Dream/Team? - Álom/Csapat? 60.

60.

Christian fél órát veszekedett velem, amiért el akartam lógni a napot, tudtam, hogy igaza van, de mivel a kocsi jól állt, Sebbet helyeztem előre. A részlegemen sem ment semmi tervszerűen. Adrian, Martin, Andy, és Kenny is megtalált, képtelen voltam fél kettő előtt elszabadulni, még ebédnél is rám akaszkodtak. Rá kellett jönnöm, nagyon elkapattam őket, és a túl erős iram miatt, minden adandó lehetőséget kihasználtak az egyeztetésre. A kaja utáni kávémat ittam, amikor Katie jött oda hozzám, és Christianhoz. Grimaszt vágva pillantottam rá.

-        Haragszol rám valamiért?

-        Ma az elegem van a melóból szakaszomat élem. Nem neked szól Katie.

-        Te nevelted át őket! – pillantott rám ingerültem Chris.

-        Egy szót sem szóltam, csak hulla vagyok. Három ember helyett dolgozom, dereng?

-        Christian hagyd békén. – tette le a bögrét Didi de közben fel sem pillantott a napi gazdasági sajtóból.

-        Nem bántottam, csak…

-        Hagyd békén Catet! – nézett fel az öreg – Mára végeztél, tarts szemmel a szőkét, és pihenj. A többit átveszik a srácok. – sandított rám.

-        Kösz, de ezt még elintézem. Tehát? – fordultam a fősajtós felé.

-        Őszintén szólva nem tudom, milyen módon tudnánk kijönni abból a problémából ami Sebastian miatt alakult ki.

-        Ötlet?

-        Nem tudom, mit kellene írnom a közleménybe, de tényleg…

-        Mondjunk igazat, azt szeretik az emberek. Laudát is azért csípik mert nem susmusol, hanem a képedbe mondja a tutit. Tegyük ezt, akkor nem kell magyarázkodni. Ennyi.

-        Jaj csak úgy lazán adjuk közre, hogy kirúgtunk egy négyszeres világbajnokot mert versenyzésre alkalmatlannak ítéltük, aztán visszavettük egy hónap múlva? – hepciáskodott az angol.

-        Igen, mert közben átgondoltátok, és kiderült, tévedtetek. Ennyi. Vagy hazudhattok valami jó nagyot, de azt meg ki is kell magyarázni.

-        Ebben van valami. – hajolt előre az osztrák.

-        Csak kínos… - pillantott ránk Katie.

-        Túléljük. – intette le Didi, és a tekintetéből látszott lezártnak tekinti az ügyet.

Zsongott a fejem amikor elindultam a folyosón, de az osztrák utánam szólt.

-        Cica baba!

-        Igen? – fordultam meg.

-        Ráérsz egy kicsit?

-        Nem, de mond.

-        Gyere az irodába. – mutatott a lépcső felé.

Némán mentem végig a folyosón, Christian ajtaja előtt pedig előre engedett.

-        Na mond. – ültem az első fotelbe.

-        Honnan tudsz te ennyi mindent?

-        Hogy mi? – néztem rá értetlenül.

-        Elég sokoldalú vagy nem? – foglalt helyet velem szemben.

-        Hagyd a rizsát Dietrich! Mire akarsz kilyukadni?

-        Csak egyszerűen érdekelne az életed. Nekem melózol és nem is tudok rólad jóformán semmit.

-        Az én életem? –nevettem fel – Miért?

-        Mert úgy tűnik már a sajtós ügyek is hozzád tartoznak.

-        Ahha. – néztem a szemébe, majd összevontam a szemöldököm – Mire megy ki az a játék Didi? Miért most?

-        Nincs oka. – tárta szét a karját.

-        Ez kamu. Méghozzá kurva nagy. Szóval?

-        Ma reggel Londonban találkoztam Ronnal.

-        Milyen Ron?

-        Dennis, McLaren.

-        Ahha. És nekem ehhez mi közöm?

-        Állítólag ismer téged.

-        Engem? Inkább úgy érted Emelie Wiesert nem?

-        Nem tök mindegy?

-        Nem. Igen találkoztunk… Nem is tudom, még húsz körül voltam.

Az osztrák jelentékenyen méricskélt.

-        De honnan tudja, hogy én vagyok Emelie? Te mondtad neki?

-        Én.

-        Mi a faszért? Te beteg vagy? Az ellenségnél kérdezősködsz rólam? –támadtam le - Ó Didi. És mit mondott?

-        Azt hogy szerződésed van vele.

-        Előszerződés, amit lassan hét éve kötöttem, és a balesetem után érvénytelenítették, csak nem fogadta el! Közben más került a helyemre, és el is évült az a papír! Én neked dolgozom! Most ugye nem azt hiszed, hogy neki kémkedek?

-        De.

-        Ó baszd meg… Ne őrjíts meg Didi! Mi a faszért melóznék a te csapatodért ha neki dolgozom?

-        Mert ék vagy. – közölte halálos nyugalommal.

-        Hogy mi vagyok? – döbbentem le teljesen.

-        Ék. Az olyan ember, aki…

-        Tudom mi az ék Dietrich! Aki felviszi a csapatot, lenyúlja az eredményekkel, a fejlesztéseket, majd lelép, és utána összedől mindent. Te tényleg ezt hiszed rólam?

-        Egyenlőre nem tudom, mit higgyek. Mesélj, aztán meglátjuk hol hazudsz.

-        Honnan kezdjem? Az elején?

-        Például.

-        Igazából semmi extra. Anyám tanárnő volt, rajz - fizika szakos, és imádtam Egyiptomot, ez volt a hobbija. Apám autómérnök az Audinál. Jó családban nőttem fel, jó anyagi körülmények között. A szüleim imádtak olvasni, elég nagy házi könyvtárunk is volt. Anyám ha tehette valami művészetekhez kapcsolódó albumot nyomott a kezembe, apámmal meg sokszor néztünk mindenféle sportközvetítést. Nagyon szerette az autóversenyeket, a teniszt, meg a külföldi focit. Három vagy négy évesen kaptam egy kis elektromos autót azzal köröztem a ház körül, aztán rájöttek, hogy nem is vagyok benne rossz, így ötévesen gokartozni küldtek. Utána meg már egyenes út vezetett a felsőbb szériákba. Imádtam. Persze anyám féltett, és folyamatosan azt mondta mi lesz velem, ha abba kell hagynom vagy családom lesz, szerinte kellett valami értelmes foglalkozás is. Ragaszkodott az egyetemi végzettséghez, és kötöttünk egy alkut. Engedte hogy magántanuló legyek, versenyezzek, apával kocsikat bütyköljünk, meg építsünk, és szereljük, de cserébe keményen kellett tanulnom, szinte minden elolvastatott velem, ami a történelemhez, irodalomhoz kapcsolódott. Fontosnak tartotta a humán műveltséget. Azt mondta nézzem meg a futballistákat, vagy a pilótákat, ha összetörik magukat maximum tévékommentátorok lehetnek, és ha nem jön össze a karrier kell egy „B” terv. Hiszen valamiből meg kell élni. Magán tanuló lettem, és mellett versenyeztem. Lassan rájöttem, más is érdekel, beleszerettem történelembe és Egyiptomba, amit lehetett elolvastam, tervezgettem, hogy majd ezzel foglalkozom, ha egyszer befejezem a pályám. Amikor be kell adni a felsőoktatási felvételit, akkor végül nem jelentkeztem sehová. De anyám…- sóhajtottam fel – Beadta helyettem. Hatalmas balhé árán elzavart a szóbeli felvételire, és felvettek. Nem akartam beiratkozni, de ő meg azt mondta, nézzem meg itthon nem lehet ebből a sportból profitálni, ott vannak a vízilabdások, meg a kajak kenusok amelyiknek van némi esze jogász, közgazdász, edző vagy menedzser lett. Hozta példának még Michelisz Norbertet a WTCC versenyzőnket, aki meg közgazdász. Csak hajtotta, ha nekik ment nekem is fog. Bele vágtam, persze ismét magántanulóként. Valami kötelező értelmiségi tárgyból mentem vizsgázni, ott ismertem meg Patrikot, gépészeti fejlesztő mérnöknek tanult. Mivel értettem a kocsikhoz, sok közös témánk akadt, így a mérnököm lett, és a többi már történelem. Mivel pedig sokszor kis csapatoknál és alacsony költségvetéssel dolgoztunk, és nem egyszer emberhiányban, mindenben be kellett segíteni, pláne az elején. Patriktól sokat tanultam az autókról, a stratégiákról, mindenről. A balesetem után pedig örültem, amiért annak idején anyám cirkuszolt velem. Apám még tizenkilenc éves koromban meghalt, szívrohamban, anyám meg akkor amikor a doktorira jártam. Rákos lett,egy év alatt elvitte. Lett egy menedékem, a tanulás. Kellett egy új szenvedély, ez jól pótolta a hiányt. A sok tennivaló mentett meg. A phd alatt meghívtak tanítani egyetemre, mert az egyiptomi múmiák eléggé kevéssé kutatott Magyarországon, nem nagyon volt szakember, hát kellettem, és ott is szerveztem pár kirándulást a hallgatóimmal. A múzeumban kezdetben gyakornok voltam, és mindenfélét rám bíztak amire éppen nem volt ember, sajtófogalmazványoktól, rendezvényszervezésig, raktárpakoláson át mindent. És bár évekig nem versenyeztem, attól függetlenül hobbiból sokat olvastam az autókról, és Patrik jegyzeteit is megnézegettem. Utána pedig a gyűjteményvezető jobb keze lettem, és mivel sokat jártam külföldön jól mentek az idegen nyelvek. Németet, és olaszt tűrhetően beszéltem, az angol meg kötelező a kutatáshoz, és a külföldi kapcsolattartáshoz. Így érthetek mindenhez. Véletlenek, és tanulás, olvasás iránti szenvedélyem kapcsán. Apám osztrák állampolgár volt, az ő nagyanyját hívták Emelienek. Ezért indulhattam fehér-piros színekben, és ezen a néven. Sőt mi több ismertem Laudát, és Gerhardot is, mivel sokat találkoztam velük ausztriai versenyeken. Nem tudom valaha rájönnek e, hogy Em vagyok, Niki talán igen. Viszont mivel elmondtad Ronnak, félek a tesztekre mindenki tudni fogja a múltam. Ront ismerem, de csak azért írtam vele akkor alá a szerződést, mert nem volt más lehetőségem. Addig ügyeskedett míg a szponzoraim nagy része csak akkor támogatott volna tovább, ha nála vezetek. Az itt történteket már tudod. Ennyi az életem. – tártam szét a karom.

Bólogatott, majd a kanapé egyik nagy párnája mögül előhúzott egy vaskos barna dossziét, és az asztalra dobta.

-        Szerinted ez mi?

-        Az életem.

-        Igen, és emlékeim szerint valami kimaradt.

-        Arról nem. –közöltem nyomatékosan - Patrikkal sem beszéltem róla soha, mással sem. És ez így is marad.

-        Ő tudta?

-        Nem, a baleset után tudtuk meg mindketten.

-        A szőkének mit mondtál?

-        Nem mondtam semmit. Örülnék, ha te sem tennéd.

-        Az életed ezen része nem rám tartozik.

-        Reméltem, hogy így gondolod. – gúnyolódtam.

-        A többi viszont stimmel, nem hazudtál.

-        Akkor gondolom, átmentem a vizsgán. Mehetek a dolgomra?

-        Mehetsz. – felálltam, de pár lépés után megfordultam – Tudom, rajtam lesz a szemed.

-        Nem. Nekem ennyi elég volt. Ha Sebastian rákérdez, mit mondasz?

-        Nem tudom megmondani neki az igazat, mert én sem vagyok képes kimondani és elfogadni. Talán hazudok valamit.

-        Értem. Akkor ez maradjon is így. Nem kell feszegetni, egy gyerek elvesztésének fájdalmát. Semmi értelme sem lenne. Ne terheld vele Sebet, és te se gondolj rá. Az már a múlt.

Bólintottam, és szó nélkül otthagytam az osztrákot.