Hazard of hearts 25.

25.rész

Az életem pillanatok alatt visszatért régi medrébe, abban, amit tíz éve magam hagytam ott, önként.
Amikor bekerültem a jó hírű középiskolába Pestre, az első évben senki sem akart velem barátkozni, annyira tanulósnak tartottak, kinéztek. Aztán másodikban az egyik délután Andy (Bozóki Andrea)valahogy bent maradt a suliban, és összehaverkodtunk. Ő tipikusan az a lány volt, akiért bomlottak a pasik, csinos, szőke, magas, jó humorú és bevállalós. Hamar legjobb barátnők lettünk, később, pedig a tuningos, autómániás barátaival is sikerült megismerkednem. Vagy másfél évig aztán, az ment, hogy suttyomban kocsi kiállításokra, legális, és illegális versenyekre jártunk. Eljátszhattam, hogy én is versenyző vagyok akár csak Schumi. Sok futamon indultam, és ritka volt, hogy nem én nyertem. Tanultam egyet mást a kocsikról, és az emberekről. Persze a tanulmányi eredményem leromlott, és anyuéknak többször fel kellett jönniük, mert gond volt velem. Hiányzások, elszökések a koliból miegymás.
Aztán harmadik félévkor fogtak és beírattak Debrecenbe, a haverok pedig eltünedeztek. Bár Andyval mai napig tartjuk a kapcsolatot és jóban vagyunk. Ő végül is mérnök lett, és a Daimler Chryslernél –most már csak Crysler – dolgozik, a Dodge részlegen, pontosabban a Viperek fejlesztésén.
Apát persze értesítettem, hogy nos, magánéleti gondok adódtak Chrissel, és elutazom egy időre, de ne aggódjon jól vagyok, és majd jelentkezem, de nem mondom meg hol vagyok nehogy elszólja magát a fiúk előtt.
Az LA-ben töltött két és fél hétben mást sem csináltunk, csak buliból buliba jártunk, aludtunk, napoztunk, és összefutottunk Andy barátnőm pár tuningos haverjával. Tagadhatatlanul végre újra, éltem mint hal a vízben. Vettem rengeteg ruhát, befestettem a hajam sötét szőkére, lebarnultam, és mivel kondizni is elrángatott kedvenc barátném, így egészen jó formába kerültem.
Sőt végre rászántam magam arra, hogy megcsináltatom azt a tetoválást is, amit még fiatalon akartam. Egy animés stílusú angyal figura szárnyakkal, egyik kezében régi spanyol vívó kard szerűséggel, a másik mint egy béke jobbként kinyújtva maga elé. Harcos amazon ruhában.
Hosszú szőkésbarna hajjal, kedves de elszánt arccal, csukott szemekkel, mint aki felkészül a csata előtti utolsó lélegzet vételre.
Végig gondoltam ki tudná ezt a lehető legszebben felvarrni rám, végül Kat von D mellett döntöttem. (A hölgy neves tetováló művész, és Miami Ink, illetve LA Ink című műsorokban is szerepelt, utóbbiban ő és a szalonja volt a főszereplő.)Egyrészt imádtam a munkáit, másrészt helybeli is volt.
Kisebb tanakodás után, végül is a jobb lapockámtól, a csípőm aljáig ér a kész mű. Nekem nagyon tetszik, hogy a többi ember mit szól hozzá arra teszek.
Újra a régi önmagam voltam, az erős független, zabolátlan, nagy szájú, és néha kurvásan viselkedő csaj. A régi Angel Hunter végleg eltűnt a tetoválás mögött, és már soha többé nem is tér vissza.
Erősebb lettem, és makacsabb, mint valaha. Utólag átgondolva nem bántam meg, hogy ezt tettem, akkor és ott erre volt szükségem.
És hogy mi volt a fiúkkal?
Hát azt csak Seb elmondásaiból tudom. Amikor leszálltam LA-ben kis millió sms, és nem fogadott hívás várt. Chris keresett mint valami őrült, telefonon, emailen, közösségi oldalakon, mindenhol.
Hiába. Nem reagáltam semmire, elolvastam, és meghallgattam az üzeneteket, de aztán töröltem mindent. Nem hatott meg a könyörgése sem.
Még Eddie is hagyott hangpostán életjelet magáról, amiben elmondta, hogy sajnálja az egészet, és menjek vissza, de sürgősen Chris miatt, mert teljesen kiborult, és sorra teszi a hülyeségeket. Nem érdekelt tegye.
Ezt meg is írtam neki is: „ Nem érdekel Chris mit csinál, ha öngyilkos lesz az se. Az meg pláne nem hogy te élsz vagy halsz e!”
Mondjuk ez ebben a formában nem volt igaz, de jól hangzott.
Sebet viszont írtam egy smst, hogy beszélek vele, de két feltétellel, nem mondja el a fiúknak hogy mi tartjuk a kapcsolatot, és azt sem mit beszélünk a másik, hogy mindent elmond, ott mi zajlik.
Pár naponta beszéltünk, de Seb egyre jobban kétségbe volt esve, állította Chris kikészült. Ahogy Eddie is. Amikor eltűntem egymásnak estek, és ordítoztak, veszekedtek, Seb szerint mindenki hallotta. Majd közös erővel próbáltak megtalálni, de nem sikerült.
Eddie buliból buliba jár, nem érdekli mi van mással. Chris meg addig dolgozik, amíg az asztalnál nem alszik el, és reggel az első ember, aki bemegy hozzá az ébreszti fel, sőt nem eszik semmit.
Adrian, és Mark is, komolyan aggódnak érte.
Megmondtam Sebnek nem megye vissza Milton Keynesbe, sőt az is lehet, hogy apa cégéhez sem. Még nem tudom, mit akarok, de majd kiderül.
Végül, úgy döntöttem, hogy hazarepülök Magyarországra. Elköszöntem Andytól, és felszálltam az első gépre. Apuéknak csak annyit mondtam, talán pár nap és megyek, ne jöjjenek ki a reptérre, meglepem őket.
Kicsit pechem volt, mert mint kiderült, macerás hazaút elé néztem. A London – Budapest közvetlen járatok januártól megszűntek, így választhattam, hogy Londonból, Genfbe, Zürichbe, Münchenbe, vagy Párizsba, esetleg Bécsbe repülök, és úgy haza.
Utóbbi mellett döntöttem.
Ha más nem és sokat késik a járat, vonatra is szállhatok éppen, és secc perc alatt Budapesten is vagyok.
Végül kilenc óra repülő út után, fáradtan, és kimerülten mentem be egy újságárushoz, hogy valami olvasmányt keressek, mert már mindent átböngésztem. Sokan voltak bent, de ez nem zavart.
Ahogy éppen válogattam a női magazinok közt, egy ismerős hang szólalt meg a közelemben.
- Egy Daily Mailt, egy Independentet, és egy Sunt kérek! – nagyon fáradtan, és kimerülten csengett.
Megfordultam.
Chris állt a pénztárnál, de rosszul nézett ki. Kialvatlan karikás szemek, nyúzott, fáradt arc. Fogyott is pár kilót.
Hat lépésre áll tőlem, de rám sem nézett, csak bámult maga elé, amíg az árus kereste a kért lapokat, aztán odaadta a pénzt, és sarkon fordult.
Gyorsan visszatettem az újságot a polcra, és utána mentem, pár lépést követtem.
- Szia Chris! – szóltam utána jó hangosan.
Egy pillanatra megállt, és körbe nézett, majd megfordult.
Nem hitt a szemének, egyszerre volt döbbent, és boldog, azonnal felém indult, de fél úton, három lépésre tőlem megállt.
- Szia… - fáradt volt a hangja.
Bólintottam.
- Utazol valahová? –kérdezte.
- Pestre.
Most ő bólogatott.
- És te?
- Mi felétek megyünk…. Vagy néhány ügy, amit el kell intézni.
- Értem….
- Apukád mondta, hogy kiszálltál a cégből…
- Igen. Még nem tudom mit akarok csinálni, majd kialakul.
Bólintott.
- Sietsz? – kétségbeesetten nézett rám.
Nem válaszoltam. Hosszan néztük egymást, végül Chrisből minden előtört.
- Kérlek! Szeretnék veled beszélni! Bocsánatot akarok kérni, és…
- Ne! Nem kell! Csak, hagy….
Hírtelen elém lépett, és átölelt.
- Szeretlek! Annyira szeretlek! Majdnem beleőrültem abba, hogy nem tudok rólad semmit!
- Chris…
Chris, te is hiányoztál, ha tudnád mennyire! Akkor éreztem igazán, hogy hiányzott a közelsége.
- Kérlek! Én szeretlek! Adj nekem még egy esélyt Angie! Szeretlek!
Engedett, és megsimogatta az arcom.
- Vagy közben találtál…- nem tudta befejezni a mondatot – Ha igen mond meg nyugodtan…
- Nincs senki….
Reménykedve nézett rám.
- Chris ne! Én megváltoztam, más lettem…
- Nem érdekel!
- Chris!
- Nem Angie! Nem érdekel milyen lettél, nekem te kellesz! De nagyon!
Megint átölelt.
- Chris… Én más lettem, nem tudok már olyan lenni mint mielőtt elmentem…. Most a régi önmagam vagyok, egy szemét, egy nagyszájú balhés csaj… Fájdalmat okoznék ne…
- Nem érdekel!
- Chris! –néztem a szemébe.
- Elvisellek! Elviselem légy bármilyen is ezen túl!
- Te tényleg szerelmes vagy….- mondtam kedvesen.
- Igen….
- Nem tudnék többet ígérni, mint ami volt….
- Nem baj! Nekem elég! Tudom, hogy nem tartana örökké, és hogy nem jönnél hozzám, de most nagy szükségem van rád! Neked szex kell, nekem most a támaszod! – szinte könyörgött.
- Rendben! –átöleltem.
Nem azért adtam neki még egy esélyt, mert könyörgött, és szerelmes volt, hanem mert tényleg hiányzott, a törődése, a kedvessége, és a szeretkezéseink.