If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 14.

14.rész

Mire megint visszaértem a szobámba kikészültem.
Bevettem egy fájdalom csillapítót, és ezúttal örültem neki hogy nálam a mellékhatás egyenlő az álmossággal. Elterültem az ágyon és magamra húztam a takarót, beállítottam az órát reggel hatra, töltőre tettem a telefont, majd kikapcsoltam.
Mélyen aludtam egész éjjel, mégis kissé kábán ébredtem, odatettem főni egy kávét, és vettem egy hosszú zuhanyt.
Még átnéztem minden fontosabb papírt, valamint jegyzetet, biztos, ami biztos, hogy minden kérdésre tudjak válaszolni.
Végül felvettem a csapategyenruhát, egy fekete nadrágot, a logókkal ellátott inget, és a sportcipőt. Telefont, és egyéb kártyákat zsebre tettem.
Fél nyolc körülre járt amikor lementem az ebédlőbe, a főnök éppen teát ivott.
- Leülhetek? –kérdeztem angolul.
Az egyik székre mutatott.
- Nem tudom mit mondjak ha rákérdeznek miért volt itt Horner….
- Az igazat.
Érdeklődve pillantottam rá.
- Egy barátod meglátogatott. Én pedig értekezhettem egy magasabb szinten álló kollégával.
- Este megint itt volt.
A főnök letette a teáscsészét és felnézett a papírjaiból.
- Tudom.
- Tudja?
- Szóltak az őrök.
- Értem.
- Elköszönt, mielőtt elment. Ha itt maradt volna, vagy házon kívül töltötted volna az estét, akkor már nem mondhatnánk azt, amit most.
- Kár hogy ezt nem mindenki gondolja így. – túrtam bele az elém tett rántottába.
- Az angol mondott valamit?
- Elment, és azt hiszem ezúttal végleg. –tettem le a villát.
- Nem kellene inkább a munkádra koncentrálnod?
- De, persze. Elnézést.
Az öreg bele ivott a teájába, majd ismét letette a csészét.
- A házasságom előre elrendezték, nem nagyon ismertem Midorit, mégis évekig jól megvoltunk. Kedves volt, törődött velem, és otthon mindig minden rendben volt. Amikor meghalt nagyon megviselt. Aztán megismertem a jelenlegi feleségem Isakot.
- Ő más?
- Igen. Egészen más. Sokkal szenvedélyesebb, és nos… szeszélyesebb, határozottabb. Máshogy élünk, mégis boldogabb vagyok.
- Miért? Mert igazán szereti?
Bólintott.
- Ha úgy érzed hogy minden áron szükséged van arra az angolra, akkor hívd fel, és jövő héten menj utána. De ha csak azért kell, hogy ne legyél egyedül, akkor nem sok értelme van. Pedig a magány, az hogy egyedül vagy nem is olyan rossz, kezdetnek legalábbis.
- Össze vagyok zavarodva.
- Amikor körbevezeted a vendégeinket remélem ez nem fog látszani. –állt fel.
- Igyekszem.
Bólogatva otthagyott.
Rápillantottam az órámra.
Már csak alig tíz perc volt nyolcig.
Nagyot sóhajtva elindultam a recepcióhoz, a főnök már ott várt.
Egy pillantásából tudtam mire gondol.
- Mindent megteszek hogy ne akadjak ki.
Bólintott.
Kimentünk az épület elé. Ekkor fordult be három fekete sötétített üveges Mercedes.
Lenyeltem egy gúnyos megjegyzést, ami a Honda vezetők német autóval történő érkezésére vonatkozott.
Először az idősebbek szálltak ki.
A vezérigazgató Josino Hirojuki , majd a vezérigazgató helyettes Fukui Takeo, Yasuhiro Wada a Honda F1-es menedzsere, Kadzsitani Ikuo a főmérnök, majd Senna, két tolmács, és végül Bruno.
A főnökre pillantottam, akinek az arcáról semmit sem lehetett elolvasni.
De közben azon agyaltam mi a búbánatnak hozta el magával az unokaöccsét is.
Yamamoto meghajolt, majd én is.
- Uraim, üdvözöljük Önöket. –mondta udvariasan – Engedjék meg hogy bemutassam tehetséges pilótánkat Alice Takayat.
- Üdvözlöm Önöket. –hajoltam meg, majd kezet fogtam a főnökséggel, Senna kivételével, aki úgy bámult rám mintha ott helyben meg akarna fojtani. Nem nyújtott kezet, és ez láthatóan mindenkinek feltűnt.
- Fáradjanak be. –intett a főnök majd miután bementek előttünk mi is követtük a társaságot.
Ismét Yamamotora néztem, de csak egy szigorú pillantás volt a válasz. Magyarán ne törődjek semmivel.
- Szeretnének esetleg velünk reggelizni, vagy azonnal kezdjük is a látogatást? –érdeklődött a főnök.
- Mr. Senna? –nézett rá Hirojuki.
- Szeretném látni az eredményeket, és a fejlesztéseket.
- Takaya. – mutatott rám a főnök.
Bólintottam.
- Először is engedjék meg hogy elmondjam, ami bizonyára már Önök is tudnak, a gyár némelyik részlegére sajnos nem mehetünk be, csak az üvegablakokon át nézhetjük az ott folyó munkát. Ezeken a területekre még mi itt dolgozók sem mehetünk, kizárólag az adott részleg munkatársai. Ezért szíves elnézésüket kérjük. A látogatás során, a tervezés, tesztelés, kutatás és fejlesztés, majd gyártás, összeszerelés, tesztelés, javítás, korrigálás területeken át kívánjuk ismertetni az itt folyó munkát. Természetesen amennyiben az így Önöknek is megfelel.
Mindenki bólintott.
Így elindultunk én sorra belekezdtem az adott részlegnek, és a főbb munkatársaknak bemutatásába, az elért eredmények, valamint a várható eredmények taglalásába.
Fél kettő is elmúlt már mire végeztünk, és újra a recepcióhoz érkeztünk.
Legnagyobb megdöbbenésemre, mindenki csendben hallgatott, vagy pusmogtak egymás között, viszont egyetlen konkrét kérdést sem kaptam.
Még le sem ültünk az ebédlőben én sűrű elnézések közepette pár percre kimentettem magam.
Kimentem a mosdóba, hideg vízzel jó alaposan lemostam az arcom, meg a tarkóm, majd ittam is egy kicsit. Gyorsan pótoltam a letörölt festéket, rendbe szedtem magam, majd az asztalhoz sétáltam.
Mindenki fel akart állni.
- Kérem! Nem szükséges. –tiltakoztam, majd leültem a számomra fenntartott helyen, pont Ayrtonnal szemben.
A gyomrom golflabdányira zsugorodott, és hiába próbáltam az előételként kihozott salátát magamba tuszkolni, pár falat után feladtam.
Némelyik beszélgetési szál elér érdekesnek tűnt, de mivel senki sem szólt hozzám, így nem kapcsolódtam benne, illetlenség lett volna, hiszen csak alkalmazott vagyok.
Éppen egy Nickelback szám szólalt meg.
- Ez Savin ’me. – vigyorgott Bruno.
Megráztam a fejem.
- Mi az?
Megszólalt a refrén.
- Jah igen az a Someday… Szereted a Nickebacket?
Csak bólintottam.
- Legnagyobb sajnálatomra mindenféle rockzenét szeret, és a szerelők is követik ebben. – somolygott a főnök.
- Igazán? – lelkesült be egyre jobban Bruno – Evanescence?
- Igen, őket is. –tűztem a villámra egy falat csirkét.
- Pedig az ember azt hinné, hogy maga inkább a klasszikus zenét szereti. –szögezte le Ayrton láthatóan gúnyosan.
- A látszat néha csal Mr. Senna. Méghozzá sajnos elég sokszor. –egy –egy .
- Igen. Néha még olyanokat is tehetségesnek kiálltunk ki, akik nem érdemlik meg, csupán ripacsok.
Témánál vagyunk.
- Gondolom tapasztalatból beszél Uram! – majd bájosan mosolyogtam.
- Ebéd után mit szeretnének még megtekinteni Uraim? –érdeklődött a főnök.
- Nos, talán a múzeumot. Arra még nem jutott időnk. - javasolta Wada.
A következő szakaszban teljesen az evésre, és az előttem heverő sült csirkére, majd gyümölcskehelyre fordítottam minden figyelmem, mert úgy éreztem ha máshogy teszek, leszúrok egy villával egy többszörös F1-es bajnokot.