Through Hearts and Tracks 61.

61.rész

Az elkövetkező pár hét csöndesen telt. Elmentem néhány kötelező vizsgálatra, ahol megállapították, hogy én is és a baba is remekül vagyunk. Bár az orvosok az aktyv versenyzéstől eltiltottak, mondván nem tenne jót a babának. A Német nagydíj után négy hét szünet következett, ki is kellett használnom, próbáltam a csapatommal megtalálni az utódom. Nem sok sikerrel, így egy veteránt Fittipaldit kértük fel, ő volt a kisebbik rossz, de ez van.
Majdnem egy hónap telt el, és Sebről, csak annyit tudtam, hogy Chrissel, és a családjával pihen, de semmit többet. Nem hívott, nem írt, eltűnt.
A csapat körüli teendők sok időmet elvették, de még így is, ha volt egy kis nyugalom, azon kaptam magam, hogy arra gondolok mi lehet vele.
Eddiere szinte rá sem ismertem, teljesen megváltozott. Állandóan értünk aggódott, ami néha kicsit már fárasztó volt. Amin viszont nagyon is meglepődtem, hogy az eddigi dühöngő természete szinte eltűnt, csendesebbé, türelmesebbé vált. Mindig úgy gondoltam, hogy ő azaz agresszíven féltő fajta lesz, de nem, ez pedig kellemes megnyugvással töltött el.
Eddie felajánlotta ugyan, hogy mellettem marad végig, és nem versenyez, de én ragaszkodtam hozzá, hogy töltse csak ki a szezont, hiszen ha a pici születése után mellettünk marad, akkor pár évig úgysem fog versenyautóba ülni.
Mire eljött a következő nagydíj, már két hónapos terhes voltam, látszani még nem látszott semmi, de azért már a hír elterjed, hogy az „ Őrült írnek, és a keményfejű amerikai csajnak gyereke lesz”. Sokan már előre viccelődtek velünk, hogy Isten mentse meg őket, attól, hogy a kicsi is pilóta legyen, ilyen génekkel, mert ember nem marad meg a pályán, sem a környékén.
Valahogy már nem is nagyon érdekelt semmi, csak a kicsi, Eddie is megjegyezte, hogy gyakran nagyon csöndes lettem. Ilyenkor mindig kérdezgette mi a baj, miért vagyok olyan kis kuka, valahogy mindig sikerült elhárítanom az igazságot. Nem akartam azt mondani neki, hogy valahol bánom, hogy akkor ott, azon az estén nem hallgattam rá, mert most más lenne minden. Lehet, hogy Seb gyerekét várnám.
Nem arról van szó, hogy nem voltam boldog, mert boldog voltam, Eddie mindent megtett értem, értünk, teljesen megjuhászodott, elhalmozott a szeretetével, kedvességével, de a háttérben mindig ott motoszkált a gondolat, hogy mi van Sebbel…
Csöndesen ültünk az autóban úton a Belga pályára, hogy a szerdai VIP futamra kiérjünk, amin Eddie is indult szokásához híven, amikor megint elbambulva néztem a tájat.
- Megint olyan csendes vagy.
- Tessék? –kérdeztem álmatagon.
Eddie félre állt az út szélére, majd jelentőségteljesen rám nézett.
- Nem akarod elmondani, hogy mi bánt igazából?
- Az, hogy alig aludtam az éjjel, nem tudom mi volt velem, csak forgolódtam.
- Szerintem inkább az bánt, hogy még mindig a kis szőkét szereted…- közölte fáradtan.
Hátradőltem az ülésben, és úgy néztem a szemébe.
- Igen… - mondtam szomorúan.
- Éreztem én, hogy ez a baj….
- Sajnálom….
- Ugyan… - legyintett.
Hosszan kibámult maga elé az útra, majd megszólalt.
- Te nem érzed azt, hogy ez igazából nem működik? Nincs azaz érzésed, az a benyomásod, hogy mi csak úgy élünk egymás mellett?
- Azt hiszem ez kijelentés inkább rám, mint rád vonatkozik….
- Lehet…
- De néha igen…
Eddie csalódottan nézett rám.
- Ha egy hónap alatt nem működött, akkor mi lesz évek múlva?
- Mire célozgatsz ezzel?
- Én inkább úgy mondanám rávilágítok a lényegre…
- Azt akarod mondani, hogy vége? – kérdeztem kétségbeesve.
Eddie mélyen a szemembe nézett.
- Szerintem te is tudod, hogy már akkor vége volt, amikor Seb kiabált azon a bizonyos éjszakán az ablakunk alatt, és még inkább vége volt, amikor rájöttél, hogy őt szereted…
Hogy is szól a mondás? Két szék közt a padlóra?
- Gondolom azért a gyereked sorsa felől fogsz érdeklődni…- kérdeztem mérgesen.
- Ne beszélj butaságokat Angie! Veled is fogok törődni, de mi értelme lenne így szenvedned mellettem, ha Sebbel is boldog lehetsz?
Magamban jót nevettem ezen. Seb akkor és ott végleg szakított, de az volt az érzésem Eddie ezt nem tudta. Én pedig, úgy döntöttem, hogy meghagyom ebben a hitében, ha ő most elküld, hogy legyek boldog akkor lemegyek, de ezek után, nem téphetem fel Seb sebeit azzal, hogy beállítok: „ Szia! Szeretlek, és átgondoltam, és neveljük fel Eddie gyerekét!” Nem, amit fél füllel hallottam róla, hogy jobban van, és kilábalni látszik, nem dönthetem romba azzal, hogy nyakába varrom Eddie gyerekét, egy újabb számára nehéz és fájdalmas gondot.
Nem.
- Igen. –mondtam elszántan – Vigyél ki a pályára, és majd beszélek vele a verseny után! Nem hiányzik neki előtte egy ilyen hír, még elvonná a figyelmét.
- Ne hidd azt hogy már nem szeretlek, csak rossz látni, hogy ennyire hiányzik neked, hogy amikor van egy kis időd, akkor azon rágod magad mi lett volna ha…- mondta Eddie egykedvűen – De ha azt szeretnéd, akkor minden marad a régiben, csak félek, hogy ebben a kapcsolatban csak én lennék boldog.
- Igazad van! És köszönöm! – igyekeztem minél meggyőzőbben mondani- Csak tényleg kimerült vagyok, tényleg alig aludtam…
- Tudom, feltűnt hogy sokat forgolódtál, és nyűgös vagy….
Azzal elindultunk, majd szűk fél óra után ki is értünk a pályára.
Eddie elment, hogy megnézze az autót, és visszamentem a csapatomhoz, és minden cuccomat összeszedtem, és bedobáltam egy bőröndbe, aztán megkerestem Eddiet.
Minden erőmmel úgy tettem, mintha semmit baj sem lenne, és tudtam, éreztem, semmit nem vett észre.
Seb bár ott ténfergett a rajtrácson, nem versenyezhetett, csak beszélgetett pár emberrel. Jobban nézett ki, mint mikor legutoljára láttam, hízott pár kilót, és erősödött, látszott, hogy kezd rendben lenni. Mosolyogni nem mosolygott, és a szemében sem csillogott az a kis szikra, de éreztem, hogy kezd túl lendülni azon ami vele történt.
A távolból biccentettünk egymásnak és ennyi.
A rajt utáni zűrzavarban, amikor már mindenki a versenyre figyelt. Bementem Eddie lakrészébe, és elhoztam a kocsija kulcsait, mióta egy pár voltunk, kaptam belépőt az ő boxukba is, így észrevétlenül véghezvihettem mindezt.
Felosontam a szobámba, felkaptam a cuccaimat, és a parkoló felé vettem az irányt.
Bepakoltam a bőröndömet a csomagtartóba, és a reptérre mentem.
Vártam az Isteni sugallatot, hova is utazhatnék, aztán eszembe jutott, hogy mennyire tetszett a Gyűrűk ura, amit az Új –Zélandon forgattak. Így vettem egy jegyet oda, majd egyet Miamiba, egyet Dublinba, egyet Londonba. Az első jegy kivételével, amit a nagyapámtól kapott bankkártyával fizettem, a többit a szokásos kártyákkal intéztem. Így gőzük sem lesz hol vagyok, hiszen annak a kártyának az adatait nem adják ki nekik, hiszen az családi kártya, és svájci, nem lenyomozható fajta.
Úgy terveztem, hogy az összes pénzem átutalom, egy svájci bankszámlámra, és onnan, erre, így senki sem tudja majd pontosan, hol is vagyok.
Körültekintően választottam a járatokat is, hiszen a dublini, miamii, és londoni egy időben indult, viszont az új-zélandi egy fél órával korábban, de pont ezért az utolsó pillanatban szálltam fel rá, hogy minél többen lássanak a váróban, és emlékezzenek rám.
A gépen ülve végig az járt a fejemben, hogy már csak ez a gyerek maradt nekem, és semmi más. Akit választottam, az elküldött, hogy legyek boldog, azzal akit igazán szeretek, de az már lassan túllép a múlton. Mentem volna oda hozzá, hogy csináljunk vissza mindent? Csak még többet ártottam volna neki.
Nem tudtam mi lesz velem, ott a távoli messzeségbe, de azt igen, ha minden rendben lesz, akkor megtartom a picit, és boldogok leszünk.