Through Hearts and Tracks 37.

37.rész

Arra tértem magamhoz, hogy valaki simogatja az arcom, a kezemmel megtapogattam, éreztem, hogy teljesen bedagadtak a szemeim, jó pár percbe beletelt, mire sikerült kinyitnom őket. Rápislogtam Eddire.
- Szia drága…- suttogta.
Fájdalmasan felnyögtem, és a fejemre húztam a takarót.
Átölelt.
- Tudom, tudom…. De megérkeztünk, le kell szállnunk a gépről…
Újabb nyöszörgés, és vinnyogás volt a válaszom.
- Édes kérlek… Csak kellj fel jó? Lent áll a kocsi, ott alhatsz tovább… Kérlek…- suttogta lágyan.
- Nem.
- Angel, kérlek…. Én is átkozottul fáradt vagyok, nem aludtam egy percet sem, és még fél órát vezetnem is kell…. – mondta idegesen.
Lehúztam a fejemről a takarót, és ránéztem. Egy kimerült, fáradt, borostásarcú, karikás szemű, és nyúzott Eddie Irvine nézett velem farkasszemet.
- Ne haragudj…. Önző dög vagyok…..- suttogtam pityeregve.
- Jaj édes! – ölelt át hírtelen. – Ne haragudj, én is ki vagyok! Nem akartam veszekedni…
- Tudom… De annyira, annyira fáj, és….én vagyok a hibás, én tettem tönkre és…. Soha nem fogok tudni tükörben nézni.
- Bolond beszéd…. Gyere…. – bebugyolált a takaróba, és felkapott.
Levitt a repülőgép rámpáján, de így is éreztem, hogy hűvös van, majd betett a fekete Ferrari 612 Scagliettibe, a jobb egybe.
Majd bepakolta azt a pár táskát a csomagtartóba, és beült mellém a vezetőülésbe.
- Hová megyünk? –kérdeztem kómásan.
- Dalkeybe, kb. fél óra az út.
- Dalkeybe? Az hol van?
- Írország, Dublin, és innen kb. húsz kilométerre, délre.
- Szóval hazajöttünk hozzád….- mondtam kedvesen.
- Igen. Te mondtad, hogy vigyelek el, „Bárhová, akárhová!”, és mivel úgy is beszéltünk róla, hogy nálam töltesz párnapot…. Jó ötletnek tűnt… A házat már előkészítették, de akarod, akkor máris tovább állhatunk, ahová csak szeretnéd, tankol a repülő és….
- Nem. Nem. Itt jó lesz, Tökéletes. Mindig is vágytam Írországba, csak eddig valahogy soha nem jutottam el. Vonzott, ez a zöld mesékkel, legendákkal övezett vadregényes táj, és vastag pulóver.
Eddie szélesen rám vigyorgott.
- Egy mondatban összefoglaltad a lényeget, szép táj, és szinte mindig kötelező vastag ruházat. De beszéljünk most kicsit fontosabb dolgokról…- váltott komolyabb hangnemre – A házat kitakarították, és húztak fel tiszta ágyneműt, és be is vásároltak, a személyzetet szabadságra küldtem, de nekem most nincs nagy kedvem főzni, így – az órájára nézett – este, tíz óra tájban. Azt javasolnám, álljunk meg valahol itt Dublinban, és vigyünk haza kész kaját.
- Ahogy gondolod, nekem mindegy…
- Enni pedig kell. Van valami kívánságod? Bármit amit ennél?
- Semmi.
- Az nem sok. Mit szólnál mondjuk kínai kajához, vagy pizzához, esetleg valami salátaféleséghez?
- Egy falat nem meg le a torkomon….
- Jó. – mondta tömören.
- Nem baj ha zenét hallgatunk?
- Nem. – bekapcsolta az érintőképernyős hifit, én pedig a bemenetbe bedugtam az usb-s mp3 lejátszót.
Eddie beindította a motort, és füstölős rajtot vett. Amíg a mappákat betöltötte a gép, bekötöttem magam, aztán elkezdtem válogatni, és a The Cranberries – Zombie c. száma mellett döntöttem. Egy ezer éves dal. De a klip, és a jelentése együtt kiborító. (http://www.youtube.com/watch?v=pY8ZjFdDx3A)
- Annyira nem szeretem a Cranberriest, pláne ezt a depresszív számot nem…- dünnyögte, miközben éppen sávot váltott, és megállt a pirosnál.
- Most ehhez van hangulatom…
- Értem. Szóval, mély depresszióba kívánsz süllyedni, és elvárod, hogy asszisztáljak is hozzá! Csodás! – beszélt tovább magának, a lámpa zöldre váltott, ő meg a megszokottnál nagyobb gázt adott.
Jobbnak láttam nem szólni hozzá, eléggé dühösnek tűnt. Megálltunk valahol a belvárosban, egy kínai étterem előtt.
- Maradj itt! Mindjárt jövök!– mondta mérgesen, azzal kiszállt és bevágta a kocsi ajtót, méghozzá olyan művészien, hogy még percekig csengett a fülem.
Szerencsére, az ablakok be voltak sötétítve, úgyhogy senki sem látott be. Néztem, egy kicsit ahogy jönnek mennek az emberek. De inkább a műszerfalat bámultam, és kerestem valami értelmesebb zenét.
Nem jártam sikerrel. Evanescence - Going Under, Linkin Park – Numb, éppen Pink - Family Portraitje ment, amikor Eddie kinyitotta az ajtót, előre buktatta az ülést, és bedobott egy nagy zacskó valamit a hátsó ülésre. Majd bevágta magát a vezetőbe, és elindult. Egy árva szót sem szólt hozzám.
- Nem fog foltot hagyni a hátsó ülésen a kaja, ha kifolyik?
Eddie ekkor hirtelen kiindexelt balra, és megállt a járda mellett, amit a többi autós kolléga, kiabálással, és dudálással díjazott.
Nem szólt egy szót sem, csak meredten szorította a kormányt, és a műszerfalat nézte.
Megszólalt Rob Dougan - I'm Not Driving Any More c. száma (http://www.youtube.com/watch?v=n-X9ap_-A7c&feature=related)
- Tudod most van belőled elegem, de kurvára! – kiabálta, de közben rám sem nézett.
- Eddie én….
- Még nem fejeztem be! Két éve, kér rohadt éve, amióta csak ismerlek, én megörülök érted! Próbáltalak elfelejteni, más nőcskékkel, de nem sikerült, mert mindig te jártál a fejemben. Olyan vagy, mint valami kábítószer, aki egyszer a bűvkörödbe került, az nem ereszted. Én mindent elviseltem tőled, a sértegetéseidet, a beszólásaidat, a természetedet, még azt is, hogy inkább az a kölyök kellett neked. Én igazán megértő, és türelmes voltam. Még arra is képes voltam miattad, annyira szeretlek, hogy két hétig ültem éjt- nappallá téve az ágyadnál, és imádkoztam, hogy csak ébredj fel, és legyél újra egészséges. Mert mint tudjuk én és a vallás, és a templomjárás, még köszönő viszonyban sem vagyunk egymással. Eltűrtem, és segédkeztem abban, hogy azzal kis idióta némettel egymásra találjatok, és végig néztem, ahogy aggódsz érte, mellette vagy, és törődsz vele, ahogy velem sose fogsz. Még arra is képes voltam, hogy ne azt mondjam, amit a szívem diktál, hanem amit a józan eszem sugall. És mint tudjuk, ez is hatalmas teljesítmény, mert legszívesebben azt mondtam volna, hogy sürgősen felejtsd el az a barmot, és gyere velem. De nem, én támogattalak. Végig néztem, ahogy az a kis mocsok darabokra töri a szívedet, és rohadtul fájt az látni, mennyire megvisel téged, erőt vettem magamon, és nem mentem vissza, hogy laposra verjem, de csakis miattad, elhoztalak, hogy összekanalazzalak, a nélkül, hogy bármi hátsó szándék vezérelne. Mindig is tudtam, hogy szélsőséges, és akaratos személyiség vagy, erős hisztis képességekkel, de ettől még kiváló pilóta vagy, és fantasztikus nő. Egy nekem való nő. Én megértem, hogy most nagyon - nagyon rossz neked, és úgy érzed összedőlt a világ, és magad alatt vagy, de most fogyott el minden türelmem, jó indulatom, és erőm, ami eddig feléd volt. Elegem van! Elegem van abból, hogyha nem a pályán vagy, nem tudsz mit kezdeni az érzéseiddel, nem tudsz dönteni, és nem tudsz erős lenni. Nem várható el senkitől, hogy mindig mindenkor és minden helyzetben erős legyen, de megtehetnéd, hogy nem hagyod magad ennyire szétesni, már az első nagyobb gond hatására. Úgyhogy kérlek, vegyél magadon erőt, hogy legalább ne ilyen depresszív zenét kelljen hallgatnom hazafelé, ha már az vár rám az elkövetkező napokban, hogy nézhetem a savanyú arcodat! – közölte ingderülten.
Továbbra sem nézett rám, csak kikapcsolta az mp3asomat, és beállította a lejátszóba Tantric – Breakdown c. számát.(http://www.youtube.com/watch?v=ZxRG7uoFDo4&ob=av2n)
Nem tudtam megszólalni, mert amit mondott, az valóban úgy volt. Két éve bármi bajom van az ő válla mindig ott volt, hogy kisírhassam magam. Igaza volt.
- Megértettem… - suttogtam.
Eddie szó nélkül elindult.
Elfordítottam a fejem, és kibámultam az ablakon, és rátámaszkodtam a könyöklőre, és némán sírtam tovább. Az ő lelkébe is sikerült jó alaposan belegyalogolnom, és ki is használtam, és ez még szarabb érzés volt. Eddie egyáltalán rám sem hederített.
Nem is figyeltem sem a zenét, sem az utat, csak azt tűnt fel, hogy megálltunk.
Eddie szó nélkül kiszállt, kivette a kaját, és bevágta az ajtót, és már a nagy fehér bejárati ajtónál babrált a kulcsokkal, kinyitotta, aztán nagy ajtócsapkodással bement.
Ott maradtam a kocsiban egyedül.
Tudtam, éreztem hogy dühös rám, és joggal.
Kiszálltam, a takarót bedobtam az ülésre, és becsuktam az ajtót. Borzalmasan hideg volt, Egy szál pólóban, és farmerban majd megfagytam. A bejárathoz mentem, és lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt.
Kizárt a házból….
Visszamentem a kocsihoz, de az is zárva volt. Gondolom bekapcsolt a központi zár.
Ahogy szétnéztem, rájöttem, hogy egy kavicsos feljárón állok, egy régi 15.- 16 századi középkori angol építésű kis villa előtt, bár a sötét miatt alig látszott belőle valami, előttem, pedig egy szép gondozott kert terül el, hatalmas fákkal. Odasétáltam, egy távolabbi nagy platán alá, és leültem a tövébe. Felhúztam a térdem, ráborultam, és újból bőgni kezdtem. Nagyon fáztam, és nagyon elegem volt már nekem is mindenből, és mindenkiből.
Aztán, a hideg ellenére éreztem, hogy már alig bírom nyitva tartani a szemem.
Elnyomott az álom.