If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 1.

1.rész
ajánlott zene(mobil csengőhang):
http://www.youtube.com/watch?v=tOqh0TZYEOk
Szórakozottan ültem a suzukai pálya egyik központi épületének tetején. Csak néztem a naplementét, és hallgattam a sorban elzúgó Porschék hangját. Már korábban lement a mai nap szenzációja Formula Nippon időmérő edzés, ez pedig már csak az egyik utolsó betét futamok egyike volt.
Próbáltam fejben rájönni hol hibáztam, miért lettem csak második. Órák óta kattogott az agyam, de nem találtam választ a kérdésemre.
Elnyúltam az apró kavicsokkal borított tetőn.
Megszólalt a telefonom, egy régi japán anime zenéje volt beállítva.
Még a hetvenes években készítették, mégis a történet, és az a pár dallam mindig az autósport hőskorába repít. Meglódult a fantáziám, egy gyors Formula 1-es autóban száguldok végig az aszfalton és győzök, a himnusz csak nekem szól, és magasba emelem a győzelmi kupát.
Gyerek korom óta csak ez jár az eszemben, ez minden vágyam.
Hagytam had csörögjön tovább a mobil.
Valaki kinyitotta a tetőre vezető vastag vasajtót, ami hangosan nyikorgott.
- Takaya! Bosu o sagashite kuru! (Gyere, a főnök keres!)- kiabált a főszerelőm, Kido.
- Hai! Watashi wa sugu ni iku (Igen. Azonnal megyek)
Felkeltem, és leporoltam a ruhám. Követtem.
- Kido wa machigatte iru? (Baj van Kido?) –érdeklődtem lefelé menet a lépcsőn.
- Watashi wa wakaranai. Watashi wa nani mo iwanakatta.(Nem tudom. Nekem nem mondanak semmit.)
Bólintottam. Ha nem hát nem. A japánoknál sosem lehet semmit erőltetni, ezt már megtanultam.
Gyerek korom óta élek ebben az országban, de megérteni talán azért sem tudom, mert csak félig vagyok ide valósi. Apám japán diplomata volt, aki Angliában dolgozott, megismerkedett anyával, majd visszaköltöztek Tokióba. Két évesen kerültem ide, a kinézetem alapján nem is sejtik hogy félvér vagyok, de a nevem leleplez. Áldás és átok is egyben. Amikor versenyezni kezdtem a külsőm, és az hogy nem vagyok teljesen japán sok ajtót bezárt előttem.
Úgy vélték nem tartozom teljesen ide, és mind olyan kívül álló vagyok, akinek inkább Angliában vagy Amerikában van a helye.
A kezdeti bizalmatlanság miatt, sokszor akadt szponzor, és szerződtetési gondom is. Nem szívesen adtak sem pénz, sem ülést egy félig japánnak aki ráadásul még nő is. Újjal mutogattak rám, nem ültek mellém az étkezdékben, sőt olyan is volt, hogy nem szolgáltak ki.
Az is megtörtént, hogy ha én voltam a hibás egy versenyből való kiesésben ha nem, letolást kaptam, mondván egy tiszta japán nem szégyenítené meg úgy a csapatot mint én.
Évekkel később ahogy egyre többet, és többet bizonyítottam a pályán, versenyeket nyertem borzalmasan rossz autókkal, és minduntalan hangoztattam hogy ide tartozom, kezdtek eltűrni.
Nem! Nem befogadni, azt nem, csak megtűrni. A szerelőim mellé leülhettem enni, nem mentek el, és a pilótatársak sem löktek fel úton útfélen.
Ez az ország teljesen más mint Európa, csak akkor tartanak sokra, ha tisztességes vagy, keményen küzdesz, magas eredményeken teljesítesz, vállalod a felelősséget a saját hibáidért, és képes vagy a fejlődésre.
Valamint nem elhanyagolható tény, hogy komoly hátráltató tényezőnek számít, ha az ember önfejű, makacs, és forrófejű. És a nehezen elért sikert, ezekkel a fent említett negatív tulajdonságokkal gyorsan le is nullázhatja. Úgy vélik ugyanis, hogy ezek a tulajdonságok hátráltatják a csapat, a többiek teljesítményét, mert az egyén érdekeit helyezik előtérbe.
Én is ezt tettem. Sajnos mindegyik ilyen „káros” jelzőt nyugodt szívvel rám lehet sütni, mert igaz.
Ezeknek köszönhetően két perc alatt sutba dobtam akár egy egész év kemény munkáját. Nem tagadom sokat köszönhetek a jelenlegi csapatfőnökömnek Yamamotonak – amikor először mutatkozott be, elmosolyodott, amiért sűrű elnézést is kellett kértem, ez ugyanis nagy fokú illetlenségnek, és modortalanságnak számít – szerencsére bár régi vágású, némi modernitás is szorult bele, nem vette sértésnek. Mint kiderült megszokta már. Elmondta, hogy valóban rokona mindkét Yamamotonak – a volt Formula 1-es versenyző srác távoli unokaöccse, a második világháborús tengernagy pedig az ükapja.
Amikor az első közös szezonunk első versenyét futottuk a Nipponban, és a fiúk elcseszték a kerékcserét, én pedig ütköztem, kegyetlen letolást kaptunk. Aminek a végén nevető görcsöt kaptam. Mire abbahagytam eltelt vagy fél óra, nagy nehezen elmagyaráztam, hogy eszembe jutott hogy az ükapja is biztosan így nevelte meg a katonáit, és nem csodálom, hogy a japánok ilyen fegyelemmel ott tartanak ma ahol tartanak. Persze nyilvános bocsánat kéréssel is tartoztam, ismét.
De ezek után az „öreg”, akit csak így hívtunk a háta mögött, sokkal szigorúbb, és fegyelem követelőbb lett velem szemben. Végül a szezon utolsó előtti futamon nagyon összevesztünk, mert úgy éreztem túlságosan sokat vár a fiúktól is. Pedig sem az autó, sem a motor nem az igazi, és már azzal a két győzelemmel, és három dobogóval is túltettem minden várakozáson.
Kezelhetetlen és irányíthatatlan kacat, „ócskavas”, én csak így hívtam.
Kegyetlen veszekedés volt, végül még a sisakom is a földhöz vágtam előtte. Ezzel betelt a pohár, kirúgott.
Az szabadedzésen a csapattársam Takagi falnak csapódott, és meghalt a kórházban.
Egyik tesztpilóta, vagy pilóta sem akart beülni a helyemre, sem az ő helyére.
Végül szombat este én mentem oda hozzá, hogy vasárnap álljunk rajthoz, ha az utolsó helyről is. Mivel az időmérőn nem volt eredményünk. Valamiért engedett nekem.
A futamon utolsóként rajtolva, második lettem.
Ez volt tavaly, idén pedig már nem csak a Nipponban állhatunk rajthoz, hanem a Japán Formula 3-ban is. A Nakajima Racing tehát elég szponzort szerzett, hogy két sorozatban is elindulhasson, velem az élen.
A rázós kezdet ellenére, Yamamoto kardoskodott értem az új szerződések megkötésekor, bár ezt sem én, sem a vezetőség nem értette tekintve az eddig nyugodtnak egyáltalán nem mondható munkaviszonyunkat. Végül azonban mégis maradhattam.
A Honda pedig betársult, mint motorszállító. Így a kezdet végre ígéretesnek tűnt, és én is reménykedtem hogy végre egy szinttel feljebb léphetek.
Nem értettem miért hívathat, talán nem elég jó a második hely?
Persze én sem voltam elégedett, sőt, de a verseny a fontos, és nem az időmérő, azt kell megnyerni, és én meg is fogom, ha rajtam múlik.
Kicsit idegesen kopogtam be az irodájába.
- Muryō! (Szabad!)
Beléptem, az ablaknál állt hátratett kézzel, és a pályát nézte. Tudtam hogy valamikor ő is versenyzett, de egy súlyos baleset miatt abba kellett hagynia.
- Yoi yoru no bosu! (Jó estét főnök!)
- Neked is. –váltott át angolra.
- Nani ka mondai wa arimasu ka?(Valami baj van?)
- Évek óta hangoztatod hogy japán vagy, de így is érzed?
- Nanidesu ka? (Tessék?)
- Angolul, kérlek.
- Igen. Elnézést. Mindig is itt éltem. Mindig is japánnak vallottam magam, és így is érzem. És örülök, hogy a Honda mégis vállalta hogy minket támogat annak ellenére, hogy én benne vagyok a csapatban.
- Pont erről akarok veled beszélni. – nézett rám komoran.
- Visszalépnek?
Jók voltak a teszt eredményeink, és az időmérő is jó bemutatkozást hozott. Persze lehet hogy a vezetőség többet várt, és most visszalépnek. Történt már ilyen máskor is, nem lenne új a nap alatt.
- Miért gondolod?
- Ön is tudja, hogy nem igazán kedvelnek sem a pilóták, sem a szponzorok, sem pedig a nagy cégek, visszatetsző egyén vagyok. Nagy rizikófaktor.
- Pedig sokat javult az elmúlt szezon miatt a megítélésed. Reklámszerződéseket kaptál, és össznépi kedvenc lettél. Rajonganak érted.
- Ez azért erős túlzás.
- Túl pesszimistán ítélkezel magadról, és ezt te is tudod.
- Nem volt fáklyásmenet az eddigi életem, és nem akarok nagyot koppanni.
Leült az asztalához.
- Mit akarsz elérni?
- Nyerni holnap. – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Úgy értem hová akarsz eljutni? A Forma 1-be?
- Igen. De ezt Ön is tudja.
- Ahogy azt is hogy Senna a nagy kedvenced.
Még inkább összeráncoltam a szemöldököm, és leültem vele szemben.
- Tudod az a baj az illúziókkal, az ideálokkal hogy nincsenek hibáik. Amikor pedig erre rájön valaki, akkor úgy érzi egy világ omlott össze benne.
- Nem tudom követni.
- Nem baj.
Felvontam a szemöldököm.
- Majd meglátjuk.
- Nem értem miről beszél.
- Kyōsō no ashita o shinpai!(Foglalkozz a holnap versennyel!)
- Hai! (Igen.)
- Guddo! Ta wa tonikaku hassei shimasu! (Helyes! A többi majd úgyis kialakul.)
Bólintottam, majd visszamentem a kamionomba pihenni.
Nem értettem, hogy a főnök, miért hozakodott elő Sennával. Tény, hogy azóta imádtam mióta megláttam az egyik suzukai teszten évekkel ezelőtt a piros - fehér McLarennel, de annak már sok ideje. Azóta a McLaren ezüst színű lett, ő pedig nem versenyzik, és Honda sem szállít motorokat senkinek a F1-ben. És persze azóta Senna is öregebb lett pár évvel, már harminc nyolc körül jár, és persze még mindig jó pasi.
És még mindig piszok jól vezet, persze már csak néha áll rajthoz egy – egy jótékonysági futamon.
Igazából nem is értettem, hogy miért vonult vissza huszonnyolc évesen, talán ha akkor nem hal meg Ratzenberger, vagy nem olyan rossz a Williams.
Akkoriban minden évben csak a japán versenyt vártam, hogy láthassam őt a pálya széléről, vagy pár pillanat erejéig amikor autogramot oszt. Azóta is járt párszor az országban, se élőben soha nem találkoztam még vele.
Lehet hogy a szezonzárón ott lesz? Hiszen a Forma 1-es verseny egyik betét futama lesz a miénk. Ezért célzott a főnök? A Honda meghívta volna a régi idők emlékére?
Nagyot sóhajtottam.
Álmodik a nyomor. Én lennék az utolsó akinek bemutatnák.
Talán majd egyszer, azzal a fal felé fordulva behunytam a szemem.
De egyszer eljutok a F1-ig az biztos, és felhívom magamra sokak figyelmét, de addig is, aludnom kell, és megnyerni a holnapi versenyt.
Igen, kis lépésekben kell a haladni, és várni kell, akkor pedig egyszer eljön majd az a holnap, ami az álmaim holnapja. Ami már a siker kapuja.