Seventh shift pace 43.

43.rész

Pár órával később Sebet is kitolták végre a műtőből. Beszélni ugyan vele sem tudtunk, mert még hatott az altatás, de az orvosok minden lehetőt megtettek érte. Azt mondták a lábát is sikerült helyrehozni, de hogy milyen mértékben fogja tudni használni, és vezethet e még versenyautót, az a következő hetekben, hónapokban fog kiderülni. Minden esetre nagyon bizakodóak voltak, és ezt jól jelnek tekintettem.
Gerhard eredményei is egyre jobbak lettek, így én és Bruno megnyugodtunk végre.
De Christian nem.
Egyre inkább magába fordult, és egyre kevésbe reagált arra ha szóltunk hozzá.
Brunóval megegyeztünk, hogy én visszamegyek a szállóba pihenni, ő pedig bent marad, és ha estig bármi történne azonnal értesít.
Hosszú győzködés után elérte azt is, hogy Chris velem jöjjön. Kemény menetnek bizonyult, mert az angol minden áron maradni akart, de végül feladta.
A terv az volt, hogy szemmel tartom, amikor csak lehet. Így velem jött a szállóba.
Amikor beléptem a szobába, úgy éreztem ott helyben elalszom, délelőtt tizenegy is elmúlt már.
Azonnal lerúgtam a cipőm, és ledobtam valahová a táskám.
- Elmegyek tusolni, aztán aludni. Tedd ezt te is. – mondtam Chrisnek, majd eltűntem a fürdőben.
Fél óra múlva kissé felfrissülve, egy fürdőköpenyben jöttem ki, szétnéztem, de nem volt sehol.
Aztán kiderült, hogy az erkélyen van, és cigizik.
- Azt hittem nem dohányzol.
- Most szokom rá.
- Szuper. Szabad a fürdő.
- Jó.
- Ha bármi van a hálóban leszek, kelts fel nyugodtan. Te alhatsz a kisebb szobában.
- Oké.
Nem akartam tovább beszélgetni vele, így is foghegyről válaszolt, ráadásul totál kimerültnek éreztem magam, egy hosszabb lelkizéshez.
Lehúztam minden szobába a redőnyöket, aztán úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba. És pillanatok alatt elaludtam.
Nem álmodtam semmit, egyszerűen, csak mélyen aludtam.
Arra tértem magamhoz, hogy valaki kiabál.
Nem értettem, ha már tv-t néz, akkor miért bömbölteti.
De a kiabálás, üvöltözés csak nem maradt abba, így megnyomtam az éjjeli szekrényen álló digitális órát.
Délután kettőt mutatott.
Kikászálódtam, és kimentem a nappaliba.
Sehol senki, tv nem szólt. A kis szobából szűrődött ki a zaj.
Benyitottam.
Chris az ágyon feküdt. Dobálta magát, és nyögött, kiabált. Rémálma lehetett.
Teli torokból ordított.
Gyorsan felkapcsoltam a hangulat világítás, mellé ültem az ágyra, és rázni kezdtem a vállát.
- Christian! Christian!
Tovább kiabált, hogy Ne!. Nem ébredt fel.
- Christian! Christian! –ráztam egyre erősebben.
Semmi.
Végül tiszta erővel megráztam.
Erre már reagált, azonnal felriadt, és rémülten nézett rám.
- Sebastian… - nyögte ki.
- Kórházban van. Gyógyul. –mondtam egyszerűen.
A kezével megdörzsölte az arcát.
- Nálam vagy a hotelben.
- Már emlékszem….
- Akkor jó. Mi történt?
- Semmi… Semmi… - hebegte.
- Nem úgy tűnik. Úgy kiabáltál, hogy még a holtakat is felverted.
- Nem akartam. Ne haragudj.
- Felhívom a csapatorvost, hogy jöjjön át nézzen meg. –azzal felálltam, de megfogta a karom.
- Nem kell. Csak egy hülye álom. Jól vagyok. –még remegett a hangja.
Tudtam hogy hazudik.
Éreztem, hogy a balesetet élte át, és után pedig mindenfélét összeálmodott.
- Rendben. Akkor pihenjünk. –otthagytam.
Nem tudtam mit tehetnék érte, ha ő nem akarja akkor biztos hogy semmit.
Visszafeküdtem az ágyba, és megint álomba merültem.
Később megint ordításra ébredtem.
Ezúttal még ez előzőnél is sokkal hangosabbra.
Átfutottam Chrishez. A lámpa égett, ő megint az ágyon feküdt, a kezével a mellkasához gyűrte a takarót, kiabált, és kapkodta a levegőt.
Sokkal nehezebben sikerült felkeltenem, mint pár órával korábban.
Fel kellett pofoznom, hogy feleszméljen.
Úgy nézett rám, mintha kísértett lennék. Alig kapott levegőt, és a kezével dörzsölte a mellkasát. Megpróbáltam megnyugtatni.
- Lélegezz mélyeket. Lassan. Jó. – megfogtam a fejét és segítettem kicsit felülni.
Fürdött az izzadságban.
- Alig… kapok… levegőt…
Megnéztem a pulzusát.
- Nagyon kalapál a szíved.
- Nyitnál…
- Máris. – gyorsan kinyitottam az ablakot, és a hűvös kora esti levegő pillanatok alatt megtöltötte a szobát.
A keze ökölbe szorult a szíve fölött.
- Hívom az orvost! – azzal kirohantam, és felhívtam.
Nagyon megrémültem.
Éppen vacsorázott az étteremben a többiekkel, de megnyugtatott hogy azonnal jön.
Visszamentem Chrishez.
- Jobban vagy?
Intett a fejével hogy nem.
- A csapatorvos mindjárt itt lesz.
- Elmúlik….- mondta erőtlenül.
Visszaültem mellé az ágyra, és megint megnéztem a pulzusát.
- Nagyon teker a szíved… Pedig már jobban kéne lenned.
- Elmúlik…- ismételte újra.
Kopogtak. Szaladtam, és kinyitottam az ajtót.
- Mi történt?
- Nem tudom. De másodszor vannak rémálmai pár órán belül. És szorítja a szívét. Alig kap levegőt.
- Megnézem.
- Erre.
Beléptünk a szobába, Chris pedig éppen akkor készül felállni az ágyról, de összeeset.
Mindketten utána kaptunk, és visszafektettük az ágyra.
- Hagyd abba a hősködést! – pirítottam rá.
Chris bólintott.
- Ő a csapatorvosunk Ben Marshall.
- Ismerjük egymást…- nyögött föl Chris.
Ezen meg sem lepődtem.
- Megvizsgállak. – mondta egyszerűen, majd elővette a sztetoszkópot.
Hosszan hallgatta a tüdejét, a szívét, megnézte a vérnyomását, a lázát, és a reflexeit is.
Végül lassan elpakolt a táskába, majd kis fiolákat, és injekciós tűt vett elő.
- Meddig húzom még? – próbált viccelődni Chris, de erőtlen volt a hangja.
- Ne viccelődj! –pirított rá Ben – Nem vagy jól. Túl vagy hajtva. Nem is kicsit. Nem bírja a szíved.
Chris összeráncolt homlokkal nézett rá.
- Látszik, hogy sokat fogytál, nyúzott vagy, kialvatlan. Ki vannak az idegeid. A szemeden, és a reflexeiden is látni, hogy szedsz valamit ami felpörget. Nem tudom mi az, és mennyit iszol rá, de azonnal hagyd abba. Túl sok stresszt ért mostanában, én tudom. De a szíved egyre nehezebben bírja. Nagyon felment a vérnyomásod és elér gyorsan is vert, és ez komoly rizikó faktor, egy szívrohamra, vagy egy agyvérzésre. Azért is lettél most rosszul. Ez az első alkalom?
- Igen. –mondta merev arccal, de egy kicsit megrándult a szája széle.
- Hazudik! – szólaltam meg a doki háta mögött, Ben felém fordult – Megrándult a szája széle.
- Hányszor fordult elő, és mikor? – kérdezte Ben nyomatékosan.
Farkasszemet néztek.
- Halljam! –emelte fel Ben a hangját.
- Az időmérőn. Szombaton.
- Mit éreztél?
- Mint most. Légszomj, erős szívdobogás, aztán minden elsötétült.
- Most adok egy enyhe nyugtató, altató és vérnyomás csökkentő keveréket. Ettől jobb lesz, de azonnal el kell menned komoly kivizsgálásra. Három napon kétszer lettél rosszul. Ez már nem játék! Értsd meg, a szíved nem bírja! Legközelebb akár szívrohamot is kaphatsz. Vegyél vissza Christian. Mindenből, mert könnyen a föld alá kerülhetsz.
- Értem.
- Komolyan beszélek!
- Tudom…
- Beadom ezt a koktélt, ez jó pár órára kiüt. Ha bármi van, akkor azonnal hívjatok.
- Nem lesz rád szükség Ben ne aggódj.
- Majd én hívlak! –szólaltam meg ismét.
- Helyes! Legalább neked van eszed! Beszéltem Brunóval, azt mondta Gerhard és Seb is jól vannak. A körülményekhez képest.
- Tudom. Mondta hogy majd hívd ha baj van.
- Én is megkértem, hogy majd hívjon, hogy tudjak beszélni a többiekkel.
- Ha van valami én is hívlak. –nyugtattam meg.
- Köszi! – beadta Chrisnek az injekciót, majd összepakolt.
Kikísértem. Kedveltem Bent, már az elejétől fogva egész normálisnak találtam. Egész kedves volt, és remek szakember. Őt is be kellett avatnom abba, hogy mi történt velem, mert már az első kivizsgáláson kiszúrta, hogy valami nincs velem rendben, és nem akarta hogy vezessek.
Az ajtóban megfordult, és rám nézett.
- Tudom, hogy mit tett veled. De azt hiszem elérted, amit akartál, talán még többet is. Komolyan aggódom érte. Még egy – két ilyen roham, és lehet, hogy meghal.
Bólogattam.
- Most hogy senki nincs már mellette, és ez a baleset is. –megcsóválta a fejét – Szemmel tartod?
- Igen.
- A legkisebb rosszullétre is hívd engem, vagy a Red Bullos kollégát.
- Úgy lesz!
- Nagyon tönkre van.
- Tudom. –néztem rá szomorúan.
- Ne tedd a föld alá. Ő is ember, látod hogy már azt is bánja hogy megszületett.
- Igen….
- Lehet hogy nem érdemli meg, de egy kicsit törődj vele. Senkije sincs már.
- Szemmel tartom.
- Rendben. –azzal elment.
Mire visszaértem Chrishez, már mélyen aludt, de nehezen vette a levegőt.
Leültem az egyik fotelbe, betakaróztam egy pléddel, és felhívtam Brunót.