Dream/Team? - Álom/Csapat? 62.

62.

Amint beléptem Seb lakrészébe tudtam, baj van. Enyhe kórházi sebfertőtlenítő szagot éreztem, tovább mentem a nappali felé, és Gerard akkor jött ki a német szobájából, egy injekciós tűvel, vattával, meg pár üres kis fiolával a kezében.

-        Mi történt?

-        Lázas, enyhe vírus.

-        Előkerültél végre? – támadt nekem Heikki, aki Gerry mögül lépett elő.

-        Nem tartozom neked elszámolással.

-        Azt ígérted gyorsan visszajössz, erre egész nap téged várt! Semmit sem pihent! Rád lett volna szüksége!

-        Akkor miért nem hívtál fel?

-        Hívtalak! De nem vetted fel! –elővettem a telefonom és tényleg, vagy tizenöt hívás a trénertől és kb. ugyanennyi sms. Mind aggódó hangvételben, többször jelezte, Seb hány, lázas, kába, alig van jártányi ereje.

-        Lenémítva maradt. – dobtam félre, a háló felé indultam, de a finn elém állt.

-        Menj csak dolgozni, én itt maradok!

-        Megőrültél?

-        Nem. Neked fontosabb a munkád! Majd én vigyázok rá, ahogy mindig!

-        Remekül vigyáztál rá eddig is, a karján lévő vágások, és a betegsége mutatja! – vágtam vissza Heikki arca pedig elsötétült.

-        Elég! – állt közénk Gerry és a barátja tette a vállára a kezét – Sebastiannak nyugalomra van szüksége. Mind tudjuk, Cat két napja lóhalálában rohant hozzá az éjszaka közepén, nem hiszem, hogy most szándékosan nem jött hamarabb. Az idei autó nagy mértékben tőle, és a csapata munkájától függ, komoly felelősség nyomja a vállát. Ráadásul Didi tesztelni is küldi, olyan edzéseket kellene folytatnia mint Sebnek. Minden perce be van osztva. A maximumot várják el tőle, vagy talán még annál is többet. Rád bízta Sebastiant, mert tudta, ha baj lenne, máris intézkednél. Nem gondolom, hogy Cat akárki másra ennyi időre rá merte volna hagyni a te németedet. – dobta ki a szemetesbe a kezében lévő orvosi dolgokat.

-        Ő NEM az én németem!

-        Gyakorlatilag nem, lényegében igen. De mind tudjuk miért nem teljesen a tiéd. Fontosabb neked, mint itt a szobában bárki más. Ezzel nincs is semmi baj, de hagyd őt élni, egy hozzávaló nővel. Legyél rá, rájuk tekintettel, ha már másra nem vagy. – vette fel a táskáját a dohányzóról.

-        Ne haragudj. – pillantott a tréner Gerryre.

-        Mindent megértek, egy szintig. – nyomatékosította.

-        Sajnálom.

A doki csak bólintott.

-        Te se haragudj Cat.

-        Én tartozom köszönettel amiért egész nap őrizted, és törődtél vele helyettem is. Folyamatosan zajlott a nap, hogy a végén már azt gondoltam, ha gond van, majd csörögsz. Állandóan jöttek hozzám, és a délutánom is pokoli volt. Komolyan próbáltam elszakadni, de mindig volt valami. A káosz végén el akartam menni, csak tíz percre a szimulátorba, lazítani, hogy ne idegroncsként jöjjek ide. De ott is problémahegyek fogadtak. – ültem le a kanapéra – Eszembe se jutott az a rohadt mobil Heikki. Totál kiesett, még az éjjel lehalkítottam Seb miatt. Tudom mit ígértem neki, és azt is sejtem, mennyire kiakadt, de nem hagyhatok ott félszáz embert, mert a pilótánk, aki mellesleg fontos nekem beteg! Pláne amikor egy szakképzett edző, aki évek óta ismeri, és foglalkozik vele őrt áll az ágyánál! Hidd el, eléggé furdal a lelkiismeretem így is, nem kell még tőled is fejmosás!

-        Igazad van.

-        Tudom, hogy igazam van! És szarul is érzem magam szívi, úgyhogy boldog lehetsz. – vágtam hátra a fejem a támlára.

-        Nyomaszt valami? – szólalt meg Gerry csöndesen.

-        Sok minden, és úgy érzem még az is fárasztó, hogy elmenjek a zuhanyig.

-        Egyéb tünet?

-        Kicsit ki vagyok, de egy jó nagy alvás majd segít. Nem kell aggódnod.

-        A pilóták kimerültségi és stressz szintje mind fontos tényezők.

-        Egyenlőre még nem kell élesben vezetnem, úgyhogy szerencsém van. – nevettem fel.

-        Maradjunk? – kérdezte Heikki komolyan.

-        Nem kell, de köszi. Most alszik?

-        Igen. Adtam neki egy lázhúzót, hányáscsökkentőt, és görcsoldót. Egy nagyon enyhe nyugtatót is kapott. Utóbbi elég sokat vacilláltam, de remélem, több jót tettem vele, mint rosszat.

-        Jót tettél, előző este borzalmasan aludt, kétszer is motyogott álmában, és leizzadt, bár azt hiszem az enyhe idegösszeomlás mellett, a betegség is rátett.

-        Gyanítom igen. De ma végig fogja aludni az éjszakát.

-        Remélem, főleg miatta. Tényleg evett ma valamit?

-        Igen. Egy kispirítós sikerült belediktálni, némi üres teával, úgy tűnik azt elbírta a gyomra.

-        Jézusom. Nem merek belegondolni hová fog elfogyni… - sóhajtottam fel.

-        Az egészégét nézve nem vészes, a versenyzéshez viszont hízó kúrára kell fognunk. – nézett rám a doki.

-        Tudom.

Ebben a pillanatban tompa zajok hallatszottak a hálóból, Heikki már nyitotta is az ajtót, én pedig rögtön átmásztam a kanapén.

Seb a küszöbtől pár lépésre a szőnyegen térdelt négykézláb, és éppen a korábban emlegetett pirítóst távozott belőle, láthatóan nem közös megegyezéssel, öklendezés formájában.

Heikki azonnal megfogta a fejét, én pedig Seb mögé térdeltem, és a két vállát tartottam, mert kezdett összecsuklani.

Amikor végre abbamaradt a hányás, a németet arrébb húztuk és falnak támasztottuk.

Gerry vizes törölközőket hozott, egyet a német tarkójára terített, egy másikkal az arcát törölte, és a mellkasára tett egy műanyag tálat.

-        Seb? – simogattam meg az arcát.

De félretolta, gyorsan előre hajolt, egy újabb hányási etap következett, mire vége lett a német az ájulás szélére került.

A doki megnézte a szemét, megmérte a pulzusát és megszagolta a lehelletét.

-        Aceton illatú. – suttogta idegesen.

-        Kiszáradt. – sóhajtott fel Heikki.

-        Igen.

-        Mi lesz? – pillantottam Gerryre.

-        Seb. Nézz rám. – fogta meg a félkába német fejét – Kiszáradtál. Tudod ez mit jelent?

-        Sokat kell innom.

-        Megpróbálhatjuk azt is, de vagy bemegyünk a kórházba, vagy bekötök neked sóoldatot. De előre szólok, az csak akkor megy, ha enyhül végre ez a hányás, ha nem, akkor hívom a mentőket.

Választ nem kapott, ugyanis Seb újra rókázott.

-        Eldőlt a dolog. – simogattam a német vállát, és arcát.

-        Ne… - nyögte – Hátha még egy adag injekció segít. – motyogta rekedten és a fejét a falnak vetette.

-        Nem tudom… - fordultam a doki felé.

-        Infúzió, izotóniás ital, tea, és keksz. Ha - mennyi most az idő? – nézett az órájára – Este hat. – válaszolta meg a kérdését – Adok be erősebb hányás csillapítót, pihensz egy kicsit. Utána kilencig meg kell innod több mint három liter folyadékot, és kapsz infúzióban két zacskó sóoldatot, meg egy kis kekszet. Ha ez benned marad, akkor nincs kórház. Minden más esetben igen.

-        Jó.

-        Gyerünk. - fogta meg Sebet az egyik oldalon, Heikki meg a másikon, és a nappali kanapéjára fektették.

-        Megpróbálok összetakarítani. – sóhajtottam fel.

Seb viszont megfordult, és rám nézett.

-        Inkább gyere ide.

-        Menj csak. – húzta el a száját a tréner – Összerámolok, Gerry meg beköti az infúziót.

-        Köszönöm. – de válaszul megrántotta a vállát.

A némethez bújtam, és az este hátralévő részében hol innivalót, hol valami kis kaját erőltettem bele. Gerry egy darabig figyelte, aztán átment Heikkinek segíteni. Alaposan feltakarítottak, és kiszellőzettek. Bár a folt ott maradt a szőnyegen, a szagok legalább eltűntek. Sebas feje pedig nyolc után nem sokkal nemes egyszerűséggel a vállamra bukott, a kimerültségtől

-        Hogy vagy? – jött be Heikki, én mutattam, hogy csöndesen.

-        Elaludt. – tátogtam.

-        Oké.

-        Elmegyünk enni, egy óra múlva jövünk. Hozzunk valamit? – intettem, hogy hajoljon közelebb.

-        Igen. Kaját, sokat. Éhen halok. Sebnek egy kis almát, csirkemellet, meg sós krumplit, és kompótot.

-        Jól van. Ez jó ötlet. – susogta, én meg felmutattam a telót.

-        Rajta a rezgés, ha valami van szólok.

-        Rendben. – integetett, majd leléptek.

A német valóban gyenge volt, mert arra sem nagyon reagált, amikor Gerry éjfél tájban kihúzta a kanült a karjából. Bár tény, a doki nagy óvatosan bánt a szőkével, éltem a gyanúval, ezt mind Heikki miatt tette. Az éjszaka többször felébredtem, de végre nem történt semmi, Seb mélyen aludt, és csöndben szuszogott mellettem. Reggel kiosontam a fürdőbe egy zuhanyra, és fogmosásra, amikor visszaértem még mindig pihent, de magára húzta a takarót.

Megsimogattam a homlokát, ami meleg volt, enyhe hőemelkedésnek tűnt. Írtam Chrisnek egy smst, hogy nem megyek be, és az se érdekel ha cunami sújtja a gyárat. Annyit írt: „OK” és mellé egy kacsintós smailei.

A német meglepően gyorsan javult, kora délután felébredt egy órácskára, evett, ivott, tusolt, pár szót beszéltünk, és újra eldőlt mint egy darab fa. Este viszont már elég vigécen kelt, a korábban félretett vacsorát megmelegítettem, és jó étvággyal elpusztította a húslevest, meg némi könnyű másodikat. Viccelődött, és bekapcsolta a tévét is. Tizenegy felé dőltem ki.

-        Kapcsoljam ki?

-        Hm?

-        A tévét?

Morogtam valamit félig csukott szemmel, hogy mindegy, de a szoba mégis sötétebb és csendesebb lett.

Seb elvackolta magát, és magához húzott. Kábán néztem rá.

-        Minden rendben. Aludj csak. – suttogta.

-        Biztos?

-        Teljesen jól vagyok. Hőemelkedésem sincs.

-        Akkor jó. – fúrtam a vállába az arcom, valamit még mondott, amit nem értettem, mert már szinte teljesen aludtam.