50.rész
Magam sem tudom hogyan, de mi érkeztünk elsőnek. Az egyik csinos lány az asztalhoz kísért bennünket.
Én leültem az egyik oldalra, Bruno meg mellém.
- Hozhatok Önöknek valamit? –érdeklődött udvariasan a pincér.
- Igen. Én pohár Charleston Folliest kérek. –Brunora pillantottam.
- Egy pohár ásványvizet köszönöm! –közölte kedvesen.
A pincér elment, a brazil pedig gondterhelten nézett a szemembe.
- Mióta iszol te napközben?
- Nincs kedvem ehhez a bájcsevejhez. Bármit csak ezt ne.
- Nem inkább az álmod aggaszt?
Megadtam magam.
- De. Annyira valóságos volt. Annyira élethű. Még most is úgy érzem, hogy ez az álom, és az a valóság.
- Szerintem neked egy bajod van.
- Igazán? –vontam fel a szemöldököm – És mi?
- Szép napot! – köszönt valaki vidoran.
Megfordultunk, és Dietrich közelített felénk, a nyomában Chrisszel, Sebbel, és Gerharddal.
- Konkrétan az angol. –súgta a fülembe Bruno, majd felállt, hogy üdvözöljük az érkezőket.
Bár az illem szerint nem kellett volna felállnom, mégis megtettem. Chris kivételével, pedig mindenkivel kezet fogtam.
Fel sem vette. Érzékelten tuskó!
Leültünk. Meg sem lepődtem azon, hogy Chris velem szemben foglalt helyet, Seb Brunoval szemközt, Dietrich az asztalfőn, vele szemben pedig Gerhard.
- Nos, és hogy tetszett a tegnap esti Gála? –érdeklődött jó kedélyűen.
Nem reagáltam a kérdésre.
- Remek volt mint mindig. Pláne hogy mi hoztuk el a trófeát.
Minden figyelmemet az étlapra fordítottam. Eldöntöttem, hogy nem fogok reagálni semmire.
Vagy ha igen, az ütni fog.
- Miss Phoenix.
- Igen? –kérdeztem vissza, és még mindig az étlapot lapozhattam.
- És mi az Ön véleménye?
- Semmi.
Dietrich felnevetett.
- Ezt azért kétlem.
- Bruno, te mire jutottál?
Érdeklődve pillantott rám.
- Nem is tudom. Azt hiszem a friss paprikából készült leves bazsalikommal, tejszínes sajtkorongokkal, és főételnek töltött sertéskaraj rántva, ízesített polenta, paprika konfit, pesto.
- Jól hangzik. Bár én egy egyszerű Cézár salátára gondoltam.
- Ne idegesíts! Nehogy már te is salátán tengődj mit a többi grid picsa. Zörög minden csontjuk. –húzta el a száját.
- Meggyőztél. Arra voksolok, amire te. – és összecsuktam az étlapot.
- Micsoda nagy egyetértés. –jegyezte meg Chris.
Rá sem néztem.
- Remek időnk van. Itt van a jachtom, délután nincs kedvetek kihajózni? Körbejárjuk a környéket, elmegyünk úszni, este pedig tartok egy szűk körű partit.
- Természetesen számíthatsz rám, Sebastianra, és Kimire is. Mindig jó alkalom egy ilyen meghívás a kulturált szórakozásra. – mosolygott Chris.
Késztetést éreztem, hogy beverjem a képét.
- Én szívesen elmegyek. Bár nem tudom a pilótáim szerveztek e már valamilyen programot maguknak. – pillantott felén Gerhard.
- Nekem nincs még semmi konkrét. Ang? –érdeklődött Bruno.
- Nem rajongok a jachtokért.
- Valóban? –érdeklődött Dietrich.
- Igen.
- Azt hittem érdekelné.
- Miért? –vontam fel a szemöldököm.
- Mert jól néz ki, és impozáns.
Kifújtam a levegőt, és rásandítottam a brazilra.
- Dietrich, szerintem jobb ha nem erőlteti. Ez egy udvarias kifogás volt részéről, hogy inkább nem.
- Miért? Igazán nem sértegettem. –háborodott fel az osztrák.
- Szerintem egyértelmű, hogy a társaság bizonyos tagjai ellen van kifogása. – nézett Chrisre, majd belekortyolt az ásványvizébe.
- Mondhatta volna kisasszony, hogy a csapatfőnökömmel nem akar találkozni.
- Nem. Nem akarok vele találkozni. Sőt, komoly erőfeszítésem kerül, hogy jelen pillanatban ne töröljem képen azért a kibaszott simulékony talpnyaló mosolyáért, és a burkolt kis célzásiért. A hátam közepére sem kívánom ezt az ember. Inkább vállalnám, hogy három hatvannal a falnak megyek, csak ne kéne ennél a rohadt asztalnál ülnöm. –mosolyogtam kedvesen, és közben még a szempilláimat is megrebegtettem.
Az asztalnál megfagyott a levegő, senki sem szólalt meg.
Hosszú percek teltek el, mire Dietrich végre megtalálta a hangját.
- Ha ennyire ellenére van a társaság, akkor nem kötelezem tovább arra, hogy itt maradjon. –közölte semleges hangon.
- Élek lehetőséggel. –azzal felálltam.
Bruno is próbált volna követni, de megfogtam a vállát.
- Kettőnk közül te vagy a jobb pr-os.
Vágott egy grimaszt, és a kezembe adta a kulcsokat. Örültem neki, hogy mégsem kortyoltam bele az italomba.
Alig fél órával később morcosan léptem be a lakásajtón, és lerúgtam a cipőm.
Rendeltem egy adag kínait, aztán bedőltem aludni.
Kora este ébresztett fel Bruno.
Morcosan néztem rá.
- Elmegyek Dietrich esti bulijára. Nem jössz?
- Mi a fasznak?
Nagyot sóhajtott.
- Ez a Seb gyerek, elég rendes. Beszélgettem vele, és nekem kedvem lenne egy kis lötyögéshez.
- Nekem nem!
- Chris miatt?
- Bruno! Ha én bulizni akarok nem velük megyek el!
- Tudom. De nem lenne rossz.
- Hagyjál! –fejemre húztam a párnát – Menj ha akarsz, csak engem felejts itt! Te úgyis simulékonyabb modorú vagy.
- Christ én sem bírom, de nem is vele akarok beszélgetni. Több pilóta is ott lesz.
- Nekem nem kellenek ál barátok, és díszfaszok!
- Oké! Oké! Majd jövök!
- Csá!
Hallottam, ahogy bezárja az ajtót, és kicsivel később elhúz az Astonnal.
Alig telt el negyed óra. Kopogtattak.
Nem reagáltam, de az illető csak nem adta fel.
Végül, úgy ahogy voltam, a délelőtti cuccban, leslattyogtam a lépcsőn.
Tudtam ki az.
Az a hülye megint itthon hagyta a kulcsát. De most várhat ám.
Belepillantottam a bejárat előtti nagy tükörbe, kicsit letörölgettem az elkenődött sminket, és kinyitottam.
Egy hosszú pillanatig bámultunk egymásra a váratlan vendégre, majd kapcsoltam, és beakartam vágni az orra előtt az ajtót, de kiékelte a lábával.
Beljebb tuszkolt, majd bezárta maga mögött a bejáratit, és neki dűlt.
- Beszélnünk kell! –közölte egyszerűen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése