Through Hearts and Tracks 15.

15.rész
- Tudod, annak, ahogy másokkal szembeni viselkedésednek, és tetteidnek következményei vannak!– veszekedett tovább Eddie.
Seb lerángatta magáról Jaime kezét, és neki támasztotta a fejét az ajtófélfának, és csak sírt.
- Bár úgy látom hiába beszélek, te megrekedtél egy öt éves szintjén, és nem bírod felfogni! És nem is érdekel!
- Én……érdekel……én nem……nem akartam, hogy ez legyen belőle……
- Tegyél fel új lemezt! És most hord el magad!
- Eddie! Kérlek! Elég lesz már. – csitította Jean.
- Elég??? Majdnem meghalt az a nő, akit a világon mindennél jobban szeretek, e miatt az idióta kiskamasz miatt! Tudod milyen érzés volt kihúzni Angelt abból a rohadt kocsiból Jean, és a látni, hogy mindent beborít a vére? A karomban tartani és imádkozni, hogy élje túl? – sziszegte Eddie.
- Eddie! Kérlek! Legyen ebből elég, sem a hely, sem az idő nem alkalmas….- próbálkozott Jean.
- Igazad van! Még folytatjuk! – sziszegte Sebnek – Most pedig hord el magad!
- Nem! – mondta Seb határozottan, még mindig támasztva a félfát.
- Mit mondtál? – vicsorgott Eddie, a széttéplek kishaver stílusában.
Minden áron meg akart védeni, annyira jólesett, amikor néha a bulldog természetével kiállt értem, de ez most a Seb iránti szomorúsággal összevegyült.
- Maradok, amíg jobban nem lesz! Meg se szólalok! Leülök itt…. – azzal letelepedett a küszöbre, és ráborult a térdére.
Eddie a zsebre tette a kezét, felém fordult, de a padlót nézte, aztán a combjára csapott, majd visszafordult a többiekhez.
- Vigyétek innen, mert esküszöm saját magam teszek róla, hogy se keze, sem más egyéb ép testrésze ne legyen, mire kikerül ebből a szobából! – sziszegte.
- Seb! Haver! Legyen eszed! Nem oldasz meg semmit azzal, hogy Eddievel szétvereted a képed! – hajolt le hozzá Jaime.
- Megérdemlem…..
- Seb, gyere, visszakísérlek a kórtermedbe…..
- Nem megyek sehova! – mondta konokul.
- Tűnj el! – kiabált rá Eddie.
- Maradok!
Eddienek eddig tartott az amúgy is „legendásan hosszú” türelme, és belerúgott a földön ülő Sebbe, aki erre a folyosóra dőlt. Mindenki Seb felé kapott.
- Tünés! –sziszegte Eddie.
- Mara…dok…- nyögte Seb, és a szoba felé kúszott.
Jaj istenem! Basszus!
- Mondom mész! – és bordán rúgta.
Seb elterült félig a küszöbön, félig a folyosón.
- N..em…
Eddieben teljesen felment a pumpa, és láttam, hogy ökölbe szorul a keze.
- Nem mondom többször!
- Maradok….- szuszogta Seb.
Jaime megpróbált közéjük állni, de ahogy Eddie ránézett két lépét tett hátra. Nem tudtam érte gyávának nevezni, ha kedvenc írem begőzölt, akkor jobb volt futni előle, és nem ingerelni.
Megragadta Seb pólóját, és felrángatta a földről!
- Tünés vagy mész a boncterembe! –sziszegte Seb arcába.
Seb arca elszánt volt.
- Nem!
Láttam, hogy Eddie keze újra ökölbe szorul. Még képes és tényleg megöli!
- Eddie ne! – kiáltottam fel a rémülettől.
Mindenki felém fordult.
- Felébredtél? –kérdezte döbbenten.
- Nem is tudtam aludni….
Még mindig a falnak szegezte Sebet.
- Engedd el….- mondtam csendesen, és nagy nehezen felültem.
Elengedte, de közben azért lökött rajta egy kicsit, aztán leült az ágyam szélére.
- Minden rendben? –kérdezte aggódva.
Morcosan rásandítottam. Fújtatott egyet.
- Megérdemelte! – dünnyögte.
- Persze, meg te kemény ír fejed!
Összefonta maga előtt a kezét, és írül morgott valamit.
- Látom te is megütöd egy öt éves mércéjét! – pirítottam rá.
Vasvilla szemeket meresztett.
- Nyugodtan meresztgesd csak a szemed! Engem ugyan nem ijesztesz meg!
Tovább dünnyögött valamit írül.
Jelentőségteljesen ránéztem.
- Nem! Soha! – fortyant fel.
Mit is feltételeztem róla? Nem az a bocsánatkérős fajta. Tekintve hogy szerinte jogosan verte Sebet, jó azért egy kis joga volt rá, de na.
- Jó. Akkor hozz nekem, kérlek valami ehetőt….Addig beszélek velük….
- Nem beszélsz vele!- sziszegte.
Felhúztam a szemöldököm. Belecsíptem a karjába.
- Kaparjam ki a szemed? –kérdeztem mosolyogva.
- Akkor sem hagylak egy szobában egy közveszélyes, idegbeteg…
- Látom magadról beszélsz….
Felpattant az ágyról, és elindult kifelé, de Seb előtt megállt.
- Ha egy haja szála is meggörbül mire visszajövök, akkor garantálom, hogy életed végéig ágyhoz leszel kötve!
Azzal elcsörtetett.
Seb merőben a cipője orrát fixírozta.
Jaimere néztem.
- Beszélnék vele….- és jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
Jaime próbálta Sebet beljebb taszigálni, majd mikor sikerült bezárta az ajtót maga után.
Seb csak állt a szoba közepén, a nagy bekötött kezével, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Nem ülsz ide? –kérdeztem az ágyra mutatva.
De ő csak toporgott egy helyben.
- Had ne írjak kérvényt jó?
Leült.
De csak ült ott lehajtott fejjel. Meg se nyikkant, meg se mozdult, semmi.
Az álla alá tettem a kezem, és felemeltem, hogy rám nézzen.
Könnyes volt a szeme, és az arca, és annyira szomorú, bánatos, kétségbeesett, és elgyötört volt.
- Hna….Ne itasd már az egereket….- mondtam kedvesen.
De mégis összerezzent.
- Mi a baj?
- Félek az egerektől…..
Fel kellett nevetnem. Csak nevettem, nevettem, és nevettem.
- Pont azoktól a kis kedves lényektől? – kacagtam.
Seb, egy afféle, félszeg hát ahha tekintet produkált.
Aztán valahogy ő is elmosolyodott.