Through Hearts and Tracks 14.

14.rész

Beléptem a szobámba, és hagytam egy pár soros levelet Eddienek.
Kimentem a parkolóba, és beültem az Audimba. Felhajtottam egészen a pályabejáratig, sehol senki. Kinyitottam a boxutca végét a paddocktól lezáró ajtót, és felgördültem a pályára.
Legszívesebben a falnak mentem volna, de csak ki akartam szellőzetni a fejem, hogy hogyan is tovább. Nem tudtam, akarom e folytatni versenyzőként az életemet.
Elkezdtem körözni, csak mentem, mentem és mentem, és bőgtem.
Egyszer csak valaki rám dudált, belenéztem a visszapillantóba. Egy Ferrari. Biztosan Eddie.
Villogott a fényszóróval, dudált tovább. Sejtettem, hogy azt akarja, hogy álljak meg. De nem akartam.
A pálya közepén, a hosszú egyenesben ahol mentünk vagy kétszázzal, belülre a fűre akart szorítani, ahol már nincs hely, hogy álljak meg, de én befelé rántottam a kormány. Eddie félrerántotta az övét, hogy ne ütközzünk össze, oldalra néztem, még láttam, hogy rendben megáll a pálya mellett a falnál, visszanéztem az útra, de túl közel volt a kanyar. Fékeztem egy szokásosat, a túl nagy sebesség miatta kevés volt, a rázó széle megdobta a kocsim. Fejre állt, a lendülettől azonban még többször átfordult, végül teljes erővel a kavicságyon túl a gumifalban csapódott.
Megpróbáltam kiszállni, de beszorultam az ülés, és a műszerfal közé. Rángatóztam, de hiába. Aztán egyszerre minden elsötétült.
Valami pusmogást hallottam, mindenem fáj, úgy éreztem magam, mint akit összevertek.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy kinyithassam a szemem. Nagy kínok árán sikerült is, de nem láttam tisztán. A kezemből infúziós csövet meredeztek, és egy ágyban feküdtem.
Kis homályos megvilágítású szobában voltam, egy nagy ablakkal, egy ággyal amiben én feküdtem, egy szürke fotellel, két székkel, meg egy kis fehér szekrénnyel. Büdös tisztítószer szag terjengett.
Négy alak pusmogott összebújva az ablaknál. Az egyik olyan Eddie forma, a másik alacsony tömzsi, mintha Todt lett volna, a harmadikat nem láttam, a negyedik magas izmos, tömör fekete hajú, mintha Jaime lenne.
- Gondolod, hogy szándékosan csinálta?
- Nem, vagyis nem hiszem. Nagyon ki volt borulva, de hagyott egy cetlit, hogy át kell gondolnia mindent, és nincs nagy életkedve, de egy kis autókázás majd mindent megold. – mondta Eddie- Nem kellett volna egyedül hagynom….Már délután ki volt készülve….
- Hogy történt? –kérdezte valaki.
- Le akartam szorítani, félrerántotta a kormány, én is hogy ne ütközzünk össze, aztán a rázó megdobta, többször nekicsapódott a talajnak, mire megállt. Nem sok maradt a kocsiból….
- Mázlija volt, hogy ennyivel megúszta….- mondja Jaime.
- Ne is mond! Amikor kihúztam a kocsiból, csupa vér volt a feje, a keze és nem volt magánál, azt hittem halott…..
- De szerencsére pár karcolással, meg egy kis agyrázkódással megúszta….
- Igen. Én nem tudom mit csináltam volna, ha tényleg meghal….
- Az én hibám! Nem kellett volna szándékosan olyanokat mondanom…
Ki és mit mondott?
- Hogyhogy szándékosan? – fortyant fel Eddie.
- Láttam, hogy az ajtóban toporog, és azért mondtam, hogy legyen neki is szar!
Seb? Nem lehet, ő kórházi ágyon fekszik….De akkor ki?
- Én megöllek! – ordította.
A fájdalom belenyilalt a fejembe, erre az erős hangra. Kicsi fekete karikák táncoltak a szemem előtt, be kellett csuknom.
- Ssszzz……- nyögtem fel.
- Jól vagy? – szorongatta valaki a kezem.
Kinyitottam a szemem. Eddie az ágyamnál ült, a többiek az ablaknál álltak, a félhomályban.
- Uhum….- dünnyögtem.
- Emlékszel mi történt? –kérdezte aggódva.
- Igen…. Nagyobbat kellett volna fékeznem….
Eddie rám mosolygott.
- Nem ártott volna.
- Hogy érzed magad?
- Mint a korábbi belesetem után, csak úgy tűnik itt megúsztam törések nélkül….
- Meg hála Istennek! A frászt hoztad rám!
- Minek akartál leszorítani?
- Hogy megállj! Azt hittem….- nem fejezte be a mondatot.
- Mit? Csak ki akartam szellőztetni a fejem.
- Ez nem volt olyan marhára egyértelmű!
Összeráncoltam a homlokom, és kérdőn néztem rá.
De Eddie nem reagált rá.
- Megrémültem…. –terelte másra a szót.
- Majrés!
- Ezt inkább ne feszegessük!
- Kit akarsz te megölni? Kik vannak itt?
- Senkik. Csak a csapatom, meg az egyik idióta szerelőm! Nem fontos nem törődje vele…- mondta pókerarccal.
- Ahha. Mintha ismerősek lennének….
- Pedig nem….
- Lehet….De annyit kapnál a megöléséért, mint egy rendes emberért, nem éri meg….- motyogtam.
- Pihenj inkább!
- Maradsz?
Bólintott. Rámosolyogtam.
- Aludj egyet rád fér…
- Jó….Úgy érzem magam, mint aki két napot át tudnék durmolni….
- Akkor tedd azt!
- Jó…
Becsuktam a szemem, és próbáltam pihenni, de csak nem ment az alvás. Eddie elengedte a kezem, és újabb pusmorgást hallottam.
- Hna ide figyelj! Nem csak az ő hibája, hogy ebbe a helyzetbe kerültél! Minek kerested fel? Miért erősködtél? Minek fogtad meg azt a rohadt ajtót? El kellett volna menned, amikor mondta! Úgyhogy nem csak az ő hibája! Ráadásul érthető miért volt dühös, elég paraszt voltál vele! És igazságtalan is!
- Tudom…..De a versenyzés az életem!
- Neki is! Gondolhatnád azzal a bolhányi agyaddal, hogy nem akart sérülést okozni neked! De már amúgy is elmondtam a véleményem, és az övét is kifejtettem még délután!
- Tudom…. Tudom…..és igazad is van, és neki is, csak….
- Csak hülye vagy!
- Igen….- suttogta.
- Jobb ha elmentek! És a te kivételeddel holnap vissza jöttök.
- Szeretnék vele beszélni….
- Majd ha ő is látni akar! Azért jött be, mert aggódott érted, totál ki volt borulva, de nem mert bemenni, mert félt, hogy többet árt, mint használ azzal, ha meglátogat! Úgyhogy a történtek után, jobb, ha nem borítod ki még jobban a látványoddal, meg azzal, hogy őt hibáztatod, holott, lehet hogy teljesen rendbe jössz!! Majdnem meghalt miattad!
- Én….én …..én csak meg akarom neki mondani, hogy sajnálom….- zokogta.
Kinyitottam a szemem.
A fiúk az ajtóban álltak, Eddie nekem háttal, Todt és Jaime már félig kint a folyosón, Seb pedig pont az ajtóban kezébe temetve az arcát. Hallottam, ahogy sír.
- Én nem ezt akartam….
- Pedig ez lett belőle! Mi lenne, ha most a hullaházban lennénk azonosítani? Bele gondoltál ebbe?
Sebet úgy kapta el Jaime, mert majdnem összeesett.
- Én….én….. nem akartam, hogy baja legyen…..Nem gondoltam,…. hogy ez lesz belőle…..
Szívszorító volt, ahogy bőgött, annyira kétségbe volt esve, és ki volt készülve.
Beszélni akartam vele, de nem bírtam megszólalni, mert az én könnyeim is patakokban folytak, és gombóc nőtt a torkomban……