Driven - Felpörgetve 75

75.rész

Szokás szerint megint nem volt nálam kabát, így leültem egy székre, felhúztam a térdem és összekucorodtam.
Nem tudtam hová mehetnék, vagy mit kellene tennem. Csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok a világban. Sírtam egy kicsit, aztán egyre inkább győzött az álmosság. Félálomban voltam, amikor éreztem, hogy már nem fázom. Valami meleg betakart, és mellkasához húzott.
Ismerős volt az illata.
- Eddie… - nyögtem ki fáradtan, és hozzá bújtam.
Kábán felnéztem. Egy sötétkék Red Bullos kabáttal takartak be. Aki pedig átölelt szintén kék szponzori logókkal díszített inget viselt. Chris volt az.
Értetlenül néztem rá.
- Csak én vagyok itt…. – mondta egyszerűen.
Szerettem volna elsüllyedni a szégyentől. Kibontakoztam a karjaiból, és kábán felültem. Már nem a váróban, hanem a szállodai szobában voltam.
- Hogy….. ? – mutattam körbe.
- Összefutottam Markkal a reptéren. Segített visszahozni téged.
- Majd megköszönöm neki.
Bólintott.
- Honnan tudtad hogy hova mentem?
- Ha a lehető leggyorsabban el akarsz tűnni innen az első lehetőség a reptér. Reménykedtem, hogy még nem szálltál gépre, vagy valaki tud rólad valamit.
Felálltam, de abban a pillanatban a lábam összecsuklott alattam. Chris kapott el.
- Elzsibbadt a lában. – nyögtem fel – Észre sem vettem.
Borzalmasan fájt.
Az angolra pillantottam, aki áthatóan nézett rám. Kiakartam bújni az öleléséből, nem engedett el. Szorosan fogta a karom, és derekam.
Megint megpróbáltam kirángatni magam a kezei közül, de nem sikerült.
- December óta nem találkoztam Eddievel! Elégedett vagy?
- Hiányzik, igaz? –kérdezte szomorúan.
- Igen. – mondtam összetörve.
Elengedett, és hátat fordított.
- Akkor miért vagy velem?
- Szükséged van támogatásra, és valakire aki segít Lukekal, és Adriannal.
- Tehát kötelességből.
- Barátságból. – próbáltam enyhíteni a kegyetlen igazságot.
- Ez nem igaz! –fordult felém dühösen - Azért vagy itt, mert azaz átkozott papír hozzám köt!
- Chris! Kérlek! Nem mindegy, hogy…
- Nem! Miért vagy itt, ha Eddiet szereted? Miért vagy itt, valójában?
- Én….
- Sohasem kellett volna visszajönnöd. Hallod? Sohasem! –kiabálta.
- Mi a baj? Mi a valódi baj Christian? – néztem rá döbbenten.
- Mi? Csak az hogy velem él a feleségem, aki közben másba szerelmes!
- Ne ezzel törődj.
- Ne ezzel törődjek? Engem csak ez éltet már hetek óta!
Nem értettem semmit.
- Miről beszélsz?
- Arról hogy szeretlek! Amióta elküldtelek, minden nap arra várok, hogy mikor jössz vissza hozzám, minden éjjel abban reménykedtem, hogy megjelensz, hozzám bújsz, és átölelsz! Amikor Emma halála után visszajöttél, azt hittem azért vagy itt, mert még érzel irántam valamit, mert igazából engem szeretsz, és nem Eddie Irvinet! De már látom, ez csupán illúzió! Most kellett rájönnöm, hogy végleg el kell hogy engedjelek, viszont fogalmam sincs, hogyan tudnám megtenni.
Lerogytam a fotelbe.
Tehát még mindig itt tartunk.
- Szeretném, ha elmennél.
- Tessék?
- Képtelen vagyok elviselni, hogy kényszerből vagy velem.
- Chris…
- Menj el.
- És akkor mi lesz? Megint jön az önsajnálat, az ivás, a depresszió? Mi lesz Lukekkal, mi lesz a kezelésekkel? –fakadtam ki.
- Minden megy tovább, ahogy eddig. Csak már nélküled!
- Ne csináld ez… - éreztem hogy megindulnak a könnyeim.
- Nem akarok többé illúzióban élni. A fiamnak sem erre van szüksége.
Berohantam a hálóba, és alig látva a sírástól összepakoltam a táskám.
Amikor végre beletuszkoltam az utolsó vackot is, összehúztam a cipzárt, a szám elé kellett tennem a kezem, hogy visszafojtsam az újabb feltörő zokogást.
Amikor kiléptem Chris a bejáratnál állt, és kinyitotta az ajtót. A földet nézte, de láttam rajta is, hogy sírt. Igazából nem akarta hogy elmenjek.
- Minden jót. – ennyit voltam képes kinyögni, majd én is a padlót néztem.
Amikor át kellett lépnem a küszöböt, úgy éreztem megszakad a szívem.
Nem akartam elmenni.
Nem akartam itt hagyni őket.
Hiányzott Eddie, de nem voltam belé szerelmes, igazából sohasem voltam.
Én mindig Christiant szerettem, még akkor is, amikor azt hittem hogy többé rá sem tudok nézni.
Akkor és ott végre úgy éreztem, hogy rájöttem mit akarok.
Megfogtam az ajtó szélét, megrántottam, és bevágtam magam előtt.
- Nem megyek el! Itt maradok, mert itt akarok lenni. Veled. –azzal ledobtam a táskám, és szorosan átöleltem, majd megcsókoltam.
Úgy ahogy régen, szenvedélyesen, szerelmesen. Ő pedig viszonozta.
- Szeretlek…. Mindig is szerettelek, csak nem vettem észre… - suttogtam halkan.
- Nem akarom, hogy azért maradj…
- Szeretlek! Téged! Igazán téged. – majd újra megcsókoltam – Most ha akarnék elmehetnék, de nem akarok menni. Szeretlek! Csakis téged!
Ez mind kellett ahhoz, hogy rájöjjek kit is szeretek igazán. De végre tudtam, hová tartozom, és kihez.
Két évvel később Christiant teljesen tünetmentesnek nyilvánították, és végre visszaülhetett a csapatvezetői székbe. Bár a szíve már kétfelé húzott, hiszen sokszor szívesebben töltötte volna az idejét a fiával, velem, és a pár hónapos lányával Amelievel. Vége.