Through Hearts and Tracks 13.

13.rész

Nem tudom meddig bőgtem, és térdepeltem a szoba közepén, de egy idő után, mert nem volt több könnyem, amit elsírhattam volna. Csak néztem a szőnyeget, és utáltam magam.
Mi lesz ha komolya a sérülése? Ha többé nem vezethet? Ha amputálni kell az ujjait? Ha sokáig tart a felépülése? És ha nem épül fel, és nyomorék lesz? Hogy lettem ekkora idióta, miért vágtam rá azt a kurva ajtót?
Valaki átölelt.
- Rosszul vagy? –kérdezte aggódva.
Ránéztem. Eddie volt az.
- Rosszul vagy?
Megráztam a fejem.
- Egész nap itt ültél?
Bólintottam.
- Kész önkínzás!
- Megérdemlem!..... Hogy van? –nyögtem ki.
- Gyere! – felkapott a földről, és letett az ágyra.
- Nagy a ……- suttogtam.
- Eléggé……
- Jaj Istenem! – kaptam a szám elé a kezem. – Én nem akartam….
- Tudom…- mondta és szorosan átölelt.
Eltoltam magamtól, és kérdőn néztem rá.
- A doki szerint súlyos, annyiban szerencséje volt, hogy valamilyen csoda folytán, csontot, ideget, porcot nem ért….De elég csúnya a szöveti sérülés, az izmok egy része, és az inak károsodtak, de még nem egyértelmű mennyire. Bevitték a városi ügyeletes kórházba. Megműtötték, most pihen. Az, hogy maradandó lesz e, csak pár hét múlva derül ki, illetve az utókezelések közben. Kb. két hónap mire kiderül. Ha szerencséje van, akkor úgy tudja használni a kezét mind eddig….
- És ha nem? –kérdezte kétségbeesve.
- Akkor nem hogy egy tollat, de egy poharat sem tud megfogni többet…..
Behunytam a szemem, és folytak a könnyeim.
- Nem lesz semmi baj, hallod? – suttogta.
- Miért kellett nekem rávágni az ajtót? Az én hibám! Gyűlölöm magam!
- Ne beszélj zöldeket! Joggal voltál rá dühös! Nem tudhattad! Neki is lehetett volna annyi esze, hogy pár napig nem keres, amíg lenyugszanak a kedélyek! Vagy nem fogja meg az ajtót!
- Szeretnék bemenni a kórházba hozzá, de attól tartok, hogy több kárt tennék vele, mint hasznot….
- Igen…. Ez most nem a legjobb gondolat….
- Vigyél be jó? Csak szeretném megnézni, nem beszélek vele, nem is fog látni!
- Angel! Nézz már tükörbe…..Rémesen nézel ki….- simogatta meg az arcom.
Kérdőn néztem rá.
- Fel van dagadva a szemed, és elég kiborultan festesz, és ki vagy készülve. Pihenj egyet, és majd én ránézek a srácra.
- Akkor is szeretnék bemenni…. Kérlek…..
- Jó. Szedd rendbe magad….Ettél valamit?
- Nem…..
- Hozok valami ehetőt…
- Nem, nem. Gyorsan elkészülök és menjünk! Amúgy sem tudnék egy falatot sem lenyelni….
- Rendben…
Alig negyed óra alatt el is készültem, a tükörben nézve nem is ismertem magamra, a szemem teljeseb be volt dagadva, az arcom fal fehér, és olyan képet vágtam, mint aki temetésre megy.
Amikor kiléptünk a homeból, akkor jöttem rá, hogy kora este felé jár az idő, mert már erősen szürkült.
Eddie vezetett, az új kocsijával, egy Ferrari 599 GTB Fioranoval jött. Alig háromnegyed óra alatt beértünk a kórházhoz.
Bementünk, Eddie megfogta a kezem.
- Ha bárkivel találkozunk, majd én beszélek jó?
Erősen bólogattam.
- Bemegyek a sráchoz, és addig meg tudod nézni hogy van… De ne gyerek be jó?
Tovább bólogattam.
- Csak látni szeretném….
- Tudom….- szorított magához.
Felmentünk a lifttel a hatodikra, ahol a sebészet volt. Egy hosszú folyosón majdnem végig slattyogtunk, aztán le kellett térni jobbra. Eddie előre ment.
- Vannak nála egy páran…
- Akkor maradj itt benézek, és jövök is….
- Rendben…Siess jó? És….
- Tudom….Nem megyek be….Nem is tudnék, nincs erőm hozzá…..- suttogtam.
Bíztatóan rám mosolygott.
Oda osontam az ajtóhoz, ami félig nyitva volt. Nem lehetett kilátni a folyosóra, de én jól láttam őket.
Seb az ágyon feküdt, kórházi ruhában, a karjából infúziós csövek lógtak ki, a kezén egy jó nagy szinte gipszes kötés éktelenkedett. A szeme alatt fekete karikák sorakoztak, az arca kimerültnek és fáradtnak tűnt.
Todt, Horner, Kimi, és Jaime, és Schumi állták körbe az ágyát.
- Pihenj egy kicsit, holnapra jobb lesz…- mondta Jaime kedvesen.
- Nem tudok….Baromira fáj, pedig már teletömtek mindennel….
- Hívok egy nővért, hogy adjon egy kis altatót….- javasolta Schumi.
- Ugyan már Michael, azt hiszed tudok így aludni?? Az orvos szerint soha többé nem ülhetek versenyautóba!!! – kiabálta. – Nekem ez az életem, nem értek semmi máshoz!
- Sebastian, te is tudod, hogy a sebész szerint, nagy rá az esély, hogy teljesen felépülsz! Ez csak pánik….- mondta Todt higgadtan.
- Fenéket! Az orvos szerint harminc százalék, hogy minden a reményeknek megfelelően alakul!
Jaj Istenem! A szám elé kaptam a kezem! Édes Istenem! Az egyik kezemmel nekitámaszkodtam a falnak, a másikat igyekeztem befogni a szám, hogy ne törjek ki hangos zokogásban.
- És mind egy idióta, hülye liba miatt! Megtudnám fojtani! – dühöngött Seb.
- Seb haver! Ne beszélj hülyeségeket! – dörrent rá Kimi.
- Nem beszélek! Ott kellett volna hagyni meghalni, abban a rohadt kocsiba! A miatt is mi szívtunk Jaimivel! Sőt jobb is lett volna, ha meghal! Nem lennék ilyen állapotban! Az egész miatta van! –kiabált.
Senki nem szólt semmit, csak némán álltak.
Mindenki egyetértett vele! Az egész az én hibám! Egyedül az enyém!
Úgy éreztem mindjárt összeesek. Valaki magához szorított.
- Gyere… Menjünk….- súgta a fülembe Eddie.
- Az én hibám….- nyögtem ki.
- Ne foglalkozz velük…Gyere…..
Összecsuklott a lábam, Eddie odacibált, egy székhez.
- Maradj itt. Hívok egy orvost hogy nézzen meg….
- Jól vagyok….
- De hogy vagy jól! Mindjárt jövök!
Elsietett. Ott maradtam egyedül. Egyre csak Seb szavai jártak a fejemben, hogy bárcsak meghaltam volna. Bárcsak meghaltam volna már akkor, amikor kiborulva, attól hogy a leendő férjem megcsal, balesetet szenvedtem. Vagy nyomorék lettem volna. Képes voltam tönkre tenni a srác karrierjét, az életét, soha nem fog felépülni, és ebben belerokkan.
Igen! Én mindenkit csak tönkre teszek! Bárcsak halott lennék!
Felálltam a székről, és kisétáltam az épület elé, és fogtam egy taxit, visszamentem a pályára.
És eldöntöttem, hogy többé nem akarok ártani senkinek, sem magamnak, sem másnak. Valóban ez lesz a legjobb mindenkinek!