Hazard of hearts 47

47.rész

(Szerintem elég szürreális, és absztrakt lett, de ez van, bocsi!)

Alig volt bennem erő. Zúgott a fejem, közben, pedig mintha valaki több száz tűvel szurkálná a hátam. Valami orrfacsaró illatot éreztem. A gyomrom is majd felfordult tőle. Amikor végre kinyitottam a szemem, színes foltok úszkáltak előttem. Beletelt egy kis időbe mire minden elnyerte eredeti alakját.
A szobában félhomály uralkodott, a jobboldali sarokban égett egy kis lámpa, alatta két szék árválkodott. A bal oldalon, pedig egy hatalmas ablak terpeszkedett. Minden fehér volt, a padló, a falak, az ágynemű, az ágy. És ez a szag! Grimaszt vágtam, klór, és tisztítószer. Fúj!
Pár pillanatba beletelt, mire összeraktam, hogy mi is történt. Először nem értettem, hogyhogy kerültem ide, aztán lassan beugrott, Chris látogatása, a dulakodás, a törött üveg, az elesésem, Eddie arca, aztán beszélt valami mentőről, és sötétség.
Megpróbáltam megmozdulni, de fájt. Nem vészesen, de elég kellemetlen volt.
Körbenéztem a testemen. Nyakig be voltam kötözve gézzel.
- Akárcsak egy múmia! –nevettem fel kényszeredetten.
A bal karomban feszített valami, egy kanül, és rám kötöttek egy infúziót.
Nehézkesen, de felültem.
Egyedül voltam, sehol senki. Kinéztem az ablakon.
Sötét volt, és havazott.
- Havazik? Márciusban? Angliában?
Leszerencsétlenkedtem magam az ágyról, megfogtam az infúziós állványt, húztam magam mellett, és az ablakhoz sétáltam.
- Istenem….- suttogtam.
Szakadt.
A fákat, az utat, az autókat, mindent vastag fehér takaró fedett. A köztéri lámpa fényében vadul cikázó hópelyhek látványa varázslatos volt.
A kezem az üvegre tettem.
Nem tudtam betelni a látvánnyal.
Aztán eszembe jutott valami. Ugye nem feküdtem kómában egy évig?
Gyorsan megbontottam a kötést karomon.
Amikor megláttam a friss, pár napos sebet, megnyugodtam.
Nem. Egyszerűen megbolondult az időjárás.
Vagy a világ? Inkább a világ. Végtelen nyugalom öntött el, hetek óta először.
Teljesen belefeledkeztem abba, hogy nézem a havazást.
Mindefelé elkalandoztak a gondolataim. Volt időm töprengeni.
Hangok hallatszottak az ajtó felől. De nem érdekelt. Kicsit neki dőltem a falnak.
Valaki belépett, és a folyosóról beáradó fény betöltötte a szobát.
Ismerős volt az alakja, a vonásai, de ahogy pár lépést beljebb lépett, egyértelművé vált, hogy Chris az. Bár az arca nagy része még árnyékban maradt.
- Jobban vagy? –kérdezte rekedten.
Visszafordítottam a fejem az ablak felé, és újra a tájat néztem.
- Igen…- válaszoltam révetegen.
- Örülök…. –suttogta.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire feltűnt, hogy Chris még mindig ott áll.
Ránéztem.
A padlót bámulta lehajtott fejjel.
- Szeretnél még valamit? –kérdeztem egyszerűen.
Nem volt bennem, sem harag, sem düh. Az ilyen időjárás, mindig végtelen nyugalommal, és pozitív érzésekkel tölt el. És tudtam, hogy Chris bárhogy is viselkedett velem, soha nem bántott volna, és soha nem okozott volna nekem fájdalmat. Fizikálisan nem, lelkileg pedig inkább csak azért mert féltékeny, és szerelmes. És ahogy mondást tartja, „Szerelemben, és háborúban minden eszköz megengedett!”.
Csak egy egyszerű kérdést tettem fel, mert nagyon úgy tűnt, szeretne még valamit.
Megrázta a fejét, hogy nem.
Újra a havazást néztem.
- Hihetetlen ez az idő nem? De mégis olyan gyönyörű. – sóhajtottam fel.
Nem jött válasz.
- Nem nézed meg te is? –kérdeztem kedvesen.
Ismét semmi.
- Búcsúzni jöttem…- mondta halkan közvetlenül a hátam mögül.
- Utazol a versenyre?
- Nem….. Kiléptem….
Megfordultam.
- Chris….- suttogtam – Mi történt? –kérdeztem döbbenten.
A szemében nem táncolt már az a kis tűz, mint amikor megismertem, sőt be is volt dagadva, a fekete karikák, pedig jelezték, régen nem pihente ki magát. Az arca sápadt, és nyúzott, és jó pár kilót fogyott is. A haja kusza, és szétállt, mint valami szénaboglya. Reményvesztettnek, és megtörtnek tűnt.
- Elmegyek…. Jobb lesz ez így mindenkinek…
Nem értettem az egészet.
- Azért mész el, mert ráestem az üvegre? –kérdeztem gyanúsan.
- Miattam történt. Ha én nem…. Ne haragudj! – tört ki belőle.
- Tudom, hogy soha nem ártanál nekem. Nem haragszom… De ha akarsz bocsánatot kérhetsz…
Döbbenten nézett rám.
Megfogtam a kezét, és magam felé húztam.
Szorosan átölelt.
- Sajnálom……Szeretlek!
- Tudom….
- De jobb lesz, ha tényleg, elmegyek!
Kicsit eltoltam magamtól.
- Miért?
- Eddie szeret téged, és te is őt! –közbe akartam vágni, de a számra tette a mutató ujját – Nekem nincs helyem a képben, bármennyire is szeretném! Meg aztán – felsóhajtott – nem vagyok most a legjobb társaság! Szétestem.
Átöleltem.
- Szeretem Eddiet, de vele nem lennék boldog, csak egy ideig, aztán szétmennénk. Számít az valamit, hogy én azt szeretném, hogy maradj?
- Igazán azt szeretnéd?
- Igen. Szeretném azt a gyerek, és feleség dolgot megpróbálni, ha te is akarod….
Szorosan megához ölelt.
- Persze hogy akarom….
Rámosolyogtam.
- Megérdemlünk még egy esélyt, de ezúttal egy igazit! Hogy komolyan akarjuk mindketten!
Bólintott.
- Akkor szedd össze magad Christian Horner, mert most olyan vagy, mint egy hajléktalan! –nevettem rá.
Ő is felnevetett, majd átkarolt, és együtt néztünk ki újra az ablakon.