyok elviselni, hogy kényszerből vagy velem.
- Chris…
- Menj el.
- És akkor mi lesz? Megint jön az önsajnálat, az ivás, a depresszió? Mi lesz Lukekkal, mi lesz a kezelésekkel? –fakadtam ki.
- Minden megy tovább, ahogy eddig. Csak már nélküled!
- Ne csináld ez… - éreztem hogy megindulnak a könnyeim.
- Nem akarok többé illúzióban élni. A fiamnak sem erre van szüksége.
Berohantam a hálóba, és alig látva a sírástól összepakoltam a táskám.
Amikor végre beletuszkoltam az utolsó vackot is, összehúztam a cipzárt, a szám elé kellett tennem a kezem, hogy visszafojtsam az újabb feltörő zokogást.
Amikor kiléptem Chris a bejáratnál állt, és kinyitotta az ajtót. A földet nézte, de láttam rajta is, hogy sírt. Igazából nem akarta hogy elmenjek.
- Minden jót. – ennyit voltam képes kinyögni, majd én is a padlót néztem.
Amikor át kellett lépnem a küszöböt, úgy éreztem megszakad a szívem.
Nem akartam elmenni.
Nem akartam itt hagyni őket.
Hiányzott Eddie, de nem voltam belé szerelmes, igazából sohasem voltam.
Én mindig Christiant szerettem, még akkor is, amikor azt hittem hogy többé rá sem tudok nézni.
Akkor és ott végre úgy éreztem, hogy rájöttem mit akarok.
Megfogtam az ajtó szélét, megrántottam, és bevágtam magam előtt.
- Nem megyek el! Itt maradok, mert itt akarok lenni. Veled. –azzal ledobtam a táskám, és szorosan átöleltem, majd megcsókoltam.
Úgy ahogy régen, szenvedélyesen, szerelmesen. Ő pedig viszonozta.
- Szeretlek…. Mindig is szerettelek, csak nem vettem észre… - suttogtam halkan.
- Nem akarom, hogy azért maradj…
- Szeretlek! Téged! Igazán téged. – majd újra megcsókoltam – Most ha akarnék elmehetnék, de nem akarok menni. Szeretlek! Csakis téged!
Ez mind kellett ahhoz, hogy rájöjjek kit is szeretek igazán. De végre tudtam, hová tartozom, és kihez.
Két évvel később Christiant teljesen tünetmentesnek nyilvánították, és végre visszaülhetett a csapatvezetői székbe. Bár a szíve már kétfelé húzott, hiszen sokszor szívesebben töltötte volna az idejét a fiával, velem, és a pár hónapos lányával Amelievel. Vége.
2011. október 21., péntek
Driven - Felpörgetve 74.
74.rész
Végül is nem tudtunk elindulni csak szombat reggel. Chris szerdán és csütörtökön borzalmas állapotban volt. Péntekre lett csak jobban, úgy ahogy, így meg kellett kérnek Vettelt hogy cseréljünk, három plusz napot vállaltam hogy belemenjen. Nem akartam cirkuszt, sem fenyegetést, így inkább alkudoztam. Nem volt erőm Chris, Luke, és az autó mellett még rá is.
A kimerültségnek meg is lett az eredménye, az ebéd utáni megbeszélésen elaludtam.
Mario ébresztett fel a végén.
- Sajnálom. Többet nem fordul elő. –dörzsöltem a szemem.
- Nem is. Mert most szépen haza mész.
- Tessék?
- Fáradt vagy, kialvatlan. Kimész a pályára, és össze is fogod törni az autót. Haza mész pihensz pár napot, és jössz a jövő heti tesztre.
- Meg kell szoknom a fáradtságot, mert máskor sem lesz jobb.
- Utazzatok haza. Ma már úgysem vesszük hasznod.
- Köszi.
- Tudod hogy értem.
Bólintottam.
- Aludj egy jó nagyot. Jövő héten várlak.
- Jó.
Visszamentem a szállóba.
Chris a tv előtt feküdt a kanapén, és aludt. Rá is ráfért. Letusoltam, és egy szál fürdőköpenyben lefeküdtem a hálóba.
Magamban valahol hálát adtam az égnek, hogy Luke Adriannál van, szinte percek alatt elnyomott az álom.
Arra ébredtem fel, hogy alig kapok levegőt. Pár pillanattal később rájöttem, hogy azért, mert az angol mellettem alszik, és erősen magához húz. Fészkelődtem egy kicsit, hogy lazuljon a szorítás.
Nem értettem hogy miért csinálja, az utóbbi időben párszor aludtam már vele egy ágyban, pláne ha annyira rosszul volt mint most, de sosem bújtunk egymáshoz.
Hajnalban felébredtem, kimentem a fürdőbe, leültem a kád szélére és elbőgtem magam.
Minden vágyam az volt, hogy másnap a pályán körözhessek, de tudtam hogy Marionak igaza van. Nem vagyok sem olyan lelki, sem olyan testi állapotban, amire szükség lenne.
Cobrát is már ezer éve nem láttam, legalábbis vagy három hónapja, amióta ápolónőt játszom.
Már biztosan átszerződött máshoz.
- Mi a baj?
Felpillantottam.
- Csak kijött rajtam a stressz.
- Gyere. – nyújtotta felém a kezét – Menjünk aludni. Holnap hosszú napod lesz.
- Nem tesztelek.
- Tessék?
- Mario letiltott.
Összevonta a szemöldökét.
- Miért?
- Elaludtam a megbeszélésen, megtámasztottam a fejem, és ennyire emlékszem.
- Szükséged van pihenésre. Pláne hogy lassan kezdődik a szezon. Jót fog tenni neked ez a pár nap.
- Persze.
Leült mellém.
- Még megvan a régi lakásod Indyanapolisban nem?
- De.
- Miért nem utazol el Amerikába pár napra? Sok ismerősöd van arra, kicsit kiszakadnál ebből a bolondokházából. Én el leszek, és a kicsi is.
- Kösz, de nem.
- Menj el. Neked is jár a szabadság, egész szünet alatt semmit sem pihentél, csak rohangáltál, elláttad Lukeot, engem istápoltál, és rendezted a ház ügyeit. Egy kicsit fel kell töltődnöd.
- Velem jössz?
- A pihenés azért pihenés, mert nincs ott egy éjszaka ordító gyerek, és egy állandó rosszullétes rákos. –mosolyodott el – Amúgy sem hiszem, hogy jót tenne nekem, egy tizenkét órás repülőút.
- Majd még eldöntöm. De holnap szeretnék kimenni a pályára, és nézni az autókat, ahogy köröznek.
- Miért?
- Hiányzik. –szaladt ki a számon.
Átölelt.
- Rengeteg nyűgöt vettél velem a nyakadba.
Legyintettem.
- Ugye tudod hogy nem kell ápolnod? Nem várom el, és azt sem hogy Lukekal ennyire törődj. Túl sok idődet, és energiádat emésztjük fel… Pedig neked a versenyzés az életed. Azt hittem, hogy…
- Hagyd ezt kérlek. Így van jól ahogy van.
- Nem! Tönkre teszed magad, és a karriered. Neked a versenyzés az életed. Nem akarom hogy miattunk baleset érjen, vagy fel kelljen adnod, mert nincs elég időd a felkészülésre, és erőd a koncentráláshoz.
- Mire akarsz megint kilyukadni? Ha megint arra a hülyeségre hogy váljunk el….
- Nem!
- Akkor?
- Költözz el.
- Tessék?
- Ez a leg…
- Megint kidobsz az életedből? Ha nagy a baj kellek, de ha már javulnak a dolgok kivágsz? Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Megint van valaki a képben, vagy ezúttal csak simán lapát?
- Nem erről van…
- Szerintem meg igen! Elegem van! Torkig vagyok veled! – berohantam a nappaliba, magamra rángattam a farmert, meg egy pólót, és felkaptam a táskám.
- Hová mész?
- Semmi közöd hozzá!
- Angel! – megragadta a karom.
Pofon vágtam.
- Elválok! Majd keres az ügyvédem. – sziszegtem, majd azzal a lendülettel kirohantam a folyosóra, majd az épület elé.
Leintettem az első taxit, majd megkértem hogy vigyen a reptérre, előkerestem Eddie számát.
Végül megnyomtam a hívásindítást.
Egy álmos hang szólt bele.
- Igen?
- Ang vagyok.
- Mi van ég a ház? – gúnyolódott.
- Tudod mit? Menj a pokolba Christiannal együtt. –és lecsaptam a telefont.
Reggelig ültem a reptéri váróban, gondolkoztam hova tudnék menni, és hogyan tovább.
Végül is nem tudtunk elindulni csak szombat reggel. Chris szerdán és csütörtökön borzalmas állapotban volt. Péntekre lett csak jobban, úgy ahogy, így meg kellett kérnek Vettelt hogy cseréljünk, három plusz napot vállaltam hogy belemenjen. Nem akartam cirkuszt, sem fenyegetést, így inkább alkudoztam. Nem volt erőm Chris, Luke, és az autó mellett még rá is.
A kimerültségnek meg is lett az eredménye, az ebéd utáni megbeszélésen elaludtam.
Mario ébresztett fel a végén.
- Sajnálom. Többet nem fordul elő. –dörzsöltem a szemem.
- Nem is. Mert most szépen haza mész.
- Tessék?
- Fáradt vagy, kialvatlan. Kimész a pályára, és össze is fogod törni az autót. Haza mész pihensz pár napot, és jössz a jövő heti tesztre.
- Meg kell szoknom a fáradtságot, mert máskor sem lesz jobb.
- Utazzatok haza. Ma már úgysem vesszük hasznod.
- Köszi.
- Tudod hogy értem.
Bólintottam.
- Aludj egy jó nagyot. Jövő héten várlak.
- Jó.
Visszamentem a szállóba.
Chris a tv előtt feküdt a kanapén, és aludt. Rá is ráfért. Letusoltam, és egy szál fürdőköpenyben lefeküdtem a hálóba.
Magamban valahol hálát adtam az égnek, hogy Luke Adriannál van, szinte percek alatt elnyomott az álom.
Arra ébredtem fel, hogy alig kapok levegőt. Pár pillanattal később rájöttem, hogy azért, mert az angol mellettem alszik, és erősen magához húz. Fészkelődtem egy kicsit, hogy lazuljon a szorítás.
Nem értettem hogy miért csinálja, az utóbbi időben párszor aludtam már vele egy ágyban, pláne ha annyira rosszul volt mint most, de sosem bújtunk egymáshoz.
Hajnalban felébredtem, kimentem a fürdőbe, leültem a kád szélére és elbőgtem magam.
Minden vágyam az volt, hogy másnap a pályán körözhessek, de tudtam hogy Marionak igaza van. Nem vagyok sem olyan lelki, sem olyan testi állapotban, amire szükség lenne.
Cobrát is már ezer éve nem láttam, legalábbis vagy három hónapja, amióta ápolónőt játszom.
Már biztosan átszerződött máshoz.
- Mi a baj?
Felpillantottam.
- Csak kijött rajtam a stressz.
- Gyere. – nyújtotta felém a kezét – Menjünk aludni. Holnap hosszú napod lesz.
- Nem tesztelek.
- Tessék?
- Mario letiltott.
Összevonta a szemöldökét.
- Miért?
- Elaludtam a megbeszélésen, megtámasztottam a fejem, és ennyire emlékszem.
- Szükséged van pihenésre. Pláne hogy lassan kezdődik a szezon. Jót fog tenni neked ez a pár nap.
- Persze.
Leült mellém.
- Még megvan a régi lakásod Indyanapolisban nem?
- De.
- Miért nem utazol el Amerikába pár napra? Sok ismerősöd van arra, kicsit kiszakadnál ebből a bolondokházából. Én el leszek, és a kicsi is.
- Kösz, de nem.
- Menj el. Neked is jár a szabadság, egész szünet alatt semmit sem pihentél, csak rohangáltál, elláttad Lukeot, engem istápoltál, és rendezted a ház ügyeit. Egy kicsit fel kell töltődnöd.
- Velem jössz?
- A pihenés azért pihenés, mert nincs ott egy éjszaka ordító gyerek, és egy állandó rosszullétes rákos. –mosolyodott el – Amúgy sem hiszem, hogy jót tenne nekem, egy tizenkét órás repülőút.
- Majd még eldöntöm. De holnap szeretnék kimenni a pályára, és nézni az autókat, ahogy köröznek.
- Miért?
- Hiányzik. –szaladt ki a számon.
Átölelt.
- Rengeteg nyűgöt vettél velem a nyakadba.
Legyintettem.
- Ugye tudod hogy nem kell ápolnod? Nem várom el, és azt sem hogy Lukekal ennyire törődj. Túl sok idődet, és energiádat emésztjük fel… Pedig neked a versenyzés az életed. Azt hittem, hogy…
- Hagyd ezt kérlek. Így van jól ahogy van.
- Nem! Tönkre teszed magad, és a karriered. Neked a versenyzés az életed. Nem akarom hogy miattunk baleset érjen, vagy fel kelljen adnod, mert nincs elég időd a felkészülésre, és erőd a koncentráláshoz.
- Mire akarsz megint kilyukadni? Ha megint arra a hülyeségre hogy váljunk el….
- Nem!
- Akkor?
- Költözz el.
- Tessék?
- Ez a leg…
- Megint kidobsz az életedből? Ha nagy a baj kellek, de ha már javulnak a dolgok kivágsz? Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Megint van valaki a képben, vagy ezúttal csak simán lapát?
- Nem erről van…
- Szerintem meg igen! Elegem van! Torkig vagyok veled! – berohantam a nappaliba, magamra rángattam a farmert, meg egy pólót, és felkaptam a táskám.
- Hová mész?
- Semmi közöd hozzá!
- Angel! – megragadta a karom.
Pofon vágtam.
- Elválok! Majd keres az ügyvédem. – sziszegtem, majd azzal a lendülettel kirohantam a folyosóra, majd az épület elé.
Leintettem az első taxit, majd megkértem hogy vigyen a reptérre, előkerestem Eddie számát.
Végül megnyomtam a hívásindítást.
Egy álmos hang szólt bele.
- Igen?
- Ang vagyok.
- Mi van ég a ház? – gúnyolódott.
- Tudod mit? Menj a pokolba Christiannal együtt. –és lecsaptam a telefont.
Reggelig ültem a reptéri váróban, gondolkoztam hova tudnék menni, és hogyan tovább.
2011. október 16., vasárnap
Driven - Felpörgetve 73.
73.rész
A következő napok, hetek hasonlóan teltek. Hol Chris ágyánál strázsáltam, hol Luke mellett ültem. Mire eljött a január vége, szinte napi rendszerességgel be kellett mennem a gyárba is.
Mindig akadt valami az autó körül. Adrian végül úgy döntött marad, és segít. Szükségünk is volt rá, mert végre újra a csúcson akartam lenni, az pedig kiváló kocsi nélkül nem megy.
Úgy tűnt a dolog lassan összeáll, és még Vettel őfelsége, is beszélő viszonyba keveredett velem. Általában Chrisről érdeklődött napi szinten. Végül közöltem vele, hogy jöjjön át, és látogassa meg. Nem vagyok én senki futárja, vagy hírnöke.
Jó szakácsnőt sikerült találni, de dada téren hadi lábon álltunk, és nem is akartam erőltetni a dolgot amíg Adrian magától nem hajlik rá, hogy elengedje velünk Lukeot.
A lakás ügyei is lassan haladtak, a lakberendező kiváló munkát végzett, reméltem hogy a megvalósítás is jól sikerül, úgy tűnt február végén március elején költözhetünk. Christiant nem nagyon mozgatta meg a dolog, így mindenben én döntöttem, egy kicsit amolyan óangolra vettem a figurát, kényelmes mégis otthonos stílusúra, sok barna, sötétzöld, és kék színnel, fa bútorokkal, és vastag puha szőnyegekkel. Reméltem hogy tetszeni fog neki, a gyerek szobát is felújítattam, de hasonló berendezést kértem mint ami volt.
Ahogy egyre közeledtek a tesztek, én egyre fáradtabb lettem.
A kezelések hetente vagy két hetente voltak, a köztes időben egész jól volt, de ha hízott is pár kilót, a kemo első vagy második napján fellépő állandó hányás újfent padlóra küldte. Napokig nyomta az ágyat, és gyengélkedett. Bár az eredményei lassan javultak, nem úgy és nem olyan ütemben, ahogy azt mindannyian reméltük, bár a rögzítéseket már levették a karjáról és a lábáról is.
Én azt hittem, hogy az év második felébe visszaveheti a stafétát Mariotól, de ez a remény szertefoszlott, egyértelművé vált, hogy még egy évig biztosan nem ülhet vissza a vezetői székbe.
Néha megkértem az amerikait jöjjön át, és tájékoztassa Christ, hogy éppen mi folyik a cégnél, nem akartam, hogy azt érezze mindenből kizárom.
Már csak pár nap volt a tesztig, amikor az egyik ilyen megbeszélés után felmentem hozzá.
- Látom Mario már elment.
- Igen. – ült az ágyban.
Megint egy kúra után voltunk, és az előző két nap rosszullétei rányomták a bélyegüket a hangulatára is.
- Valami nem úgy megy ahogy kellene?
- Nem. Minden rendben. Mario nagyon érti a dörgést. Remekül helyet áll.
- Szeretnél visszaülni a helyedre.
Keserűen felnevetett.
- Az hogy mit szeretnék, és mit bírok az két dolog. Talán sose leszek megint főnök.
- Ne mond ezt. –ültem mellé.
- El kell fogadnom, hogy lehet hogy nem leszek újra elég erős.
- Eddig remekül helytálltál. Javulsz. Adj még időt magadnak.
Megfogta a kezem, és bólintott.
- Mikor utazol?
- Még nem tudom. Pénteken indult a teszt, csütörtökön kellene.
- És Adrian?
- Nem tudom, lehet hogy ő már szerdán megy. Majd megkérdem. Miért?
- Tehát szerdától üres lesz a ház. – mosolyodott el halványan.
Akkor esett le, hogy neki szerdán orvoshoz kell mennie, és egyedül lesz itthon.
- Maradok még, pénteken úgyse én kezdek, majd szombat reggel leutazom.
- El kell menned! A csapatom számít rád! Nem kell istápolni!
Szerettem volna azt mondani, hogy jöjjön velünk, de nem volt olyan állapotban.
- Igazából nincs is kedvem menni. Én már a kész dolgok kritizálásában és javításában vagyok jó, a korai fejlesztés nem az én asztalom.
Persze ez így nem volt igaz, de semmi pénzért nem hagyhattam egyedül, és Adriannak mindenképpen mennie kellett, én még éppen nélkülözhető voltam.
Bár kétségeim voltak, hogy Vettel belemegy e az időpont cserégetésbe, de ha más nem majd mint főnöke kötelezem rá.
- Menned kell! Ebből nem engedek. És gondolom Lukeot is viszitek, így egyedül egész jól megleszek. Nem lesz gond.
- Jobban örülnék, ha te is jönnél. Rajtad akarom tartani a szemem. De attól félek, hogy a hűvös idő nem tenne jót neked. Meg az sem, hogy Mario dirigál te meg a partvonalról figyelsz…. Nem tudom mennyire bírnád elviselni, hogy tétlenül ülsz a bokszban.
- Megleszek itthon, ne aggódj.
- Aggódom! –csattantam fel – Megkérek valakit hogy jöjjön át.
- Nem. Azt nem, Ne egyezem bele, hogy dadát állíts mellém! Nem vagyok magatehetetlen nyomorék! Nem te rendelkezel az életem felett, hanem én! Semmi közöd hozzá, ha egyedül vagyok a házban!
Elszakadt a cérna.
- Jó. Akkor menj a pokolba. –kirohantam a hálóból és rávágtam az ajtót.
Lerohantam a lépcsőn, és a döbbent Adrian mellett elrohanva, úgy ahogy voltam egy szál farmerban és pólóban kirohantam a hideg havas udvarra.
Beszálltam az Astonba, és elhajtottam. Még fel sem értem a főútra, máris félre álltam, ráborultam a kormányra és bőgtem.
Fáradt voltam, és kimerült. Ha pedig belegondoltam abba, hogy sokkal több munkám lenne, aminek nagy részét a céges fiúk levették a vállamról, és hogy a szezon még el sem kezdődött, még inkább elkeseredtem.
Egy kicsit több megértést vártam Christől, de úgy látszik illúzió volt ez a pár hét.
Amikor végre megnyugodtam, autókáztam egyet a környéken. Próbáltam kiszellőztetni a fejem.
Már hét óra is elmúlt, és erősen besötétedett, mire újra bekanyarodtam a Newey villa elé.
Megálltam, és egy darabig csak ültem a kocsiban, majd kiszálltam. Ahogy felmentem a lépcsőn, Adrian ajtót nyitott.
- Rettenetesen sajnálom ezt a hisztit. Többet nem fordul elő.
- Hallottam mindent... Elég sok minden szakadt mostanában a nyakadba, kimerült vagy. Többet kellene pihenned.
- Elmegyek.
- Hová? –kérdezte Adrian döbbenten.
- Beköltözöm a gyárba, egy kis időre.
- És Chris?
- Holnap felveszek egy ápolót állandóra, de ha kezelések lesznek jövök, és maradok. De ez a majd két hónap…. Ugye maradhat nálad?
- Persze. Itt lesz a legjobb helyen.
- Jó. Összepakolok. Ne szólj neki.
- Ahogy akarod.
Csöndben felmentem, és összepakoltam.
Levittem a táskám, és megöleltem Adriant.
- Tartsd szemmel.
- Igyekszem.
- Hová mész?
Felnéztünk, Chris éppen akkor jött le a lépcsőn, nem sok ereje volt, a korlátba kellett kapaszkodnia.
- Szia. Majd jövök.
Azzal hátat fordítottam, és az ajtóhoz mentem, és kiléptem az ajtón.
Tompán még hallottam, ahogy utánam szól, hogy maradjak.
Bedobtam a csomagtartóba a cuccot, és pont be akartam szállni, amikor Chris kivágta a bejáratit, úgy ahogy volt egy pólóban, egy kopott melegítőben.
- Menj vissza mert megfázol. Csak kel egy kis idő! – bedugtam a kulcsot a zárba, elfordítottam, és kinyitottam az ajtót, és beültem.
Alig kocogott le a lépcsőn, összerogyott.
- Chris! – azonnal kipattantam, és próbáltam felsegíteni a hóból.
Kapkodta a levegőt.
- Hülye vagy? Ezt most miért kellett?
- Ne menj el…. Sajnálom….
- Én is. Felszaladt a pumpa.
- Igazad volt… Bunkó voltam.
Betámogattam a házba, és leültettem a lépcsőre, majd gyorsan takarókba tekertük.
- Már jobb. –fogta meg a kezem.
Mérgesen néztem Adrianra, majd rá.
- Veletek megyek.
- Francokat.
- Majd pihenek a homeban. Nem akarok itt maradni, a közeledben és a fiam közelében akarok lenni.
- Ez őrültség! Mond meg neki! – néztem a főtervezők gyöngyére.
- Vele értek egyet. Talán jót tenne neki egy kis mozgás, társaság.
- Adrian!
Chris megint megfogta a kezem, és magához húzott, leültem mellé.
- Menni akarok. Látnom kell a fiam, és a csapatom. Megörülnék a négy fal közt egyedül.
- Eszement ötlet.
- Szükségem van rád. –simogatta meg az arcom.
- Beszélek az orvossal, és csapatorvossal.
Átölelt.
- De akkor sem helyeslem.
A következő napok, hetek hasonlóan teltek. Hol Chris ágyánál strázsáltam, hol Luke mellett ültem. Mire eljött a január vége, szinte napi rendszerességgel be kellett mennem a gyárba is.
Mindig akadt valami az autó körül. Adrian végül úgy döntött marad, és segít. Szükségünk is volt rá, mert végre újra a csúcson akartam lenni, az pedig kiváló kocsi nélkül nem megy.
Úgy tűnt a dolog lassan összeáll, és még Vettel őfelsége, is beszélő viszonyba keveredett velem. Általában Chrisről érdeklődött napi szinten. Végül közöltem vele, hogy jöjjön át, és látogassa meg. Nem vagyok én senki futárja, vagy hírnöke.
Jó szakácsnőt sikerült találni, de dada téren hadi lábon álltunk, és nem is akartam erőltetni a dolgot amíg Adrian magától nem hajlik rá, hogy elengedje velünk Lukeot.
A lakás ügyei is lassan haladtak, a lakberendező kiváló munkát végzett, reméltem hogy a megvalósítás is jól sikerül, úgy tűnt február végén március elején költözhetünk. Christiant nem nagyon mozgatta meg a dolog, így mindenben én döntöttem, egy kicsit amolyan óangolra vettem a figurát, kényelmes mégis otthonos stílusúra, sok barna, sötétzöld, és kék színnel, fa bútorokkal, és vastag puha szőnyegekkel. Reméltem hogy tetszeni fog neki, a gyerek szobát is felújítattam, de hasonló berendezést kértem mint ami volt.
Ahogy egyre közeledtek a tesztek, én egyre fáradtabb lettem.
A kezelések hetente vagy két hetente voltak, a köztes időben egész jól volt, de ha hízott is pár kilót, a kemo első vagy második napján fellépő állandó hányás újfent padlóra küldte. Napokig nyomta az ágyat, és gyengélkedett. Bár az eredményei lassan javultak, nem úgy és nem olyan ütemben, ahogy azt mindannyian reméltük, bár a rögzítéseket már levették a karjáról és a lábáról is.
Én azt hittem, hogy az év második felébe visszaveheti a stafétát Mariotól, de ez a remény szertefoszlott, egyértelművé vált, hogy még egy évig biztosan nem ülhet vissza a vezetői székbe.
Néha megkértem az amerikait jöjjön át, és tájékoztassa Christ, hogy éppen mi folyik a cégnél, nem akartam, hogy azt érezze mindenből kizárom.
Már csak pár nap volt a tesztig, amikor az egyik ilyen megbeszélés után felmentem hozzá.
- Látom Mario már elment.
- Igen. – ült az ágyban.
Megint egy kúra után voltunk, és az előző két nap rosszullétei rányomták a bélyegüket a hangulatára is.
- Valami nem úgy megy ahogy kellene?
- Nem. Minden rendben. Mario nagyon érti a dörgést. Remekül helyet áll.
- Szeretnél visszaülni a helyedre.
Keserűen felnevetett.
- Az hogy mit szeretnék, és mit bírok az két dolog. Talán sose leszek megint főnök.
- Ne mond ezt. –ültem mellé.
- El kell fogadnom, hogy lehet hogy nem leszek újra elég erős.
- Eddig remekül helytálltál. Javulsz. Adj még időt magadnak.
Megfogta a kezem, és bólintott.
- Mikor utazol?
- Még nem tudom. Pénteken indult a teszt, csütörtökön kellene.
- És Adrian?
- Nem tudom, lehet hogy ő már szerdán megy. Majd megkérdem. Miért?
- Tehát szerdától üres lesz a ház. – mosolyodott el halványan.
Akkor esett le, hogy neki szerdán orvoshoz kell mennie, és egyedül lesz itthon.
- Maradok még, pénteken úgyse én kezdek, majd szombat reggel leutazom.
- El kell menned! A csapatom számít rád! Nem kell istápolni!
Szerettem volna azt mondani, hogy jöjjön velünk, de nem volt olyan állapotban.
- Igazából nincs is kedvem menni. Én már a kész dolgok kritizálásában és javításában vagyok jó, a korai fejlesztés nem az én asztalom.
Persze ez így nem volt igaz, de semmi pénzért nem hagyhattam egyedül, és Adriannak mindenképpen mennie kellett, én még éppen nélkülözhető voltam.
Bár kétségeim voltak, hogy Vettel belemegy e az időpont cserégetésbe, de ha más nem majd mint főnöke kötelezem rá.
- Menned kell! Ebből nem engedek. És gondolom Lukeot is viszitek, így egyedül egész jól megleszek. Nem lesz gond.
- Jobban örülnék, ha te is jönnél. Rajtad akarom tartani a szemem. De attól félek, hogy a hűvös idő nem tenne jót neked. Meg az sem, hogy Mario dirigál te meg a partvonalról figyelsz…. Nem tudom mennyire bírnád elviselni, hogy tétlenül ülsz a bokszban.
- Megleszek itthon, ne aggódj.
- Aggódom! –csattantam fel – Megkérek valakit hogy jöjjön át.
- Nem. Azt nem, Ne egyezem bele, hogy dadát állíts mellém! Nem vagyok magatehetetlen nyomorék! Nem te rendelkezel az életem felett, hanem én! Semmi közöd hozzá, ha egyedül vagyok a házban!
Elszakadt a cérna.
- Jó. Akkor menj a pokolba. –kirohantam a hálóból és rávágtam az ajtót.
Lerohantam a lépcsőn, és a döbbent Adrian mellett elrohanva, úgy ahogy voltam egy szál farmerban és pólóban kirohantam a hideg havas udvarra.
Beszálltam az Astonba, és elhajtottam. Még fel sem értem a főútra, máris félre álltam, ráborultam a kormányra és bőgtem.
Fáradt voltam, és kimerült. Ha pedig belegondoltam abba, hogy sokkal több munkám lenne, aminek nagy részét a céges fiúk levették a vállamról, és hogy a szezon még el sem kezdődött, még inkább elkeseredtem.
Egy kicsit több megértést vártam Christől, de úgy látszik illúzió volt ez a pár hét.
Amikor végre megnyugodtam, autókáztam egyet a környéken. Próbáltam kiszellőztetni a fejem.
Már hét óra is elmúlt, és erősen besötétedett, mire újra bekanyarodtam a Newey villa elé.
Megálltam, és egy darabig csak ültem a kocsiban, majd kiszálltam. Ahogy felmentem a lépcsőn, Adrian ajtót nyitott.
- Rettenetesen sajnálom ezt a hisztit. Többet nem fordul elő.
- Hallottam mindent... Elég sok minden szakadt mostanában a nyakadba, kimerült vagy. Többet kellene pihenned.
- Elmegyek.
- Hová? –kérdezte Adrian döbbenten.
- Beköltözöm a gyárba, egy kis időre.
- És Chris?
- Holnap felveszek egy ápolót állandóra, de ha kezelések lesznek jövök, és maradok. De ez a majd két hónap…. Ugye maradhat nálad?
- Persze. Itt lesz a legjobb helyen.
- Jó. Összepakolok. Ne szólj neki.
- Ahogy akarod.
Csöndben felmentem, és összepakoltam.
Levittem a táskám, és megöleltem Adriant.
- Tartsd szemmel.
- Igyekszem.
- Hová mész?
Felnéztünk, Chris éppen akkor jött le a lépcsőn, nem sok ereje volt, a korlátba kellett kapaszkodnia.
- Szia. Majd jövök.
Azzal hátat fordítottam, és az ajtóhoz mentem, és kiléptem az ajtón.
Tompán még hallottam, ahogy utánam szól, hogy maradjak.
Bedobtam a csomagtartóba a cuccot, és pont be akartam szállni, amikor Chris kivágta a bejáratit, úgy ahogy volt egy pólóban, egy kopott melegítőben.
- Menj vissza mert megfázol. Csak kel egy kis idő! – bedugtam a kulcsot a zárba, elfordítottam, és kinyitottam az ajtót, és beültem.
Alig kocogott le a lépcsőn, összerogyott.
- Chris! – azonnal kipattantam, és próbáltam felsegíteni a hóból.
Kapkodta a levegőt.
- Hülye vagy? Ezt most miért kellett?
- Ne menj el…. Sajnálom….
- Én is. Felszaladt a pumpa.
- Igazad volt… Bunkó voltam.
Betámogattam a házba, és leültettem a lépcsőre, majd gyorsan takarókba tekertük.
- Már jobb. –fogta meg a kezem.
Mérgesen néztem Adrianra, majd rá.
- Veletek megyek.
- Francokat.
- Majd pihenek a homeban. Nem akarok itt maradni, a közeledben és a fiam közelében akarok lenni.
- Ez őrültség! Mond meg neki! – néztem a főtervezők gyöngyére.
- Vele értek egyet. Talán jót tenne neki egy kis mozgás, társaság.
- Adrian!
Chris megint megfogta a kezem, és magához húzott, leültem mellé.
- Menni akarok. Látnom kell a fiam, és a csapatom. Megörülnék a négy fal közt egyedül.
- Eszement ötlet.
- Szükségem van rád. –simogatta meg az arcom.
- Beszélek az orvossal, és csapatorvossal.
Átölelt.
- De akkor sem helyeslem.
Driven - Felpörgetve 72.
72.rész
Arra riadtam fel, hogy valami puffanást hallok. Az ágy üres volt. A fürdőből viszont a félig zárt ajtón át, halvány fény derengett.
Kinyitottam az ajtót, és egy pillanatra el kellett takarnom a szemem, mert nem láttam semmit.
Mire végre megszokta a szemem az erős világítást körbe néztem.
Chris a kádnak dűlve ült a földön.
- Mit történt? – hajoltam le hozzá.
- Elestem.
- Miért keltél fel?
- Ki kellett jönnöm, meg le akartam tusolni. – mondta fáradtan.
Szerencsére nem gipszet kapott, hanem modern rögzítőket, így legalább úgy ahogy tudott mozogni, de nem örültem neki hogy segítség nélkül kódorog.
- Miért kellett kijönnöd? Megint hányingered van? – pillantottam rá aggódva.
- Nem. A mosdóba akartam kijönni. – pillantott rám dühösen.
- Értem. Akkor is szólhattál volna.
- Kérlek!
- Jó, jó! Oké. –emeltem fel a kezem – Nem lett bajod?
- Nem. Semmi.
- Akkor jó. Segítek leöltözni.
- Nem kell!
- Chris! Láttalak már pucéron. –vigyorodtam el.
- Az más volt!
- Mert?
- Akkor nem úgy néztem ki, mint egy élő halott.
Átöleltem. A pólóját megint átitatta az izzadság, a bőréből pedig sütött a forróság.
- Felment a lázad.
- Igen. Pár órája.
- Szólnod kellett volna.
- Gondoltam hagylak pihenni.
- Bolond. Nem hiányzik egy tüdő gyulladás. Gyere. Ne ülj a hideg csempén, még megfázol.
Lassan feltámogattam, és segítettem leöltözni. Nagyon lefogyott, szinte látszottak a bordái. Úgy festett, mint aki valami munka tárborban élt eddig. Nyoma sem volt, a régi izmos, mégis kicsit plusz súlyos Christiannak.
- Innen már megy. – állt a zuhany alá.
- Hozok tiszta ruhát. Itt hagyhatlak?
- Vigyázok.
- Rendben.
Átszaladtam Gerhardhoz és felvertem.
Álmosan nyitott ajtót.
- Baj van?
- Van még tiszta cuccod?
- Persze. – hozott párat.
- Megint lázas. A zuhany alatt van.
- Segítek.
- Nem kell. Nem vészes.
- Oké.
Adrian is kijött a szobájából.
- Hallottam a beszélgetést.
- Megint lázas, csak pár ruháért jöttem. Miért nem alszol?
- Nyűgös a kicsi.
Ekkor gyereksírás hallatszott bentről.
- Már egy ideje ez megy. Nem tudom megnyugtatni.
- Megnézem. – nyomtam Gerhard kezébe a cuccokat – Öltöztessétek át.
Luke nyűgösen sírt az kiságyában. Kivettem és kicsit rázogattam, meg simogattam a hátát.
- Mi baj? Hm? Miért tört el a mécses nagy fiú?
Kicsivel később még mindig pityergett. Beültem az ágy mellett álló hintaszékbe, és tovább beszéltem hozzá. Nem is tudom mit, csak beszéltem. Minden hülyeséget, főleg az autókról.
Adrian halkan bejött.
- Elaludt. –suttogtam.
Elmosolyodott. Csöndben betettem a kiságyba, és betakartam.
Kimentünk a folyosóra.
- Végre. Azt hittem szegény az egész éjszakát végig bőgi. –sóhajtott fel – Nem tudom mi lehetett a baj.
- Ki tudja? – sóhajtottam fel – Chris?
- Ágyban van, de csúnyán fent van a láza.
- Orvost kéne hívni hozzá. Félek hogy még inkább megviseli a szervezetét, ha sokáig így marad.
Gerhard jelent meg az ajtóban.
- Nem kéne. Hanem kell. méghozzá most.
Beszaladtam Chrishez.
Félájultan feküdt, és hánykolódott, közben pedig értelmetlenül beszélt.
- Adrian van itthon jég?
- Van. Máris hozom.
- Hívd az orvost. – pillantottam Bergerre.
Egy órával később kiért a mentő, hála a hónak, és a hidegnek, de Chris láza sem a hidegborogatástól, sem a vizes törölközőktől nem ment le.
- Tüdő gyulladás, és egy enyhe fertőzés.
- Enyhe?
- Nagyon leépült a rák miatt, és a legkisebb betegség, is teljesen ledönti a lábáról. Nem kellett volna abbahagynia a kemoterápiát.
- Jobban lesz?
- Kapott vénás injekciókat, egy kis vitamint és lázhúzót. Holnap meg kellene ismételni, és akkor pár nap múlva rendben lesz. Fel kell erősödnie, vagy nem fogja bírni az újbóli kezelést.
Bólintottam. Adrian kikísérte őket.
Chris magához tért, és felém nyújtotta a kezét.
Mellé ültem, és megfogtam.
- Megijesztettél.
- Sajnálom.
- Aludj egyet.
- Ugye maradsz?
Melléfeküdtem.
- Mondtam. Maradok. Aludj.
Pár perccel később már mélyen szuszogott.
Mire dél körül felébredt elmúlt a láza, így alaposan kiszellőztettem, és engedélyeztem egy kis sétát a gyerekszobáig.
Vágyakozva nézte Lukeot.
- Amíg nem gyógyulsz meg, nem ölelgetheted.
- Tudom. - nézett rám szomorúan.
- Csak pár nap. –simogattam meg a karját.
Egy darabig még néztük a kicsit, majd visszafeküdt.
- Teljesen elfáradtam.
- Adrian mondta hogy kész az ebéd. Hozok fel egy kis levest, meg másodikat.
- Csak levest.
- Nem. Legalább egy kicsit enned kell a főfogásból is. Meg kell erősödnöd. Jól fog esni meglátod.
- Hát jó.
Egy kis csirke leves, és natúr szelet, barack kompót, és rizs. Gyanítottam hogy Adrian főző tudománya megegyezik Bergerével. Magyarán csekély. De ez a menü pont Chrisnek való volt.
A levest teljesen belediktáltam, a másodiknak pedig a fele elfogyott.
- Nem tudok többet enni. –tette le a villát, és a kést.
- Jól van. Kicsit később hozok fel gyümölcsöt. – és elvettem a tálcát.
Felsóhajtott.
- Aludj még.
- Sokára jössz?
- Ebédelek, aztán letusolok. Egy jó fél óra. Maradjak inkább?
- Megleszek.
- Nem megyek sehová már mondtam. Jövök amint lehet. Még be nézek egy kicsit Lukehoz.
- Jól van.
Ebéd közben sikerült a fiúkkal elég sok mindent megbeszélni. Gerhard megígérte, hogy küld egy lakberendezőt, meg intézi a dadát, és a házvezetőnőt. De másnap már haza kell utaznia mert a felesége hiányolja. Adrian is támogatta a javaslatokat,de elég csendes volt.
A kicsivel is foglalkoztam még, így mire eljutottam a zuhanyig, és az átöltözésig. Már több mint két óra is eltelt.
Álmosan kuporodtam be a fotelbe, és húztam magamra a plédet.
Arra riadtam fel, hogy valami puffanást hallok. Az ágy üres volt. A fürdőből viszont a félig zárt ajtón át, halvány fény derengett.
Kinyitottam az ajtót, és egy pillanatra el kellett takarnom a szemem, mert nem láttam semmit.
Mire végre megszokta a szemem az erős világítást körbe néztem.
Chris a kádnak dűlve ült a földön.
- Mit történt? – hajoltam le hozzá.
- Elestem.
- Miért keltél fel?
- Ki kellett jönnöm, meg le akartam tusolni. – mondta fáradtan.
Szerencsére nem gipszet kapott, hanem modern rögzítőket, így legalább úgy ahogy tudott mozogni, de nem örültem neki hogy segítség nélkül kódorog.
- Miért kellett kijönnöd? Megint hányingered van? – pillantottam rá aggódva.
- Nem. A mosdóba akartam kijönni. – pillantott rám dühösen.
- Értem. Akkor is szólhattál volna.
- Kérlek!
- Jó, jó! Oké. –emeltem fel a kezem – Nem lett bajod?
- Nem. Semmi.
- Akkor jó. Segítek leöltözni.
- Nem kell!
- Chris! Láttalak már pucéron. –vigyorodtam el.
- Az más volt!
- Mert?
- Akkor nem úgy néztem ki, mint egy élő halott.
Átöleltem. A pólóját megint átitatta az izzadság, a bőréből pedig sütött a forróság.
- Felment a lázad.
- Igen. Pár órája.
- Szólnod kellett volna.
- Gondoltam hagylak pihenni.
- Bolond. Nem hiányzik egy tüdő gyulladás. Gyere. Ne ülj a hideg csempén, még megfázol.
Lassan feltámogattam, és segítettem leöltözni. Nagyon lefogyott, szinte látszottak a bordái. Úgy festett, mint aki valami munka tárborban élt eddig. Nyoma sem volt, a régi izmos, mégis kicsit plusz súlyos Christiannak.
- Innen már megy. – állt a zuhany alá.
- Hozok tiszta ruhát. Itt hagyhatlak?
- Vigyázok.
- Rendben.
Átszaladtam Gerhardhoz és felvertem.
Álmosan nyitott ajtót.
- Baj van?
- Van még tiszta cuccod?
- Persze. – hozott párat.
- Megint lázas. A zuhany alatt van.
- Segítek.
- Nem kell. Nem vészes.
- Oké.
Adrian is kijött a szobájából.
- Hallottam a beszélgetést.
- Megint lázas, csak pár ruháért jöttem. Miért nem alszol?
- Nyűgös a kicsi.
Ekkor gyereksírás hallatszott bentről.
- Már egy ideje ez megy. Nem tudom megnyugtatni.
- Megnézem. – nyomtam Gerhard kezébe a cuccokat – Öltöztessétek át.
Luke nyűgösen sírt az kiságyában. Kivettem és kicsit rázogattam, meg simogattam a hátát.
- Mi baj? Hm? Miért tört el a mécses nagy fiú?
Kicsivel később még mindig pityergett. Beültem az ágy mellett álló hintaszékbe, és tovább beszéltem hozzá. Nem is tudom mit, csak beszéltem. Minden hülyeséget, főleg az autókról.
Adrian halkan bejött.
- Elaludt. –suttogtam.
Elmosolyodott. Csöndben betettem a kiságyba, és betakartam.
Kimentünk a folyosóra.
- Végre. Azt hittem szegény az egész éjszakát végig bőgi. –sóhajtott fel – Nem tudom mi lehetett a baj.
- Ki tudja? – sóhajtottam fel – Chris?
- Ágyban van, de csúnyán fent van a láza.
- Orvost kéne hívni hozzá. Félek hogy még inkább megviseli a szervezetét, ha sokáig így marad.
Gerhard jelent meg az ajtóban.
- Nem kéne. Hanem kell. méghozzá most.
Beszaladtam Chrishez.
Félájultan feküdt, és hánykolódott, közben pedig értelmetlenül beszélt.
- Adrian van itthon jég?
- Van. Máris hozom.
- Hívd az orvost. – pillantottam Bergerre.
Egy órával később kiért a mentő, hála a hónak, és a hidegnek, de Chris láza sem a hidegborogatástól, sem a vizes törölközőktől nem ment le.
- Tüdő gyulladás, és egy enyhe fertőzés.
- Enyhe?
- Nagyon leépült a rák miatt, és a legkisebb betegség, is teljesen ledönti a lábáról. Nem kellett volna abbahagynia a kemoterápiát.
- Jobban lesz?
- Kapott vénás injekciókat, egy kis vitamint és lázhúzót. Holnap meg kellene ismételni, és akkor pár nap múlva rendben lesz. Fel kell erősödnie, vagy nem fogja bírni az újbóli kezelést.
Bólintottam. Adrian kikísérte őket.
Chris magához tért, és felém nyújtotta a kezét.
Mellé ültem, és megfogtam.
- Megijesztettél.
- Sajnálom.
- Aludj egyet.
- Ugye maradsz?
Melléfeküdtem.
- Mondtam. Maradok. Aludj.
Pár perccel később már mélyen szuszogott.
Mire dél körül felébredt elmúlt a láza, így alaposan kiszellőztettem, és engedélyeztem egy kis sétát a gyerekszobáig.
Vágyakozva nézte Lukeot.
- Amíg nem gyógyulsz meg, nem ölelgetheted.
- Tudom. - nézett rám szomorúan.
- Csak pár nap. –simogattam meg a karját.
Egy darabig még néztük a kicsit, majd visszafeküdt.
- Teljesen elfáradtam.
- Adrian mondta hogy kész az ebéd. Hozok fel egy kis levest, meg másodikat.
- Csak levest.
- Nem. Legalább egy kicsit enned kell a főfogásból is. Meg kell erősödnöd. Jól fog esni meglátod.
- Hát jó.
Egy kis csirke leves, és natúr szelet, barack kompót, és rizs. Gyanítottam hogy Adrian főző tudománya megegyezik Bergerével. Magyarán csekély. De ez a menü pont Chrisnek való volt.
A levest teljesen belediktáltam, a másodiknak pedig a fele elfogyott.
- Nem tudok többet enni. –tette le a villát, és a kést.
- Jól van. Kicsit később hozok fel gyümölcsöt. – és elvettem a tálcát.
Felsóhajtott.
- Aludj még.
- Sokára jössz?
- Ebédelek, aztán letusolok. Egy jó fél óra. Maradjak inkább?
- Megleszek.
- Nem megyek sehová már mondtam. Jövök amint lehet. Még be nézek egy kicsit Lukehoz.
- Jól van.
Ebéd közben sikerült a fiúkkal elég sok mindent megbeszélni. Gerhard megígérte, hogy küld egy lakberendezőt, meg intézi a dadát, és a házvezetőnőt. De másnap már haza kell utaznia mert a felesége hiányolja. Adrian is támogatta a javaslatokat,de elég csendes volt.
A kicsivel is foglalkoztam még, így mire eljutottam a zuhanyig, és az átöltözésig. Már több mint két óra is eltelt.
Álmosan kuporodtam be a fotelbe, és húztam magamra a plédet.
Driven - Felpörgetve 71.
71.rész
Pár nap múlva megvolt a temetés, amin Adrian, én, és Berger vettünk részt.
Egy hét múlva pedig kiengedték Christ, és a kicsit is. Először az angolt cuccait szedtük össze, majd átbicegtünk a gyerekosztályra, ahol Adrian éppen akkor írta alá Lukekal a karján éppen akkor sétált a nővér pulthoz.
Chris kétségbeesve pillantott feléjük.
Odaléptem hozzájuk.
- Sziasztok.
- Szia.
- Megfoghatom egy kicsit? Csak amíg alá írod a zárójelentését.
Végül biccentett, én meg átvettem Lukeot.
- Na? Mi újság? – vigyorogtam rá.
Nagy szemekkel és tátott szájjal bámult.
- Sziaaa. – simogattam meg a kezét, majd az arcát.
Elmosolyodott, és nyögdécselt.
- Integess a papának. –súgtam a fülébe, és Chris felé fordultunk, és a kicsi kezét megfogva integettünk.
Chris próbált mosolyogni, de végül sírva fakadt. Egyértelmű volt, hogy Adrian akarja haza vinni Lukeot, és ha Chris látni akarja a fiát, akkor bíróságra kell mennie.
Adrian alá írta a lapot, és összehajtva eltette. Nagyot sóhajtottam, majd adtam a kicsi arcára egy puszit, és átadtam Adriannak.
- Haza mentek? – kérdeztem egyszerűen.
- Igen, és ti?
- Mi is. Haza viszem Christ, aztán rendet rakok. Amíg jobban nem lesz maradok.
Bólogatott.
- Gondolkoztál azon amit mondtam?
- Nálam lesz a legjobb helyen.
- Ahogy gondolod.
Egyet is értettem vele meg nem is, de szívem szerint magunkkal vittem volna a babát.
- Bíróságra viszi? – bökött a fejével Chris felé.
- Nem akarok cirkuszt. Szerintem előbb vagy utóbb te is rájössz, hogy Lukenak az apja mellett a helye.
Nem válaszolt.
- Nem hoznád el egy pár nap múlva? Csak egy – két órára. Sokat jelente Christiannak. És nekem is.
- Majd meglátjuk.
- Adrian. Kérlek. Az Isten szerelmére. Joga van látni, ő az apja. Kérlek. – néztem rá esdekelve.
- Jó. Majd újév előtt átmegyünk.
- Ugye nem tűntök el? Ugye nem forgatsz semmi ilyesmit a fejedben? – néztem rá fürkészően.
- Ne aggódj. Az nem az én stílusom.
- Majd hívsz?
Bólintott.
- Rendben.
A kicsi nyűgös lett.
- Sziasztok. – megfogtam a kicsi kezét, és gyengéden megráztam – Nemsokára találkozunk öcskös.
- Viszlát.
Szomorúan néztem ahogy elmennek.
Chris teljesen magába roskadt, egész úton egy szót sem szólt, csak bámult maga elé.
Mire elértünk a házhoz, már beesteledett.
Beléptünk, é felkapcsoltam a lámpákat. A lakás egyértelműen hideg volt,napok óta nem fűtöttek, és kissé elhanyagolt.
Pár bútor láthatóan hiányzott. De látszott, hogy egy alapos takarítással, és egy kis anyagi ráfordítással, újra remek állapotban lesz.
Megkerestem a falon a termosztátot, és bekapcsoltam.
Nem működött.
- Nincs fűtés?
Chris a bejárati szekrényen lévő csekkekre bökött.
- Azt hiszem nem fizettem be.
- Nem baj. Majd elintézzük. Gyere. Hosszú nap volt. – mondtam kedvesen.
- Nem gyereknek való hely. – mondta keserűen és nappali felé akart bicegni.
Átkaroltam.
- Hová mész?
- Csak leülök egy kicsit.
- Jól van. Addig kipakolok, és intézek valami kaját.
Felmentem az emeletre, és kipakoltam a cuccait. A hálóban nagy rumli fogadott, rendet tettem, kiszellőztettem.
Emma szobájában rend volt, és tisztaság, a mellette lévő gyerek szobát már Red Bullos mintájú tapétával rendbe hozták, és új volt a padló is. A szőnyegek kitéve, a kis ágy össze szerelve, minden a helyén.
Megpörgettem a kis ágy feletti zenélő forgót. Nagyot sóhajtottam.
Visszamentem és összeszedtem a szennyest, és elkezdtem keresni a mosó konyhát.
A fölszinten volt. Elindítottam pár mosást, majd szétnéztem a konyhában.
Sehol semmi, ami meg volt, már megromlott. Chris még mindig a nappaliban volt.
A bár pultnál állt, és egy poharat forgatott a kezében.
Begyújtottam a kandallót, és odamentem hozzá.
- Nincs itthon semmi ehető. Rendelek valamit. Mit kérsz?
- Semmit.
Amikor a szájához emelte a poharat, megfogtam a kezét.
- Ne csináld ezt. Ha így folytatod, Adrian nem fogja engedni hogy lásd a fiad.
- Sosem fogja áthozni ide! –mutatott körbe – Egy kutya jobb körülmények közt él. Nem is tudom hogy gondoltam, hogy egy nyomortanyára hozom a fiam. Jobbat érdemel ennél.
Kivettem a kezéből a poharat.
- Elég! Szedd már össze magad! Te is tudod, hogy semmi sincs rendben, de ha akarjuk még rendbe tudjuk hozni, a házat is, az életedet is! Kapd össze magad! Holnap elintézem a fűtést, és hívok egy lakberendezőt, szerzek takarító brigádot, dadát, meg egy ápolót. Pár hét alatt elkészül a felújítás, és minden jobb lesz. Most pedig keresek egy telefonkönyvet, és rendelünk valamit.
- A telefont pár napja kapcsolták ki, azt hiszem a mobilom még működik.
Megöleltem.
- Ne hagyd el magad kérlek. Hallod?
Nem szólt semmit.
- Megoldjuk jó?
- És mégis hogyan? Így is mindent te fizetsz. –tolt el magától.
Tudtam, hogy bántja az egóját.
Megint átöleltem.
- Akkor legyen kölcsön rendben? Minden hónapban levonunk bizonyos százalékot a fizetésedből. De ezt most meg kell oldanunk. Helyre kell hozni a házat, hogy egy gyereknek is jó legyen.
Szorosan magához szorított.
- Szarul vagyok.
- Tudom. Idővel jobb lesz, hidd el.
- Nem hiszem.
- Jobb lesz. Kicsit könnyebb.
- Bármit megadnék, hogy megölelhessem végre a fiam. – a vállamba fúrta az arcát.
Én is majdnem elsírtam magam.
- Tarts ki, jó? Eljön az is. Hidd el.
Bólogatott.
Valaki köhögött, megfordultunk, és Berger állt a küszöbön.
- Van kulcsom. Beengedtem magam.
Halványan elmosolyodtam.
- Hoztam kaját. –feltartott két zacskót.
- Szuper. Semmi nincs itthon.
- Gondoltam. Hívtalak de ki van kapcsolva a vonalitok.
- Igen…
- Miért van hideg?
- Nincs fűtés. – rántottam meg a vállam – Majd holnap rendezem. Egyenlőre a kandalló is megteszi.
- Igazából - kipillantott oldalra – őket hoztam.
Adrian lépett be, Lukekal a kezében.
Döbbentem pillantottam rájuk, Chris lefehéredett.
- Berger rágta a fülem, hogy jöjjük be pár percre.
Hozzájuk mentem, de Chris nem mert megmozdulni.
- Örülök hogy benéztetek. – megsimogattam a kicsi arcát, aki szerencsére jó melegen fel volt öltöztetve – Nincs fűtés, és kaja sem, de pár nap és miden megoldódik.
- Sejtettem hogy ez a helyzet. Emma próbálta eltitkolni, de azért rejtettem hogy gondok vannak.
- Semmi nem megoldhatatlan. – csiklandoztam meg a pici arcát, rám mosolygott – Átvehetem?
A kicsi teljesen megvett magának.
Átvettem, és megfogta az egyik újam.
- Tyű de kis kemény csávó valaki.
Chris láthatóan nem bírta tovább, és a padlót nézte, közben pedig a kanapé támláját szorította.
Adrianra pillantottam, de az arca rezzenéstelen volt.
Visszaadtam a kicsit.
- Kösz mindent. Menjetek csak, nehogy megfázzon.
Egy hálás pillantást vetettem Bergerre.
- Mindent köszönök.
Chris úgy nézte a fiát, hogy a szívem sajdult bele. Láttam, hogy könnyes a szeme.
Adrianra néztem.
- Kérlek… - mondtam halkan.
De a gyerekkel a kezében hátat fordított nekem és az ajtó felé ment.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Chris felé fordultam, aki abban a pillanatba esett össze.
Odaszaladtam.
Eszméletlen volt. A homloka forró, és a szíve gyorsan vert. Mégis a hideg rázta.
Felpillantottam és Bergerrel összeakadt a tekintetünk.
- A kezelés miatt van.
Összevontam a szemöldököm.
- Újrakezdte. Ma volt az első, csak nem akart neked szólni. Azt hitte mégsem maradsz. Fel kell vinni, és ágyba dugni.
Átkaroltunk, de végül a kanapé felé lavíroztam.
- Itt jobb lesz. – fektettem le – Ég a tűz, de fent hideg van. Lehozom az ágyneműt egy kicsit mellette maradsz?
- Igen.
Adrian az ajtóban állt Lukekkal.
Gyorsan lehoztam a párnákat, és takarókat.
- Menjetek csak. Megleszek. Nehogy a kicsinek baja legyen.
- Visszajövök.
- Nem kell Gerhard, kösz.
- Ha baj van hívok mentőt. – közben gyorsan betakartam Christ, aki magához tért.
- Rosszul vagyok. Nagyon….
Folyt róla a víz.
- Hívjak orvost?
Öklendezni kezdett, Gerhard elé tartott egy nagy tálat.
Éppen az utolsó pillanatban.
- Mindig ez vége. Ájulás, hányás, láz.
- Értem.
- Sokkal rosszabbul is lesz.
Rendbe hoztuk Christ, majd visszafektettük.
- Elviszem Adriant, és jövök.
- Megoldom. El tudom látni. Komolyan.
Farkasszemet néztünk.
- Reggel benézek.
- Jól van.
- Hozzak be még fát?
Szétnéztem a szobában. Csak pár hasáb állt a tárolóban.
Az ablakon át látszott, hogy havazik. Nagyon hideg éjszaka ígérkezett.
- Igen.
Gerhard felkapta a kabátját, amikor Adrian megszólalt.
- Szerinted szállítható?
- Ki? Chris?
- Igen.
- Ilyenkor nagyon szarul van. Ha rosszabbodik, a mentősök beviszik. Miért?
Az angol rám pillantott.
- Gyertek át hozzám.
Összenéztünk az osztrákkal.
- Közelebb van a főúthoz, és van fűtés. – bizonygatta Gerhard.
- Itt olyan hideg van, mint valami veremben. És ha még sokáig itt leszünk Luke is beteg lesz.
- Menjetek csak. Mi elleszünk. – nézett rám lázas szemekkel Chris.
Adrian láthatóan nem örült, de mégis segíteni akart.
- Siessetek! – közölte Adrian – És menjünk végre.
Alig egy órával később a nagy nehezen bevittük a Newey házába a félig ájult Christ.
Az egyik emeleti vendégszobában fektettük le.
Teljesen átizzadta a ruháját.
- Át kellene öltözetni, de semmi ruhát sem hoztam.
- Van pár cuccom. – mondta Gerhard.
Pár perc múlva visszajött, bedugtuk Christ egy hűtő zuhany alá, majd ráhúztunk egy melegítő alsót, meg egy pólót.
Lassan lejjebb ment a láza, és jobban lett.
Próbáltam minél több vizet bele diktálni.
- Ennie kellene. – pillantott rám az osztrák.
- Megkeresem Adriant.
Lementem a lépcsőn, és szétnéztem.
Newey a konyhában a karjába véve etette Lukeot.
- Hogy van?
- Kicsit jobban.
- Ennie kellene pár falatot.
- Szolgáld ki magad.
- Köszönöm. És azt is hogy átjöhettünk.
- Rossz állapotban van a ház.
- Nem tudtam róla, de holnap intézkedem. Keresünk valahol szállást.
- Maradhatnátok egy darabig.
Kikerekedett a szemem.
- Én is láttam hogy nézett Lukera….. Dühös rám?
- Nem. Fél hogy nem láthatja a fiát, mert eltiltod, vagy meghal mielőtt több időt tölthetne vele. Ezen eszi magát belülről.
- Én is ezt láttam. –mondta bólogatva.
Gyorsan megcsináltam pá sajtos, sonkás szendvicset, és felvittem.
Chris egy falatot sem evett.
Amikor Gerhard végül feladta, hogy győzködje, akkor lépett be Adrian.
Luke megint a karján volt.
- Hogy vagy?
- Jól.
Egy pár percig bámultak egymásra, majd Chris a takaróját nézte tovább.
- Nem akarod megfogni?
Chris arca megrándult. Megfogtam a kezét.
- Adrian tőled kérdezi.
Rám pillantott, majd Neweyra.
Leült az ágy szélére, és felé nyújtotta a kicsit.
- Nem. Nem. Még valami baja lesz nálam. Azt sem tudom, hogy fogjam. – tartotta maga elé a kezét.
Chris mellé ültem, és átvettem én.
Vágyakozva nézett minket.
Felé tartottam a kicsit.
- Vedd már el a te fiad.
Remegő kézzel, de megfogta, és magához húzta a kicsit. Úgy nézte, mint aki nem hisz a szemének. Luke pedig pár perc múlva elaludt. Addigra az angol arcára valami szelíd mosoly ült ki.
- Le kell fektetni és neked is pihenned kell.
- Tudom.
- Holnap majd többet lesztek együtt. – mondta Newey szelíden.
- Köszönöm. – nézett rá Chris hálálkodva.
Válasz helyett csak bólogatást kapott.
Gerhard elment aludni, én meg bevackoltam magam a fotelbe, Adrian fél óra múlva visszanézett, de Chris addigra már aludt.
- Nem akarsz pihenni? Van még vendégszobám.
- Nem. Maradok. Ki tudja, mi lesz még éjjel.
- Ha baj van szólj.
- Rendben.
Nem sokkal később engem is elnyomott az álom.
Pár nap múlva megvolt a temetés, amin Adrian, én, és Berger vettünk részt.
Egy hét múlva pedig kiengedték Christ, és a kicsit is. Először az angolt cuccait szedtük össze, majd átbicegtünk a gyerekosztályra, ahol Adrian éppen akkor írta alá Lukekal a karján éppen akkor sétált a nővér pulthoz.
Chris kétségbeesve pillantott feléjük.
Odaléptem hozzájuk.
- Sziasztok.
- Szia.
- Megfoghatom egy kicsit? Csak amíg alá írod a zárójelentését.
Végül biccentett, én meg átvettem Lukeot.
- Na? Mi újság? – vigyorogtam rá.
Nagy szemekkel és tátott szájjal bámult.
- Sziaaa. – simogattam meg a kezét, majd az arcát.
Elmosolyodott, és nyögdécselt.
- Integess a papának. –súgtam a fülébe, és Chris felé fordultunk, és a kicsi kezét megfogva integettünk.
Chris próbált mosolyogni, de végül sírva fakadt. Egyértelmű volt, hogy Adrian akarja haza vinni Lukeot, és ha Chris látni akarja a fiát, akkor bíróságra kell mennie.
Adrian alá írta a lapot, és összehajtva eltette. Nagyot sóhajtottam, majd adtam a kicsi arcára egy puszit, és átadtam Adriannak.
- Haza mentek? – kérdeztem egyszerűen.
- Igen, és ti?
- Mi is. Haza viszem Christ, aztán rendet rakok. Amíg jobban nem lesz maradok.
Bólogatott.
- Gondolkoztál azon amit mondtam?
- Nálam lesz a legjobb helyen.
- Ahogy gondolod.
Egyet is értettem vele meg nem is, de szívem szerint magunkkal vittem volna a babát.
- Bíróságra viszi? – bökött a fejével Chris felé.
- Nem akarok cirkuszt. Szerintem előbb vagy utóbb te is rájössz, hogy Lukenak az apja mellett a helye.
Nem válaszolt.
- Nem hoznád el egy pár nap múlva? Csak egy – két órára. Sokat jelente Christiannak. És nekem is.
- Majd meglátjuk.
- Adrian. Kérlek. Az Isten szerelmére. Joga van látni, ő az apja. Kérlek. – néztem rá esdekelve.
- Jó. Majd újév előtt átmegyünk.
- Ugye nem tűntök el? Ugye nem forgatsz semmi ilyesmit a fejedben? – néztem rá fürkészően.
- Ne aggódj. Az nem az én stílusom.
- Majd hívsz?
Bólintott.
- Rendben.
A kicsi nyűgös lett.
- Sziasztok. – megfogtam a kicsi kezét, és gyengéden megráztam – Nemsokára találkozunk öcskös.
- Viszlát.
Szomorúan néztem ahogy elmennek.
Chris teljesen magába roskadt, egész úton egy szót sem szólt, csak bámult maga elé.
Mire elértünk a házhoz, már beesteledett.
Beléptünk, é felkapcsoltam a lámpákat. A lakás egyértelműen hideg volt,napok óta nem fűtöttek, és kissé elhanyagolt.
Pár bútor láthatóan hiányzott. De látszott, hogy egy alapos takarítással, és egy kis anyagi ráfordítással, újra remek állapotban lesz.
Megkerestem a falon a termosztátot, és bekapcsoltam.
Nem működött.
- Nincs fűtés?
Chris a bejárati szekrényen lévő csekkekre bökött.
- Azt hiszem nem fizettem be.
- Nem baj. Majd elintézzük. Gyere. Hosszú nap volt. – mondtam kedvesen.
- Nem gyereknek való hely. – mondta keserűen és nappali felé akart bicegni.
Átkaroltam.
- Hová mész?
- Csak leülök egy kicsit.
- Jól van. Addig kipakolok, és intézek valami kaját.
Felmentem az emeletre, és kipakoltam a cuccait. A hálóban nagy rumli fogadott, rendet tettem, kiszellőztettem.
Emma szobájában rend volt, és tisztaság, a mellette lévő gyerek szobát már Red Bullos mintájú tapétával rendbe hozták, és új volt a padló is. A szőnyegek kitéve, a kis ágy össze szerelve, minden a helyén.
Megpörgettem a kis ágy feletti zenélő forgót. Nagyot sóhajtottam.
Visszamentem és összeszedtem a szennyest, és elkezdtem keresni a mosó konyhát.
A fölszinten volt. Elindítottam pár mosást, majd szétnéztem a konyhában.
Sehol semmi, ami meg volt, már megromlott. Chris még mindig a nappaliban volt.
A bár pultnál állt, és egy poharat forgatott a kezében.
Begyújtottam a kandallót, és odamentem hozzá.
- Nincs itthon semmi ehető. Rendelek valamit. Mit kérsz?
- Semmit.
Amikor a szájához emelte a poharat, megfogtam a kezét.
- Ne csináld ezt. Ha így folytatod, Adrian nem fogja engedni hogy lásd a fiad.
- Sosem fogja áthozni ide! –mutatott körbe – Egy kutya jobb körülmények közt él. Nem is tudom hogy gondoltam, hogy egy nyomortanyára hozom a fiam. Jobbat érdemel ennél.
Kivettem a kezéből a poharat.
- Elég! Szedd már össze magad! Te is tudod, hogy semmi sincs rendben, de ha akarjuk még rendbe tudjuk hozni, a házat is, az életedet is! Kapd össze magad! Holnap elintézem a fűtést, és hívok egy lakberendezőt, szerzek takarító brigádot, dadát, meg egy ápolót. Pár hét alatt elkészül a felújítás, és minden jobb lesz. Most pedig keresek egy telefonkönyvet, és rendelünk valamit.
- A telefont pár napja kapcsolták ki, azt hiszem a mobilom még működik.
Megöleltem.
- Ne hagyd el magad kérlek. Hallod?
Nem szólt semmit.
- Megoldjuk jó?
- És mégis hogyan? Így is mindent te fizetsz. –tolt el magától.
Tudtam, hogy bántja az egóját.
Megint átöleltem.
- Akkor legyen kölcsön rendben? Minden hónapban levonunk bizonyos százalékot a fizetésedből. De ezt most meg kell oldanunk. Helyre kell hozni a házat, hogy egy gyereknek is jó legyen.
Szorosan magához szorított.
- Szarul vagyok.
- Tudom. Idővel jobb lesz, hidd el.
- Nem hiszem.
- Jobb lesz. Kicsit könnyebb.
- Bármit megadnék, hogy megölelhessem végre a fiam. – a vállamba fúrta az arcát.
Én is majdnem elsírtam magam.
- Tarts ki, jó? Eljön az is. Hidd el.
Bólogatott.
Valaki köhögött, megfordultunk, és Berger állt a küszöbön.
- Van kulcsom. Beengedtem magam.
Halványan elmosolyodtam.
- Hoztam kaját. –feltartott két zacskót.
- Szuper. Semmi nincs itthon.
- Gondoltam. Hívtalak de ki van kapcsolva a vonalitok.
- Igen…
- Miért van hideg?
- Nincs fűtés. – rántottam meg a vállam – Majd holnap rendezem. Egyenlőre a kandalló is megteszi.
- Igazából - kipillantott oldalra – őket hoztam.
Adrian lépett be, Lukekal a kezében.
Döbbentem pillantottam rájuk, Chris lefehéredett.
- Berger rágta a fülem, hogy jöjjük be pár percre.
Hozzájuk mentem, de Chris nem mert megmozdulni.
- Örülök hogy benéztetek. – megsimogattam a kicsi arcát, aki szerencsére jó melegen fel volt öltöztetve – Nincs fűtés, és kaja sem, de pár nap és miden megoldódik.
- Sejtettem hogy ez a helyzet. Emma próbálta eltitkolni, de azért rejtettem hogy gondok vannak.
- Semmi nem megoldhatatlan. – csiklandoztam meg a pici arcát, rám mosolygott – Átvehetem?
A kicsi teljesen megvett magának.
Átvettem, és megfogta az egyik újam.
- Tyű de kis kemény csávó valaki.
Chris láthatóan nem bírta tovább, és a padlót nézte, közben pedig a kanapé támláját szorította.
Adrianra pillantottam, de az arca rezzenéstelen volt.
Visszaadtam a kicsit.
- Kösz mindent. Menjetek csak, nehogy megfázzon.
Egy hálás pillantást vetettem Bergerre.
- Mindent köszönök.
Chris úgy nézte a fiát, hogy a szívem sajdult bele. Láttam, hogy könnyes a szeme.
Adrianra néztem.
- Kérlek… - mondtam halkan.
De a gyerekkel a kezében hátat fordított nekem és az ajtó felé ment.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Chris felé fordultam, aki abban a pillanatba esett össze.
Odaszaladtam.
Eszméletlen volt. A homloka forró, és a szíve gyorsan vert. Mégis a hideg rázta.
Felpillantottam és Bergerrel összeakadt a tekintetünk.
- A kezelés miatt van.
Összevontam a szemöldököm.
- Újrakezdte. Ma volt az első, csak nem akart neked szólni. Azt hitte mégsem maradsz. Fel kell vinni, és ágyba dugni.
Átkaroltunk, de végül a kanapé felé lavíroztam.
- Itt jobb lesz. – fektettem le – Ég a tűz, de fent hideg van. Lehozom az ágyneműt egy kicsit mellette maradsz?
- Igen.
Adrian az ajtóban állt Lukekkal.
Gyorsan lehoztam a párnákat, és takarókat.
- Menjetek csak. Megleszek. Nehogy a kicsinek baja legyen.
- Visszajövök.
- Nem kell Gerhard, kösz.
- Ha baj van hívok mentőt. – közben gyorsan betakartam Christ, aki magához tért.
- Rosszul vagyok. Nagyon….
Folyt róla a víz.
- Hívjak orvost?
Öklendezni kezdett, Gerhard elé tartott egy nagy tálat.
Éppen az utolsó pillanatban.
- Mindig ez vége. Ájulás, hányás, láz.
- Értem.
- Sokkal rosszabbul is lesz.
Rendbe hoztuk Christ, majd visszafektettük.
- Elviszem Adriant, és jövök.
- Megoldom. El tudom látni. Komolyan.
Farkasszemet néztünk.
- Reggel benézek.
- Jól van.
- Hozzak be még fát?
Szétnéztem a szobában. Csak pár hasáb állt a tárolóban.
Az ablakon át látszott, hogy havazik. Nagyon hideg éjszaka ígérkezett.
- Igen.
Gerhard felkapta a kabátját, amikor Adrian megszólalt.
- Szerinted szállítható?
- Ki? Chris?
- Igen.
- Ilyenkor nagyon szarul van. Ha rosszabbodik, a mentősök beviszik. Miért?
Az angol rám pillantott.
- Gyertek át hozzám.
Összenéztünk az osztrákkal.
- Közelebb van a főúthoz, és van fűtés. – bizonygatta Gerhard.
- Itt olyan hideg van, mint valami veremben. És ha még sokáig itt leszünk Luke is beteg lesz.
- Menjetek csak. Mi elleszünk. – nézett rám lázas szemekkel Chris.
Adrian láthatóan nem örült, de mégis segíteni akart.
- Siessetek! – közölte Adrian – És menjünk végre.
Alig egy órával később a nagy nehezen bevittük a Newey házába a félig ájult Christ.
Az egyik emeleti vendégszobában fektettük le.
Teljesen átizzadta a ruháját.
- Át kellene öltözetni, de semmi ruhát sem hoztam.
- Van pár cuccom. – mondta Gerhard.
Pár perc múlva visszajött, bedugtuk Christ egy hűtő zuhany alá, majd ráhúztunk egy melegítő alsót, meg egy pólót.
Lassan lejjebb ment a láza, és jobban lett.
Próbáltam minél több vizet bele diktálni.
- Ennie kellene. – pillantott rám az osztrák.
- Megkeresem Adriant.
Lementem a lépcsőn, és szétnéztem.
Newey a konyhában a karjába véve etette Lukeot.
- Hogy van?
- Kicsit jobban.
- Ennie kellene pár falatot.
- Szolgáld ki magad.
- Köszönöm. És azt is hogy átjöhettünk.
- Rossz állapotban van a ház.
- Nem tudtam róla, de holnap intézkedem. Keresünk valahol szállást.
- Maradhatnátok egy darabig.
Kikerekedett a szemem.
- Én is láttam hogy nézett Lukera….. Dühös rám?
- Nem. Fél hogy nem láthatja a fiát, mert eltiltod, vagy meghal mielőtt több időt tölthetne vele. Ezen eszi magát belülről.
- Én is ezt láttam. –mondta bólogatva.
Gyorsan megcsináltam pá sajtos, sonkás szendvicset, és felvittem.
Chris egy falatot sem evett.
Amikor Gerhard végül feladta, hogy győzködje, akkor lépett be Adrian.
Luke megint a karján volt.
- Hogy vagy?
- Jól.
Egy pár percig bámultak egymásra, majd Chris a takaróját nézte tovább.
- Nem akarod megfogni?
Chris arca megrándult. Megfogtam a kezét.
- Adrian tőled kérdezi.
Rám pillantott, majd Neweyra.
Leült az ágy szélére, és felé nyújtotta a kicsit.
- Nem. Nem. Még valami baja lesz nálam. Azt sem tudom, hogy fogjam. – tartotta maga elé a kezét.
Chris mellé ültem, és átvettem én.
Vágyakozva nézett minket.
Felé tartottam a kicsit.
- Vedd már el a te fiad.
Remegő kézzel, de megfogta, és magához húzta a kicsit. Úgy nézte, mint aki nem hisz a szemének. Luke pedig pár perc múlva elaludt. Addigra az angol arcára valami szelíd mosoly ült ki.
- Le kell fektetni és neked is pihenned kell.
- Tudom.
- Holnap majd többet lesztek együtt. – mondta Newey szelíden.
- Köszönöm. – nézett rá Chris hálálkodva.
Válasz helyett csak bólogatást kapott.
Gerhard elment aludni, én meg bevackoltam magam a fotelbe, Adrian fél óra múlva visszanézett, de Chris addigra már aludt.
- Nem akarsz pihenni? Van még vendégszobám.
- Nem. Maradok. Ki tudja, mi lesz még éjjel.
- Ha baj van szólj.
- Rendben.
Nem sokkal később engem is elnyomott az álom.
2011. október 15., szombat
Driven - Felpörgetve 70.
70.rész
Amikor este bezártam magam mögött a szoba ajtaját, nagyon fáradt voltam.
Lerúgtam a cipőm, és elnyúltam a kanapén.
- Azt hittem ma is bent alszol.
Nem kellett felnéznem, hogy tudjam Eddie az. Az ő nevén volt a szállodai lakosztály is.
- A kicsi eredményei bíztatóak.
- Horner?
- Christ csak két - három nap múlva engedik ki. Most pihen.
- Reggel elmegyek.
Felültem a kanapén, az ajtófélfának dőlve állt, egy fehér fürdőköpenyben.
- Hiába kérném hogy maradj igaz?
Fanyar mosolyra húzta a száját.
- Nem az én műfajom, hogy a csajom, más pasit istápoljon. Meg aztán…
- Meg aztán?
Keserűen felnevetett.
- Sohasem ringattam magam abba az illúzióba, hogy örökre az enyém leszel. Sejtettem, hogy egyszer visszatalálsz hozzá.
- De én….
- Itt a remek alkalom.
- Az Istenért, most halt meg a gyereke anyja.
- Túl teszitek magatokat ezen.
Nem szóltam semmit.
A sírás fojtogatott.
Hátulról szorosan átölelt.
- Ha a végén mégis én kellenék….
Elsírtam magam.
- Mi a baj? – fordított maga felé.
- Csak nem akarom hogy elmenj.
Megsimogatta az arcom.
- Akkor ne maradj vele. – vont vállat.
- Nem lehet.
Grimaszt vágott, majd visszament a hálóba.
Én még egy darabig álltam, majd bementem a fürdőbe zuhanyozni.
Amikor kijöttem, Eddie már fel volt öltözve.
- Azt mondtad reggel utazol? –kérdeztem döbbenten.
- Csak még benézek Bergerhez, és Adrianhoz.
Nem úgy tűnt mint aki oda készül.
- Legalább ne hazudj! – vágtam oda, majd becsörtettem a hálóba.
Utánam jött, és elkapta a karom.
- Menj a francba! – löktem meg a karját, de azzal a lendülettel átölelt.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd megcsókolt.
Én pedig viszonoztam, szorosan ölelt és simogatott, majd az ágyra dőltünk. Akartam őt, de a szememet is alig tudtam nyitva tartani. Fáradt voltam.
- Ehhez most kimerült vagy.
- Nem. Nem vagyok.
- Mindjárt elalszol.
- Nem én.
Elnyúlt és magához húzott.
- Miért akarod ennyire?
- Mert reggel már nem leszel itt.
- Pihenj.
Belefúrtam az arcom az ingébe, és úgy aludtam el.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki keményen kopogtat az ajtón.
Az ír már nem volt sehol, a bőröndje sem állt a sarokban, és ruhái is hiányoztak a szekrényből.
Letöröltem két könnycseppet, és igyekeztem fapofával ajtót nyitni.
- Végre. –sóhajtott fel Gerhard.
- Mit akarsz?
- Mehetnénk együtt a kórházba.
- Most keltem. Még tusolnom kell.
Becsörtettem a fürdőbe, bevágtam az ajtót, beálltam a zuhany alá, kibőgtem magam, majd
fél órával később egy törölközőbe csavarva kimentem.
Az asztalon már ott várt a szalonnás tojás, friss zsömlével, kávé, narancslé, és a reggeli lapok.
Leültem, az osztrák pedig felnézett az újságjából.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem.
Egy darabig piszkáltam a tojást, majd lecsaptam a villát és felöltöztem.
- Mehetünk.
- Ha nem akarsz nem kell bejönnöd. Rád férne egy kis pihenés.
- Semmi bajom. Haladhatnánk?
- Csak segíteni akarok.
- Nem kell.
- Tudom, hogy Eddie este elment.
- Nem akarok róla beszélni világos?
- Chrisnek megmondod?
- Nem. Semmi köze hozzá.
Bólintott.
Chrisnél végül csak pár percet maradtam, a délelőtt nagy részében ott ültem Adrian mellett, és Lukeot figyeltem.
Dél körül benézett az orvos, hogy megnézze a kicsit, addig mi a folyosón vártunk.
- Szerintem jobban van. A színe is egészségesebb, és sokat mocorog.
- Igen. Reméljük ez nem csak a látszat. –sóhajtott fel.
Érdeklődve pillantott rám.
- Eddie ma nem jött veled?
- Nem. –néztem rá határozottan.
- Értem. Ne feszegessem a témát?
- Elment.
- És nem jön vissza. –szögezte le.
- Látom párkapcsolati tanácsadó is lettél.
Döbbenten pillantott rám.
- Ne haragudj rám. Csak nem akarok róla beszélni, de közben mindenki faggat.
- Megértettem. – eresztett meg egy halvány mosolyt.
- Nem mész haza egy kicsit? Rád férne egy borotva, meg némi alvás.
- Megvárom mit mond az orvos.
- Oké.
Toporogtunk még egy kicsit, végül nem bírtam tovább.
- Adrian.
Felém fordult.
- Úgy érzem valamit muszáj megbeszélnünk.
- Mit?
- Chrisről van szó.
- Nem érdekel! –emelte fel a kezét.
- Hallgass meg. Kérlek. Megértem, hogy min mész keresztül, és hogy mennyire fáj ez neked. De Lukenak szüksége van az apjára, aki jelenleg, egy roncs. Nem csak testileg, de lelkileg is. Kikészült Emma miatt.
- Most persze, már sajnálja!
- Azt hiszi, hogy miatta a Lukeot is gyűlölöd. Emmának nem is mondta el, hogy abba hagyta a kezelést, hogy nem bírja tovább, most viszont fél hogy túl késő.
- Miről beszélsz egyáltalán?
Röviden összefoglaltam amit Christől, és Chrisről tudok. Elmondtam, hogy anyagilag is súlyos bajban van.
- Tudom, hogy most utálod, de legyél vele egy kicsit megértőbb, ha nem akarod, hogy az unokád apa nélkül nőjön fel. Kérlek.
- Nem akarom hogy közöm legye hozzá. Semmilyen szintem sem.
- Felmondasz? –néztem rá kétségbeesve.
- Felmerült bennem.
- És Luke? Magaddal akarod vinni? –estem kétségbe.
- Chris képtelem ellátni magát, hát még egy kicsit.
- Adrian. Velük leszek, és veszünk fel dadát. Ne vedd el tőle a fiát. Szükségük van egymásra. Kérlek. Ne tedd még jobban padlóra. Ha elviszed a kicsit, akkor aláírod a halálos ítéletét. Adrian az Istenért. Nagyon kérlek. – néztem rá reménykedve.
- Miért harcolsz érte? Nem értelek.
- Mert tudom, hogy mit tett a csapatért, ahogy te is. Mindene a Red Bull, mindent ennek rendelt alá, és ezért ment tönkre. Megmutatta hogy milyen amikor az általad tervezett autó mindent visz, Sebből világbajnokot csinált. Most neki van szüksége rátok. Ne hagyd cserben.
- Ő hagyott cserben engem! Meghalt a lányom Angel! Miatta! Pedig mondtam neki, hogy engedje el, hagyja békén, de nem. Éreztem hogy ennek nem lesz jó vége. Nézd meg hova jutottunk! Nem adok neki több esélyt!
- Adrian. Akkor bennem bízz, tudod hogy miket tettem a csapatért is. Helyre tudom hozni, csak adj még egy kis időt.
- Nem fogom hagyni hogy Lukeot is tönkre tegye.
- Ne tedd ezt vele. Könyörgöm! –néztem a szemébe kétségbeesve – Ha benne nem is tudsz már hinni, akkor bennem bízz. Én tudom, hogy fel tud állni a padlóról! Képes rá! Ha lesz miért, akkor menni fog! Ha ott lesz a fia, akiért érdemes, akkor megint az lehet, akit megismertél.
- És mi lesz ha nem?
- Ha nem sikerül, akkor te is tudod mi lesz. – vettem egy nagy levegőt.
Kijött az orvos.
- Hogy van?
- Sokkal jobban. –mosolyodott el – Pár nap, és haza is viheti.
- Doktor úr! –jelent meg egy nővér.
- Elnézést. Majd még visszanézek. – köszönt el gyorsan.
- Adrian. Kérlek. Gondold át amit mondtam.
- Esetleg. –azzal visszament Lukehoz, én pedig Chrishez.
Amikor este bezártam magam mögött a szoba ajtaját, nagyon fáradt voltam.
Lerúgtam a cipőm, és elnyúltam a kanapén.
- Azt hittem ma is bent alszol.
Nem kellett felnéznem, hogy tudjam Eddie az. Az ő nevén volt a szállodai lakosztály is.
- A kicsi eredményei bíztatóak.
- Horner?
- Christ csak két - három nap múlva engedik ki. Most pihen.
- Reggel elmegyek.
Felültem a kanapén, az ajtófélfának dőlve állt, egy fehér fürdőköpenyben.
- Hiába kérném hogy maradj igaz?
Fanyar mosolyra húzta a száját.
- Nem az én műfajom, hogy a csajom, más pasit istápoljon. Meg aztán…
- Meg aztán?
Keserűen felnevetett.
- Sohasem ringattam magam abba az illúzióba, hogy örökre az enyém leszel. Sejtettem, hogy egyszer visszatalálsz hozzá.
- De én….
- Itt a remek alkalom.
- Az Istenért, most halt meg a gyereke anyja.
- Túl teszitek magatokat ezen.
Nem szóltam semmit.
A sírás fojtogatott.
Hátulról szorosan átölelt.
- Ha a végén mégis én kellenék….
Elsírtam magam.
- Mi a baj? – fordított maga felé.
- Csak nem akarom hogy elmenj.
Megsimogatta az arcom.
- Akkor ne maradj vele. – vont vállat.
- Nem lehet.
Grimaszt vágott, majd visszament a hálóba.
Én még egy darabig álltam, majd bementem a fürdőbe zuhanyozni.
Amikor kijöttem, Eddie már fel volt öltözve.
- Azt mondtad reggel utazol? –kérdeztem döbbenten.
- Csak még benézek Bergerhez, és Adrianhoz.
Nem úgy tűnt mint aki oda készül.
- Legalább ne hazudj! – vágtam oda, majd becsörtettem a hálóba.
Utánam jött, és elkapta a karom.
- Menj a francba! – löktem meg a karját, de azzal a lendülettel átölelt.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd megcsókolt.
Én pedig viszonoztam, szorosan ölelt és simogatott, majd az ágyra dőltünk. Akartam őt, de a szememet is alig tudtam nyitva tartani. Fáradt voltam.
- Ehhez most kimerült vagy.
- Nem. Nem vagyok.
- Mindjárt elalszol.
- Nem én.
Elnyúlt és magához húzott.
- Miért akarod ennyire?
- Mert reggel már nem leszel itt.
- Pihenj.
Belefúrtam az arcom az ingébe, és úgy aludtam el.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki keményen kopogtat az ajtón.
Az ír már nem volt sehol, a bőröndje sem állt a sarokban, és ruhái is hiányoztak a szekrényből.
Letöröltem két könnycseppet, és igyekeztem fapofával ajtót nyitni.
- Végre. –sóhajtott fel Gerhard.
- Mit akarsz?
- Mehetnénk együtt a kórházba.
- Most keltem. Még tusolnom kell.
Becsörtettem a fürdőbe, bevágtam az ajtót, beálltam a zuhany alá, kibőgtem magam, majd
fél órával később egy törölközőbe csavarva kimentem.
Az asztalon már ott várt a szalonnás tojás, friss zsömlével, kávé, narancslé, és a reggeli lapok.
Leültem, az osztrák pedig felnézett az újságjából.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem.
Egy darabig piszkáltam a tojást, majd lecsaptam a villát és felöltöztem.
- Mehetünk.
- Ha nem akarsz nem kell bejönnöd. Rád férne egy kis pihenés.
- Semmi bajom. Haladhatnánk?
- Csak segíteni akarok.
- Nem kell.
- Tudom, hogy Eddie este elment.
- Nem akarok róla beszélni világos?
- Chrisnek megmondod?
- Nem. Semmi köze hozzá.
Bólintott.
Chrisnél végül csak pár percet maradtam, a délelőtt nagy részében ott ültem Adrian mellett, és Lukeot figyeltem.
Dél körül benézett az orvos, hogy megnézze a kicsit, addig mi a folyosón vártunk.
- Szerintem jobban van. A színe is egészségesebb, és sokat mocorog.
- Igen. Reméljük ez nem csak a látszat. –sóhajtott fel.
Érdeklődve pillantott rám.
- Eddie ma nem jött veled?
- Nem. –néztem rá határozottan.
- Értem. Ne feszegessem a témát?
- Elment.
- És nem jön vissza. –szögezte le.
- Látom párkapcsolati tanácsadó is lettél.
Döbbenten pillantott rám.
- Ne haragudj rám. Csak nem akarok róla beszélni, de közben mindenki faggat.
- Megértettem. – eresztett meg egy halvány mosolyt.
- Nem mész haza egy kicsit? Rád férne egy borotva, meg némi alvás.
- Megvárom mit mond az orvos.
- Oké.
Toporogtunk még egy kicsit, végül nem bírtam tovább.
- Adrian.
Felém fordult.
- Úgy érzem valamit muszáj megbeszélnünk.
- Mit?
- Chrisről van szó.
- Nem érdekel! –emelte fel a kezét.
- Hallgass meg. Kérlek. Megértem, hogy min mész keresztül, és hogy mennyire fáj ez neked. De Lukenak szüksége van az apjára, aki jelenleg, egy roncs. Nem csak testileg, de lelkileg is. Kikészült Emma miatt.
- Most persze, már sajnálja!
- Azt hiszi, hogy miatta a Lukeot is gyűlölöd. Emmának nem is mondta el, hogy abba hagyta a kezelést, hogy nem bírja tovább, most viszont fél hogy túl késő.
- Miről beszélsz egyáltalán?
Röviden összefoglaltam amit Christől, és Chrisről tudok. Elmondtam, hogy anyagilag is súlyos bajban van.
- Tudom, hogy most utálod, de legyél vele egy kicsit megértőbb, ha nem akarod, hogy az unokád apa nélkül nőjön fel. Kérlek.
- Nem akarom hogy közöm legye hozzá. Semmilyen szintem sem.
- Felmondasz? –néztem rá kétségbeesve.
- Felmerült bennem.
- És Luke? Magaddal akarod vinni? –estem kétségbe.
- Chris képtelem ellátni magát, hát még egy kicsit.
- Adrian. Velük leszek, és veszünk fel dadát. Ne vedd el tőle a fiát. Szükségük van egymásra. Kérlek. Ne tedd még jobban padlóra. Ha elviszed a kicsit, akkor aláírod a halálos ítéletét. Adrian az Istenért. Nagyon kérlek. – néztem rá reménykedve.
- Miért harcolsz érte? Nem értelek.
- Mert tudom, hogy mit tett a csapatért, ahogy te is. Mindene a Red Bull, mindent ennek rendelt alá, és ezért ment tönkre. Megmutatta hogy milyen amikor az általad tervezett autó mindent visz, Sebből világbajnokot csinált. Most neki van szüksége rátok. Ne hagyd cserben.
- Ő hagyott cserben engem! Meghalt a lányom Angel! Miatta! Pedig mondtam neki, hogy engedje el, hagyja békén, de nem. Éreztem hogy ennek nem lesz jó vége. Nézd meg hova jutottunk! Nem adok neki több esélyt!
- Adrian. Akkor bennem bízz, tudod hogy miket tettem a csapatért is. Helyre tudom hozni, csak adj még egy kis időt.
- Nem fogom hagyni hogy Lukeot is tönkre tegye.
- Ne tedd ezt vele. Könyörgöm! –néztem a szemébe kétségbeesve – Ha benne nem is tudsz már hinni, akkor bennem bízz. Én tudom, hogy fel tud állni a padlóról! Képes rá! Ha lesz miért, akkor menni fog! Ha ott lesz a fia, akiért érdemes, akkor megint az lehet, akit megismertél.
- És mi lesz ha nem?
- Ha nem sikerül, akkor te is tudod mi lesz. – vettem egy nagy levegőt.
Kijött az orvos.
- Hogy van?
- Sokkal jobban. –mosolyodott el – Pár nap, és haza is viheti.
- Doktor úr! –jelent meg egy nővér.
- Elnézést. Majd még visszanézek. – köszönt el gyorsan.
- Adrian. Kérlek. Gondold át amit mondtam.
- Esetleg. –azzal visszament Lukehoz, én pedig Chrishez.
2011. október 10., hétfő
Driven - Felpörgetve 69.
69.rész
Reggel arra ébredtem, hogy Chris mocorog. Álmosan pillantottam rá.
- Szia…. – mondta halkan.
- Szia.
- Hogy aludtál?
- Az altató jót tett.
- Akkor jó. Egy kicsit jobb színben is vagy.
Felültem, és láttam, hogy már behozták a reggelit.
- Egyél egy kicsit.
- Nem tudok.
- Rosszul vagy?
- Igen.
- Szólok az orvosnak.
- Nem kell.
- Miért nem?
- A gyógyszerektől van, majd elmúlik.
Mérgesen pillantottam rá.
- A gyógyszereket szedem, csak a kemót hagytam abba.
- Mert miért is?
Chris elfordította a fejét.
- Nem volt elég erőd egyedül harcolni?
Döbbenten pillantott rám.
- Emma nem ment be a kezelésekre igaz?
- Nem. Mindig elküldtem Adrianhoz, és utána pár napig nem is engedtem, hogy hazajöjjön. Nem egy terhes nőnek való látványt nyújtottam. – a kezét bámulta.
- Hányás, gyengeség?
- És a többi, erőtlenség, fejfájás. Ha Gerhard néha nem jön át, a fürdőig sem tudok eltántorogni…. Mire eljött az október vége, már nem tudtam tovább egyedül küzdeni…. Szánalmas igaz?
Megfogtam a kezét.
- Volt eredménye a kezelésnek?
- Nem sok.
- Értem.
- Az orvosok még erősebb és agresszívabb kezelést javasoltak.
- Nem beszélted meg vele.
- Nem. Dehogy! Azt hitte jobban vagyok.
Megráztam a fejem.
- Most mit fogsz tenni?
- Ha leveszik a gipszet, akkor elkezdem a kezeléseket. Megint. Talán nyerek még egy kis időt a fiammal.
- Helyes. De jobb lenne nem halogatni.
Felemelte a gipszes kezét.
- E nélkül is alig boldogulok , hát még ha rajtam van. Megvárom, hogy levegyék. Majd keresek egy ápolót, meg egy dadát aki segít. Egyedül nem tudom ellátni sem magamat, sem egy pár hetes csecsemőt.
- Nem vagy egyedül.
- Megoldom.
- Ahogy eddig?
Nem válaszolt.
- Segítek, amiben csak kell. Ha kiengedtek egy kis időre hozzád költözöm.
- Mi? –kapta fel a fejét.
- Ez nem vita tárgya.
- Eddie tud róla? –kérdezte gúnyosan.
- Nem. De ebbe nincs beleszólása. Ahogy neked sincs. Szükséged van valakire, aki segít neked és Lukenak. Gerhard segít keresni egy dadát, mert a gyerekekhez én sem értek.
- Köszönöm, de nem kell.
- Nem érdekel a véleményed. –néztem rá keményen.
- Nem kell segítened. Már összeszedtem magam.
- Előttem nem kell játszanod a macsó, kemény pasit, ismerlek, és tegnap láttam hogy romokban vagy.
Megrándult az arca.
- Szeretnék segíteni, és örülnék ha hagynád….
Nem válaszolt.
- Tudom, hogy ezt szeretnéd.
- Nem kérhetem tőled hogy segíts, pláne a történtek után nem.
- Szégyelled, hogy rám szorulsz? Erről van szó?
Nem válaszolt.
- Ez a baj? Christian! Válaszolj már!
- Nem kérhetem, hogy ki segíts pláne amilyen bunkó, és féltékeny állat voltam. Nem várhatom el tőled, hogy istápolj éjjel – nappal, elláss a betegágyamnál, és neveld, és gondozd a balkézről született fiam. Azért annyi tisztesség még szorult belém, hogy visszautasítsalak!
- És mégis hogy akarod ellátni kettőtöket? A dada, és az ápoló csak napközben lesznek veletek, éjjel mi lesz? Ha jártányi erőd sem lesz, hogy fogod tisztába tenni, vagy megetetni, vagy újra elaltatni a gyereket az éjszaka közepén? Megint összeesel majd valahol a házban?
- Vannak olyan dadák, és ápolók akik éjszakára is maradnak!
- Igen! Jó pénzért! De ha emlékezetem nem csal, akkor az anyagi helyzeted még mindig elég rossz, annak ellenére, hogy a fizetésed és tartozásaid már átutaltattam.
- Ezt honnan veszed? Kémkedsz utánam?
- Nem! Csak Mario felhívott, hogy sokszor jön a te nevedre számla a céghez, ami rendezetlen. A számlakivonatod miatt pedig a könyvelés keresett pár napja, mert bank jelezte feléjük, hogy személyes számládon nincs pénz. Azt hitték elmaradtunk a havi fizetéseddel.
Dühösen lehajtotta a fejét.
- Azt hitted nem jövök rá, hogy semmi pénzed sincs? Hogy komoly adósságokba keverted magad? Nem szóltam róla se Eddienek, se Bergernek, de a csapatban már suttognak. Próbálom titkolni, de úgy nehéz, hogy minden héten jön egy számla, vagy egy felszólítás, vagy valamit nem fizettél ki, és mivel a Red Bull a munkahelyed, nálunk keresnek. Nem akartam hogy tudd, hogy tudom, de talán jobb lenne ha elmondanád, hogy végre az összest egyben kifizethessem.
- Nem kell.
- Ezt akarod hagyni a fiadra? Az adósságot? Hogy az apja egy senki volt, aki tartozott fűnek fának? A megbízhatatlanság bélyegét?
- Meg fogom oldani.
- Mégis hogyan Chris?
- Ha meghalok, a biztosítás a tartozásaimat fedezni fogja, és valamennyi pénz még maradni a fog a fiamnak is.
- Az Isten verjen meg! – álltam fel dühösen – Azt hiszed a biztosító nem jön rá? És akkor mi lesz mi? Itt marad egy karon ülő gyerek, és Adrian a nagy szarban?
- Neki ehhez semmi köze!
- Szerinted kin akarják majd bevasalni a pénzt mi? Rajta meg Lukeon! És persze rajtam, mert a feleséged vagyok!
Chris elfordította a fejét.
- Ha nem hagyod abba a titkolózást, akkor esküszöm kérek egy ellenőrzést a Red Bull, és saját magunk ellen.
- Ezt nem teheted!
- De megteszem! Tudod hogy igen!
- Tönkre teszel.
- Te teszed tönkre magadat, a saját idióta büszkeségeddel. Hagyd hogy segítsek végre, hogy az életed egy kicsit könnyebb legyen….- leültem mellé és megfogtam a kezét - Chris…. Had segítsek. – mondtam kedvesen.
- Az én életem. Nekem kell megoldanom…
- Van egy feleséged, és egy gyereked, ez már nem csak a te életed szivi. – megsimogattam az arcát.
- Nem akarlak ennél is jobban bele rángatni.
- Nyakig benne vagyok. –öleltem át.
- Sajnálom….
- Tudom….
- Csak mond ki. –suttogtam.
- Szeretlek…. Szükségem van rád….Maradj kérlek…. Kérlek….- motyogta alig hallhatóan.
- Maradok. – öleltem még szorosabban – Maradok. Amíg csak kell, és amíg csak akarod.
Chrisből felszakadt egy mély, megkönnyebbül sóhaj.
Szüksége volt rám, és nem hagyhattam cserben, mert én voltam az egyetlen aki képes arra, hogy rendbe tegye az életét.
Reggel arra ébredtem, hogy Chris mocorog. Álmosan pillantottam rá.
- Szia…. – mondta halkan.
- Szia.
- Hogy aludtál?
- Az altató jót tett.
- Akkor jó. Egy kicsit jobb színben is vagy.
Felültem, és láttam, hogy már behozták a reggelit.
- Egyél egy kicsit.
- Nem tudok.
- Rosszul vagy?
- Igen.
- Szólok az orvosnak.
- Nem kell.
- Miért nem?
- A gyógyszerektől van, majd elmúlik.
Mérgesen pillantottam rá.
- A gyógyszereket szedem, csak a kemót hagytam abba.
- Mert miért is?
Chris elfordította a fejét.
- Nem volt elég erőd egyedül harcolni?
Döbbenten pillantott rám.
- Emma nem ment be a kezelésekre igaz?
- Nem. Mindig elküldtem Adrianhoz, és utána pár napig nem is engedtem, hogy hazajöjjön. Nem egy terhes nőnek való látványt nyújtottam. – a kezét bámulta.
- Hányás, gyengeség?
- És a többi, erőtlenség, fejfájás. Ha Gerhard néha nem jön át, a fürdőig sem tudok eltántorogni…. Mire eljött az október vége, már nem tudtam tovább egyedül küzdeni…. Szánalmas igaz?
Megfogtam a kezét.
- Volt eredménye a kezelésnek?
- Nem sok.
- Értem.
- Az orvosok még erősebb és agresszívabb kezelést javasoltak.
- Nem beszélted meg vele.
- Nem. Dehogy! Azt hitte jobban vagyok.
Megráztam a fejem.
- Most mit fogsz tenni?
- Ha leveszik a gipszet, akkor elkezdem a kezeléseket. Megint. Talán nyerek még egy kis időt a fiammal.
- Helyes. De jobb lenne nem halogatni.
Felemelte a gipszes kezét.
- E nélkül is alig boldogulok , hát még ha rajtam van. Megvárom, hogy levegyék. Majd keresek egy ápolót, meg egy dadát aki segít. Egyedül nem tudom ellátni sem magamat, sem egy pár hetes csecsemőt.
- Nem vagy egyedül.
- Megoldom.
- Ahogy eddig?
Nem válaszolt.
- Segítek, amiben csak kell. Ha kiengedtek egy kis időre hozzád költözöm.
- Mi? –kapta fel a fejét.
- Ez nem vita tárgya.
- Eddie tud róla? –kérdezte gúnyosan.
- Nem. De ebbe nincs beleszólása. Ahogy neked sincs. Szükséged van valakire, aki segít neked és Lukenak. Gerhard segít keresni egy dadát, mert a gyerekekhez én sem értek.
- Köszönöm, de nem kell.
- Nem érdekel a véleményed. –néztem rá keményen.
- Nem kell segítened. Már összeszedtem magam.
- Előttem nem kell játszanod a macsó, kemény pasit, ismerlek, és tegnap láttam hogy romokban vagy.
Megrándult az arca.
- Szeretnék segíteni, és örülnék ha hagynád….
Nem válaszolt.
- Tudom, hogy ezt szeretnéd.
- Nem kérhetem tőled hogy segíts, pláne a történtek után nem.
- Szégyelled, hogy rám szorulsz? Erről van szó?
Nem válaszolt.
- Ez a baj? Christian! Válaszolj már!
- Nem kérhetem, hogy ki segíts pláne amilyen bunkó, és féltékeny állat voltam. Nem várhatom el tőled, hogy istápolj éjjel – nappal, elláss a betegágyamnál, és neveld, és gondozd a balkézről született fiam. Azért annyi tisztesség még szorult belém, hogy visszautasítsalak!
- És mégis hogy akarod ellátni kettőtöket? A dada, és az ápoló csak napközben lesznek veletek, éjjel mi lesz? Ha jártányi erőd sem lesz, hogy fogod tisztába tenni, vagy megetetni, vagy újra elaltatni a gyereket az éjszaka közepén? Megint összeesel majd valahol a házban?
- Vannak olyan dadák, és ápolók akik éjszakára is maradnak!
- Igen! Jó pénzért! De ha emlékezetem nem csal, akkor az anyagi helyzeted még mindig elég rossz, annak ellenére, hogy a fizetésed és tartozásaid már átutaltattam.
- Ezt honnan veszed? Kémkedsz utánam?
- Nem! Csak Mario felhívott, hogy sokszor jön a te nevedre számla a céghez, ami rendezetlen. A számlakivonatod miatt pedig a könyvelés keresett pár napja, mert bank jelezte feléjük, hogy személyes számládon nincs pénz. Azt hitték elmaradtunk a havi fizetéseddel.
Dühösen lehajtotta a fejét.
- Azt hitted nem jövök rá, hogy semmi pénzed sincs? Hogy komoly adósságokba keverted magad? Nem szóltam róla se Eddienek, se Bergernek, de a csapatban már suttognak. Próbálom titkolni, de úgy nehéz, hogy minden héten jön egy számla, vagy egy felszólítás, vagy valamit nem fizettél ki, és mivel a Red Bull a munkahelyed, nálunk keresnek. Nem akartam hogy tudd, hogy tudom, de talán jobb lenne ha elmondanád, hogy végre az összest egyben kifizethessem.
- Nem kell.
- Ezt akarod hagyni a fiadra? Az adósságot? Hogy az apja egy senki volt, aki tartozott fűnek fának? A megbízhatatlanság bélyegét?
- Meg fogom oldani.
- Mégis hogyan Chris?
- Ha meghalok, a biztosítás a tartozásaimat fedezni fogja, és valamennyi pénz még maradni a fog a fiamnak is.
- Az Isten verjen meg! – álltam fel dühösen – Azt hiszed a biztosító nem jön rá? És akkor mi lesz mi? Itt marad egy karon ülő gyerek, és Adrian a nagy szarban?
- Neki ehhez semmi köze!
- Szerinted kin akarják majd bevasalni a pénzt mi? Rajta meg Lukeon! És persze rajtam, mert a feleséged vagyok!
Chris elfordította a fejét.
- Ha nem hagyod abba a titkolózást, akkor esküszöm kérek egy ellenőrzést a Red Bull, és saját magunk ellen.
- Ezt nem teheted!
- De megteszem! Tudod hogy igen!
- Tönkre teszel.
- Te teszed tönkre magadat, a saját idióta büszkeségeddel. Hagyd hogy segítsek végre, hogy az életed egy kicsit könnyebb legyen….- leültem mellé és megfogtam a kezét - Chris…. Had segítsek. – mondtam kedvesen.
- Az én életem. Nekem kell megoldanom…
- Van egy feleséged, és egy gyereked, ez már nem csak a te életed szivi. – megsimogattam az arcát.
- Nem akarlak ennél is jobban bele rángatni.
- Nyakig benne vagyok. –öleltem át.
- Sajnálom….
- Tudom….
- Csak mond ki. –suttogtam.
- Szeretlek…. Szükségem van rád….Maradj kérlek…. Kérlek….- motyogta alig hallhatóan.
- Maradok. – öleltem még szorosabban – Maradok. Amíg csak kell, és amíg csak akarod.
Chrisből felszakadt egy mély, megkönnyebbül sóhaj.
Szüksége volt rám, és nem hagyhattam cserben, mert én voltam az egyetlen aki képes arra, hogy rendbe tegye az életét.
2011. október 9., vasárnap
Driven - Felpörgetve 68.
68.rész
Leültem Gerhard mellé.
- Mit mondtál neki?
- Csak az igazat.
Bólogatott.
- Tegnap óta mondom, hogy nézze meg a fiát, de nem érdekelte.
- Félt. Még most is fél.
Az osztrák érdeklődve nézett rám.
- Én is félek.
Erre már Eddie is felkapta a fejét.
- Ha az a gyerek ott bent meghal, akkor Christ már semmi sem húzza ki a gödörből. – dőltem hátra a székben-.
- Marad az imádkozás? –kérdezte az ír gúnyosan.
- Tudsz jobbat?
- Nem. Bár én sose hittem benne.
Bepillantottam az ajtón. Chris a kezébe temette az arcát, Adrian pedig csak tovább nézte Lukeot.
- Az orvos mit mond? – pillantottam Bergerre.
- Semmit. A következő pár nap kritikus, ha túléli, akkor nem lesz baj. Bár pár héttel későbbre volt kiírva, mégsem kora szülött, a balesett miatt van ilyen állapotban.
- Értem. – nagyot sóhajtottam - Eddie.
- Tessék?
- Hoznál nekem egy kávét?
- Persze.
- És intéznél valami szállást, minél közelebb a kórházhoz.
- Már elintéztem. Két szobát foglaltam. Egyet nekünk, egyet Gerhardnak és Adriannak.
- Jó.
Megsimogatta a karom, majd eltűnt.
- Christ pár nap múlva kiengedik….
- Gondoltam.
- Nem kéne egyedül hagyni.
Jelentőségteljesen rápillantottam.
- Szerintem te vagy az egyetlen aki képes hatni rá.
- Ezt már hallottam.
- Segíts neki.
- Szemmel fogom tartani.
Gerhard határozottan a szemembe nézett.
- Rajtad van a felelősség.
- Mert miért is?
- Chris miatt, a csapat miatt, a gyerek miatt.
Felnyögtem.
- Vegyek mindent a nyakamba?
- Már így is megtetted. – mosolyodott el – Én csak tudatosítom.
Vissza akartam vágni, de ahogy végig gondoltam, rá kellett jönnöm, hogy igaza van.
Ismét egy nagyot sóhajtottam.
- Eddie nem fog örülni.
- Nem. Nem fog. Jobbat mondok, most veszítettem el.
Az osztrák együttérzően nézett rám.
- Talán megérti.
- Ő? Ugyan, ismered. Soha. Úgy fogja érzi máshogy is gondoskodhatnék róluk, és cserben hagytam. Már azzal vérig sértem, hogy a férjemet fogom istápolni, és a zabi gyerekét.
- Nézd ha máris ez a hozzáállásod a Lukehoz, akkor…
- Nem. Dehogy. Csak kisarkítottam. Neki semmi köze ahhoz, hogy hová született.
- Számíthatok rád?
- Persze. Odaköltözöm, és megteszem amit tudok, de kellene egy dada is. Gyereknevelésből, és gondozásból nem vagyok toppon.
- Felhívom az ex feleségem. Biztosan tud segíteni.
- Hálás lennék.
Eddie visszaért a kávéval, csöndben megittam, de nem néztem rá.
- Ideje visszavinnem Christ. – majd felálltam és bementem a kórterembe.
A vállára tettem a kezem, és kicsit megmasszíroztam.
- Gyere. Pihenned kell. –súgtam oda halkan.
- Maradok.
- Gyere. Holnap majd tovább maradsz. Pihenned kell, és én is fáradt vagyok. Adrian itt lesz a kicsivel, és bármi van szól nekünk. – a főtervezőre pillantottam.
- Bármi változás van szólok.
- Látod? – mosolyogtam – Gyere.
- Adrian. – nézett Chris kétségbeesve.
- Majd később megbeszéljük.
Amíg vissza nem értünk a szobába az angol lehorgasztott fejjel ült a tolókocsiban, a fiúk Lukekal maradtak. Eddie sokatmondó pillantást vetett rám, éreztem, hogy ő is tudja beszélnem kell Chrissel.
A nővérrel visszasegítettük az ágyba, de a kedve továbbra is pocsék maradt.
Megszorítottam a kezét.
- Nem lesz baj.
Nem válaszolt.
- Mi bánt?
Megrázta a fejét.
- Amit mondtál? A baleset?
- Igen.
- Nem a te hibád.
- De igen!
- Az emberek gyakran veszekszenek, és gyakran ülnek rossz idegállapotban autóba. Akár velem is megtörténhetett volna.
- El kellett volna mondanom neki.
- Baleset volt. Meghalt. Nem tehetsz ez ellen semmit. Már megtörtént. Próbálj túllépni.
- Adrian gyűlöl.
- Adriannak most nagyobb baja is van ennél. Törőd vele, és Lukekal. És gyógyulj. A többi majd kialakul.
- Félek.
- Rendben fog jönni. Én tudom.
- És ha Adrian elveszi tőlem? – nézett rám könnyes szemmel – Ha nem láthatom többet?
Szorosan átöleltem.
- Nem olyan ember. És ha így is lenne, harcolunk a kicsiért.
Chris egyre nehezebben vette a levegőt, és visszahanyatlott a párnára.
Megnyomtam a nővér hívót.
- Nem lesz baj. Bízz bennem, rendben? Meg kell nyugodnod, és pihenned kell.
- Nem tudok.
- Akkor kérek neked altatót. Szedd össze magad.
Megszorította a kezem.
- Hozna a férjemnek egy kis nyugtatót, vagy altatót? Túl zaklatott. –mondtam a belépő nővérnek.
Megnézte a pulzusát, meghallgatta a tüdejét.
- Mindjárt jövök.
- Köszönöm.
Az angol csak szorongatta a kezem.
- Maradsz még?
- Maradjak?
- Úgy érzem megőrülök.
- Bánt a lelkiismereted?
- Igen. –fordította el a fejét, láttam hogy újabb könnycseppek szaladnak végig az arcán.
Melléfeküdtem, és hozzábújtam.
- Kétségbe vagyok esve. –suttogta.
- Tudom…. – válaszoltam halkan.
- Szeretnék meghalni.
- Ne beszélj hülyeségeket…
- Mindent tönkre teszek, amihez csak hozzáérek….
Bejött a nővér, és Chris kanüljébe bekötött egy infúziót, majd beleszúrt egy fecskendőt a zacskó egyik kis szelepébe.
- Egy kis enyhe altató. Jót fog tenni.
- Köszönjük.
Kiment.
- Képtelen vagyok pihenni….
- Hunyd le a szemed, majd a gyógyszer segít.
- Nem megy….
- Csak csukd be a szemed, és vegyél nagy levegőt….. Ne harcolj ellene, csak enged hogy hasson.
Pár perc elteltével Chris mélyen aludt.
Eddie még benyitott a szobába, majd amikor látta mi a helyzet, csak biccentett és elment.
Elpityeredtem, de végül csak lenyeltem a könnyeim nagy részét.
Ennyit az idilli karácsonyról, amit már évek óta annyira vártam.
Végül nem sokkal később nálam is győzött a fáradtság.
Leültem Gerhard mellé.
- Mit mondtál neki?
- Csak az igazat.
Bólogatott.
- Tegnap óta mondom, hogy nézze meg a fiát, de nem érdekelte.
- Félt. Még most is fél.
Az osztrák érdeklődve nézett rám.
- Én is félek.
Erre már Eddie is felkapta a fejét.
- Ha az a gyerek ott bent meghal, akkor Christ már semmi sem húzza ki a gödörből. – dőltem hátra a székben-.
- Marad az imádkozás? –kérdezte az ír gúnyosan.
- Tudsz jobbat?
- Nem. Bár én sose hittem benne.
Bepillantottam az ajtón. Chris a kezébe temette az arcát, Adrian pedig csak tovább nézte Lukeot.
- Az orvos mit mond? – pillantottam Bergerre.
- Semmit. A következő pár nap kritikus, ha túléli, akkor nem lesz baj. Bár pár héttel későbbre volt kiírva, mégsem kora szülött, a balesett miatt van ilyen állapotban.
- Értem. – nagyot sóhajtottam - Eddie.
- Tessék?
- Hoznál nekem egy kávét?
- Persze.
- És intéznél valami szállást, minél közelebb a kórházhoz.
- Már elintéztem. Két szobát foglaltam. Egyet nekünk, egyet Gerhardnak és Adriannak.
- Jó.
Megsimogatta a karom, majd eltűnt.
- Christ pár nap múlva kiengedik….
- Gondoltam.
- Nem kéne egyedül hagyni.
Jelentőségteljesen rápillantottam.
- Szerintem te vagy az egyetlen aki képes hatni rá.
- Ezt már hallottam.
- Segíts neki.
- Szemmel fogom tartani.
Gerhard határozottan a szemembe nézett.
- Rajtad van a felelősség.
- Mert miért is?
- Chris miatt, a csapat miatt, a gyerek miatt.
Felnyögtem.
- Vegyek mindent a nyakamba?
- Már így is megtetted. – mosolyodott el – Én csak tudatosítom.
Vissza akartam vágni, de ahogy végig gondoltam, rá kellett jönnöm, hogy igaza van.
Ismét egy nagyot sóhajtottam.
- Eddie nem fog örülni.
- Nem. Nem fog. Jobbat mondok, most veszítettem el.
Az osztrák együttérzően nézett rám.
- Talán megérti.
- Ő? Ugyan, ismered. Soha. Úgy fogja érzi máshogy is gondoskodhatnék róluk, és cserben hagytam. Már azzal vérig sértem, hogy a férjemet fogom istápolni, és a zabi gyerekét.
- Nézd ha máris ez a hozzáállásod a Lukehoz, akkor…
- Nem. Dehogy. Csak kisarkítottam. Neki semmi köze ahhoz, hogy hová született.
- Számíthatok rád?
- Persze. Odaköltözöm, és megteszem amit tudok, de kellene egy dada is. Gyereknevelésből, és gondozásból nem vagyok toppon.
- Felhívom az ex feleségem. Biztosan tud segíteni.
- Hálás lennék.
Eddie visszaért a kávéval, csöndben megittam, de nem néztem rá.
- Ideje visszavinnem Christ. – majd felálltam és bementem a kórterembe.
A vállára tettem a kezem, és kicsit megmasszíroztam.
- Gyere. Pihenned kell. –súgtam oda halkan.
- Maradok.
- Gyere. Holnap majd tovább maradsz. Pihenned kell, és én is fáradt vagyok. Adrian itt lesz a kicsivel, és bármi van szól nekünk. – a főtervezőre pillantottam.
- Bármi változás van szólok.
- Látod? – mosolyogtam – Gyere.
- Adrian. – nézett Chris kétségbeesve.
- Majd később megbeszéljük.
Amíg vissza nem értünk a szobába az angol lehorgasztott fejjel ült a tolókocsiban, a fiúk Lukekal maradtak. Eddie sokatmondó pillantást vetett rám, éreztem, hogy ő is tudja beszélnem kell Chrissel.
A nővérrel visszasegítettük az ágyba, de a kedve továbbra is pocsék maradt.
Megszorítottam a kezét.
- Nem lesz baj.
Nem válaszolt.
- Mi bánt?
Megrázta a fejét.
- Amit mondtál? A baleset?
- Igen.
- Nem a te hibád.
- De igen!
- Az emberek gyakran veszekszenek, és gyakran ülnek rossz idegállapotban autóba. Akár velem is megtörténhetett volna.
- El kellett volna mondanom neki.
- Baleset volt. Meghalt. Nem tehetsz ez ellen semmit. Már megtörtént. Próbálj túllépni.
- Adrian gyűlöl.
- Adriannak most nagyobb baja is van ennél. Törőd vele, és Lukekal. És gyógyulj. A többi majd kialakul.
- Félek.
- Rendben fog jönni. Én tudom.
- És ha Adrian elveszi tőlem? – nézett rám könnyes szemmel – Ha nem láthatom többet?
Szorosan átöleltem.
- Nem olyan ember. És ha így is lenne, harcolunk a kicsiért.
Chris egyre nehezebben vette a levegőt, és visszahanyatlott a párnára.
Megnyomtam a nővér hívót.
- Nem lesz baj. Bízz bennem, rendben? Meg kell nyugodnod, és pihenned kell.
- Nem tudok.
- Akkor kérek neked altatót. Szedd össze magad.
Megszorította a kezem.
- Hozna a férjemnek egy kis nyugtatót, vagy altatót? Túl zaklatott. –mondtam a belépő nővérnek.
Megnézte a pulzusát, meghallgatta a tüdejét.
- Mindjárt jövök.
- Köszönöm.
Az angol csak szorongatta a kezem.
- Maradsz még?
- Maradjak?
- Úgy érzem megőrülök.
- Bánt a lelkiismereted?
- Igen. –fordította el a fejét, láttam hogy újabb könnycseppek szaladnak végig az arcán.
Melléfeküdtem, és hozzábújtam.
- Kétségbe vagyok esve. –suttogta.
- Tudom…. – válaszoltam halkan.
- Szeretnék meghalni.
- Ne beszélj hülyeségeket…
- Mindent tönkre teszek, amihez csak hozzáérek….
Bejött a nővér, és Chris kanüljébe bekötött egy infúziót, majd beleszúrt egy fecskendőt a zacskó egyik kis szelepébe.
- Egy kis enyhe altató. Jót fog tenni.
- Köszönjük.
Kiment.
- Képtelen vagyok pihenni….
- Hunyd le a szemed, majd a gyógyszer segít.
- Nem megy….
- Csak csukd be a szemed, és vegyél nagy levegőt….. Ne harcolj ellene, csak enged hogy hasson.
Pár perc elteltével Chris mélyen aludt.
Eddie még benyitott a szobába, majd amikor látta mi a helyzet, csak biccentett és elment.
Elpityeredtem, de végül csak lenyeltem a könnyeim nagy részét.
Ennyit az idilli karácsonyról, amit már évek óta annyira vártam.
Végül nem sokkal később nálam is győzött a fáradtság.
2011. október 8., szombat
Driven - Felpörgetve 67.
67.rész
Gerhard már a kórház bejáratánál várt minket, ahogy meglátott, a földre dobta a cigit, és eltaposta.
- Hello. - ölelt meg – Minden rendben?
- Ezt inkább én kérdezném.
- Szia. – vetette oda Eddienek – Nem kertelek. Komoly bajok vannak.
Vettem egy nagy levegőt.
- Chris nagyon gyenge, és a depressziós is. Az orvosok felajánlották, hogy egy tolószékben átviszik a fiához, de látni sem akarja. Emma még a hulla házban van, nincs aki intézze a temetést, Adrian meg az unokája mellett ül éjjel nappal, és hallani sem akar róla, ahogyan Chris sem. Én bármit próbálok tenni, nem engedik. Őszintén szólva kétségbe vagyok esve.
- Megteszem amit lehet.
- Gyertek. –azzal felkísért a gyerekosztályra.
A kicsi, egy külön szobában egy inkubátorban feküdt, műszereket kötöttek rá, és csövek lógtak ki belőle. Nagyon picinek, és törékenynek tűnt. Az arca hasonlított Chrisre, de volt benne némi szelídség az anyjából. Szép gyerek volt, az biztos.
Adrian egy széken ült, és őrizte mint valami hűséges kutya.
Szarul nézett ki. Láthatóan kimerült.
Odasétáltam mellé, és a vállára tettem a kezem.
- Szia. – mondtam halkan – Hogy vagytok?
- Még mindig kritikus.
- Értem. Bíztatóak az eredmények?
- Nem tudom, nem mondanak semmit.
- Ki tudnál jönni az ajtóhoz, csak a küszöbig. Nagyon fontos dologról lenne szól. Kérlek.
Nagy nehezen felállt, és kijött.
- Tudom, hogy nehéz, de mindenképpen intézkednünk kell Emma temetéséről.
- Nem. Később.
- Adrian. Kérlek. Had nyugodjon békében végre, semmi értelme hogy még hetekig lent legyen a hullaházban.
- Angel! –csattant fel Gerhard.
- Ez az igazság, sajnálom. Tényleg. De lépnünk kell Adrian, kérlek értsd meg.
- Képtelen vagyok.
- Akkor majd mi intézzük Eddievel. – pillantottam az ír felé.
- Egyetértek Angellel. – nézett rá jelentőségteljesen.
- Jó. – nyugodott bele.
- A babának már adtatok nevet?
- Nem. Christiannal meg akartam beszélni, de hallani sem akar róla.
- Talán meg kellene keresztelni….
- Már én is gondoltam rá. –pillantott rám sírva – De…
Átöleltem.
- Megoldjuk. Te csak maradj.
Hosszú percekig zokogott.
- Emma nem mondott neked semmit milyen nevet szeretne?
- Nem. Semmit.
- Chris sem?
Megrázta a fejét.
- Mindig arra gondoltam, ha fiam lenne, Lukenak nevezném el.
- Lukenak? –kérdezte.
- Az első szerelőmet hívták így, fülig bele voltam esve.
- Luke Horner. Szerintem jó. – bólogatott Berger.
- Adrian? –pillantottam rá.
- Jól hangzik. – mosolyodott el halványan.
- Jól van. Megnézem Christ, aztán visszanézek. Igyál egy kávét, meg egyetek valamit Eddievel. Nem betegedhetsz le te is. Gerhard addig Lukekal marad.
- Aggódom.
- Rendben, akkor Eddie hoznál valami kaját? Addig Gerhard marad Adriannal, én meg megnézem Christ.
- Oké.
- Majd jövök. Intézem amit lehet.
Megkerestem a nővérszobát, és kértem egy kis segítséget, a legtöbb kórháznak van hivatásos papja, és szerződése egy temetkezési vállalkozóval.
Adtak pár nevet, és telefonszámot. Fél óra hívogatás után, sikeresen elintéztem mindent.
Küldtem Eddienek smst, majd megkerestem az angolt.
Halkan kopogtam, de nem jött válasz, benyitottam.
Az ágyon feküdt, a sötétben, és meredten bámult ki a szakadó hóesésbe.
Az arca beesett, sokat fogyott, a szeme alatt sötét karikák ültek, látszott rajta, hogy nagyon össze van törve, érezhetően valami nagyon bántotta a lelkét.
A karja, és a lába gipszben volt, és így még inkább látszott mennyire sovány.
Leültem mellé a székre, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
Csak ekkor vett észre, és fordította felém a fejét.
- Szia. – mondtam kedvesen.
- Hogy kerültél te ide? –kérdezte döbbenten.
- Gerhard felhívott hogy baj van, én meg jöttem.
- Nem kell. Megoldjuk.
- Te nem oldasz meg semmit, csak homokba dugod a fejed.
- Ez nem igaz!
- Elintéztem a temetést, reggel pedig jön egy pap megkeresztelni a fiad.
- Meghalt? – a hangja színtelen volt.
- Nem. Még harcol. De azt hiszem – és Adrian is így gondolja – jobb ha felkészülünk mindenre.
- Jobb is lenne ha meghalna.
- Hogy mondhatsz ilyet? – ripakodtam rá.
- Miért nem így van? Az anyja már meghalt, miattam, és én is megfogok, a saját hülyeségem miatt, már csak hónapjaim vannak hátra. Egyedül marad, szülők és anyagi biztonság nélkül. Örülhetek, ha Adrian nem adja majd be valami lelenc házba, vagy nevelő intézetbe, hogy ne emlékeztesse Emmára.
- Szereti az unokáját, most is ott ül mellette, és neked is ott lenne a helyed! ! – pattantam fel hírtelen – Hogy mondhatsz ilyet? Te nem vagy eszednél
- Ez az igazság! A legjobb lenne annak a szerencsétlen kölyöknek ha gyorsan meghalna! – kiabálta, majd elfordította a fejét.
- Te tényleg azt hiszed, ha így is lenne, én ezt hagynám? Hagynám hogy egy gyerek így nőjön fel, vagy nyomorogjon?
- Semmi közöd hozzá. Nem a te gyereked.
- Lehet hogy nem. De attól még érdekel a sorsa! Azt hittem hogy téged is! Eddig legalábbis nagyon úgy tűnt!
Hosszú percek teltek el.
- Meg kellene nézned a kicsit.
- Nem.
- Chris az Isten szerelmére, Luke a te fiad.
- Nem érdekel.
- Szüksége van rád, ne hagyd cserben.
- Már cserben hagytam.
Leültem mellé az ágyra, és a fejét magam felé fordítottam.
- Nem igaz! Oda kell menned, meg kell nézned, ha nem teszed később bánni fogod. Annak a gyereknek szüksége van az apjára. Rád van szüksége!
- Nem lehet. – suttogta és pár könnycsepp legördült az arcán.
- Miért nem?
- Ha elveszítem őt is, én….. – átöleltem, Chris pedig csak zokogott.
- Most csak az a fontos, hogy Lukenak szüksége van rád, a többivel majd később foglalkozz. Ha jobban lesztek, akkor majd elbeszélgetünk arról, hogy hülye voltál, rendben?
Bólintott.
Megnyomtam a nővér hívót, Chris átküzdöttük egy tolókocsiba, és megindultam vele a koraszülött osztály felé.
Amikor megérkeztünk a folyosóra, az angolt megszólalt:
- Milyen a fiam?
- Hasonlít rád. Szívdöglesztő kölyök lesz. – mosolyogtam rá – Emmából is örökölt pár dolgot. Le se tagadhatnád, hogy a tiéd.
- Félek.
- Erős gyerek, én látom rajta. Szívós. Túl fogja élni, ahogy te is. Mert ha nem, akkor felszámolom a Red Bullt ugye tudod? Nem kell nekem egy újabb nyűg a nyakamba. Ha nem lesz aki irányítsa hát nem lesz.
- Így akarsz rávenni a kezelésre?
- Így akarlak rávenni, hogy vedd már észre, hogy van egy céged, meg egy gyereked ami már két jó okot ad arra hogy küzdj, és győzz.
Befordultam a sarkon, Eddie és Gerhard pedig kint ült a folyosói székeken.
Chris biccentett feléjük, majd betoltam Adrian mellé a kórterembe, és kijöttem.
Gerhard már a kórház bejáratánál várt minket, ahogy meglátott, a földre dobta a cigit, és eltaposta.
- Hello. - ölelt meg – Minden rendben?
- Ezt inkább én kérdezném.
- Szia. – vetette oda Eddienek – Nem kertelek. Komoly bajok vannak.
Vettem egy nagy levegőt.
- Chris nagyon gyenge, és a depressziós is. Az orvosok felajánlották, hogy egy tolószékben átviszik a fiához, de látni sem akarja. Emma még a hulla házban van, nincs aki intézze a temetést, Adrian meg az unokája mellett ül éjjel nappal, és hallani sem akar róla, ahogyan Chris sem. Én bármit próbálok tenni, nem engedik. Őszintén szólva kétségbe vagyok esve.
- Megteszem amit lehet.
- Gyertek. –azzal felkísért a gyerekosztályra.
A kicsi, egy külön szobában egy inkubátorban feküdt, műszereket kötöttek rá, és csövek lógtak ki belőle. Nagyon picinek, és törékenynek tűnt. Az arca hasonlított Chrisre, de volt benne némi szelídség az anyjából. Szép gyerek volt, az biztos.
Adrian egy széken ült, és őrizte mint valami hűséges kutya.
Szarul nézett ki. Láthatóan kimerült.
Odasétáltam mellé, és a vállára tettem a kezem.
- Szia. – mondtam halkan – Hogy vagytok?
- Még mindig kritikus.
- Értem. Bíztatóak az eredmények?
- Nem tudom, nem mondanak semmit.
- Ki tudnál jönni az ajtóhoz, csak a küszöbig. Nagyon fontos dologról lenne szól. Kérlek.
Nagy nehezen felállt, és kijött.
- Tudom, hogy nehéz, de mindenképpen intézkednünk kell Emma temetéséről.
- Nem. Később.
- Adrian. Kérlek. Had nyugodjon békében végre, semmi értelme hogy még hetekig lent legyen a hullaházban.
- Angel! –csattant fel Gerhard.
- Ez az igazság, sajnálom. Tényleg. De lépnünk kell Adrian, kérlek értsd meg.
- Képtelen vagyok.
- Akkor majd mi intézzük Eddievel. – pillantottam az ír felé.
- Egyetértek Angellel. – nézett rá jelentőségteljesen.
- Jó. – nyugodott bele.
- A babának már adtatok nevet?
- Nem. Christiannal meg akartam beszélni, de hallani sem akar róla.
- Talán meg kellene keresztelni….
- Már én is gondoltam rá. –pillantott rám sírva – De…
Átöleltem.
- Megoldjuk. Te csak maradj.
Hosszú percekig zokogott.
- Emma nem mondott neked semmit milyen nevet szeretne?
- Nem. Semmit.
- Chris sem?
Megrázta a fejét.
- Mindig arra gondoltam, ha fiam lenne, Lukenak nevezném el.
- Lukenak? –kérdezte.
- Az első szerelőmet hívták így, fülig bele voltam esve.
- Luke Horner. Szerintem jó. – bólogatott Berger.
- Adrian? –pillantottam rá.
- Jól hangzik. – mosolyodott el halványan.
- Jól van. Megnézem Christ, aztán visszanézek. Igyál egy kávét, meg egyetek valamit Eddievel. Nem betegedhetsz le te is. Gerhard addig Lukekal marad.
- Aggódom.
- Rendben, akkor Eddie hoznál valami kaját? Addig Gerhard marad Adriannal, én meg megnézem Christ.
- Oké.
- Majd jövök. Intézem amit lehet.
Megkerestem a nővérszobát, és kértem egy kis segítséget, a legtöbb kórháznak van hivatásos papja, és szerződése egy temetkezési vállalkozóval.
Adtak pár nevet, és telefonszámot. Fél óra hívogatás után, sikeresen elintéztem mindent.
Küldtem Eddienek smst, majd megkerestem az angolt.
Halkan kopogtam, de nem jött válasz, benyitottam.
Az ágyon feküdt, a sötétben, és meredten bámult ki a szakadó hóesésbe.
Az arca beesett, sokat fogyott, a szeme alatt sötét karikák ültek, látszott rajta, hogy nagyon össze van törve, érezhetően valami nagyon bántotta a lelkét.
A karja, és a lába gipszben volt, és így még inkább látszott mennyire sovány.
Leültem mellé a székre, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
Csak ekkor vett észre, és fordította felém a fejét.
- Szia. – mondtam kedvesen.
- Hogy kerültél te ide? –kérdezte döbbenten.
- Gerhard felhívott hogy baj van, én meg jöttem.
- Nem kell. Megoldjuk.
- Te nem oldasz meg semmit, csak homokba dugod a fejed.
- Ez nem igaz!
- Elintéztem a temetést, reggel pedig jön egy pap megkeresztelni a fiad.
- Meghalt? – a hangja színtelen volt.
- Nem. Még harcol. De azt hiszem – és Adrian is így gondolja – jobb ha felkészülünk mindenre.
- Jobb is lenne ha meghalna.
- Hogy mondhatsz ilyet? – ripakodtam rá.
- Miért nem így van? Az anyja már meghalt, miattam, és én is megfogok, a saját hülyeségem miatt, már csak hónapjaim vannak hátra. Egyedül marad, szülők és anyagi biztonság nélkül. Örülhetek, ha Adrian nem adja majd be valami lelenc házba, vagy nevelő intézetbe, hogy ne emlékeztesse Emmára.
- Szereti az unokáját, most is ott ül mellette, és neked is ott lenne a helyed! ! – pattantam fel hírtelen – Hogy mondhatsz ilyet? Te nem vagy eszednél
- Ez az igazság! A legjobb lenne annak a szerencsétlen kölyöknek ha gyorsan meghalna! – kiabálta, majd elfordította a fejét.
- Te tényleg azt hiszed, ha így is lenne, én ezt hagynám? Hagynám hogy egy gyerek így nőjön fel, vagy nyomorogjon?
- Semmi közöd hozzá. Nem a te gyereked.
- Lehet hogy nem. De attól még érdekel a sorsa! Azt hittem hogy téged is! Eddig legalábbis nagyon úgy tűnt!
Hosszú percek teltek el.
- Meg kellene nézned a kicsit.
- Nem.
- Chris az Isten szerelmére, Luke a te fiad.
- Nem érdekel.
- Szüksége van rád, ne hagyd cserben.
- Már cserben hagytam.
Leültem mellé az ágyra, és a fejét magam felé fordítottam.
- Nem igaz! Oda kell menned, meg kell nézned, ha nem teszed később bánni fogod. Annak a gyereknek szüksége van az apjára. Rád van szüksége!
- Nem lehet. – suttogta és pár könnycsepp legördült az arcán.
- Miért nem?
- Ha elveszítem őt is, én….. – átöleltem, Chris pedig csak zokogott.
- Most csak az a fontos, hogy Lukenak szüksége van rád, a többivel majd később foglalkozz. Ha jobban lesztek, akkor majd elbeszélgetünk arról, hogy hülye voltál, rendben?
Bólintott.
Megnyomtam a nővér hívót, Chris átküzdöttük egy tolókocsiba, és megindultam vele a koraszülött osztály felé.
Amikor megérkeztünk a folyosóra, az angolt megszólalt:
- Milyen a fiam?
- Hasonlít rád. Szívdöglesztő kölyök lesz. – mosolyogtam rá – Emmából is örökölt pár dolgot. Le se tagadhatnád, hogy a tiéd.
- Félek.
- Erős gyerek, én látom rajta. Szívós. Túl fogja élni, ahogy te is. Mert ha nem, akkor felszámolom a Red Bullt ugye tudod? Nem kell nekem egy újabb nyűg a nyakamba. Ha nem lesz aki irányítsa hát nem lesz.
- Így akarsz rávenni a kezelésre?
- Így akarlak rávenni, hogy vedd már észre, hogy van egy céged, meg egy gyereked ami már két jó okot ad arra hogy küzdj, és győzz.
Befordultam a sarkon, Eddie és Gerhard pedig kint ült a folyosói székeken.
Chris biccentett feléjük, majd betoltam Adrian mellé a kórterembe, és kijöttem.
Driven - Felpörgetve 66.
66.rész
Amikor kinéztem az ablakon, már sűrűn havazott. Nem volt hideg a szobában, mégis ösztönösen összehúztam magamon a vastag zöld pulóverem. Tulajdonképpen nem is az enyém volt, hanem Eddié, de ez tök mindegy.
Seal egyik keserédes száma szólt, én pedig leültem a kanapéra, szemben a kandallóval, amiben már vidám táncot járt a tűz.
A vastag fahasábok, nagy roppanások közt váltak lassan hamuvá.
A sarokban ott állt a hatalmas, és díszes karácsonyfa.
Eddie valahol a házban volt, telefonált, üzletelt valamit, ahogy szokott, de ezúttal nem zavart.
Szórakozottan gondoltam vissza az elmúlt versenyekre, a szezonra, hogy a végén valahogy összekapartunk egy harmadik helyet a bajnokságban, és sikeresen összehaverkodtam mindenkivel. Még ha szúrósan is néztek rám sokszor az ír miatt.
Chrisről szinte semmit sem tudtam, állítólag gyógyult, és Emmával a gyerekszobát rendezgetik.
Csönd volt,ünnepi hangulat, ilyen már gyerekkorom óta nem történt velem, igyekeztem minden percét kiélvezni.
Nem bántam meg, hogy hagytam magam rábeszélni, csak ketten legyünk, a kis vidéki házában. Sokkal meghittebb, és kellemesebb volt, mintha valahol a tömegben tülekednénk.
Nem is kell ennél szebb, december huszonnegyedike kora este.
Szerencsére a telefonom már előző nap kikapcsoltam, így nyugodt lehettem a felől hogy senki sem fog zavarni.
Hallottam, ahogy belép az ajtón.
- Na! Végre! – vágódott le mellém, és átkarolt.
- Mára vége?
- Egy hétig csend lesz. Egyenlőre mindent elrendeztem.
- Az jó. –bújtam hozzá.
- Mikor kell jelentkezned a gyárban?
- Január második hetében. Mario engedékeny volt.
- Nekem ötödike körül kell Miamiba utaznom, velem jössz?
- Semmi értelme. –néztem rá – Két nap az oda - vissza út,, és ott vagyok két napot. Hulla fáradtan esnék be a csapathoz. Az ott töltött idő semmire nem lenne elég, az időeltolódás miatt kómás lennék, és semmi kedvem üzleti vacsorákra mászkálni veled.
- Megértettem. Nem hiszem, hogy el tudom tolni.
- Nem baj. –mosolyogtam rá – Akkor korábban megyek a Red Bullhoz, és hátha valahol még lesz pár nap pihenőm.
- Oké.
- Van még valami?
- Gondoltam ha van kedved valamikor eljöhetne Zoé is velem egy versenyedre. –érdeklődve pillantottam rá - Persze nem kötelező ez csak egy ötlet.
- A lányod alig tizenegy évvel fiatalabb mint én…
- És?
- Szerinted nem lenne faramuci helyzet?
Megrántotta a vállát.
- Hozzá van szokva? – vigyorodtam el.
- Nem nagyon ismerkedtek meg vele a barátnőim, ha nem akarod nem kell.
- Nem akarom hogy miattam balhézzatok.
Értetlenül nézett rám.
- Hogy ilyen fiatal picsával jársz.
- Nem hiszem hogy zavarná. Nem kell az anyjának lenned, van anyja, legyél a barátnője. Ne parázz.
- Jó. Igyekszem. – vigyorodtam el.
- El sem hiszem, hogy egy hétig nyugalom lesz.
- Én sem. –cukkoltam.
Válaszra nyitotta a száját, amikor megcsörrent a mobilja, gyorsan előkotorta a nadrágzsebből.
- Kikapcsolom.
- Helyes! – ahogy maga elé tartotta, Gerhard neve villogott a kijelzőn.
Összenéztünk.
- Vedd fel. –néztem rá határozottan.
- Berger nem szokott a semmiért hívogatni lehetetlen időpontokban. –mentegetőzött.
- Tudom, ismerem. –vigyorodtam el – Vedd csak fel. Biztos fontos.
Benyomta a fogadás gombot.
- Szevasz Ger…..Igen itt…..Írországban. De….. Várj! Várj! Lassabban! …………….. – leült mellém a kanapéra és idegesen nézett rám – Baszd meg!......... Igen……. Igen…..… Megbeszélem vele, és szólók a pilótának. Jó……. Jó….. Mondom jó! Ne izgulj már! Jó……. Szevasz.
- Mi van? Ég a ház? –kérdeztem élesen, és közben gúnyosan elnyúltam az ágyon.
- Emma meghalt, Chris pedig kórházban van. –közölte egyszerűen.
- Tessék? – ültem fel azonnal.
- Londonban van. Megyünk vagy sem?
- Megyünk, de…
- Előbb a gép! –emelte fel a az ujját, hogy hallgassak, mert közben már a pilótával beszélt.
- Mi az Isten történt? - kérdeztem miközben éppen fel alá járkáltam.
Nagyot sóhajtott.
- Eddie?
Lazán neki dőlt az ajtó félfának.
- Berger szerint Chris nem járt el a kezelésekre.
- Tessék??????? – ordítottam – Te tudtál…
- Nem! – vágott vissza keményen – És az osztrák sem.
- Mi ez az egész?
- Állítólag eljárt, de tegnap rosszul lett, Emma kihívta az orvost, aki megállapította, hogy sokat romlott az állapota, mióta októberben abbahagyta a kemoterápiát. Aztán mikor a doki elment, nagyon összevesztek. Chris olyan gyenge, hogy nem bírt felkelni az ágyból, Emma pedig kocsiba szállt, hogy elmegy Adrianhoz, de útközben túl gyorsan hajtott, lesodródott az útról. Fának csapódott, a kórházban halt meg.
- Istenem… - éreztem hogy pár könnycsepp legördül az arcomon – A baba is?
- Nem. Egyenlőre még inkubátorban van, de nincs túl sok esélye.
- És Chris?
- Felhívta Adriant, hogy Emma odaért e már, amikor kiderült mi történt, el akart indulni a kórházba, de leesett a lépcsőn. Berger találta meg. Csúnyán eltört a bal lába, és a jobb karja. Le is van gyengülve a rák miatt, Gerhard szerint majdhogynem maga tehetetlen.
Az ír szorosan átölelt.
- Szegény gyerek…. És Chris…. – néztem rá sírva.
- Szüksége van rád. Helyre kell rántanod.
A vállába bólintottam.
- A kicsinek is.
- Tudom.
- Rendben. – megsimogatta az arcom – Menjünk.
Bólintottam, még akkor is mélyen a gondolataimba merültem amikor a gép a levegőbe emelkedett.
- Nagyon le fogom tolni.
Az ír, érdeklődve pillantott rám, addig ugyanis mereven kibámult a sötétbe az ablakon át.
Nagyot sóhajtott.
- Nem biztos hogy most ez a legjobb megoldás. De te tudod.
- Mérges vagyok.
- Látom, de azt hiszem Chris most totál padlón van. Talán egy kis megértéssel, és együttérzéssel többre mennél. De te tudod, már mondtam.
Kifújtam a levegőt, és kibámultam az ablakon. Kicsivel később arra ébredtem, hogy Eddie kelteget, mert megérkeztünk.
Amikor kinéztem az ablakon, már sűrűn havazott. Nem volt hideg a szobában, mégis ösztönösen összehúztam magamon a vastag zöld pulóverem. Tulajdonképpen nem is az enyém volt, hanem Eddié, de ez tök mindegy.
Seal egyik keserédes száma szólt, én pedig leültem a kanapéra, szemben a kandallóval, amiben már vidám táncot járt a tűz.
A vastag fahasábok, nagy roppanások közt váltak lassan hamuvá.
A sarokban ott állt a hatalmas, és díszes karácsonyfa.
Eddie valahol a házban volt, telefonált, üzletelt valamit, ahogy szokott, de ezúttal nem zavart.
Szórakozottan gondoltam vissza az elmúlt versenyekre, a szezonra, hogy a végén valahogy összekapartunk egy harmadik helyet a bajnokságban, és sikeresen összehaverkodtam mindenkivel. Még ha szúrósan is néztek rám sokszor az ír miatt.
Chrisről szinte semmit sem tudtam, állítólag gyógyult, és Emmával a gyerekszobát rendezgetik.
Csönd volt,ünnepi hangulat, ilyen már gyerekkorom óta nem történt velem, igyekeztem minden percét kiélvezni.
Nem bántam meg, hogy hagytam magam rábeszélni, csak ketten legyünk, a kis vidéki házában. Sokkal meghittebb, és kellemesebb volt, mintha valahol a tömegben tülekednénk.
Nem is kell ennél szebb, december huszonnegyedike kora este.
Szerencsére a telefonom már előző nap kikapcsoltam, így nyugodt lehettem a felől hogy senki sem fog zavarni.
Hallottam, ahogy belép az ajtón.
- Na! Végre! – vágódott le mellém, és átkarolt.
- Mára vége?
- Egy hétig csend lesz. Egyenlőre mindent elrendeztem.
- Az jó. –bújtam hozzá.
- Mikor kell jelentkezned a gyárban?
- Január második hetében. Mario engedékeny volt.
- Nekem ötödike körül kell Miamiba utaznom, velem jössz?
- Semmi értelme. –néztem rá – Két nap az oda - vissza út,, és ott vagyok két napot. Hulla fáradtan esnék be a csapathoz. Az ott töltött idő semmire nem lenne elég, az időeltolódás miatt kómás lennék, és semmi kedvem üzleti vacsorákra mászkálni veled.
- Megértettem. Nem hiszem, hogy el tudom tolni.
- Nem baj. –mosolyogtam rá – Akkor korábban megyek a Red Bullhoz, és hátha valahol még lesz pár nap pihenőm.
- Oké.
- Van még valami?
- Gondoltam ha van kedved valamikor eljöhetne Zoé is velem egy versenyedre. –érdeklődve pillantottam rá - Persze nem kötelező ez csak egy ötlet.
- A lányod alig tizenegy évvel fiatalabb mint én…
- És?
- Szerinted nem lenne faramuci helyzet?
Megrántotta a vállát.
- Hozzá van szokva? – vigyorodtam el.
- Nem nagyon ismerkedtek meg vele a barátnőim, ha nem akarod nem kell.
- Nem akarom hogy miattam balhézzatok.
Értetlenül nézett rám.
- Hogy ilyen fiatal picsával jársz.
- Nem hiszem hogy zavarná. Nem kell az anyjának lenned, van anyja, legyél a barátnője. Ne parázz.
- Jó. Igyekszem. – vigyorodtam el.
- El sem hiszem, hogy egy hétig nyugalom lesz.
- Én sem. –cukkoltam.
Válaszra nyitotta a száját, amikor megcsörrent a mobilja, gyorsan előkotorta a nadrágzsebből.
- Kikapcsolom.
- Helyes! – ahogy maga elé tartotta, Gerhard neve villogott a kijelzőn.
Összenéztünk.
- Vedd fel. –néztem rá határozottan.
- Berger nem szokott a semmiért hívogatni lehetetlen időpontokban. –mentegetőzött.
- Tudom, ismerem. –vigyorodtam el – Vedd csak fel. Biztos fontos.
Benyomta a fogadás gombot.
- Szevasz Ger…..Igen itt…..Írországban. De….. Várj! Várj! Lassabban! …………….. – leült mellém a kanapéra és idegesen nézett rám – Baszd meg!......... Igen……. Igen…..… Megbeszélem vele, és szólók a pilótának. Jó……. Jó….. Mondom jó! Ne izgulj már! Jó……. Szevasz.
- Mi van? Ég a ház? –kérdeztem élesen, és közben gúnyosan elnyúltam az ágyon.
- Emma meghalt, Chris pedig kórházban van. –közölte egyszerűen.
- Tessék? – ültem fel azonnal.
- Londonban van. Megyünk vagy sem?
- Megyünk, de…
- Előbb a gép! –emelte fel a az ujját, hogy hallgassak, mert közben már a pilótával beszélt.
- Mi az Isten történt? - kérdeztem miközben éppen fel alá járkáltam.
Nagyot sóhajtott.
- Eddie?
Lazán neki dőlt az ajtó félfának.
- Berger szerint Chris nem járt el a kezelésekre.
- Tessék??????? – ordítottam – Te tudtál…
- Nem! – vágott vissza keményen – És az osztrák sem.
- Mi ez az egész?
- Állítólag eljárt, de tegnap rosszul lett, Emma kihívta az orvost, aki megállapította, hogy sokat romlott az állapota, mióta októberben abbahagyta a kemoterápiát. Aztán mikor a doki elment, nagyon összevesztek. Chris olyan gyenge, hogy nem bírt felkelni az ágyból, Emma pedig kocsiba szállt, hogy elmegy Adrianhoz, de útközben túl gyorsan hajtott, lesodródott az útról. Fának csapódott, a kórházban halt meg.
- Istenem… - éreztem hogy pár könnycsepp legördül az arcomon – A baba is?
- Nem. Egyenlőre még inkubátorban van, de nincs túl sok esélye.
- És Chris?
- Felhívta Adriant, hogy Emma odaért e már, amikor kiderült mi történt, el akart indulni a kórházba, de leesett a lépcsőn. Berger találta meg. Csúnyán eltört a bal lába, és a jobb karja. Le is van gyengülve a rák miatt, Gerhard szerint majdhogynem maga tehetetlen.
Az ír szorosan átölelt.
- Szegény gyerek…. És Chris…. – néztem rá sírva.
- Szüksége van rád. Helyre kell rántanod.
A vállába bólintottam.
- A kicsinek is.
- Tudom.
- Rendben. – megsimogatta az arcom – Menjünk.
Bólintottam, még akkor is mélyen a gondolataimba merültem amikor a gép a levegőbe emelkedett.
- Nagyon le fogom tolni.
Az ír, érdeklődve pillantott rám, addig ugyanis mereven kibámult a sötétbe az ablakon át.
Nagyot sóhajtott.
- Nem biztos hogy most ez a legjobb megoldás. De te tudod.
- Mérges vagyok.
- Látom, de azt hiszem Chris most totál padlón van. Talán egy kis megértéssel, és együttérzéssel többre mennél. De te tudod, már mondtam.
Kifújtam a levegőt, és kibámultam az ablakon. Kicsivel később arra ébredtem, hogy Eddie kelteget, mert megérkeztünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)