Through Hearts and Tracks 29.

29.rész

Horner, és Seb.
- Hát ti mi az öreg Isten akartok itt? – pattan fel Eddie dühösen.
- Eddie! Kérlek! – mondta nyugodt hangon Horner. – Csak pár szót szeretnénk Angellel váltani, és megyünk is! Persze amennyiben alkalmas, és nem terhelünk nagyon a jelenlétünkkel? – nézett rám kérdőn.
Eddire pillantottam, aki már a tekintetén láttam, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor Seb már a régen halott lenne. Sőt mi több, szinte látta, ahogy Eddieben megy fel a pumpa.
Határozottan összevontam a szemöldököm, hogy a kedvemért moderálja magát, erre ő tüntetőleg, olyan „csinálj amit akarsz te nő!” laza mozdulattal keresztbe fonta a karját maga előtt, és háttal állva mindünknek, kibámult az ablakon.
Csodás! Duzzog!
- Mint ti is látjátok, már jobban vagyok. Nem zavartok. – mondtam színtelen hangon – Helyes sajnos nem tudlak megkínálni benneteket, mert mint láthatjátok, egy szék van csupán, de ha nem derogál, leülhettek az ágyra is.
Eddie felém fordult, majd vissza az ablak felé.
Tudtam, hogy nem érti, ezt nagy udvariasságot. Majd rájön, az a célom, hogy még jobban zavarba hozzam őket ezzel is. Minél udvariasabb vagy, a többiek annál inkább nem tudják, hogyan is kell viselkedniük.
Chris leült az ágyamra, Seb pedig nos nem leült, inkább leroskadt a székbe. Chris is szarul festett, karikás kialvatlan szemek, gondterhelt arc. De Seb! Hát ő maga volt a két lábon járó hulla, az arca fehér volt és nyúzott több napi borostával, a szeme alatt sötét szinte már fekete karikák éktelenkedtek, a haja kész kócköteg, és a ruhája is gyűrött volt. Ahogy jobban megnéztem, be is volt esve az arca, mintha jó pár kilót fogyott volna. Nem húszon évesnek, inkább erősen harmincon túlinak festett. Rám sem nézett, csak bámulta a cipője orrát.
Kicsit megsajnáltam.
- Tehát. Megtudhatom miért jöttek? –kérdeztem hivatalosan.
- Szeretnénk veled beszélni! Elsősorban, hát nos….- Sebre pillantott, aki mintha itt sem lett volna szobában, csak ült és bámult maga elé – szeretnék a magam, a csapatom, és Sebastian nevében is bocsánatot kérni a történtek miatt. Pontosan tudom, hogy a csapatom, és a Sebastian is minősíthetetlenül viselkedett, és nem tudjuk eléggé sajnálatunkat kifejezni, azért hogy kórházba kerültél miattunk. Valam…
- Kedves Mr. Horner! –vágtam a szavába – Én úgy gondolom, hogy nem többes szám első, inkább egyes szám harmadik személyben kellene beszélnie, kétlem, hogy a csapata révén kerültem ebbe a helyzetbe!
- Értem mire gondolsz….- próbált Chris a tegeződésnél maradni - De a csapat is hibásnak érzi magát, mivel ők hagyták, hogy, nos, hogy a pohár fenekére nézzen, nem gátolták meg ebben. Így egyöntetűen megbeszéltük, hogy ők is szeretnének elnézést kérni. Hiszen miattunk, két versenyen sem tudtál elindulni.
- Értem.
- Továbbá, Sebastian és én is szeretnénk még kifejezni hálánkat, és köszönetünket, amiért elintézted, hogy megszűnjön ellene az eljárás, azzal, hogy aláírtad a szükséges iratokat. Nem tudom elmondani, mennyit jelent ez a csapatnak, és Sebastiannak is.
- Értem. Annyit tudok mondani, hogy nem vagyok bosszúálló természet, és természetesen nem haragszom, sem Önre, sem a csapatára.
- Köszönjük ez igazán, kedves. – könnyebbült meg Chris - Arra gondoltunk továbbá, hogy szeretnénk valamivel kárpótolni, ezért sok kórházban töltött percért. Úgyhogy ha neked is…
- Nagyon kedves köszönöm! De egy dolgot tehetnek értem. Kérem, menjenek el, és ne is jöjjenek vissza többet, valamint, ha mód, és lehetőség van rá, mindenféle területen csökkentsük a nullára, vagy a minimálisra, az egymással történő érintkezést. –mondtam hideg hangon.
Chris lesápadt, Seb pedig felkapta a fejét.
- Azt hittem…- suttogta.
- Emlékeim szerint, én az előbb Mr. Hornerről, és a csapatról beszéltem csupán. Mit? Mit hitt? Hogy már nem haragszom Önre? –kérdeztem mérgesen, láttam rajta, hogy ez a távolságtartó magázás nagyon fáj neki, de nekem is sok minden fájt, lehorgasztotta a fejét - Nagyot téved, ha azt hiszi, azt amit Ön tett velem, csak úgy meg lehet bocsátani, vagy elfelejteni. Nem, sajnos, az élet nem ilyen egyszerű. Nem volt szándékomban ártani Önnek, mert nem vagyok embertelen, de kérem a jövőben mellőzzük egymás társaságát, ha lehet! – ahogy ezeket kimondtam, nem néztem rá.
Nem akartam bántani, de nagyon fájt, hogy ezt tette velem, és hogy képes volt idejönni, és maga helyett Chrissel elmondatni mindent. Sokkal boldogabb lettem volna, ha csak annyit nyög ki, hogy sajnálom, és szeretlek. De ő Chris mögé bújt, mert nem volt benne elég bátorság, hogy ennyit is mondjon.
Hirtelen felállt. Ekkor láttam, hogy könnycseppek peregnek az arcán, bőgött.
- Szia…- suttogta, és kirohant.
Össze szorult a szívem, és mélyeket kellet lélegeznem, hogy ne törjek ki én is sírásban.
- Akkor viszont látásra Angel! – mondta Chris halkan, majd felállt és elment.
Eddie még mindig háttal állt nekem, olyan volt mint egy szobor, akit a lemenő nap fénye bearanyoz.
- Nem kellett volna ezt tenned a kölyökkel! Ezek után ott fogja folytatni, ahol korábban abbahagyta! – mondta Eddie szinte már mérgesen.
- Az ivásra gondolsz? –kérdeztem megjátszott nyugalommal.
- Ne játszd itt nekem a dámát jó? – rivallt rám, majd megfordult, és a tekintete izzott a dühtől. – Ismerlek már! Miért kell neked játszani a sértett kis libát?! Az a szerencsétlen idióta, már így is kész zombi volt! Minek rúgtál bele még egyet!
- Azért mert nem tudok megbocsátani neki csak úgy! Nem megy! – kiabáltam vissza.
- Ez nem igaz! Csak a sértettség beszél belőled! Ha szereted meg tudnál neki bocsátani!
- De lehet hogy már nem is akarok!
Eddie döbbenten nézett rám.
- Mi?
- Tudod, gondolkodtam! Adni akarok nekünk egy esélyt! – mondtam komolyan.
- Te jól vagy? –ordított rám.
Nem értettem most mi van?
- Ha őt szereted, akkor minek az én ágyamban akarsz kikötni? –kérdezte döbbenten. – Te eszednél vagy?
- Nem tudok bízni benne, nem tudok hinni neki, és bárhogy is próbálom rávenni magam nem tudok megbocsátani! – tört ki belőlem a sírás. – Nem megy! Pedig, egész délelőtt amíg telefonáltál, és még délután is győzködtem magam, de hiába. Amikor megláttam, egyszerűen irtóztam, és féltem tőle….- suttogtam.
Eddie odajött, és átölelt.
- Időt kell adnod magadnak, és neki is! Figyelj tudod, hogy imádlak, és tudod, hogy akarlak! De nem így! Ez nem kapcsolat lenne, csak menekülés, ennek így mi értelme lenne, mond meg? Hallgass rám! Beszélj vele, tisztázzátok, de normálisan végre már! Aztán adj magatoknak egy kis időt, és majd kiderül, hogy mi van. Még fáradt vagy, és gyenge, és dühös, és csalódott, ne így dönts, főleg ne véglegesen! Hallgass a vén rókára… - mondta huncut mosollyal az arcán.
Belefúrtam az arcom a vállába.
- Minden porcikám tiltakozik…
- Tudom…- suttogta a fülembe. – De legalább annyit írj, vagy mondj neki, hogy később megbeszéled vele rendesen, kettőtök ügyét, de neked idő kell, és ne haragudjon, hogy ilyen kemény voltál, de értsen meg téged is.
- Nem megy….
- Erőltesd meg magad egy kicsit jó? Csak egy kicsit….Az én kedvemért….
Ránéztem.
Bólintottam.
Eddie előkereste a számot a telefonjából, én beírtam az enyémbe, és elmentettem.
- Még ma elintézem, ígérem….Csak gondolkodnom kell egy kicsit jó?
- Persze….Nem vagy éhes?
- De valami jó lenne…Az a vacsora féleség nem volt értelmes étel.
- Akkor mindjárt jövök. - vigyorgott rám, és eltűnt.
Otthagyott, hogy gondoljam át, akkor mit is kéne írni/mondani a kis hercegnek…..