If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 11

11.rész

Hosszú órákig tartó út alatt bőven volt időm gondolkodni. Kedveltem az angolt, igazán. Nem azért voltam mérges, mert reggel elment, megértettem hogy dolga van, és felelősség teljes a melója, az esett szarul, hogy két sort sem írt, még csak el sem búcsúzott.
Úgy viselkedett velem, mint egy megunt szertővel, vagy egy útszélivel. Azokat hagyják ott szó nélkül.
Eddie a duruzsolásával pedig bogarat ültetett a fülembe, Chris pedig bármit is titkolt, láthatóan nagyon ki akarta magyarázni, tehát nem valami kis stikli, hanem jóval nagyobb.
Arra pedig hogy hogyan akarja kimosni magát belőle, meg szépítgetni a dolgot, nem vagyok vevő. Éppen eleget ettem a kefét, az apám hazugságai és sunnyogása miatt, nem kell még egy ilyen pasi.
Talán adhattam volna neki egy sanszot, mert mégsem tűnt tuskónak, és közben pedig magamban kinevethettem volna, mennyire töri magát, de túlságosan fel voltam spannolva.
Azzal meg hogy lekurvázott, egy életre elásta magát előttem. Bár így utólag ki tudja milyen csajokkal került eddig össze, ha a nőkről ilyen szélsőséges véleménye van.
Talán nekem sem kellett volna felpofoznom, de ezen felesleges lett volna tovább agyalni.
Ez már el lett szúrva.
Méghozzá nagyon.
Tokióban szálltuk le, kicsit töprengtem hogy hova is kellene menni, haza, vagy a gyárba?
Végül utóbbi mellett döntöttem, ott aztán a jó isten se talál meg. Mióta a Honda beköltözött, annyian nyüzsögnek ott mint a hangyák. Könnyen el lehet tűnni, és nem dörömbölnek fél percenként az ajtódon ismerősök vagy ismeretlenek.
A külső portán szerencsére jól megszűrik ki jöhet be és ki nem.
Még Eddiet is nehezen engedik át, pedig rész tulajdonos, és mindenki ismeri.
Nyűgösen szálltam ki a taxiból, és mentem oda az éjszakáshoz, felmutattam a mágneskártyát, elhúztam a leolvasó előtt, majd zöldre váltott a kis fény, és a beléptető kapu fém rúdja felemelkedett.
- Konbanwa! (Jó estét!)
- Konbanwa, misu Takaya! (Jó estét Takaya kisasszony!)
- Entorīfōmu ni shomei shite kudasai. (Kérem, írja alá a beléptető ívet.) – tolta elém az űrlapot.
- Watashi wa sūjitsukan taizai suru. Shitagatte, sore ga hitsuyōna no ka? (Több napig maradok. Így is szükséges?)- reméltem hogy nem, már elegem volt abból hogy szinte hetente változtattak valamin.
- Sonogo,-betsu no fōmu ga aru to, shinsetsu ni shite hoka no pōto o oshietekudasai. (Akkor van másik űrlap, és kérem legyen kedves szóljon a másik portán is.)
- Mochiron. Arigatō. (Persze. Köszönöm.) – aláfirkáltam a lapot, és bementem a főépületbe.
Lejelentkeztem ott is, kaptam új kártyát.
Fáradtan dobtam le a cuccom az ajtó mellé, majd lerángattam magamról a ruhákat, amik a földre kerültek, úgy ahogy voltam bementem a fürdőbe, és letusoltam.
Sose voltam egy rendszerető nő, de itt mégsem volt gondom, egy másfél szobakonyhás kis odút kaptam ami pont elég volt, ráadásul amikor napközben elmentem csak kitettem a takarítás táblát, és mire visszaértem összepakoltak.
Nem volt nagy lakrész, egy nagyobb szoba, tévével, dvd-vel, mini hifivel, dohányzóasztallal, kis amerikai konyha, sütővel, edényekkel, amiket ritkán használtam, mert főleg az ebédlőben ettem, legalább nem el sok idő a pepecseléssel.
Meg egy fürdő sarokkáddal, és zuhanyfülkével, mosógéppel, meg egy háló, egy ággyal meg egy nagy kényelmes fotellel.
Színben semmi extra, minden fekete, és fehér. Egyrészt ha mást akarok akkor az plusz pénzbe kerül, amit az én gázsimból vonnak el, másrészt meg kit érdekel mi hogy néz ki. Amire szükségem van, az megvan.
Felvettem egy kényelmes szürke nadrágot, és a hozzá való Csőrike mintás pólót, majd a telefont letettem a fotelbe ami az ágy mellett állt, és lefeküdtem aludni.
Nagyon ki voltam ütve, mire felébredtem délelőtt tizenegy is elmúlt már. Álmosan zuhanyoztam, majd felöltöztem, és lementem az ebédlőbe.
Kértem egy nagy adag mandulás fekete teát, tejszínt, cukrot, majd leültem az egyik sarokba, és elővettem a laptopom.
Átnéztem a leveleket, a napi híreket, és közben egészen jó kedvem lett.
Visszamentem a szobámban, és bekapcsoltam a hifit, közben pakoltam, és elindítottam egy adag mosást. Közben ment a tévé, valami hülye brazil sorozat, fél szemmel néztem csak mégis jól szórakoztam.
Csörgött a vonali.
Ritkán szólt, csak akkor ha a főnök keresett, vagy baj volt, és nem értek el a mobilon.
Ki lehet az, este öt után?
Felvettem.
- Watashi wa Takayadesu. Nandesuka? (Takaya vagyok. Tessék?)
- Yoi gogo no okusama. Geitaidenwa no gaibu pōto. Anata ga pakkēji ni shūroku sareteiru, anata ga torubekidearu. (Jó napot kívánok kisasszony. A külső portáról telefonálok. Jött Önnek egy küldemény, amit át kellene vennie.)
- Ōdā no mono ga nai ka, to watashi wa pakkēji o kitai shinaide kudasai. (Nem rendeltem semmi, és nem várok csomagot.)
- San wa, watashi no messenjā o okuru? (Küldjem el a futárt kisasszony?)
- Īe Sore o matsu. Watashi ga daun shite pakkēji o hikitsugu koto ga dekimasu.( Nem. Várjon meg. Lemegyek és átveszem a küldemény.) –sóhajtottam fel.
Morcosan mentem végig az egész épületen, és az épület előtti nagy téren.
Egy kis robogó állt a portásfülkének támasztva, és egy tőlem pár évvel fiatalabb srác állt fehér öltözetben az őrrel szemben, kezében egy hatalmas fehér dobozzal.
- Jó napot kisasszony! – köszönt angolul.
- Szia. Ez jött nekem?
- Hai. (Igen.)
- Mi van benne?
- Virág.
- Ki küldte? – néztem rá meglepetten.
Levette a doboz tetejéhez csatolt kártyát.
- Ha kidobja is ugye alá írja az átvétel? – nézett rám aggódva, majd meghajolt.
- Persze. Adja csak ide. – aláírtam.
- Igen? –pillantottam rá kérdőn, mert még mindig engem nézett.
- A húgomnak maga a kedvenc versenyzője. Megtenné hogy….? – nyújtott felém egy japán sport újságot amiben rólam volt egy hosszú két oldalas cikk, képekkel illusztrálva.
Sosem szerettem aláírásokat osztogatni.
- Kérem. - hajolt meg ismét.
- Jó. Persze. – mosolyodtam el – Kinek írjam?
- Benika.
- Oké.
Aláírtam, majd visszaadtam.
- Arigatō! Arigatō! –hajolgatott előttem.
Biccentettem, majd a hónom alatta kissé nehéz dobozzal és kezemben a cetlivel visszamentem a szobámba.
Végül először a virágokat néztem meg.
Megdöbbenve néztem a hatalmas köteg skarlátpiros japánamarilliszt. A legnépszerűbb a szigetországban. Én rózsa párti vagyok ugyan, de valóban érdekes kis virág, bár illata az szinte semmi. Anyukám is nagyon kedvelte őket.
Gyorsan kerestem egy kacsót, és vízbe tettem a csokrot.
Majd megnéztem a kis borítékban lévő levelet.
„Azt hiszem rájöttem, hogy mit szúrtam el.
Nagyon sajnálom. Kérlek bocsáss meg. Azért is, mert egy barom vagyok.
Szeretnék veled beszélni, ha úgy érzed hogy te is akarod, akkor hívj fel.
Anata ga koishī (Hiányzol): Christian H.”
A lap alján pedig a mobilszáma.
Felnéztem és a tekintetem az amarilliszekre tévedt.
Sokat gondolkoztam, majd végül este kilenc óra felé végül elővettem a telefont.
私はわからない。すべて。Begépeltem a szöveget, japán betűkkel, a hecc kedvéért, majd elküldtem.
Vártam a hatást.
Tíz perccel később megszólalt a telefon.
- Szia. – hatalmas motor zúgás, majd egy elhúzó autó hangja – Itt vagy? – kiabálta.
- Igen.
- Kérlek ne haragudj!
- Ahha.
Újabb autó húzott el, vagy inkább kettő.
- Először azt hittem rosszul jött át az üzenet, majd rájöttem hogy japánul van.
- Igen japánul. Ez baj? Amit odaírtál a cetlimre azon úgy tűnt jól megy a nyelv. –vigyorogtam magamban.
- A virágos segített ki. Nem tudok japánul, és mint kiderült a csapatomból senki sem. Ha nem mondod meg mit jelent, akkor kénytelen leszek átmenni Kobayashihoz, és kikönyörögni, hogy fordítsa le.
- Akkor vidd át. Én ráérek. – majd letettem és kitört belőlem a nevetés.
Istenem de kér hogy erről a jelentről lemaradok.
Kicsit több mint egy óra múlva megint hívott.
- Úgy tűnik, hogy: Nem tudom. Talán.
- Ki a tolmács? – cukkoltam.
- Kobayashi. – morogta – Itt áll mellettem.
- Akkor mond neki, hogy : Anata ni kansha.
- Mit?
- Anata ni kansha.
- Ez mit jelent?
- Csak mond.
- Anata ni kansha.
- Dōitashimashite. – hallottam a választ.
- Megköszönted, ő pedig válaszolt, hogy szívesen.
- Szuper.
- Még beszélünk.
- Várj!
- Dolgod van! Majd kereslek!
- Hát jó… - mondta letörten majd letette.
Egy kicsit azért sajnáltam, de csak egy kicsit. Ennyi járt nekem, ha már én is szarul éreztem magam miatta. Azért örültem hogy ennyire teper, ez jó előjelnek tűnt.