Through Hearts and Tracks 8.

8.rész

Amikor felvettem a bukót, halványan elmosolyodtam. Ritkán ugrik bárki is a nyakamba, pláne egy helyes srác. Hiába, végtére én is csak nőből vagyok. Aki után, bomlanak a pasik, csak sohasem a megfelelő. Hát igen. Mióta kútba esett az esküvőm, még inkább igyekeztem távol tartani magam a pasiktól, és azoknak bizonyos típusaitól, lásd Eddie Irvine. De azt meg kellett adni, hogy mióta az Indyben versenyzem , ő az egyetlen a főnökömön kívül, akit érdekel mi van velem, és akire valamennyire számíthatok. Sőt, őszintén szólva, már az eső este beadtam volna a derekam, de féltem. Féltem attól, hogy beleszeretek, és megint porul járok, én leszek az, akinek összetörik a pici szíve. Eddie soha nem ígért sem örök szerelmet, sem örök hűségét, csak egy, vagy több szép éjszakát. Egyszer megkérdeztem tőle, miért töri magát ennyire utánam? Azt felelte, mert én lennék számára az ideális nő, aki erős független, és bele való, de akkor sem venne el, és nem ígérhet olyat, amit nem tud betartani. Ő magam mondta, hogy már nem tud, és nem is akar megváltozni. Ez pedig, erősen azzal a kockázattal járt, hogy megint én ütöm meg a bokám. Tudtam, hogy csakis akkor adnám be neki a derekam, ha valami kötelezne rá, vagy éppen a padlón lennék lelkileg. Igyekeztem az ilyen helyzetektől megvédeni magam, de be kellett látnom, hogy már erősen untam kettőnk pengeváltásait.
Dűlőre akartam vinni a dolgot, vagy így vagy úgy. Meg persze, el akartam indulni Le Mansban. Az utóbbi két évben, minden erőmmel a karrierem, és a jövőm építgettem, és nem fért bele sem egy rövid távú kapcsolat, sem egy kaland. De most, hogy tavaly megnyertem bajnoki címet, és idén is jó esélyem lehet rá, vagy egy remek szerződésre, kicsit kezdtem magányos lenni. Repedezett az a fal, amit magam köré építettem, és mint „régi” ismerősöm ezt Eddie is észre vette. Túl jól ismertük egymást, az ágy kivételével minden téren.
Ő ezt akarta kihasználni.
Talán tényleg egymáshoz valók lennénk…..
Közben befejeztük a felvezető kört, és felálltunk a rajtrácsra.
Lassan kigyulladtak a lámpák, és felbőgtek a motorok. Piros, piros, piros, piros. Pár másodperc, mély lélegzetvételnyi idő. Majd mind kialudt, és elindultunk.
Azonnal balra húzódtam az első szűk balos kanyar miatt, igyekeztem minél rövidebbet fékezni, és esélyt sem adni a mellettem feltűnő Sebnek, hogy megelőzzön. Aztán, a rövid egyenes szakasz utáni széles jobbosnál már az ő orra volt előrébb, szinte fej-fej mellett fordultunk, de a rövid egyenesben jobban kihúzattam a kocsit, és a szűk bal - jobb sikánt én vettem jobban. A rövid széles balosban és a hosszú nyújtott jobbosban pedig leráztam.
Nyomtam, ahogy a csövön kifér, de azért egy négy másodperces követőtávolság megmaradt.
Ötven kör hosszú játék lehet még. Néha néztem a visszapillantót, de semmi sem történt, Seb beállt követésre. Nem volt rossz gép, amit a Red Bull összerakott neki, de az enyém mellett nem nagyon tudott labdába rúgni. A harminc ötödik kör környékén beértük a sereghajtókat, és elkezdtük a lekörözéseket. Addig a pontig, amíg a középmezőnyben senyvedő Eddiet be nem értük. Lengethették neki a kék zászlót, ő ugyan el nem engedett volna. Így Seb a nyakamra ért. Ott vonatozunk hárman, vagy két körön keresztül, mire meguntam. A célegyenes előtt két kanyarral egészen Eddie seggébe mentem, aztán a balosban behúzódtam mellé, a rövid egyenesben belülre kerültem, és a célegyenes ráfordító balnál, már félig előtte voltam, a hosszú egyenesben, pedig kénytelen volt besorolni mögém. Aztán egyszer csak az féktáv előtt százötven méterrel, olyan kettőkinencvenes tempónál, bum! Belém jött hátulról. Hiába nyomtam a féket, az autó kormányozhatatlanná vált, keresztbe állt, a lendülettől pedig átfordult a tetejére, aztán többször orral az aszfalt felé átfordulva végig pattogtam a pályán, a bukótér nagy részén, és megálltam fejjel lefelé a gumifal tövében. Mindent olyan gyorsan történt, hogy alig fogtam fel. Amikor pillanatokkal később rájöttem, hogy végleg megállt a kocsi, ki akartam szállni, de nem tudtam, beszorult az öv.
Elkezdtem rángatni, cibálni, de hiába. Minél előbb ki akartam jutni, ki tudja, mikor gyullad ki a tank. Végül két bukósisakos valaki behajolt, a betört ablakon át.
- Rendben vagy?
- Minden okés?
- Az öv! Beszorult!
Közösen rángattuk, végül kikapcsolódott. Én meg félig a fejemre, félig a hátamra estem.
Erős benzinszagot éreztem. Basszus!
Megpróbáltam kimászni, de nagyon kómás voltam, így az egyik korábbi segítőm az overálomnál fogva kihúzott. Amikor már éreztem az aszfaltot a lámban alatt, a segítségével feltápászkodtam, és belekapaszkodtam és a másik ember kezét megragadva futni próbáltam, de az illetők csak nem mozdultak.
- Folyik a benzin! Futás! –kiabáltam rá.
Rohanni kezdtünk. És hírtelen bum! A légnyomás négy méter repített minket előre.
Mindenem fájt, és csak feküdtem. Valaki felém hajolt.
- Jól vagy?
- Ahha. Még élek! –nyögtem ki.
Ekkor vette le a sisakját, és a maszkot.
- Jaime!
Széles vigyor.
- Kösz! Jövök eggyel!
Levettem a bukót.
- Azám! – vigyorgott.
Aztán gyorsan le is hervadt a mosolya.
- Basszus!
Felpattant és errébb rohant. Oldalra fordultam.
Ekkor láttam meg, hogy a másik segítőm elterülve fekszik. Oda kúsztam hozzá. Akkor tűnt fel a sisakfestés, és rajta a név.
Jaj ne!
Jaime hátára fordította, és feltolta a sisak plexijét. Én meg rázni kezdtem a vállát.
- Ébresztő! Hallod! Sebastian! Sebastian!- kiabált Jaime.
- Seb! –kiabáltam már én is. – Idióta német!
- Van pulzusa? –kérdeztem rémülten.
Megakart menteni, és még lehet, hogy ő hal bele! Ugye nem? Ugye nem?
Jaime lerángatta Seb csuklójáról a kesztyűt, és rátette az ujját, az ütőerére.
Feszülten nézett.
- Van.
Seb mocorogni kezdett, majd kinyitotta a szemét.
Fölé hajoltam.
- Egyben vagy kis herceg?
- Ahha. De a nevem Sebastian…….. Nagyon szép a szemed, tudsz róla? –nyögte ki.
Vállon vágtam.
- A frászt hoztad rám, egy pillanatra!
- Látom lükébb, vagy mint voltál! Meg se kottyant neked. –mondta Jaime megkönnyebbülten.
Seb lassan feltápászkodott.
- Hát hogyne! Még repetát is kérek! – morogta.
Elmosolyodtam. Befutottak a pályabírók, és beültettek minket a mentőautóba. Majd bevittek a pályakórházba. Egy pár perces vizsgálódás után, kiderül, hogy pár zúzódással megúsztam. Amikor kiléptem az orvosi szoba ajtaján, a fiúk már kint vártak a folyosón.
- Nektek sincs semmi bajotok?
- Semmi. Csak pár kék – zöld folt. – mosolygott Jaime.
Odaléptem Jaimehez, és szorosan megöleltem.
- Kösz! De komolyan! Nagyon rendes vagy!
- Ugyan már nincs mit! Inkább Sebnek köszönd! Ő állt meg hamarabb!
Odamentem Sebhez is.
Vele még nem voltunk annyira jóban, tétováztam egy kicsit.
Végül szorosan átöleltem őt is.
- Kösz! Kis herceg! Rendes volt tőled! –mondtam mosolyogva.
- Szívesen! De jutalom, persze nincs…- morogta vigyorogva.
- Ne mond, hogy azért csináltad? – nevettem fel.
- Nem! De ha már hercegi rangra emeltél…..
- Látom jól beverted a fejed! – forgattam a szemem.
- Ugyan már! Minden hősnek jár a történet végén valami jutalom! – heccelt Jaime.
Szúrósan nézett rám, aztán megcsörrent a mobilja, és arrébb vonult telefonálni.
Seb pedig csak bámult rám.