Hazard of hearts 2.

2.rész

Még másnap reggel az autóban, útban Mátészalka felé azon töprengtem, hogy honnan ismerem én azt a három hapsit, mert minél többet agyaltam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy én őket ismerem valahonnan. Addig eljutottam, hogy nem az egyetemről, nem a céges munkából, de akkor honnan? Nem zenészek, és nem is művészek.
Kilenc óra körül futottam be a céghez, lepakoltam a táskám, átnéztem a méleket, és a visszahívásra váló emberek listáját. Majd belesüppedtem a kényelmes fekete bőr fotelembe, és végignéztem az irodámon. Két egyszerű sötétbarna bőr kanapé feküdt egymással szemben, köztük egy tölgyfa dohányzó asztallal, egy fekete szőnyegen. A jobb oldali falnál végig művészeti albumok, és menedzsment könyvek – utalva ezzel művészettörténeti, és menedzsmenti diplomáimra, ami ezekkel szemben lógtak díszes keretben a szoba bal oldalán, alattuk egy közepesen magas szekrénysoron az eddigi projektjeink dossziéi sorakoztak szép számmal.
Kopogtak.
- Tessék!
- Szia kincsem! –lépett be apa, John Hunter.
Magas összes hatvan körüli, nagy darab izmos, elegáns szürke szövet nadrágban, kék ingben.
- Látom nem csípted ki magad túlzottan…- dünnyögte.
Gondolom ezzel a sötétkék farmerre, a hosszúszárú lapos talpú sötétbarna csizmára, a fekete elől gombos buggyos blúzra, és a fekete bársonykabátra célzott.
- Nem fogok huszonöt évesen, úgy öltözni, mint egy negyvenes titkárnő…- morogtam.
- Jó nem szóltam! –emelte fel a kezeit megadóan. – Már feladtam, hogy üzletasszonynak öltöztesselek. –vigyorogta.
- Remek. Te kik ezek az osztrák ügyfelek?
- Én sem tudok róluk sokat, csak hogy valami gyárat akarnak építeni a város határában, és érdeklődnek, vagy a régi laktanyát akarják átalakítani, ha lehet. A városi önkormányzat már döntött, hogy jöhetnek, kb. kétszáz, háromszázötven embernek adnának munkát, hoznák magukkal a technikát, a gépeket mindent. Mi már csak ahhoz kellünk, hogy el tudják dönteni mi a jobb, gyorsabb, praktikusabb nekik illetve a terveket is velünk akarják csináltatni.
- Értem. Ki megyünk terepre is?
- A laktanyához? Lehet. Majd eldöntik. Szerintem gyorsan eldől, mit is akarnak.
- Akkor ez nagy projekt lesz.
- És pénzes.
- Értem. És én miért kellek?
- Egyrészt jól beszélsz németül, és ha bármit beszélnek egymás közt, akkor tudjuk majd mit. Másrészt gondoltam a múltkori épület rekonstrukciós terveket, amikben neked is volt néhány ötleted bemutatnám, azok egész pofásak lettek.
- Rendben. Mennyi időt szánunk rájuk?
- Szerintem egy óra alatt elmondjuk amit kell, max. másfél. Az alatt el tudják dönteni, tetszik vagy sem, amit ajánlunk.
- Oké. –hümmögtem.
- Most megyek, lassan befutnak, szeretném megfelelően fogadni őket.
- Persze.
Kiment, én pedig elölről ráültem az asztalra.
Megint azon a három ismeretlenen gondolkodtam. Ahogy végig szalad a szemem, a könyvespolcon egy régi vagy húsz tíz –tizenöt éves könyvön akadt meg a szemem.
Kissé nosztalgiázva vettem le a polcról, David Tremayne: Ferrari című könyvét.
Istenem, de régen is volt, hogy még a Schumacher érában néztem a Forma 1-et, és hatalmas elánnal szurkoltam neki. Halványam elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy két hetente semmi, és senki nem tántoríthatott el attól, hogy nézzem az időmérőt, és drukkoljak, annak a gyönyörű piros autónak, és az én kedvenc németemnek. Aki végül négy bajnokságot, és öt konstruktőri címet nyert nekik. Fiatal korom hőse ő volt, mióta pár éve vissza vonult már nem is nézem futamokat, nincs kiért. Sőt azóta nem is érdekel a Forma 1.
Átpörgettem a könyvet, és megálltam egy képnél, ahol Schumi a dobogó tetején állva szorítja a serleget, Irvine lett a második, Hakkinen a harmadik.
A „repülő finn”, és az „őrült ír”, akit még annyira bírtam.
De szép idők is voltak azok.
És ekkor esett le.
- Bassza meg! – kiáltottam fel. – Ez Irvine volt! Óóóóóóó! Nem hiszem el, a negyvenes pasi…..- rogytam le a kanapéra.
Már tudtam kik ők.
- Ez lehetetlen! Ez….
Felpattantam, leültem a gép elé, és rákerestem a nevére a google-ban, a képekben.
- Semmi kétség! Ez ő!
Aztán rákerestem a cikkekre, és szinte faltam a sorokat. Az új hírek szerint, a Red Bull felkérte a korábbi Toro Rossos csapatfőnököt Gerhard Berger, hogy legyen a menedzsment főnöke, Christian Horner marad a Red Bull csapatfőnöke, és erősítésként felvették Irvinet tanácsadónak. A cikk alján, pedig ott volt a kép hármójukról.
- Hihetetlen…- dőltem hátra a székben. – De mi az ördögért voltak tegnap Debrecenben?
Néztem tovább a hivatkozásokat, az egyik felettébb érdekes volt, mi szerint a Red Bull meg nem erősített hírek szerint Kelet-Magyarországra akarja költöztetni a gyárát, anyagi, és futam megközelítési okokból.
- Futam okokból?
Átfutottam a nagydíjakat, Magyar, Orosz, Török, Osztrák, Kínai, Szingapúr, Japán, Korea. Ez mind közelebb vannak hozzánk, mint Angliához. És az első négyre kamionnal is vihetik a cuccot, és a debreceni volt orosz katonai reptérről pedig bárhová indíthatnak repülőt.
Hátradőltem a székben, és vigyorogtam egyet.
Szóval innen fúj a szél….
Felvettem a telefont, és átszóltam apának, hogy jöjjön át.
Átjött, én meg meséltem egyet.
Felettébb érdekesnek találta. És vigyorgott egyet.
Majd átmentünk az irodájába, hogy fogadjuk a vendégeket. A szoba pont olyan volt, mint az enyém, csak itt fekete bőr ülőgarnitúra terpeszkedett.
Leült a székbe, én pedig a kanapéra.
Kopogtak, felállt, és ajtót nyitott, én pedig a háta mögé álltam takarásba.
Igyekeztem letörölni a vigyort az arcomról.
Udvariasan bemutatkoztak.
- Uraim engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek a lányom, a menedzsmentünk vezetőjét, és a legutóbbi Önöknek is átküldött referencia munkák koordinátora, valamint nagy részük ötletgazdája, Angel Hunter.
Ahogy előléptem a háta mögül.
A három vigécnek az arcára fagyott a mosoly.
Felismertek, erős késztetést éreztem, hogy kiröhögjem őket.
- Angel Hunter! – nyújtottam kezet Bergernek.
- Gerhard Berger, a Red Bull menedzsment vezetője.
- Angel Hunter!
- Chriss Horner, a Red Bull F1 Team csapatvezetője!
- Angel Hunter! – közölte hidegebben Irvinenal.
- Eddie Irvine, a Red Bull csapat tanácsadója. – mondta semlegesen.
Már elmúlt a meglepetés ereje, de én továbbra is remekül szórakoztam.
- Akkor foglaljunk is helyet! –javasolta apa.
Leültünk, én szándékosan Berger mellé.
- Ha mindenkinek megfelel tegeződhetnénk? –javasolta Berger.
Mindenki bólintott.
És apa belevágott, kifejtette a javaslatait, érveit, ellenérveit egyik és másik terv mellett, főleg a pénzre, és az időre kihegyezve a történetet, majd kiosztottam az előzetes terveket, elmondtam a lehetséges ötleteket, javaslatokat, munkatoborzási lehetőségeket, és az esetleges felmerülő gondokat.
Kb. másfél óráig nyomtuk nekik a szakszöveget, hogy meggyőzzük őket, és mindeközben Eddie végig engem bámult, de én töretlenül álltam a sarat. Minden pillanatban emlékeztettem magam, hogy ő egy szoknyapecér, bár egy helyes szoknyapecér, akivel megütném a bokám.
Az sem kerülte el a figyelmem, hogy Chriss, is erős érdeklődéssel figyelt, miközben beszéltem, fene gondolta róla hogy ilyen nőcsábász lenne. Bár aki Irvine haveri körének a tagja….
Háromnegyed tizenkettőkor, befejeztem a mondandómat.
- Remek ötleteket hallottunk, de én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy igazán jól döntsünk, meg kellene néznünk azt a kaszárnyát. –javasolta Gerhard.
Apa rám pillantott.
- Semmi akadálya. Odaszólok, hogy valaki legyen ott és nyisson ajtót. – közöltem tárgyilagosan, majd felálltam és kimentem telefonálni.
Pár perc elteltével vissza is tértem.
- Negyed óra múlva várnak minket.
- Rendben. Akkor ha lennétek olyan kedvesek körbe vezetni?
- Nekem mára nincs semmi programom, én szívesen veletek megyek. Angie?
- Rendben, de ne maradjunk sokáig, délután kettőre ígértem Signore Angellonak, hogy felhívom a szőnyeg gyár terveinek ügyében. –néztem Gerhardra.
- Max fél háromnegyed óra.
- Helyes. Akkor mehetünk is. –álltam fel.
Kiérve az utcára illusztris látvány fogadott, egy csinos négy üléses fekete Ferrari.
- Csinos Ferrari! Milyen típus? –nevetett fel apa.
Eddie meg akart szólalni, de közbe vágtam.
- Ez egy 2007-es Ferrari 612-es Scagletti. –közöltem simán.
- Érdeklik az autók? –kérdezte Chris vigyorogva.
- Nem. Nem vagyok autóbuzi. – csaptam le a magas labdát.
- Inkább csak a Ferrarik, tíz évig volt Ferrari és Schumacher drukker. –nevetett apa – Ha bárki rosszat mond a németről, akkor azt megeszi késsel villával ebédre.
- Nézed a Forma 1-et? - kérdezte döbbenten Gerhard.
- Néztem. –nyomatékosítottam a szót – De miután az Ász visszavonult, nincs mit nézni rajta, nincs még egy olyan tehetséges, és karizmatikus versenyző. –mondtam gúnyosan kicsit Eddire pillantva, és hangsúllyal is jeleztem, lezártnak tekintem a vitát.
Eddie egy pillanat alatt kicsit elvörösödött.
- Akkor mehetünk? Vagy még fecsegünk mint a vénasszonyok? –kérdezte vidoran.
Gerhard Eddire nézett, majd Chrissel összevigyorogtak.
Odamentem az autómhoz. Egy 2009-es Audi A S5 tuninghoz, fehér kristályosan csillogó metálfényezéssel, a motor háztető pedig bordópiros.
Csippantottam a riasztóval.
- Jössz velem? –kérdeztem apát.
- Velünk is jöhet van hely. –közölte Eddie flegmán.
- Nekem mindegy! –rántottam meg a vállam.
Chris és Gerhard pedig folyamatosan vigyorogtak. Csak tudnám mit vigyorognak.
- Eddiékkel megyek. –közölte apa.
Szó nélkül beültem a kocsiba, de előtte, egy Áruló! Pillantást vetettem rá.
Kicsit fel voltam húzva, úgyhogy bekapcsoltam a zenét, és mérgemben, egy félkörrös mozdulattal kifaroltam a parkolóhelyről, amolyan sportosan.
A három zseni kicsit megdöbbenten állt, majd mindenki beszállt a Ferrariba és elindultunk.